XXI. FEJEZET
Krasznahorka – A dervis generális – A védszent

Andrássy István mihelyt a dolgok rendbe jöttek, azonnal futárt küldött Krasznahorkára, nagy paksamétával, amiben elő voltak adva az események, mellécsatolva az Andrássy Istvánnak adott diploma József császártól, melyben minden eddigi viselt dolgaiért kegyelmet kap, birtokaiban és rangjában megerősítést mer; ott volt végül az utasítás a krasznahorkai várkapitányságnak, hogy mihez tartsa magát.

Gömör vármegyének ez a híres sziklavára az Andrássy család székhelye. Magas, teke alakú hegy tetejéről uralja a körülfekvő síkságot, büszke tornyai, palotatetői rézrozsdától zöldek, ahol az aranyozás megszűnik rajtuk; a pirosra festett templomkupola kiválik az épülettömegből, mely a távolból nézve is tekintélyt parancsol.

Bástyái nincsenek; a vár épületfalaival egyenesen a meredek sziklából emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan: se fa, se bokor rajta; csak az egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltíve fölött három páncélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha ő tudná azt legjobban elolvasni.

Százhetvenhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót, „csiripelés”, a Rákóczi-korszak hadvezetői „ellenségre csapkodásnak” használták széltében.)

A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajdúzsoldosok, páncélos drabantok voltak a várban, és azokon kívül egy csapat lovas tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik önként álltak Rákóczi szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben messze földön hírhedett harcosok.

Amellett a várvédelmi harcnak minden fegyvernemével nagy bőségben volt a vár ellátva. – Lenn a tömör, másfél ölnyi vastag falak ágyúablakaiból villogtak elő a pelsőci Bebekek félmérföldnyire hordó bronz csatakígyói (amikről a jegyzetekben mulatságos történetkét fogunk elmondani a jelenkorból); fenn a rovátkos párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a hosszú szakállas ágyúk, a kétfogasok, a puskaforma kartácsszórók és tüzeskéve-hajító ballisták, amik az ostromra előnyomuló ellenség favárainak felgyújtására szolgáltak. A sziklapincékben tetézve állt a gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogyan kell a húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak, s szükség esetén ágyúgolyónak is lehet használni. Egy nagy, mély kút, amiből bivalyhajtotta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni naponként. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni nem lehet.

Csak kecsegtetéssel és árulással.

Ez ellen is van téve.

A várparancsnokságot István generális Miklós öccsére bízta. Az pedig kemény legény.

Mikor átadta neki a várparancsnokságot a bátyja, jól a lelkére kötve, hogy semmiféle potentátnak a várat ki ne adja, azt felelte neki Miklós:

– Nem én! Még teneked magadnak sem nyitom ki a kaput, hacsak az én „Miatyánk”-omat le nem imádkozod előbb a felvonóhíd előtt.

Az pedig furcsa miatyánk volt.

Ahelyett, hogy „de szabadíts meg minket a gonosztól, Ámen”, ekképpen végződött: „De szabadíts meg minket a némettől, Ámen.”

Miklós valamikor szerzetes volt. Cisztercita barát, fehér csuhás. Nem is vetette le a csuhát soha; tetszett neki az a kényelmes öltözet, amit nem kell harminckét zsinórral gombozgatni; egyszerre belebújhat az ember; csak éppen a kardot kötötte az oldalára a korda és olvasó helyett, s a fején fekete bársonysüveget viselt, olyan alakút, mint egy fél dinnye. Szelíd tekintetű arca volt, gömbölyű, félhold alakú szemöldökkel, amiknek harmadik társul illett oda a felső ajkáról aláfelé hajló, fiatal bajusz. Annál nagyobb volt aztán a szakálla, amely kereken fogta körül az arcát, elöl az állán kiborotválva.

Ő maga is tudta azt, hogy milyen szelíd, jámbor ábrázata van, amiért is, hogy a lehető tévedést eloszlassa, amint kinyitotta a száját, a legelső szava olyan cifra, körmönfont diákáldást bocsátott ki rajta, aminőnek ékes formuláját a lőcsei archívumban megörökítve feltaláljuk.

