XVI. FEJEZET
A Valhalla és a vegyes törvényszék

Andrássy István azt olvasta le a szenátor urak arcáról, hogy ezek most azt mondják magukban: „Hej, ez a kocsmagenerális, mindig csak az evésre gondol!”

– No, hát megálljatok, majd megtanítalak én benneteket, éhkoppot nyelni kurucosan – gondolta magában vissza.

Amint a külső cinterem rácsajtajához értek, megállt, s visszafordulva Alauda uramhoz, azt kérdezé:

– Nini! Mondja csak meg kegyelmed, miért diktálta be a tanács a Czelder Orbán által küldött föltételek közé azt is, hogy a császáriak a főnemes polgárok temetkezési jogát a főtemplom körül meg ne csorbítsák? Ezt nekem meg kell értenem, hogy ez komoly kívánság-e, amihez ragaszkodnunk kell, vagy pedig csak olyan hajóteher forma, amit ki lehet dobni, hogy a többit megmentsük.

(– Jaj nekünk! – dörmögé a kis Serédy. – A generális kövekre éhezett. Ma márvánnyal traktálnak meg bennünket.)

Andrássynak pedig föltett szándéka volt húzni-halasztani az időt a Belleville lovag fölött tartandó törvényszék dolgában minél későbbre. A kor szokása szerint gyertyagyújtás után nem lehet ítéletet kimondani. És neki okvetlenül beszélni kellett előbb Korponaynéval, mielőtt ez a fatalis casus elucubrál. Ki tudja, mik sülnek ki belőle.

Ennélfogva, amint a cemeteriumba bevezetteté magát, ott egyszerre olyan szenvedélyes sculptor, theolog és archeolog lett, hogy csodálni kellett a nagy tudományát.

A lőcsei kathedrálét akkoriban erős, magas kőfal vette körül, s ez a kerítés sűrűn tele volt rakva az egykoron hírt, nevet, érdemeket szerzett néhai nemes és polgár urak kőemlékeivel. Azok között igen sok művészi beccsel bírt. A mindenféle színű márványkoloncok domborművei a szentírás kiváló jeleneteit örökíték meg, remekül vésett csoportokban. Ezeket mind hazai, lőcsei szobrászok faragták, akiknek nagymestere volt Urbanovics Márton. (Ennek a szobra is ott állt, tanítványaitól kifaragva, a templomoldalban; szép magyar bajuszos, szakállas férfi, kezében a szobrászvésővel.)

Alauda uram pedig mintha csak elértette volna Andrássy titkos gondolatját, olyan szépen el tudta magyarázgatni a kuruc uraságoknak, kinek a remekműve ez a Krisztus születése a Girschner-sírtáblán? Ki csinálta a Gruff család feltámadási csoportművét? Miért választotta a Hirscher család síremlékéül a Gecsemáné-kerti elfogatást? Mit jelképez a Buchwaldok Jákob lajtorjája. A pestisgyógyító Jézus ábrázolata a Zabeyerek márványlapján az ősapa önfeláldozását örökíti meg, ki a feketehalál idején a kórházat alapítá, s maga is buzgóságának lett az áldozatja. A kőemlékek között van egy fából készült is, kővé vált fából, amit a föld alól ástak ki, ez a Gornoviczer családé, s a kép a föltámadást ábrázolja: az anyagja maga is a föltámadás jelképe. A Täufelek emléke Krisztus csodatetteit örökíti meg; a Rompauereké a Megváltó utolsó kínos éjszakáját az Olajfák hegyén; a Heim család sírköve különös művészi tökéllyel Lázár életre keltését választá témának; a Ros család az Üdvözítő sírba letételét, míg a Schwab család ellenben mennybemenetelét, amely műben az a legnevezetesebb, hogy a földön maradt, elbámuló népek, mind csupa magyar mentés, sarkantyús csizmás, bajuszos, hosszú hajú férfiaknak, s főkötős, gereznás asszonyoknak vannak ábrázolva.

Ilyen művészi emléktáblákkal van körülvéve az egész templom. Ez a halottak fényűzése. Ide bejutni valaha, ez a nagyravágyása minden igaz nemesnek. Ide pedig csak érdemek vezetnek. Azért olyan féltékeny Lőcse városa erre a körülkerített térre. Ez az ő panteona, valhallája, kővé vált dicsősége. Inkább az aranyát, ezüstjét, inkább a kenyerét engedné magától elvétetni, semhogy a sírköveit!

A kuruc tiszt urak azonban egész életükre jóllaktak epitaphiumokkal.

Ellenben egy jó óra el lett tarisznyázva a napból.

Fabriczius már a városház csarnoka alatt várta a cinteremből visszatérő urakat.

Útközben több polgár szólította meg Alauda uramat; azon a lőcsei nyelven beszéltek, amit csak ők értenek meg egymás között.

Alauda uram úgy tett, mint a csínyt tett gyermekek szoktak, hogy mikor érzi a pirongatást, más diskurzushoz kezd; nehogy Fabriczius lehordja a temporizálásért, megelőzte a szóval.

– A kocsmárosok esedeznek alássan, hogy a mai örömnapon engedtessék meg nekik a csapszékeiket a hora canonicán túl is nyitva tartani. Hadd mulasson a polgárság.

– Miattam mulathat, csak a kedve ne hiányozzék hozzá – monda Fabriczius egész malíciával, azonban a szája szegletében ott leskelődött egy kis malícia.

Alauda uram el nem hagyta magától vétetni azt a szerencsét, hogy egy ilyen népszerű üzenetet saját maga ne vigyen meg a piacon összeröffent kocsmároscéhnek, amiért is nagy vivátot kapott. S egy pillanat alatt megtelt a piac hevenyészett sátorokkal, lacikonyha, palacsintasütő bódé, mézeskalácsos szárnyék, seres szín sorakozott egymás mellé. S ahol evők-ivók vannak, ott hamar megterem a muzsikus is; olyan kurjongatás, trombitálás keveredett, hogy majd felvette a törvényszéket odafenn a tanácsteremben.

Fabriczius úgy tett, mint aki nem hall semmit. Alauda uram pedig olyan szelíd képet csinált, mint aki ártatlan benne. Fabriczius egy cédulát adott át a városi kikiáltónak, mire az kiment a teremből, s az őrszobából előszólítva a dobost, lement a piacra a nép közé, s elkezdett doboltatni.

Ha Alauda uram trombitáltat, Fabriczius uram doboltat hozzá.

A kikiáltó a dobszó után harsány hangon olvas fel valamit a kezébe adott papírról.

Ez a valami pedig így hangzik:

– Becsületes polgárok? Tudomására esvén a főbírónak, hogy a császári generális, Löffelholtz, a múlt éjjel, a zűrzavart felhasználva, a Königsbergen sáncokat hányatott, s azokban egy bombavetői batteriát és egyéb árkolájt állíttatott Fel, ahonnan holnap reggel városunkat nehéz bombákkal és tüzes golyóbisokkal kezdi el lövetni; annálfogva a veszedelem kikerülése végett elrendeli és megparancsolja a főbíró uram a polgároknak, hogy holnap reggel azonnal mindannyian a házaik tetejét leszedjék, hogy az ellenség tüzes golyói azokat fel ne gyújthassák. Aki a parancsolatnak nem engedelmeskedik, annak a háza teteje a maga költségére a katonaság által fog leszedetni. Isten oltalmazza a mi városunkat!

Azzal továbbment a kikiáltó, s a másik utca szegletén kezdé újra a doboltatást.

