XVIII. FEJEZET
Áruló és szabadító – Egy élő, aki halott akar lenni, s egy halott, aki fel akar támadni

Abban a levélben pedig, ami azt a kemény természetű embert, Fabricziust olyan egyszerre porig alázta, ugyan semmi rendkívüli dolog nem volt.

Aki azt hiszi, hogy no, most mindjárt valami fül nem hallotta esetek kerülnek az asztalra, ugyan hiába fente hozzá a kését. Csupán csak annyit írt benne Fabricziusnak Löffelholtz tábornokné asszonyság, hogy örömmel tudósítja őt, miszerint szeretett leánya, miután – Isten ő szent felsége rendeléséből – Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel korábban eljegyeztetett, a mai szent napon, a bécsi érsek által dispensáltatván a háromszori kihirdetés és hatheti oktatás kötelezettsége alól, a józseffalvai lelkész által az egyedül üdvözítő katolikus hitbe befogadtatván, a fent nevezett Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel az oltár előtt hitvestársképpen összeköttetett. – A levél végén volt egy sor írás magától a boldog menyasszonytól is az édesatyjához, reszkető kézzel megírva, alig olvashatólag.

No, ugyan nagy veszedelem.

Ha az ilyen dolog miatt minden családapa hajadonfőtt szaladgálna végig a piacon!

És Fabriczius János mégis úgy tett.

Meg nem törte szívén a jeget az a gondolat, hogy egyetlen leányát a pellengérketrecbe zárják. Télvíz idején. Hadd fázzon, hadd dideregjen! – Hogy a hóhér ki fogja seprűzni a városból mint becstelen személyt. – Hadd sírjon, hadd sikoltozzon! Hogy a törvényszék árulónak marasztalja el, s pallos vágja le a fejét. Hadd guruljon a fej, hadd szökjön fel a vére! – Hanem az a gondolat, hogy a leánya pápistává lett, hogy férjhez ment egy labanchoz! Ez elviselhetetlen volt! Inkább hozták volna eléje a koporsóban. Inkább mondták volna felőle, hogy becstelen ringyó lett belőle, piaci lábkapcája a kuruc közvitézeknek, mint egy császári ezredes hitvese!

Elesküdni a hitet, amiben apja, anyja nevelte! Elárulni a nemzetét, nemzetségét!

Hazament, a Bástya utca felé kerülve.

Mikor a Thurzó-ház piaci homlokzata előtt elhaladt, a mankónak használt pallossal felfenyegetőzött az ablakokra.

A lelke divinálta, hogy ezt a szívére mért csapást amaz asszonv odafenn praktikálta ki. Az ő munkája volt ez!

Gördüljön le a feje miatta!

Azok pusztítsák el, akiket legjobban szeret!

Úgy járjon a nyomában az átok, mint az árnyék!

A Thurzó-ház két utcára nyílik, mint Lőcse városában a legtöbb patríciusi palota. A főtérre, a nagy utcára néző része palota, a hátulsó része, mely a szűk sikátorra, a Bástya utcára vezet, gyárépület. Ott van a család rendes lakóháza, ott a raktárak, a műhelyek s a minden háznál otthonos serfőző konyha; ami Lőcsének büszkesége, s törvénnyel biztosított privilégiuma. – A palotaszerű osztálya a háznak a beszálló magyar főurak számára van fenntartva, s ősi pompával felékesítve.

Mikor Fabriczius hazaért a kiskapun keresztül, odahívatta a lakószobájába régi, hű barátját, háza állandó lakóját, a doktort. Maga lefeküdt az ágyára, öltözötten, ahogy megjött.

– Halott vagyok. Temetésre várok – mondá az orvosnak, amint az becsámpázott hozzá mankóival. – Ne keress számomra semmi szert a patikádban. Hanem küldj el a seniorhoz, hogy szedje össze a diákokat a kántorral együtt, küldje ide hozzám, hogy énekeljenek el. Te írd meg a halotti bizonyítványt rólam. Csak a dátumot hagyd üresen, vagy ma, vagy holnap. Ha reggel újra átjössz hozzám, bizony csendes embert fogsz találni a fekhelyemen. Fabriczius meghal, mert meg akar halni!

Erre a kategorikus imperativusra nem volt a doktornak mit felelni, visszakotródott a szobájába. S aztán elküldé Fabriczius üzenetét a seniorhoz.