Akkor aztán mindjárt tudta róla minden ember, hogy ez nem pap.

Nem is járt az templomba soha imádkozni.

Ő ugyan azt állította, hogy az templom és imádkozás; de aki már ismerte a szólásmódját, tudhatta, hogy mikor ő azt mondja: „gyerünk a templomba?”, akkor ez azt teszi, hogy „pince”, a cinterem a maga halottjaival, a sorba rakott hordó és átalag: ott szokta ő a misét tartani, paródiázva a liturgiát vidám cimborák társaságában.

Éppen olyan nagyon szerette a jó bort, mint az István bátyja. De kettőjük között az a nagy különbség volt, hogy István a legnagyobb tivornya után is egyszerre megtalálta a józan eszét, mihelyt szükség volt rá; Miklós pedig mikor egészen kiment is a fejéből a mámor, még akkor is bőgőhegedűnek nézte az eget. Vagy nagyon jókedvű volt, vagy nagyon dühös volt; középen nem járt soha.

A labancok jobban féltek tőle, mint a tüzes ördögtől. A kurucok sem tűrték maguk között pogány nyelvjárása s szilaj dühöngése miatt; más nem állta ki a szolgálatát, mint csupán a tatárok. Azok nem értették, hogy mit beszél, s azoknak gyönyörűség volt az, ha gyújtogatni kellett. Ő is legtöbbre becsülte ezeket. De sok nyaktörő kalandon vágtattak vele hanyatt-homlok keresztül, amilyenre csak egy fanatikus dervis vállalkozik! Azért is nevezték dervisgenerálisnak.

Hanem egy gyöngesége mégis volt. A rajongásig szerette azt a két kisfiút, az István gyermekeit.

Nem volt az a földi hatalom, akinek a parancsolatját respektálta volna, de hogyha ezek a kisfiúk mondtak neki valamit, az szentírás volt előtte; azért félbehagyott minden munkát, mulatságot, s ment velük játszani.

Azt mondta, hogy ő neveli őket.

Hiszen tudománya lett is volna hozzá elég; mert a nagyszombati szemináriumot kitanulta, s ha onnan meg nem szökött volna, azóta prépost lehetne; hanem ő nem azt értette nevelés alatt, hogy a gyönge kis teremtéseket leültessék egy dohos könyv mellé, s kényszerítsék olyan dolgokat magolni, amikre soha semmi szükségük nem lesz; ráérnek arra, majd ha nagyobbak lesznek. Egyik sem lesz püspök! Ahelyett tanította őket, aminek igazán hasznát veszik az életben, paripát megülni, árkot ugratni; futó paripákról célba lőni, egyenes tőrrel, görbe karddal verekedni. Azt is megengedte nekik, hogy egyszer-egyszer a pipájából nagyokat húzzanak, meg a pálinkás csutoráját meglopják, s ha ettől a fiúknak szédelgős lett a feje, azt mondta az anyjuknak, a sok könyvrágástól van az!

Nem is volt azokon ruha szakadás nélkül, kéz-láb és ábrázat kék folt és karcolás nélkül soha.

Az egyik csak kilencesztendős volt, a másik tizenegy, s már úgy tudták a svihrovai nótának minden versét, mint akármelyik kuruc virginás.

Hogy minden jól nevelt úrfiaknak való tudományt alaposan kitanuljanak, csináltatott Miklós úr mind a kettő számára egy-egy kerekes ágyút, a valóságos ágyúk mintájára: csakhogy az ágyúcső dió nagyságú golyók számára volt fúrva, különben egészen rendesen volt az fölszerelve.

Ma is ott állnak még a kisded kerekes ágyúk az Andrássyak egyik kastélyának tornácában; találgatják a tudósok: vajon mire szolgálhattak.

Ezekkel lövöldöztette célba a krasznahorkai vár kapujából a két kis unokatestvérét Miklós nagybátya. Az út mentén volt felállítva egy szalmabáb, labanc generális öltözetében: ki találja azt el kétszáz lépésnyiről? De utóbb bizony még háromszázról is lelőtték a fejéről a kalapot.

