XX. FEJEZET
A fehér zászló meg a piros zászló
Amint a déli
harangszó megszólalt, kinn a piacon dobpörgés támadt utána, egyszer
sűrűn kopogó, közben egyenesen potyogatott ütésekkel.
– Mi az? – kérdé
Fabriczius, aki még mindig a konyhaajtóban állt és bámulta, hogy „sül meg” az
ő puskapora a tűzben.
– Mi az? – kérdé a dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.
– Ejh! A labancoknak dobolnak ott kinn délre vakparádét. A pápisták
harangszóra imádkoznak.
Hanem aztán a déli egyes harangkongást felváltotta az általános
harangzúgás minden toronyból, apraja-nagyja búgott-bongott, csilingelt
tehetsége szerint.
– Halottra harangoznak? – hebegé Fabriczius. – Valami nagy halott
van?
– Hát nem tudod, öreg trotty? Te haltál meg! El is énekeltetted magadat. Terád harangoznak. Teneked
dalolják:
Nem kell annak
többé kása
Kirtek Maulwurf sírt ása! – Hahaha!
– Mit beszélnek
ezek a harangok? Csitt! Hallga!
– Hát tudod, hogy
mit beszélnek? A pápista harang azt mondja: „Boooldog Isten, hooonnan élünk?”,
a kálvinista azt mondja: „Nincsen kenyér minálunk”, a lutheránus rácsendíti:
„Innen élnek, szegények! Innen élnek, szegények!” Hahaha! Veszett kedvembe!
vagyok ma! Ha csimpolyást kapnék, táncolhatnám!
Fabriczius látta,
hogy bolond ez; ezzel nem lehet beszélni, otthagyta: maga felfutott a második
emeleti terembe, amiből amaz ismeretes erkély nyílik a piacra, megnézni,
hogy mi folyik odalenn a külső világban?
Korponay János
pedig megmutatta, hogy csimpolyás nélkül is tud táncolni, a széthasogatott
selyemrongyok, a földhöz vert virágcserepek, porcelán tálak között csak úgy
rúgta a kufercest! Maga dalolt magának hozzá:
Ki az urát nem
szereti,
Annak van most becsületi!
Nem menyecske, ki nem szajha,
Ki az urát meg nem csalja.
Ihajla!
Magamagának
táncolt onnan a tükörből. Attól lehetett tartani, hogy egyszer fejbe üti
magát az öklével, összetöri a tükröt, s akkor aztán annak a háta mögött
megtalálja – a párját ehhez a bolondok táncához.
Ki az urát nem
szereti,
Sárgarépát főzzön neki;
Jól megpaprikázza neki,
Hogy korsó keljen neki.
Juhajla!
Szép nóta e’
nagyon!
– No, fiam,
kitáncoltad már magadat? – szólalt meg a háta mögött a visszatért Fabriczius.
– Nem én! Dehogy
mára! Erre az egy napra.
– Na, hát ide
tartsd a füledet. Húzok én neked egy szép stájer „langaus”-t: azt járjad. Most
hirdetik ki a piacon, hogy a vezérek aláírták a kapitulációt: a császár minden
föltételt elfogadott; osztogatja a donációkat az uraknak, avandzsolást a kuruc
tiszteknek! Belőled is obesterlajtinánt lesz. Táncolj, fiam, egy galoppot!
Ennek az örömére harangoznak.
Ettől a
szótól egyszerre kijózanult Korponay; mint hogyha a holdkórost hideg vízzel
végigöntik.
– A kapituláció
örömére húzzák olyan nagyon a harangot – ismétlé Fabriczius, s aztán befogta a
száját a kezével, mintha meg akarná magát büntetni ezért a szóért.
Korponaynak az
egész teste reszketett, mintha megfordított láz vette volna elő:
előbb a hőség, azután a didergés. Még a fogai is vacogtak, s amit
mondott, apróza rázva jött ki a szó a száján.
De azért, ha a
szónak a hangja olyan reszketős volt is, amilyen a megijedt embereké, az értelme
annál kegyetlenebb volt. A markával úgy tett a szíve fölött, mintha össze
akarná facsarni.
– Vasat neki,
hogyha fáj! Ne sírj, öreg! Hadd azt a gyerekeknek. Teleírták az árulással a
kutyabőrt? Megugattatom én azt a kutyabőrt, hogy úgy fog vonítani, mint
mikor a gardája halálát megtutulta! Testáltak? Hát protestáljunk! A kardjaink
ám nem váltak vasporrá.