De úgy elment a mulatozó kedve erre a hirdetésre a polgárságnak, hogy egyben megszűnt minden muzsikaszó és örömujjongás, a sátorok kiürültek, az emberek hazatakarodtak, a lacikonyhák, sütőgórék mind eltűntek a piacról, olyan csendes, józan állapot állt be az egész városban minden utcán és piacon, mint a délelőtti harangszó után vasárnap.

Mikor Fabriczius azt parancsolja, hogy le kell szedni a házakról a födeleket, akkor minden ember tudhatja, hogy ez több a kettőnél.

A nap éppen besütött az ablakon, mikor Korponay János felébredt édes álmából.

– Ejnye bizony már hajnal is van! – kiáltá, katonás gyorsasággal felszökve.

– Hajnal bizony, rubintom! – mondá neki a menyecske. – Csakhogy esthajnal: délesti négy órára jár az idő.

– Miért nem költöttél fel hamarább? – zsémbelt a férj.

– Mikor oly édesdeden láttalak aludni. Rászolgáltál erre a kis pihenésre. Aztán költöttelek én egypárszor; de még mélyebben aludtál utána.

– Hogyan költöttél?

– Megcsókoltam a szemedet, s a füledbe súgtam, hogy „galambocskám”!

– Nyakon kellett volna öntened egy pohár vízzel! Mit mond a generális, hogy mégsem mentem hozzá raportra?

– Biz az galambom már egypárszor küldött ide ordináncot holmi parancsolattal; de én először azt üzentem neki vissza, hogy otthon parancsoljon őkegyelme.

– No, no! Azt nem jól tetted.

– Most utóbbat pedig azzal zakatolnak az ajtón, hogy eredj mindjárt fel a városházára; ott törvényszék van; már együtt ülnek, s vidd magaddal Belleville lovagot is.

– Én? Belleville lovagot? Hát „avagy őrizője vagyok én az én atyámfiának”?

– Bizony őrizője vagy, sasocskám, hiszen te magad tetted őt fogságra a saját szobádba: a kardját is elvetted, ott van a magadé mellett.

– Hát nem álmodtam én ezt a bolond históriát? No nézd: most szentül abban voltam, hogy álom volt az egész. De milyen bolond álom! Hát akkor még talán az is igaz volt, hogy itt ezen a helyen állt egy pokoli machina, s azzal téged egy csomó veszett ember tortúrázott a szemem láttára.

– Ha láttad, hát nem volt álom. Én nem láttam, nem éreztem.

– De hát mi baja volt a schlaraffok népének Belleville lovaggal meg teveled?

– Hát azt én hogy tudnám, füles bagolykám, mikor úgy aludtam, mint a kifejt tej, amíg te föl nem keltettél: ha meg nem jössz, tán egészen odaát maradok a másvilágon.

– No, ez cifra történet. Hát Belleville fenn van-e már?

Juliánna szemérmes elpirulással fordítá félre az arcát.

– Hogy kérdezheted ezt tőlem? Az én szobámba idegen férfi csak be nem lép, sem én nem leskődöm az ajtaján.

Korponay János bocsánatot kért ezért a gondatlanságból elkövetett gorombaságért egy alázatos kézcsókban, s a párbeszéd alatt hirtelen belerugdalta magát a feszes magyar ruhákba.

– Hát a kis pulyánk hol van? – kérdé egyszer széttekintve.

– Az ott hált Pelargussal.

(Hiszen igaz.)

– Hol van ugyan?

– Ott kinn sétálnak Pelargussal.

(Ez is igaz.)

Korponay felcsatolta a farkasbőr kacagányát, fejébe nyomta süvegét, s búcsút véve az asszonyától átsietett a szobájába Belleville lovaghoz.

– Hát hogy vagy? – kérdé tőle.

– Mint a kutya a kútban.

– No, ne búsulj! Majd kirántalak én!

– Azon imádkozz, hogy én ne rántsalak be téged!

– A törvényszék elé hívnak bennünket. Nem tudom, mivel vádolhatnak; de tűzbe teszem érte a kezemet, hogy ártatlan vagy.

Az előtornácban azonban már ott várt az ezredporkoláb, megfelelő segédszemélyzettel: bilincseket szándékozott rakni a lovag kezére, lábára.

Korponay tiltakozott e meggyalázás ellen.

– Belleville lovag az én foglyom! Becsületszavával van hozzám kötve; ami erősebb minden láncnál. Ha béklyót akarnak a kezére verni, csatolják annak a másik karperecét az én kezemhez: mert mi fegyvertársak vagyunk.

A porkoláb azt tartotta, hogy az okosabb enged, s hagyta a kuruc tisztet a francia lovaggal karöltve menni a városházáig; ahol már sok szájtátó volt a piacon összegyülekezve abból a fajta népből, amelyiknek nincs leszedni való házteteje. Amint meglátták Belleville lovagot, elkezdték fennhangon szidalmazni.

– Hallgatsz, csiszlik! – kiálta Korponay, lekapva az öve kapcsáról a tollas buzogányát, s megfenyegetve azzal a zúgó csőcseléket. – Vagy kifordítom a bőrödet, s dudát csinálok belőle!

Elhitték neki, hogy képes volna rá, s engedték békén felvonulni foglyával együtt a városház lépcsőin.

Az urak mind a zöld asztal mellett ültek már; egyik oldalon a szenátorok ónémet palástjaikban, másikon a kuruc tisztek, rangfokozat szerint; legalul a legifjabb zászlótartó, a kis Serédy; az asztalfőn a két elnök, Andrássy és Fabriczius.

S az elnöki szék háta mögött ki volt tárva a kettős ajtó, melyen keresztül a szomszéd szobába lehetett látni. Az volt a kínzókamra.

Az alkonyodó nap besütött az ablakokon, szembevilágítva a tarkabarka kuruc vezéreket, s szikrákat szórva azoknak a mellcsatjain, ökölnyi medáljain, míg a fekete patrícius alakokat még sötétebben hagyta.

A benyílóba nem sütött be a nap; hanem ott is adott elég világosságot a tüzes katlan, amiben egy hóhérlegény fújtatóval szította a tüzet, a vörös fény a nagyszakállú hóhér skarlátba öltözött alakját igen szépen megvilágította, s a mindenféle kínzószerszámokat is gyönyörködésre valókká tette.

Ilyen előkészülettel várták a két lovagot.

Mikor belépett a terembe Korponay, igen jól és helyesen ki volt nála fundálva, hogy ad captandam benevolentiam, ő fogja kezdeni a szót, minekelőtte kérdeznének valamit tőle, azzal az értesítéssel, amit így is első kötelessége (lett volna már ezelőtt tizenkét órával) a fővezérnek előadni. Majd azután ha megtudják, hogy minő hőstetteket követett ő el, mennyi élelmiszert és lőport hozott be az ostromolt városba, mindjárt engedékenyebb hangulat fog uralkodni a törvényszékben.

Azért is, az asztal végén megállva, s katonásan üdvözölve, e szókkal kezdé jelentését.

– Nagyméltóságú generális uram, tekintetes törvényszék, jelentem alássan, hogy mind megvan a puskapor.

Erre a szóra az impertinens kis Serédy meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát, s amint egy elkezdte, mint a futótűz terjedt az egyszerre végig a kuruc tisztek során, azokról elragadt a szenátorokra, általános hahota lett belőle, még a hóhér odabenn a kínteremben is úgy kacagott, hogy csak úgy világított a két fogsora a sötétből elő.

– Mi a mennydörgő mennykőt nevetnek azon, amit mondok? – szólt szétbámulva Korponay.