Az énekes diákok nemsokára eljöttek a kántorukkal együtt, s helyet foglalva az ágyon fekvő Fabriczius mellett, elkezdték azt a hosszú szentiványi nótát énekelni, amely így kezdődik:

Halld meg lélek,
Mert néked beszélek…

Az élőhalott mozdulatlanul feküdt és hallgatott.

Úgy viselte magát, mint egy igazi halott, csendesen, komolyan és méltóságosan.

Csak egyszer feledte el halott voltát.

A kántor és a diákok beleuntak a hosszú, egyforma zsolozsmába, a sokszor megtelő méhseres kancsó dacára is, kiszáradt tőle a torkuk, azt gondolták, hogy a halottakat is delectálja a változatosság, s más kottát szedve elő a tarsolyaikból, elkezdték zengeni azt a zsolozsmát:

Dies irae, dies illa
Solvet seclum in favilla!…

A halott erre türelmetlenül kiáltott fel:

– Hagyjátok abba azt a pápista nótát!

S a diákoknak félbe kellett szakítani a szép dallamos, Jacoponi-himnuszt, s visszatérni a rideg melankolikus protestáns zsolozsmához.

„Gyász sír! Sötét kripták!”

A szoba ablaka nyitva volt hagyva, ahogy halottak szobájában szokás.

A gyászdal hallható volt ennélfogva az egész udvaron, s a ház minden lakosztályában.

De leginkább az átelleni tornácokon, amik a Korponayék kvártélyához tartoztak.

A Juliánna asszony hálószobája ennélfogva a legelső kézből kapta a halotti énekeket.

És ő ezeknél a gyászdaloknál olyan édesdeden tudott aludni. Nemcsak aludni, de még mást is elaltatni.

A jó Korponay János aludta ott az igazak álmát, nejének hattyúkarjára nyugtatva fejét.

Miatta bizony akár az angyalok énekelhették volna a feltámadás zsoltárát. Az ébrenlét egész való világa nem ér annyit, mint az álom tündérhonában egy pillanat.

Hát még akkor, amikor van egy bálványkép, akinek, ha azt mondja az ember: „most jer velem a tüneményvilágba!”, oda is utánamegy, s ha megint azt mondja neki: „megint térjünk vissza az ébrenlét tündérországába”, ismét ott találja maga mellett. Semitt, sem ott el nem hagyja. Azt sem tudja már, mikor volt ébren, mikor álmodott? Csak azt tudja, hogy mindkettőben üdvözült volt.

Ki irigyelné az igazak álmait?

Osztozott biz abban az egész város.

Amint híre futamodott Fabriczius esetének, hogy a főbírón újra kitört az őrültség, hogy egyszerre csak kapta magát, sírni kezdett az elnöki székben, hogy aztán lerakta a bírói süveget, palástot, pálcát, lemondott a bíróságról, hogy otthagyta a tanácstermet, vegyes bíróságot, süveg nélkül ment haza, az egész úton az öklével és a kardtokjával hadonászva, hogy otthon lefeküdt, a kántort hívatta, s most énekeltet maga fölött halotti zsolozsmákat, hát azt bizony mind tökéletes bolondságnak vette mindenki. – Azonnal előhozták Alauda uramat, a jégbe hűtött bírót, beültették az elnöki székbe, aztán kimondta a végzést, hogy minden ember ártatlan! A múlt éjszakai szerencsétlenség Isten akarata volt, ő szent felségével pedig ki pöröl?

Azután egy füst alatt a Fabriczius drákói rendeleteit is visszavonta Alauda uram: szabad a mai diadal örömére nagyokat enni, inni, sőt táncolni is; a házfödelek leszedéséről pedig szó se legyen. Holnap megint nap, és azután „Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?”

Fel is használta apraja-nagyja a megadott engedelmet, s volt hegyen-völgyön lakodalom az egész városban. Kiterjedt a polgárság gondja még a bástyatornyokban őrt álló csapatokra is, azok is torkig lakhattak minden jóval, megvivátozván a bőkezű bírót, a vitéz generálist, s a derék Czelder Orbánt, aki csakugyan kiosztotta a hajdúi között a németektől elnyert kemény tallérokat.

A városi zenekar sorra járta a capfenstreich után a notabilitások lakásait, s az ablakaik alatt szerenádot adott. Jutott belőle Korponayéknak is, amiből ők azonban nem sokat hallának, aludván a legbelső szobákban, s egyéb okaik is lévén az oda nem hallgatásra.