– Késő, fiam.
Ott lobog már Andrássy ablakában a fehér zászló.
– No, hát
tűzzük ki melléje a vörös zászlót!
Széttekintett
Korponay a szobájában. Ott lógott egy szék karjára vetve az a piros
nyakbavető, amit Juliánna a fehér éji öltöny felett viselt; azt felkapta,
feltűzte a nyoszolya kárpitrúdjára zászló gyanánt, s aztán futott vele föl
az erkélyterembe. Fabricziust is magával hurcolva kezénél fogva. – Ketten
együtt egy kárpitzsinórral odakötötték az erkély rácsához a zászlót.
Ott lengett hát
egymás mellett a szép asszonynak mind a két keszkenője: a fehér is, a
vörös is, egymás ellen csapkodtak a szélben.
Korponay János
kirántotta a kardját, s megvillantva a feje fölött, alákiáltott onnan az
erkélyről:
– No, hát gyepre, labanc! Gyepre, kuruc! Ha van Istened! Ma lesz,
ami még nem volt!
Azzal siettek le mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a
hadrendbe állított csapatjaikhoz.
A vezérek gazda nélkül csinálták a számadást.
A polgárság egy része hallani sem akart a kapitulációról. De
Hortis, húsz patrícius kíséretében a bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett,
felajánlotta neki, hogy a lőcsei polgárság az utolsó emberig kész védelmezni
a városát, élelmiszer is van elég; megosztják a katonákkal. Támadjanak közös
erővel a piacon álló labancokra. Számra is többek ők, s az
elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.
Czelder Orbán
mindig kész volt az ilyen fellovalásra. Nem is sokat tanakodott: a hajdúi egy
csapatját a résnél hátrahagyva, a nagyobb számot rohamoszlopba állítá, s maga
odaállva, szokás szerint a dandárja élére, nekivezeté őket a négyszögnek.
De Hortis felment a toronyba, jelt adni a túlsó oldalon felállított kuruc lovasságnak
és a polgárhadnak.
És akkor az
történt meg, amit Blumevitz előre megjósolt Andrássynak: hogy amint a
Czelder Orbán német hajdúi a császári katonákkal lándzsahosszra találkoztak,
ott megálltak, lábhoz ereszték a puskát, hüvelybe dugták a kardot, s hagyták a
vezérüket előrerohanni, egyes-egyedül a németek közé.
Azt ezek nagy
hirtelen körülfogták: egypárnak betörte a fejét; de utoljára elnyomták,
megkötözték, s akkor azután a volt kuruc hajdúkkal elkezdett a császári
katonaság kezet szorongatni. Itatták egymást a kulacsaikból.
De Hortis a
toronyból alákiálta a szótülökkel Fabricziusnak:
„Mindennek vége,
Czelder fogva. Hajdúk átpártoltak.”
Mindennek vége!
Ez volt aztán a
gyászkiáltás!
Végighangzott
valamennyi bástyán, valamennyi utcán.
– No, hát azért
sincs mindennek vége! – kiálta halálos vakmerőséggel Korponay. –
Fabriczius apó! Ne törd el a kardod! Kapj fel ide a nyergembe a hátam mögé, én
jobbról vágok belé, te balról! Utánam, aki ember! Nem Lőcse város a világ!
S azzal megfúvatta
a tárogatókat, s a Bástya utcából előtört a kuruc lovasságával.
A főkapun és
a ferencesek kolostora közötti téren állt egy kompánia labanc muskétás; az
menten pozdorjává lett törve. Korponay erre leereszteté a felvonóhidat a
vízárok fölött, s kitört a tárt kapun át a lovasságával. A háta mögött ült a
nyeregben a vén Fabriczius, két kézre fogott hosszú pallosával.
A kapun kívül egy
ezred savojai dragonyos állta az útjukat. Úgy keresztültörtek rajta, mintha
vajból lett volna.
Aztán el a hegyek
közé.
Senkinek sem
jutott eszébe őket üldözőbe venni.
Elég diadal volt
erre az egy napra, hogy Lőcse, a hatalmas, a gazdag, a hűségben
törhetetlen Lőcse, végre-valahára megnyitá a kapuját a császár előtt.
|