Azon még jobban nevettek.

Csak Fabriczius ráncolta le haragosan a homlokát, s Andrássy tudta türtőztetni magát. Komolyan inte a kezével békét és csendet.

– Vitéz főstrázsamester uram! – szólt oda Korponaynak. – Ha már most jut kegyelmed hozzá, hogy raportját előadja, hát kezdje az elején és ne a végén, s intézze el hamarosan.

Korponay hát elkezdte ott, ahol az ókapun kiindult a lovascsapatjával.

– Jaj! Ne kezdje kegyelmed a Noé bárkájánál! – kiáltá bele Fabriczius türelmetlenül.

Ezen meg Korponay jött haragba.

– No, de ahhoz meg már én értek, hogy hogyan kell raportot csinálni! Kegyelmed, bíró uram, ért az aktáihoz.

– Jól van, jól no! Én nem értek semmihez. Mondja kegyelmed tetszése szerint.

– No hát! Sűrű ködben érkeztünk el az ellenség táborán szerencsésen keresztülvergődve, Dunajechez.

– Jézus Mária! Már meg Dunajecig megyünk!

– No igen! Kegyelmed odáig hozta el Lengyelországból a fejedelem küldötte convoit; nekem kellett azt ide bekísérnem. Odáig könnyű munka volt az. A hanák lovát csak el kell ereszteni, magától is elmegy az az úton; nem kell neki városbíró vezetőnek; de azután, erdőkön, hegyszakadékokon keresztül tovább hozni a társzekereket, a hordókat lepakolni, szánon leeregetni meg felhúzogatni; az ellenséggel vak csatát kezdeni, hogy a figyelme másfelé vonassék; ahol meg nagy erő áll ellent, vitézül közberontani; aztán a legjobb viadalból okosan megretirálni; ide nem szenátorbölcsesség kell, bíró uram!

– Jól van, adja elő kegyelmed, hogyan történt? – biztatá a tábornok a tüzeskedőt.

Korponay aztán elmondott hegyiről tövire mindent nagy akkurátussággal, s ha valamit a részleteknél kifelejtett volna, segítségére jött az emlékezetének a tábornok: így azután olyan szépen kidolgozták ketten a dunajeci hőskölteményt, hogy csak Pelargus kellett még hozzá, aki versekbe szedje, s kész az új Odisszea.

(– Így majd csak kihúzzuk Isten kegyelméből gyertyagyújtásig! – dörmögé félhalkan Fabriczius.)

– Hát hiszen az inkvizíciót gyertyavilágnál is meg lehet tartani – veté oda az elnöktárs válaszul.

– Igen! De a tanúkat nem lehet meghiteltetni, ha már bort ittak.

– Jaj, ha itt az a törvény, akkor az én kurucaimat sohasem lehet megesküdtetni.

– Szabad lesz talán tán immár az inquisitushoz intéznem a kérdéseimet?

– Méltóztassék. Átadom a szót.

– Belleville lovag! Álljon elő! Nevét kérem.

A lovag odaállt dacosan az asztal végéhez, egyik kezét a csípőjére, a másikat Pobszt szenátor széktámlájára téve.

– Nevem Arthar, Guzman, Dieudonné de Belleville du Près chevalier de Haut Marne, et Montcarlier.

– Kérem: hagyjon valamit a testvéreinek is!

– Címem: őfelsége XIV. Lajos, Franciaország királyának testőrkapitánya, az árkoláj (tüzértudomány) mestere, őfelsége II. Rákóczi Ferenc, Magyarország királya s Erdély nagyfejedelmének geniecorps vezető colonellusa.

– Köszönöm, elég lesz. Szabad lesz még azt is megtudnom, hogy méltóztatik-e kegyelmességed valami vallással bírni?

– Oh, igen! Igazhitű római katolikus keresztény vagyok. Legutoljára meggyóntam a montmartre-i kolostorban.

– Az ugyan apácakolostor; de hát nem tesz semmit. Szabad még azt kérdeznem, hogy milyen idős kegyelmességed?

– Köszönöm. Egészséges vagyok.

– Nem azt tudakoltam. Hanem, hogy mikor méltóztatott magasan – születni?

– Arra nem emlékezem. Távollétemben követte el rajtam valaki ezt az injúriát.

– Tehát úgy körülbelül harmincöt és ötvenöt között? Nagyon jól van. Tehát feleljen mármost nekem colonelle lovag de Belleville arra a kérdésre, hogy hol és mivel töltötte ön a legközelebb múlt éjszakát? Azzal van ön vádolva, hogy szándékosan felrobbantotta a groszscherfeldi puskaporos tornyot.

– Hiszen bár a puskaporos tornyot robbantottam volna! De inkább a bankomat robbantották szét ezek az urak, akik itt sorban ülnek az egyik oldalán az asztalnak; ők a bizonyságaim, hogy ott kártyáztunk együtt lansquenetet a Herman-féle házban, legjobban megmondhatja Serédy zászlótartó uram, aki ott bibickedett a hátam mögött.

– Tessék a bíráiról nagyobb tisztelettel beszélni kegyelmednek!

– Azt gondoltam, tanúnak jöttek ide.

– E szerint tehát kegyelmed csak akkor tudta meg a lőporfelrobbanást, mikor a pukkanás hangjával együtt az ablakok is bezuhantak a szobába.

– Ezt csakugyan lehetetlen volt észre nem vennem. – És mit csinált akkor kegyelmed?

– Kifutottam a katasztrófa színhelyére, mint a többiek, még a maradék pénzemet is ottfeledtem.

(– Ez igaz! – bizonyítá a kis Serédy –, a pénzét én vettem magamhoz.)

– És így megvan? – kérdé Fabriczius.

– Az nem logikai következés – mondá a zászlótartó.

– Már most mondja ön meg, chevalier de Belleville – vallatott tovább Fabriczius –; ön, aki absolutus baccalaureussa a mathesisnek, hogyan lehet az, hogy amidőn a Herman-ház északnak fekszik, a groszscherfeldi torony pedig délnek, a Thurzó-ház ellenben nyugatnak, hogyan történhetett az meg, hogy amíg kegyelmed a hypothenusán egyenesen mehetett volna az égő torony felé, a két cathetust választá az odamenetelre?

– Erre kész a feleletem. A Thurzó-ház tőszomszédjában van a Heinrich-ház, ahol a generálisom lakik. Őneki volt kötelességem legelőbb jelentést tenni az eseményről.

– Kegyelmed természetesen abban a hitben volt, hogy a generális úr őnagyméltósága olyan süket, mint a fajdkakas, s nem tudja, hogy egy lőportorony légbe repült, amíg hivatalosan nem jelentik neki.

– Hogy én minő hitben vagyok, az az én lelkiismeretem dolga! harsogott vissza Belleville lovag. – És efelől kérdezősködni nincs joga, különösen egy eretnekekből álló törvényszéknek. Azonfelül pedig azon célzást, mely a mi generálisunk őnagyméltóságát a fajdkakashoz hasonlítja, lovagmódra visszatorlom.

(– Ne erőltessük ezt a témát, főbíró uram! – dörmögé az ökle mögül Andrássy István, az urakhoz pedig fennhangon mondá: Vegyük ez ügyet egészen serio, urak! Nagyon komoly dolog ez!)

– Tehát kegyelmed felment a generális úrhoz? Otthon találta-e?

– Dehogy is találtam.

– Tehát kit talált ott a lakásán?

– Senkit, egy lelket sem. Még a strázsán álló silbak is elszaladt.