Éjfél után pedig minden ember ment a maga vackába aludni, s fél óra múlva olyan mély csendességvolt Lőcse falai közt, hogy azt még a bakter kiáltása sem szakította meg.

A hó is elkezdett esni; mintha dunnákat ráznának ki odafenn a fellegekben; reggelre ki nem lehet majd jönni a házak ajtajain, olyan magas lesz a hóesés.

Az egész város nem aludt az elmúlt egész éjszaka: ma kipótolta minden ember. Még a Herman-ház ablakai sem voltak kivilágítva, annak a bizonyságául, hogy a tiszt urak sem maradtak fenn mai napság a landsknechtet gyakorolni.

De egy embernek mégis ébren kellett maradni – hivatalból, s ezt volt az Andrássy tábornok szállása előtt felállított strázsa.

Ennek sem tetszett, hogy a hó a szeme pilláira ragad, behúzta magát a faköpönyegbe. A szél azonban egyenesen az őrkunyhócskába fújta be a havat. Ez ellen pedig azt a furfangot találta ki a leleményes hajdú, hogy a hátát fordította kifelé, a subagallérjával természetes bástyát képezve a hóförmeteg ellen. – Így szokott a katona megfagyni az őrálláson:

Éjfél után két óra tájon Korponay János felriadt az álmából. – Nem hallasz valami dobajt a föld alatt? – suttogá nejéhez.

– A patkányok nyugtalankodnak – mondá az, s egy csók lezárta az álomterhelt szempillákat megint. – Aludjál, báránykám!

Hiszen igaz is volt, hogy a patkányok nyugtalankodtak, jobban, mint máskor; hanem ebben a szegény patkányok nem voltak hibásak; ellenben valószínűleg az volt az oka a szokatlan mozgalomnak, hogy az ő csendes birodalmukon keresztül már két óra óta egy szakadatlan sora a fegyveres embereknek tapossa egymás sarkát. Ezek a császári muskétások, akik a Scheibe-hegyi rejtett forrás száján leszállva, a mélyen alvó városba a Fabriczius alagútján át belopóznak.

A Thurzó-ház barokknál is bizarrabb építkezésű csoda valami. Ennek nincs olyan szép magas teteje, mint a többieknek, amiknek mázos zsindelyei tarka betűkkel viselik a renovatió évszámát, s amiknek esőöntő csatornái kétölnyire rúgnak ki, sárkány és delfin alakokban végződve; hanem a felmagasló falpárkányon keresztül, a belső bádogtetőről az eső- és hóvizet egy a falba épített rézcsatorna vezeti le, ennek a csatornának van mintegy ölnyi magasban egy vasajtaja, amit soha senki nyitva nem látott, egyszínűre szokott az meszelve lenni a többi fallal. Tehát ez volt az a rejtekajtó, amelyen keresztül a vízvezeték alagútjából a városba lehetett jutni.

Ez a titok volt az, amit a császáriaknak elárult valaki.

Ha Fabricziusnak az agyát úgy meg nem zavarta volna annak a leánynak a nagy esete; ha csak egy csepp józan észt és logikát tartott volna meg magának ama levél olvasása után, hát akkor ahelyett, hogy lefeküdjék a castrum dolorisra, s énekeltesse maga fölött a sörivó diákokkal a canticumokat, az lett volna inkább a feladata, hogy odaálljon a pallosával ahhoz a vasajtóhoz a háza végében, s amint egy fej kidugja magát rajta, üsse le egy csapással, s reggelre rakjon belőlük szép nagy piramist az utca közepén, tetejébe koronának a kedves veje, Blumevitz ezredesnek a tollas kalapját.

Azonban hát másképp történt. Fabriczius nagy keserűségében elvesztette az eszét, s így eshetett meg, hogy reggel négy órakor egy egész császári ezred állt négyszögbe rendezve a lőcsei piac közepén.

Ez volt a Türkheim-ezred, melynek Blumevitz de Trautsohn volt a parancsnoka.

A császári ezredes azonnal megszállatta a kapukat, s az összekötő utcák szegleteit.

S még mindig nem vette észre senki, hogy benn a városban az ellenség.

Azt az őrjáratot, mely az Andrássy kapuja előtt álló őrt felváltani jött: mielőtt egyet kiálthatott volna elnyomták, és némává tették.