– Sokáig időzött kegyelmed a generális szállásán?

– Ugyan mit időztem volna?

– Benn volt kegyelmed a generális úr belső szobájában is?

– Természetes, hogy benn voltam.

– Széttekintett benne?

– Ezt nem tilthattam meg a szemeimnek.

– Nem hozott el onnan valamit?

– Uram! Csak nem akarja ön ezzel azt mondani, hogy tolvajt néz ki belőlem?

– Éppen nem. Valami egészen értéktelen tárgyról lehet csak szó.

– Megtiltom önnek, hogy ez értelemben hozzám több kérdést intézzen!

Fabriczius bíró e szóra hátrafordította a fejét, s az ökölre fogott keze hüvelykujjával a kínzókamarára mutatva, azt mondá csendesen:

– Figyelmeztetem a lovagot, hogy énnekem még más kérdezési mód is áll a rendelkezésemre.

Belleville lovag elsápadt. Andrássy pedig bosszúsan sütötte le a fejét, az ujjaival az asztalon dobolva.

– Adj száraz és komoly feleleteket, bajtárs! – súgá Korponay Belleville-nek.

– Tehát Belleville lovag úr – folytatá a főbíró –, miután kegyelmed a matematikai kérdést ilyen jól megoldá; lássunk már most egy aritmetikai feladványt is. A robbanás történt pontban tizenkét és fél órakor. Jól megjegyeztem, mert ébren virrasztottam a városház szenátori szobájában. Az a lárma pedig, mely a piacra lemennem kényszerített, támadt tizenkét óra és ötven perckor. Ha kegyelmed a Herman-háztól futvást ment a tábornok lakásáig, ott gyorsan végigjárta a szobákat, sehol nem időzött, akkor minderre öt percet leszámítva, mire használta kegyelmed a tizenöt percnyi időt a Herman-ház kapujától a Thurzó-ház kapujáig?

– Erre aztán könnyű a felelet! Arra használtam ezt az időt, hogy egynéhány pimasz fickónak, aki nem tudom mi okból, utamat állni bátorkodott, kiporoltam a bivalybőr wammszát.

– Azok az útját álló fickók a ketterhäuschen őrei voltak, akik a robbanás után elszaladtak az égő toronyhoz, onnan visszatérve a ketrecet üresen találták; a friss hóban nyomokat vettek észre, amik a Thurzó-ház kapujához vezettek, s azokat üldözve, ott találták kegyelmedet egy oszlop mögé elrejtőzötten.

– Lovagi becsületemre mondom, hogy én egy pillanatig sem voltam abban az órában a ketterhäuschennél.

– És a lábnyomok, amik a ketterhäuschentől a Thurzó-ház kapujáig vezettek?

– Nem az én lábam nyomai voltak.

– Hogyan jutottak tehát a ketterhäuschen kulcsai a kegyelmed kezébe?

– De mi közöm nekem a kegyelmetek vasketrecéhez ott a piacon? S mi köze van annak a vasketrecnek a groszscherfeldi lőporos toronyhoz?

– Mindenekelőtt megjegyzem, miszerint nem azért vagyunk itten, hogy kegyelmed kérdezzen ki engemet, hanem hogy én kérdezzem ki kegyelmedet. Hogy pedig a ketterhäuschennek és a lőporos toronynak micsoda összefüggése van egymással, azt majd a tekintetes törvényszék fogja megítélni. Mos kegyelmednek a dolga megmondani, hogy mi úton jutott a ketrecbörtön kulcsaihoz?

– Azt pedig nem fogja tőlem megtudni senki – hörgé rekedtségbe mélyedő hangon Belleville lovag.

– Felszólítom kegyelmedet, hogy erre a kérdésre határozott választ adjon.

– Nem fogok rá választ adni! – rikácsolá indulatosan Belleville lovag.

(Csalfa asszony! Megérdemelte volna, hogy elárulják, de akiben nemes vér van, nem tudja azt megtagadni, mikor asszonyról van szó.)

Andrássy tábornok a vallatás alatt többször a hajához kapott a kezével, hogy megszokott módon kétfelé simítsa azt a halántékain – a levágott haj aztán mondott neki valami történetet. Ő már kezdte sejteni, hogy mi úton jutottak azok a kulcsok a lovag kezébe. Még többre is rájött. – Ördöngös egy asszony! Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!

A bíró szigorú hangon mondá a lovagnak:

– Ha a vádlott makacsul megtagadja a feleletadást, én kénytelen vagyok ellene kínvallatást alkalmazni.

Belleville lovag epésen felkacagott:

– No, hát ide azokkal a spanyolcsizmákkal! Hadd próbálom fel, a lábamra illenek-e?

A törvényszék kuruc tagjai közt halk morgásban volt észlelhető a visszatetszés.

Mindenki Andrássyra nézett, hogy mit szól, mit tesz most?

E tüskén ülő feszengés alatt Korponay odasúgott Belleville-nek:

– Ugyan, bajtárs, mondd meg egyenesen, hogy jutottál azokhoz az ostoba kulcsokhoz; hát mi baj lesz belőle?

Még csak ez kellett Belleville lovagnak, hogy Korponay is biztassa erre az őszinte vallomásra.

– Bíró uram! – kiálta fel. – Tiltsa meg kegyelmed ennek az úrnak, hogy hozzám alattomos suttogásokat intézzen!

A bíró hátrafordult a hóhérhoz:

– Izachár mester, tegye kend kötelességét. Amire a mester és legényei mozgásba jöttek.

Most aztán Andrássy sem tartóztathatta tovább magát. Büszkén hátravetette magát karszékében, s öklét az asztalra fektetve, kemény hangütéssel, pattogó szóval mondá:

– Megengedjen kegyelmed, Fabriczius János uram, Lőcse városának érdemes bírája – de már ahhoz, hogy egy főtisztet, aki az én táborkaromhoz tartozik, megtortúrázzanak, valamivel nagyobb hatalom kell, mint a lőcsei bírói.

Hogy ez a nyilatkozat mennyire találkozott a kuruc tisztek tetszésével, azt tanúsítá a kardtokok csörömpölése.

Fabriczius egész nyugalommal felel: – Megvan nálam ez a hatalom…

S azzal dolmányába nyúlva, elővont egy összehajtott pergamenlapot, melynek széléről fatokba zárt pecsét függött alá. Azt odanyújtá a jegyzőnek.

– Olvassa fel kegyelmed. A fejedelem nyílt parancsa.

Erre a szóra egyszerre mind felálltak az asztalt körülülő bírák, tisztek és tanácsurak, s állva hallgatták végig az okirat tartalmát.

„Nyílt parancsolat!

Az Atya, Fiú, Szentlélek Istennek nevében.

Mi, Felsővadászi Rákóczi Ferenc, Erdélynek nagyfejedelme, e néven második, Magyarország választott ura stb., stb., ezennel meghagyjuk és parancsoljuk minden Lőcse város falain és határán belül levő híveinknek, katonáknak és polgároknak, főtiszteknek és közembereknek, nemeseknek és jobbágyoknak, hogy további intézkedésünkig, a mi tűzben kipróbált hívünknek és biztosunknak, nemes, nemzetes és vitézlő Beszterczei Fabriczius János főbírónak mindenekben engedelmeskedjenek. Kinek is kötelességévé tesszük, hogy a mostani veszedelmes időkben, minden felség- és hazaárulók ellen a legnagyobb szigorúsággal vizsgálatot tegyen, s fölöttük ítéletet tartson. Mire nézve minden a városban létező alattvalóink iránt gyakorlandó uralkodói teljhatalmunkat nevezett hívünkre, Fabriczius Jánosra ruházzuk, meghagyjuk, parancsoljuk, hogy rendeleteinek mindenki ellenállás nélkül engedelmeskedjék. – Különben nem cselekedvén.

Kelt a száz hárs alatt.

Fabriczius II. Rákóczi de Felsővadász.”

E nyílt parancs felolvasása után kriptai csendesség támadt a tanácsteremben. Csak az izzó szén pattogását lehetett hallani a kínzókamara katlanában.

A csendet Fabriczius szava törte meg.

– Nem kívántam kegyelmetekkel közölni urunknak ezt a szigorú parancsolatját. De az alkalom, a fenyegető veszély kényszerít most reá. Midőn bejutottam ostromlott városunkba, azt találtam, hogy a megszálló ellenséggel alkudozás kezdetett; megtudva azt, hogy az alku pontjait Czelder Orbán vitte át a császári tábornok hoz, meg voltam nyugodva, mert bizton tudom, hogy Czelder Orbán azok közül való, akik még ha Rákóczi Ferenc maga hűtlen lenne is a nemzet és a szabadság ügyéhez, ő még akkor is hű maradna hozzá. Az alkupontok jók, mindent biztosítanak. De elhihetetlen, hogy azokat a császári plenipotentiarius elfogadja. – És íme a rákövetkező éjjel megszökik a groszscherfeldi toronyból a császári ezredes, aki a mi Czelder Orbánunkért túszul volt ideküldve. Ugyanakkor elfognak a Thurzó-ház előtt egy leányt, aki éjjel egyedül kóborol, a szigorú tilalom ellenére. Azt a pellengérketrecbe zárják. S a rákövetkező éjjel felrobban a lőporos torony! Arra, mintha a földből támadna elő, rögtön itt terem a falaink alatt az ellenség, s ostromot kezd. Mialatt a polgárság és a katonaság e rohamot visszaveri, azalatt felnyitják a ketrecet, s megszöktetik belőle a foglyot. És Czelder Orbán mind ez óráig nem tért vissza. Most vessék össze mindezeket kegyelmetek és mondják meg, nincs-e oka, nem kötelessége-e annak, kit a fejedelem teljhatalmával felruházott, vaskézzel ragadni meg a legelső embert, akit e dologban tetten kapott?

Erre Andrássy tábornok felkelt a helyéről.

– No, hát ragadjon meg kegyelmed engemet a vas kezével. Nem vagyok bírótárs, a vádlott mellé állok. Én adtam a kezébe Belleville lovagnak a ketterhäuschen kulcsait.

Csak így szabadíthatta ki Korponaynét a kelepcéből.

Belleville lovagnak tátva maradt a szája; ennek a váratlan nagylelkűségnek nem bírta kitalálni az okát. Ez barátságnak sok!

Hanem amint egy pillantást váltott a tábornokkal, egyszerre világ gyulladt az agyában. Most már ő is kezdett érteni valamit. Hogy mily irányban világosodott a láthatára, azt lehet gyanítani abból, hogy minden helyes ok és ürügy nélkül Korponay Jánoshoz fordult, a vállára téve a kezét, s azt mondá neki szánakozásteljes hangon: – Szegény jó barátom!

Ezen meg aztán Korponayt fogta el a csoda. Szentül azt hitte, hogy Belleville lovag gyöngén megbolondult.

Fabriczius éles tekintettel mérte végig a tábornokot, s fogai közé harapott szavakkal dörmögé hozzá:

– És miért adta kegyelmed Belleville lovagnak a rábízott kulcsokat?

Andrássy félvállról vette a kérdést.

– No, hát ugyan miért? Azért, hogy bocsássa ki onnan a hóban, fagyban agyonkínzott, szegény kis leányzót, akit én nem tudtam olyan hidegvérrel elnézni, hogy megdermedjen, mint kegyelmed innen a városház ablakából, pedig nekem az egész leány, Isten úgy tartson, se ingem, se gallérom.

– És hova lett mármost az a leányzó? – ezt kérdezé a főbíró a tábornoktól.

Andrássy bosszúsan fordította félre a fejét. Tudta ő azt jól, hogy ki lenne képes erre a kérdésre megfelelni, de az a valaki nincs itt, és meg sem nevezhető. Most már olyan világos volt előtte, mintha a szemeivel látta volna, hogy Juliánna lopta ki a szobájából ezeket a kulcsokat. Most már arra is rájött, hogy mire való volt neki azt a fogadott böjtölést színlelni éjfélig, hanem odáig nem vitte a képzelete ez asszony nyomdokain, hogy ez maga fusson ki a piacra végrehajtani ezt a vakmerő börtönfeltörést, leányrablást, kockáztatva azt, hogy ha rajtakapják, magát is odacsukják, vagy ő öl meg valakit. Ezt majd csak később fogja megtudni.

És mivelhogy annak a „kegyes hazugságnak”, amit Juliánna javára elkövetett, a következményeire nem volt készen, annálfogva csak a szemeivel kérdezgette Belleville lovagtól, hogy hát mit tud erről; amire a lovag ismét hol a szemöldeit, hol a vállait rángatta, hol a tenyereit forgatta fölfelé, némajátékkal felelve, hogy ő sem tudós ebben az egész találós mesében.

– Választ kérek kegyelmedtől! – kiáltá kemény hangon Fabriczius.

Andrássy előkelő iróniával tért ki a támadás elől.

– Ha vallatni akar kegyelmed, akkor majd odamegyek a vádlottak helyére.

Ezzel az is el lett volna érve, hogy pár szót súghatott volna Belleville-nek, hogy mondja meg igazán, hova tette azt a leányt onnan a ketrecből.

Hanem Fabriczius merészen keresztültette előtte a lábát s rárivallt.

– Követelem a választ!

– Követeli kegyelmed, bíró uram! – mormogá halk hangon a főúr, s félvállról tekinte vissza az útját állóra. Ebben a tekintetben már ott volt az a titánlázadás dölyfe, mely megvetéssel fordul az egész Olymp és valamennyi istenei felé. Őt, a magyar seregek legfényesebb diadalainak hősét; a Felvidék kiskirályát; a „Csaba” ivadékot! – keresztbe tett lábbal meri megállítani ez a Flandriából idetévedt jövevény, akinek az ősapja takács volt. S ennek adott függő pecsétes levelet a fejedelem, hogy teljes hatalmával erőszakolja őt! „Meg ne rúgjam ezt a bírói széket; meg azt a rozoga fejedelmi trónust.” A villámszóró szempár ezt mondta bizonnyal.

De Fabriczius meg egészen vasból volt. S a vas szereti a villámokat magába üttetni.

– Követelem! – kiálta fennhangon. – Nem a bíró, nem a királyi biztos, hanem az apa követeli vissza a leányát az elszöktetőjétől: férfi férfitól, – nemesember nemesembertől, – kardot viselő ember, kardot viselőtől követel elégtételt, megtorlást, igazságot!

S e szóknál Fabriczius egyenes pallosának markolatára tette kezét oly fenyegető arckifejezéssel, hogy Andrássy István maga is önkéntelenül kapott a kardjához. Közel voltak hozzá, hogy ott rögtön a két elnök kardot rántson egymásra, s az egész törvényszék színe előtt összeverekedjék az elszöktetett leányzó miatt.

Szerencsére már akkor is ismeretes volt a drámákban a deus ex machina. Mikor már ennyire ment a dolog, egy harsány éles hang recsegett fel az ajtóban.