Akkor aztán a mindig nyitott kapun maga Trautsohn tizenkét muskétást véve maga mellé, felment a tábornok szállására.

Az őrszobában, more patrio, aludt a kuruc őrség.

A pitvarban, a tornácban horkolt minden ember.

Trautsohn egész a tábornok hálószobájáig mehetett, anélkül, hogy valaki csak meg is szólította volna, hogy kit keres.

Andrássy mindig teljesen felöltözötten szokott aludni, egy medvebőr bundával betakarózva.

Amint az ajtaját nyikorogni hallotta, hirtelen felugrott (éber alvó volt), s amint a nyitott ajtón belépett a szobájába Blumevitz, s annak a háta mögött a muskétások sisaktaréjai és puskái megvillantak: Andrássy egy szökéssel a kerevete mögötti fülkében termett, ahol kardja volt felakasztva a tigrisbőr kacagány fölé, s perc múlva kivont karddal állt látogatójával szemben.

– Micsoda gyalázatos árulás ez? – kiálta szilaj haraggal.

– Hasztalan minden ellenállás, generális úr – szólt Blumevitz, kitárva az ablakszárnyakat. – Tekintsen ön ki! Az egész ezredem itt áll a piacon. Ön a kezemben van: kényre-kegyre!

– Még nem! Hallja az úr! – kiálta Andrássy, s a függöny mögött rejlő harangkötelet megrántva, megkondítá a lármaharangot. A vészhangok fölverték az alvó várost.

– Azt megtehette excellenciád! – monda Blumevitz hidegvérrel –, hogy az alvó őrséget fellármázza: de ez már mind késő. Az utcák el vannak állva; tábornok úr a csapatjaival nem találkozhatik. Innen nincs menekülése.

Andrássynak az jutott eszébe, hogy „van!”

Itt a háta mögött az a deszkafal, ami egy rugónyomásra félrecsattan; azon kiugorhatik, s míg a megrohanói a visszaugró zártalan ajtót betörik, azalatt a hátulsó kapun kimenekülhet a bástyára, a katonái közé.

De közbeesik valami. – Egy nőnek a hálószobája.

S abban a szobában annak a nőnek a férje is ott van.

Szabad-e prédára dobni ennek a nőnek a hírét, nevét, azért, hogy ő megmeneküljön? Szabad-e Korponay János előtt felfedezni, hogy a két háznak egy közös sikátora van; ahonnan egyikből a másikba átjárnak?

Egy nemes embernek minden törvényt meg lehet szegni, csak a lovagiasság parancsait nem.

Élete, saját hírneve, Lőcse városa elveszhet; de annak az asszonynak, aki odadobta az ölébe a becsületét, megőrzi a becsületét.

Nem fog menekülni a sikátoron keresztül.

– No, hát jöjjetek értem! Ha meg akartok fogni ! – kiálta Andrássy, nekivetve a hátát annak a faltáblának, mely a menekülésre kínálkozó utat eltakarta. Elve nem kap meg egy Andrássyt, ha ezer labanc jön is reá!

– Már hiszen azért nem szükség excellenciádnak engemet összelabancozni. Hiszen mi hagyunk magunkkal beszélni.

– Nekem csak a kardom beszél!

A lármaharang kondulására felriadt Korponay János.

– Mi az? – kiáltá.

Juliánna hallotta már a heves kiabálást a két vékony válaszfalon keresztül, amit a tükör és a deszkatábla képezett. S tudta, hogy mi az?

Meg volt riadva.

Mitől ijedt meg?

Attól-e, hogy a meglepett Andrássy a közös titkukat képező rejtekajtót fel fogja használni a menekülésre, s hogy ezzel őt semmivé teszi?

Vagy talán valakit más féltett? Más miatt remegett? De ki miatt?

– Siess! – kiáltá férjének. – Kapd fel a bundádat, fogd a kardod! Árulás van a városban? Fuss a hátulsó kapun ki a bástyákra; trombitáltass a katonáidnak! Idebenn az ellenség.

Korponay ész nélkül ugrott ki az ágyából, öltönyt, csizmát, kardot nyalábra kapva, s rohant ki a hátulsó ház folyosójára, útközben kapkodva magára egyet-mást.

Az udvart még nem foglalták el a labancok. A Thurzó-ház kapuját nem tudták kinyitni.

Korponay keresztültört az orvos lakásán, feldöntve széket, szekrényt, ami útjába került, zárt ajtókat a vállával döntve be, ha nem engedtek.

Egyszer csak beesett aztán abba a szobába, ahol Fabriczius feküdt a ravatalon, tréfát csinálva a halálból.

Neki komoly volt a játék; de nem a halálnak. Ő igazán hitte, hogy egy vasakaratú ember meg tud halni magától is, ha nagyon akarja; csak a halál vette ezt tréfára. Hiszen még az álmot sem tudja erőszakolni az ember, hogy jöjjön elő, ha az nem akar megjelenni.

– Fel, Fabriczius! Fel az ágyból! – ordít Korponay, félretaszigálva a kántáló diákokat. – Árulás van a városban! Itt a német a piacon! Fussunk a népeinkhez! Ragadj fegyvert, bajtárs! Én rohanok a huszáraimhoz, te siess az őrsereghez a molnártoronyba! Verd fel Czelder Orbánt, a hajdúkaszárnyát. Én hozom az ágyúkat! Veressünk alarmot dobbal, trombitával. Nyakunkon a Filiszteusok!

Azzal a kezében hozott fél csizmáját felrántva a bal lábára, nyakon kapott egy diákot, akinek a kezében lámpás volt, s azt – nyavalyást – tolta maga előtt, hogy világítson neki a házlabirintuson keresztül a bástyáig, ahol még nincsen ellenség.

De erre a szóra úgy kiment a halál a szeméből Fabricziusnak, hogy menten felugrott az ágyból.

– Itt a német! Hol a kardom? – Ez volt az első kiáltása. – Itt a kardom! Hol a német! – Ez volt a második. – Nem halt még meg Fabriczius! – Fölkelek még a sírból is, ha azt mondják: „itt a német!” – Kik vagytok itt? – Mit bámultok? Kard van az oldalatokon! Rajta, fiúk! Azt a zsoltárt: „Erős várunk nekünk az Isten!” Előre! Előre! Ölni! Vérben fürödni! Előre! „Eine feste Burg ist unser Gott!”

S a magas atlétai alak, a diáksereg között, pallosát forgatva a feje fölött szilaj tekintettel, úgy tűnt fel, mint a germán pogány mondák egyik ősalakja, hozzá simuló gyermekei között, akik mind előrángatták oldalaikról a kurta diákdákosokat, s zsivajogva fogták körül az öreget.

„Eine feste burg ist unser Gott!” – zendíté rá valamennyi.

A viharos zsolozsmát nemsokára elnyelték a sötét sikátorok, s nyomában távoli dobpörgés, trombitarecsegés keletkezett. Korponay János és Fabriczius fellármázta a kuruc őrséget s a polgárkatonaságot.

Juliánna kétfelé hallgatózott: a külső zajra, s a szomszéd ház szobájából áttévedezőre.

Andrássy Istvánnak az volt az utolsó szava:

„Nekem csak a kardom beszél!”

Blumevitz de Trautsohn pedig a padlóba szúrta a kardja hegyét és a könyökével a markolatkosarára támaszkodott, hidegvérrel mosolyogva.

– Ha kegyelmed csak a kardjával akar beszélni, akkor sohasem értjük meg egymást; mert én nem azért jöttem ide, hogy kegyelmeddel párbajt vívjak; nem is volna tőlem gavallérság, páncélosan állni ki ágyból felkelő ellenféllel szemben. Ellenben azért vagyok itt, hogy kegyelmednek, generális úr, egy becsületes kapitulációt diktáljak.

– Diktálni? Nekem! – kiálta fel Andrássy. A szemei szikráztak féktelen haragjában, s a kardja csak úgy súgott a levegőben.

Blumevitz csak a kecskeszakállát húzogatta, nagy mosolyogva.

– Ha kegyelmed a kardjával beszél, énnekem meg van tizenkét muskétám, aki beszél! – szólt egyet intve az ajtóban álló katonáknak, amire azok mind egyszerre archoz kapták a fegyvereiket, Andrássyra célozva – diktandó beszélnek! – folytatá nevetve. – Azért tanácsolom kegyelmednek, hogy bocsássa alá nyugodtan azt a kardot, mert ha valami fenyegető mozdulatot talál vele tenni, tartok tőle, hogy a katonáim félreértik, s azután valami történik, amit én fogok sajnálni legjobban.