„Servus humillimus! Domini spectabiles! Bonas vesperas precor!”

Ez pedig olyan ismeretes hang volt, hogy aki azt meghallotta, rögtön tudta, hogy ki jön a hang után:

Czelder Orbán! Itt a Czelder Orbán!

– No, hát itt van a Czelder Orbán!

Ő volt az valóban, ahogy mindnyájan ismerjük.

Egy alak csupa lécekből összerakva, amik sodronyra mozognak. Minden taglejtése egy geometriai képlet. Mikor beszéd közben akciózik, az ember azt hiszi, hogy hat könyöke van; mikor kiegyenesedik, akkor egy óriás, mikor összekuporodik, egy harmadrésze az emberi termetnek, s ha meg a kezeit felnyújtja, akkor vigyázzanak magukra a csillárok; olyan sovány, hogy fegyverrel el nem lehet találni, de amellett ő maga úgy oda tud ütni az ellenfelének a fejére, hogy az csak elbámul rajta, hogy érte el?

A hangja pedig olyan éles, hogy neki nincs szüksége a csatában trombitásra, a recsegő, éles szavát a tábor végéig meghallja mindenki. A magyar szót németes akcentussal ejti, a szórakozását sem szándékozik jobbra változtatni: hanem azért sohasem beszél másképp, csak magyarul. S miután a hiperbolákat nagyon kedveli, előadása a legkomolyabb tárgy fölött is szüntelen derültséget támaszt, ami őt azonban meg nem zavarja.

És amellett, amilyen szélmalom alak, éppen olyan tökéletes eszményi jellem, akiben a természet a férfierények mindegyikét túlhajtotta, egész a karikatúráig. Nevetségig becsületes ember, nevetségig jó hazafi, nevetségig vitéz hős!

Bánthatják ezt a jóbarátai, mindazok, akiket szeret; bajtársak, vezérek, fejedelem, közkatonák: észre se veszi, hogy bántották. Ha nagyon nevetnek rajta, azt hiszi, hogy nagyon szeretik.

Ellenben, akit egyszer befogadott az ő gyűlöletébe és haragjába, azt őelőtte semmi purgatórium tisztára nem égeti, még halott porában sem engesztelődik ki iránta.

Mint katonában és hadvezetőben pedig egyesül nála a két szélsőség, amit a harctéren erénynek neveznek: az ostromló tűz s a helytálló hidegvér.

Hányszor állt meg ez a furcsa alakzatú, rossz magyar beszédű német a maga gyalogosaival a vesztett csatatéren, hogy a szétriadó kuruc hadsereg menekülését fedezze.

Meg is van aztán érte az a jutalma, hogy minden ember szereti, mindenféle nemzet, minden rang és osztály; annyira szeretik, hogy ha a legdühösebb veszekedők közé odalép, s azt mondja nekik: „Ugyan ne megvesszetek!”, hát elnevetik magukat és kibékülnek.

Amint ő a sok könyökével utat tört magának a drabantok között, azt ölelte nyakon, és csókolta pofon, akit legközelebb talált.

Az pedig éppen chevalier de Belleville volt.

De soha még csók embernek olyan jól nem esett, mint Belleville-nek ez a zúzmarás, jégcsapos bajusszal adott, csontkaröleléssel beléfojtogatott csók az ajakára.

Ezzel tanúsítva volt az, hogy Czelder Orbán nem tartja őt ellenséggel cimborázó hazaárulónak; márpedig ennek csak kellene arról valamit tudni, aki éppen most érkezik az ellenség főhadiszállásáról.

Ez az autentikus tanú.

Azutána pedig Korponayhoz fordult Czelder Orbán, s mintha csak most ismerné meg húszesztendei távollét után: megragadta a két karját, úgy tartá láttávolba el magától: „Te vagy az? Korponay Jankó. Hiszen te átkozott derék fickó vagy! Hej, hogy szid ott a német odakinn! Az a nagyorrú kutya kuruc! Eredj!”

Azzal megrázta erősen Korponayt; de a saját csontjai zörögtek a rázástól jobban.

Azután sorba ment a kuruc tiszteken, valamennyivel üdvözletet váltott, míg Andrássyhoz ért, annak is megszorongatta a kezét, két marokra fogva, mintha össze akarná ropogtatni; ami pedig Andrássy széles, izmos tenyerével sehogy sem megy; végtére pedig nyakába kalimpál Fabriczius bírónak: „Hát hogy vagy, öreg ház!”, s szeleburdiságával még a hiúzprémes bírói kalpagot is leveri a fejéről, ami aztán arra szolgál neki, hogy amint meglátja Fabriczius homlokán az orvosi kínzás veres foltjait, azokat egyenként megcsókolja: „Óh ezt a te okos fejedet! Azok a bolond mazurok! Csakhogy kiszabadultál a körmük közül!”

Dehogy veszi észre, hogy itt törvényszék van; azt meg éppenséggel nem is sejti, hogy ez az ő két kedves barátja most éppen közel van ahhoz, hogy kardot rántson, s egymást összekaszabolja.

Fabriczius nyerte vissza leghamarább a kontenántiáját.

Leülteté Czeldert a saját elnöki székébe, amit félrehúzott az asztaltól; azt hitte, el van fáradva, bizonyosan szökve szaladt az ellenség táborából.

– Óh, köszönöm, nem fáradtam el – tiltakozék a leültetés ellen Czelder Orbán. – Hiszen hintón jöttem idáig. A Löffelholtz hintóján. Ecce ni! Elfeledtem borravalót adni a kocsisnak meg a két csatlósnak!

S addig nem nyugodott, míg a tarsolyából elő nem kutatott három oroszlántallért.

– Szaladj, fiam, frissen. Vidd ki! Add át neki! – kiálta a háta mögött álló alaknak. Az pedig a hóhér volt, Izachár mester. De hát tudta is azt Czelder, hogy az a hóhér, s ha tudta volna, sem bánta volna! Mit lóg ottan? Annak pedig menni kellett a három tallérral, mert olyat ütött a hátára a tenyerével, hogy előre lódult bele. A megajándékozottak szépen meg lehettek ijedve az ajándékhozótól.

– Mi azt hittük, ott tartanak fogságban – szól a bíró a tárgy érdeméhez közelítve.

– Ah! Mit gondolsz? A parlamentert!

– Mert a tiszt megszökött.

– De Löffelholtz tábornok parolája nem szökött meg.

– Én már tudok olyan esetet, ahol a császári tábornok a kuruc parlamentert láncra verette.

– De az nem Löffelholtz volt. Az kivétel.

– Hát Blumevitz? A tiszt! Aki megszökik tőlünk, a becsületszavát hátrahagyva.

– Hallod-e, öregem; magam is megszöktem volna hasonló körülmények között.

– Miféle körülmények között?

– Hjaj! Nagyon cifra história ez: magától Blumevitztől hallottam; nekem is elbeszélte. S igazat mondott, mert úgy történt. A puskaporos torony csakugyan felrobbant.

– Micsoda? – kérdé a bíró, nem fogva fel az eszmejárását Czeldernek.

Az meg hevenyében arra vette, hogy a bíró nem tud erről még. – Hát nem tudod?

– Dehogynem tudom, hogy a lőportorony légbe röpült. Ámbár nekem nem jött azt bejelenteni Belleville colonell lovag.

– Hát ez így történt, hallgassatok csak! A groszscherfeldi torony kaszamatájában volt a gránáttöltő laboratórium. Ehhez a munkához mi az elfogott tirol pattantyúsokat használtuk. Tudjátok, hogy a tirolok mind bigott pápisták. Szénaevők! No hát! Blumevitznek meg éppen a groszscherfeldi torony emeletén volt a szobája. Kisz ti Hand! Tegnap – nem tegnapelőtt – (azt se tudom már, melyik volt az egyik nap, melyik a másik, három éjjel összeragadt, egyiken se hunytam le a szememet), denique azon a tegnapelőttön, amelyiken Blumevitz kereket oldott, történt az, hogy egy összegyűrt cédulát talál az ablakon, amibe kövecset takartak, s úgy dobták oda fel. De még mielőtt megszökött volna, akkor találta. Ebből azt olvassa, hogy egyike a tiroli foglyoknak, valamelyik éjjel, amikor a sor éppen őrá fog kerülni, hogy a gránátokat töltse, fanatikus önfeláldozással magát és az egész puskaporos magazint a levegőbe fogja röpíteni. – No, köszönöm szépen! Az ilyen biztatásra magam is azt tettem volna, amit Blumevitz tett, hogy megköszönöm a szállást hollandus módra, s nem várom be, hogy Illés próféta szekerén vigyenek fel a mennyországba. És hát igaz lett. A groszscherfeldi tornyot csakugyan légbe röpítette ma vagy tegnap, vagy mikor a fanatikus pápista, tiroli fogoly.

A meglepetés mozgása volt észrevehető a törvényszéken. Eszerint Belleville lovag attól a vádtól felszabadult volna, hogy ő vetteté fel árulásból a lőporraktárt.

Csak Fabriczius nem tágított.

– De hát az hogyan történhetett meg, hogy a császári hadsereg csapatjai rögtön itt termettek a felrobbanás utáni momentumban, s lábtókkal, pontonokkal jöttek éjjeli rohamra a város ellen, holott még a fegyverszünet tartott.

– Hát azt is majd elmondom, kedves öregem; hanem előbb hadd kezdjem az elején. Hadd referáljak arról a küldetésről, amivel meg lettem bízva. Ez az első. Azután jön a többi. Tehát én tegnapelőtt, vagy mikor, igen! Szilveszter napján vala. Tudja, kegyelmes uram (Andrássyhoz fordulva a szónál), mikor a szép istenasszonyt a templomba kísértük, Blumevitz is velünk volt! Hát én akkor mindjárt kocsira ültem, s áthajtottam Löffelholtz főhadiszállására a kezembe adott alkupontokkal. A császári plenipotentiarius igen szívesen fogadott. S mindjárt hozzákezdett a pontozatok tárgyalásához. Disputáltunk jobbra-balra; ő végre is minden pontra azt mondta, hogy „No, majd meglássuk! Nem veszünk rajta össze”. Olyan engedelmes volt, mint a vaj, kenyérre lehetett volna kenni. Némely ponton éppen csak keresztülfutott, amiben pedig azt hittem, hogy legjobban meg fog akadni, mint például azon, hogy a császári seregbe átlépni kívánó kuruc tisztek egy ranggal magasabb fokú tisztséget nyerjenek, mint itt viseltek: csak úgy morgott rá, hogy „ühüm, ühüm, ühüm”.

(Hogy pödörgette egyszerre tizenkét „ülnök” a bajusza hegyét!) – Azután meg azon a másikon, hogy ami donatiókat a fejedelem osztott, azokban a király is megerősítse az impetrálókat. Erre is azt mondta, hogy „no, az természetes”.

(Hogy gombolkoztak ki! Szűk lett a dolmány. Tágultak a keblek.)

– Csak egy pontnál akadt fenn. A Lőcse város templomát körülvevő sírkertnél. Ez nem ment a fejébe: Minek az a parádé a lőcseieknek? Nem káposzta az ember, hogy követ tegyenek rá, mikor le van kaszálva! Mi dolguk a halottaknak a templom körül! A nagy harangszótól nem is alhatnak jól. Ő ebben csalfaságot orront. Ez a kathedrále, a körülvevő erős kőfallal nagyon alkalmas arra, hogy egy valóságos fellegvárt képezzen a város közepén, ahová lázadás idején, ha beveszi magát a polgárság, hát onnan mindig újra kezdheti a ribilliót. Ő kész minden engedményre, ami az élő embereket kielégíti, de a holtak exorbitans kívánságai irányában kérlelhetetlen.

Erre egy kis zaj támadt. A szenátorok azt merőben tragikus dolognak vették; a kurucok ellenben csupádon csupa komikumot láttak benne.

Mikor a zaj lecsendesült, Czelder Orbán folytatá:

– Ebben a stádiumban maradt aznap az értekezésünk, s ezzel mentünk a vacsorához. A poculatio eltartott éjfélig, elmondhatom én is a petrinyai esperessel, hogy „sed bene habitavimus, ego quidem ter vomui”; azután következett egy kis parázs landsknecht; amelyben nekem eléggé kedvezett Fortuna istenasszony; a németeknek begomboltam valami hatszáz tallérjukat; még ma a hajdúságom zsoldját kifizetem vele. Reggel felé kiszólíták a tábornokot a kártyaasztal mellől, s amikor visszajött, már fel volt kötve a kardja, páncélja, karvasai, csak a sisakja hiányzott. „Talpra, urak; talpra!” – kiálta. „Ki-ki szépen a maga csapatjához!” Arra mindenki felugrált, s én egyedül maradtam a tábornokkal. „No, kedves barátom – mondá Löffelholtz –, azt ugyan mondhatom, hogy a ti generálistok, Andrássy István, nagyszerű egy stratéga. Ő itt velem alkudozást kezd, kétnapi fegyverszünetkötéssel, küld olyan feltételsorozatot, amiről azt hiszi, hogy annak minden pontja elfogadhatatlan, s amíg mi afölött alkudozunk, azt az időt felhasználja arra, hogy a Bercsényitől Lengyelországon keresztül a megszállott Lőcse számára küldött liszt- és lőporszállítmányt becsempéssze a városba.” – Én erre nem mondhattam neki egyebet, mint hogy az élelmezés nem tartozik a fegyveres akciók közé. – „Nem ám, ha fegyverrel nem állják az útját – felelt ő erre –, de én eléjük küldöm a dragonyosaimat, s ha azok a convoit kísérő huszárokkal összetalálkoznak, aligha lesz belőle csókolódzás.” – Már biz ezt magam is úgy hittem.

– Ki árulhatta el e titkot Löffelholtznak? – kérdé sötét tekintettel Fabriczius.

– Hát biz ezt Blumevitz hozta neki hírül, aki akkor szökött meg innen tőlünk.

– S kitől tudhatta azt meg Blumevitz?

– Hát a titok olyan, mint a kényeső, keresztülmegy a szarvasbőrön is. A piacon beszélhették, ott hallhatta. Olyan a pletykahír, mint a pattogatott kukorica, nem kell érte aranyat váltatni, egy cinderlingért egy tarisznyával adnak. Én már reggel találkoztam Blumevitzcel, s nekem elmondott mindent őszintén, amit tudott.

– Tudta-e Blumevitz annak a kapitánynak a nevét, aki a mi lovasságunkat a convoi elé vezeti?