Andrássy úgy hörgött, mint a kelepcébe esett tigris.

– Azért legjobb lesz, ha kard és puska nélkül beszélünk a kapitulációról – szólt úrias tempóval Blumevitz de Trautsohn.

Ebben a pillanatban látta Blumevitz, hogy Andrássy háta mögött valami sötétség támad.

Még ideje sem volt találgatni, hogy mi lehet az, amint a másik percben egy tüneményszerű jelenet áll eléje. Egy nőalak fehér ruhában, skarlát palásttal a vállán, lebben elő szellemgyorsasággal, s éppen olyan nesztelenül, mint egy szellem, s aztán fehér alakjával eltakarja a magyar fővezért.

És egyúttal a kinyújtott jobbjával egy négycsövű pisztolyt szegez Blumevitz ezredes homlokának; a pisztoly még hagyján, de az a két öldöklő szem hozzá, ami zöld fényben sugárzik, mint a macskáé.

Lassan morzsolgatta a fogai közt a szókat.

– Van kedve az ezredes úrnak egy asszony keze által megöletni?

Andrássy elszörnyedve kiált a nőre.

– Mit tesz kegyelmed? Elveszti magát!

– Ki bánja azt most? – dörmögi az asszony.

– A becsületét – suttogja a tábornok.

Az asszony most látszik föleszmélni. Észreveszi, hogy itt sokan látják. Tizenkét katona néz ide be (a puskacsövén végig).

– Eh! – szól fitymálón csettenve a nyelvével, s minden gondolkodás nélkül odasiet a felnyitott ajtóhoz, megkapja a kilincsét, s azt kiáltva a katonáknak: „lóduljatok, ti ostobák!” – mielőtt azok elhatározhatták volna, hogy vajon szokás-e engedelmeskedni egy ilyen rendkívüli vezényszónak –, úgy becsapja az orruk előtt az ajtót, hogy a visszacsörömpölő puskacsövek majd a fogát verik ki a cserepárnak, s erre nagy hevenyében betaszítja a tolózárt az ütközőbe, s akkor aztán nekidűlve háttal az ajtónak, elkezd jószántából kacagni.

– Tüzes mennykő! – kiált fel Blumevitz. – Erre nem számítottam.

– Lássa, ezredes – mond nevetve a szép asszony. – Nem ér semmit a csalfaság. Más is tudja azt, hogy „à un renard, un renard et demi”. (Egy róka ellen másfél rókát!)

A kizárt muskétások ugyancsak dolgoztak a puskaagyaikkal a becsukott ajtón.

– De ugyan kérem, ezredes úr, szóljon az embereinek, hogy ne ütögessék a hátamat olyan pogány módra ezzel az ajtóval!

Blumevitz mit tehetett egyebet, mint hogy teljesítette a szép asszony kívánatát, az ajtón keresztül kiáltva a katonáknak, hogy „bei Fusz!”

– No lássa! – mondá Juliánna. – Most már helyre van állítva az aequilibrium. Kegyelmedet fogja Andrássy tábornok, a tábornokot fogják a kegyelmed katonái, a labancokat pedig körülveszik a kuruc csapatok; azokat valószínűleg ostromolják Löffelholtz ezredei. Valóságos bellum omnium, contra omnes. (Mindenki harca, mindenki ellen.) Össze vagyunk kapaszkodva kölcsönösen, mint Mátyás király német vargájának a rókafogta csukája, s egyikünk sem tudja, hogy ki tartja fogva a másikat?

– Asszonyom! – kiáltá közbe nyugtalanul Andrássy.

– No, no! Tábornok úr! Csak semmi nyughatatlankodás! Mindenki a maga helyén van. Én is! Hallják önök mind a ketten azt a trombitaszót a Bástya utcán? No, hát az Korponay János főstrázsamester uramnak az alarm fúvatása a kuruc huszársághoz. Őkegyelme ott jár a csapatja előtt, s mindjárt itt fog lenni a piacon egy egész battéria kerekes ágyúval.

Ez a biztatás megnyugtató volt Andrássyra, de nem volt az Blumevitzra nézve.

Annálfogva Blumevitz volt a hetvenkedőbb.

– Az nagyobb veszedelem lesz a kegyelmed férjére nézve, madame, mint énrám nézve. A mi carrée-nk a kuruc huszárságnak a szeme közé nevet.