– Azt bizony elfelejtettem tőle akkor megkérdezni, s most vissza nem megyek érte. Hanem azt értésemre adta, hogy Löffelholtz ezt a tényt a fegyverszünet megtörésének tartja. s nemcsak azt teszi, hogy a dragonyosezredét a Dunajec felől visszatérő huszáraink nyakára küldi, hanem még az éjjel ostromot intéz lábtókkal a bástyák ellen; kivált ha beteljesül annak a tiroli fogolynak az ígérete. Engem pedig addig vissza nem eresztenek. – No, képzelhetik kegyelmetek az én tantaluszi kínjaimat (vagy sziszifuszi kínok? – tudja a Cerberus, melyik volt a kettő közül?), denique pokoli kín volt, azt tudnom, hogy minő veszedelem fenyegeti az én híveimet, s nem lehetni velük, nem adhatni nekik tudtul a nagy veszedelmet, ami őket alulról, felülről, körös-körül fenyegeti! Elbúsulásomban felmentem a toronyba, egy csizmaszárból tubust csináltam, azon keresztül ordítottam, ahogy a torkom kiadta Lőcse felé: „vigyázz, magyar, jön a német!” A németek csak úgy nevették a dolgom. Messze oda Lőcse! Ugye nem hallottátok meg? – Biz ez nevetni való volt itthon is.

– Pedig ixioni kínokat álltam ki azalatt. Prométheusznál is kutyábban éreztem magam. Egész nap se ételem, se italom nem volt; este nem kellett se álom, se menyecske; folyvást az ablakon néztem ki, ahonnan a groszscherfeldi toronyra látni. Egyszer aztán, éjféli óraütés után, látok egy nagy tűzoszlopot égnek emelkedni Lőcse felől. Ahol repül légbe agroszscherfeldi torony! – Erre mindenünnen megszólal a ropogó puskatűz, hallom az ostromzajt: Lőcse falait vívja a német, s én nem lehetek ottan! Nézzétek, hogy feldagadt a fejem búbja, amint az ajtónak nekirontottam vele, hogy keresztültörjem!

Ezen aztán ő maga nevetett igen nagyot.

– No, de sebaj! Minden nagyon jól ment. Ti adtatok Löffelholtz uramnak ex tempore egy olyan leckét, amit, tudom, nem felejt el. Elmondták mind az egész lakodalmat a visszatérő tisztek. Nagyon szépen dolgozott mindenki. Korponay pajtás az orruknál fogva hurcolta a dragonyosokat: lóvá tette őket; el hagyott nekik fogni egy csapat üres társzekeret: a maga kincseit mellékúton, a háta mögött átcsúsztatta, s azzal otthagyta a dragonyos hadat a faképnél, rácsapott Löffelholtzék ostromló hadára, azokat szépen felgombolyította, s hazavilágított nekik, amíg ti piros csizmát szabtatok a lábukra.

– Hahaha! Ez derék volt! Jobban nem lehetett! Pompás mulatság volt! Hanem korán reggel beállít hozzám Löffelholtz – ilyen hosszú képe volt neki. Majd rálépett az állára. És savanyú, olyan savanyú, hogy ha ránézett a vízre, ecet lett belőle. Vad volt, mint a róka, a kegyelmes úr. „No, elmehet már kegyelmed haza – szólt; egész rekedt volt az éjszakai mulatságtól. – Köszöntetem Andrássy báró uramat! Ezúttal szépen megborotvált a kanalán keresztül. Máskor ha alkudozni akar velem, ne is küldjön hozzám egy ezredest, hanem csak egy akkora kis káplárt, mint a kisujjam! Mindjárt megegyezünk. Visszaviheti kegyelmed az alkupontokat, nem fogadom el őket! Majd mindjárt: előléptetés a kuruc tiszteknek; aztán meg mindenféle donációk: hát egy kis reszelt füge?”

Nagyon nevetett ennek a szónak Czelder Orbán. Pedig tizenkét bajusznak a hegyét ugyancsak húzták lefelé a száj elé. A szenátor urak mosolyogtak kárörvendően.

– „Csupán csak egy pontot vagyok hajlandó elfogadni a sok közül – mondá Löffelholtz –, a lőcsei nobiliknek azt a kívánságát, hogy a templom körül kívánnak eltemetkezni; hát csak temetkezzenek minél előbb: majd én is sietek nekik segíteni a temetkezésben!” Hahaha! Nagyon jó! Igen jó! Ilyen tréfás fickó az a Löffelholtz. Hahaha!

Hanem ezt már a szenátor urak sem tartották olyan nevetésre méltónak.

Most aztán Andrássy egész nyugalommal fordult a törvényszékhez.

– Íme tehát beláthatják kegyelmetek Czelder Orbán ezredes kapitány úr előadásából, hogy a múlt éjjel történtekben nem játszott semmi árulás.

Mind rázúgtak, hogy „igaz! úgy van!”

– És így Belleville lovag ártatlan.

– Még nem! – kiálta Fabriczius, egész indulatfelgerjedéssel. Még hátra van az a kérdés, hogy hová lett az a leány? Hová lett az én leányom?

S a bírói aranygombos bottal végigcsapott az asztalon, hogy mind a huszonnégy kalamáris, porzótartó táncolt bele.

– Jajh! Igazság! – kiáltá fel Czelder Orbán. – A leányod, öreg! Hát persze! No, persze! Persze, hogy persze! Ezt teneked csak meg kell tudnod. De nem akartam itt a törvényszék előtt, hanem otthon.

– Mit tudsz felőle? – kérdé Fabriczius, reszkető kézzel ragadva meg Czelder karját.

– Mindjárt odaadom. Itt a tarsolyomban. Nem a leány! Hehehe! Az nem férne bele. Ne félj, jó helyen van az. Hanem egy levél. Nesze.

– Kitől van?

– Törd fel, majd meglátod.

– Ki adta ezt a kezedbe?

– Nekem biz ezt a tábornokné adta. Löffelholtz báróné.

– Az Absolon-ivadék!

– De kapitális asszony! Igen jó konyhát tart.

Fabriczius átvette a levelet, feltörte, elkezdte olvasni. Mindenki ránézett; látták, hogy sápad el arca, szemei hogy merednek ki: két kezében úgy reszket a levél. Mikor aztán végigolvasta azt; mint a gutaütött lerogy a székébe, s arcát két kezével eltakarva, elkezd zokogni keservesen.

Hát látta valaki valaha Fabricziust sírni?

Némán néz rá minden ember. A borzadás fut végig rajtuk.

A hóhér félrefordul, a legények elbújnak; ilyen félelmes látvány még nem volt a szemük előtt.

Fabriczius sír!

Megszűnik sírni.

Akkor feláll. Leveti a bírói palástját, odateszi az asztalra a süvege mellé, ráfekteti a bírói botját. Azután leoldja a kardot az oldaláról, a kardkötőt a markolata körül csavarja.

– Megyek innen! – suttogja, merőn bámulva a magasba. – Elmegyek. – Nem vagyok már bíró. – Nem vagyok apa. – Nem vagyok nemesember; – nem kardhordozó ember; halott vagyok. Nem keresek semmit. – Nem kívánok semmit. – Még azt sem, hogy a templom mellé temessenek.

– Óh a szívem! – ordít fel végre fájdalmasan, s öklének egész súlyával a szívére üt.

S azzal tántorogva megy ki a teremből; senkire se nézve, csak fel a magasba, úgy botorkáz le a lépcsőkön, keresztül a piacon, fedetlen fővel; homlokán úgy égnek a vörös foltok, mint egy mártírdiadém; kezében a hosszú kard, arra támaszkodik, mint koldusmankóra. Nem ő viszi a kardot, a kard viszi őtet.

Az ácsorgó nép, az oszlopcsarnokban álló patríciuscsoport rémüldözve tekint a tántorgó alakra.

Ilyet még nem láttak. Tünemény ez!

Vajh micsoda veszedelemnek lészen ez az előjelensége?