– Majd nem fog nevetni, ha Fabriczius vadászcsapatja is beleszól a tréfába, a városháza árkádjai alól. Higgye el kegyelmed, hogy a sanszok mind a két fél részére teljesen egyenlők. Ijesztgetéssel senkit sem lehet a kályhasutba bekergetni. Azért beszéljenek kegyelmetek egymással okosan és csendesen. Én visszahúzódom szépen.

A két férfi egymásra nézett. Mind a kettő elbámult. Most kezdték csak észrevenni, hogy hová jutottak? Egy közös kelepce az, amibe őket valaki belecsalta, s most egyiket a másikkal fogva tartja, s az a valaki – az a fehér asszony.

– Én azt hiszem – szólt Juliánna, egész lelki nyugalommal eregetve le a pisztolya sárkányait –, hogy kegyelmetek legcélszerűbben cselekednének, ha most elhatároznák, hogy néhány órai fegyvernyugvást kössenek, mely idő alatt az ellenséges csapatok minden összeütközéstől tartózkodjanak. Ezenben a város tanácsa és a kuruc csapatvezérek értekezhetnének Blumevitz de Trautsohn ezredes úrral, a tábornok úr jelenlétében. Remélem, ezredes úr, hogy kegyelmednél készen van a teljhatalom és megbízás a császár nevében?

Blumevitz de Trautsohn különösen csóválta a fejét.

– Kegyelmed mindenről nagyon jól van értesülve, asszonyom. Itt van a császári plenipotentia!

S azzal elővonta kebléből a pecsétes levelet.

De nem volt ám az elég, hogy cifra pergament, a lefityegő ezüsttokú pecséttel együtt elöl-hátul megmutogassa a menyecskének, az belülről is akarta azt látni. Olvasni akart. – Tudott diákul.

Oda kellett neki adni a kezébe.

Juliánna kitárta a sokrét hajtott kutyabőrt, és olvasni kezdé: „Nos Josephus primus, divina favente Clementia, etc. etc.”

– De hisz ez a meghatalmazás Löffelholtz tábornoknak szól!

– Itt van a generális úr átruházása az én személyemre. Parancsolja kegyelmed, hogy megmutassam:

– Kérem. Azt is átnézte.

– Rendben van. El van látva a szükséges kautelákkal és authenticatiókkal.

– Kegyelmedben egy diplomata veszett el, asszonyom.

– Talán nem is veszett el. No, most jó lesz, ha kegyelmetek közhírré teszik a kötött fegyverszünetet. A tornyokban ugyancsak kezdik félreverni a harangokat.

Az egész város fel volt már ezalatt lármázva.

Dob pörgött, trombita recsegett, harang kongott mindenfelé. Kuruc- és polgárcsapatok tódultak a mellékutcákból a piacra.

– Jó lesz, ha megmutatjuk magunkat az ablakban a híveinknek – indítványozá Trautsohn ezredes Andrássynak.

– Nem bánom.

S azzal mind a ketten kiálltak az ablakba egymás mellé.

Az ég már pitymallani kezdett, a piacon levő férfiak megláthatták a két ellenséges vezért egymás oldalán állva.

– Kétórai fegyverszünet van! – kiálták azok onnan felülről magyarul és németül, ki-ki a maga híveinek. A császáriak, akik közvetlen a főhadiparancsnokság háza előtt álltak, meg is értették azt, de a városház táján csoportosuló kurucok és polgárok a nagy zsivajban úgy látszik, hogy nem hallották meg elég világosan.

– Tűzzék ki kegyelmetek a parlamenter zászlót! – mondá Juliánna az uraknak.

Az legjobb lesz, a fehér zászlót kitűzni az ablakba. De hol van ilyen? Azt Andrássy nem tartogatja készen.

– Itt van az én fejkendőm! – mond Juliánna, leoldva a fejét beburkoló patyolatot; amit aztán egy kopjára szúrva, kidugnak az ablak rostélyán. Az a körülhímzett patyolat fejkendő libeg-lobog a reggeli szellőben, békességet intve a háborgó feleknek.

A fehér zászlónak rögtön észrevehető lesz a hatása. A városháznál ott van Alauda főbíró uram, aki az összecsődülő fegyveres polgároknak megmagyarázza, hogy a generális ablakából lengő fehér zászló fegyverszünetet jelent; azért minden ellenségeskedés függesztessék föl addig, amíg azt be nem vonják.