Krasznahorka vára ebben az időben maga egy kisvárossal fölért. Kaszárnyaépületeiben ezer harcos elfér, azok a földszinten vannak, és az emeletes védtornyokban. Hosszú istállósorok nyílnak a belső udvarról a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye maga egy kis torony; hat szakács és tizenkét bébillér süt-főz ott a tengersokaságnak. Az őrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sincsen soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok állnak kényelemmel berendezve. – Cifra vasrácsajtó zárja el az úri lakosztályba vezető folyosót és lépcsőgádort, amiken keresztül a boltozatos termekbe lépünk be, akik még kíváncsiak vagyunk a fényes múltnak egy épen megtartott töredékét látni.

Ez volt az Andrássy család saját lakosztálya; minden úgy van ott még, ahogy a Rákóczi-korszak s az utána következő csillapodás kora hagyta.

Az ajtók fölött a páncélos vitézek, akik a küszöbök fölé írt emlékmondatokat őrzik; a legelső így szól:

– „Reges, pyramidum Egypti conditores absorsbsit oblivio, justorum gloriam grata servat memoria.” (Az egyiptomi gúlákat alkotó királyok elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás emlékezet.)

Az értékes és félthető kincseket most mind a családi múzeumok őrzik, ami Andrássy István korában is e termekben pompázott; csak a gyönyörű majolikakemencék tanúsítják, s egy-két régi bútordarab, minő fényűzés volt egykor itten.

Egy roppant nagy szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi meglepővé. Sehol sem találni annak párját; se múzeumokban, se régiséggyűjteményekben. Meglepő az egésznek az alakja; faragványai, a szőlővenyigékkel befuttatott corynthi oszlopok, a nemes ízlésű karnisok betetőzve egy lángoló tűzhely utánzatával, a ragyogó fénymáz zománcszíneivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény, akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s megmutogatják az osztályokba rakott ereklyéket: ez volt a pohara, ez volt a tányéra, ezek voltak az evőeszközei. Őneki! – A fejedelemnek! – Rákóczi Ferencé volt az almáriom; ő adta azt Andrássy Istvánnak, mikor már Felső-Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvenc szőnyegét is, amit a szép Szirmayné hímzett a számára; neki adta a kardját, még a kedves sétapálcáját is. Karvastagságú citromfatörzsök az. „Ezzel üssétek őket!” Ez volt a szava az ajándék mellé. – Olyan mélyen állt a szeretetében Andrássy István.

Körül a falakon az ősök képei: István a kuruc tábornok pompás viseletében; Miklós a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében.

A legtágasabb teremből nyílik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba. Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák; mindegyikben párosával a címerek; egy Andrássyé és a feleségéé; körülöttük aranybetűkkel az elhunytak neve és halálának napja; a hosszú sor ráma még folytatásra vár; amik még címertelenek, azokban e három szó van: „higgy, remélj, szeress.”

Egy dicsőséges korszak szele fúj végig a szobákon. Hevülünk és fázunk.

Csak az előtornácban jövünk rá, hogy a következő évtized is belevegyítette már abba a maga öngúnyoló szatirikus emlékeit.

Ott parádéz a falon Rákóczi tábori dobosa (a híres Rácz Ferkó, aki Törökországba is utánament, onnan jött vissza); lóháton veri azt a hosszú rézdobot, s ezt a tótos magyar gúnyverset dalolja hozzá:

Jó urunkra, feltamatunk
Semit nyertunk, csak vesztetunk;
Országunkbul kibujdostunk,
Magyar bortul elmaratunk.

Innen nyílik aztán a leghatalmasabb várasszonynak szerény kis hálószobája; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik a két kisfiának.

Most már csak egy ágy van benne. Az ő saját magáé. Egy egyszerű fekete koporsó, üvegfedéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné. Még most is alszik.

Álmodik a jövendőkről.

Mi álmodjuk vissza a múltat.

Mikor még ez a gyengéd, tündéri idomzatú alak élő védszentje volt ennek a vidéknek, őrangyala az egész családjának; mártír, aki megszenvedett, azoknak, akiket szeretett, minden bűneiért: aki még most sem akar átmenni a túlvilágra, még most is itt akar maradni, gondjukat viselni.

Krasznahorka vára Gömör vármegyének a székhelye is volt Andrássy István idejében, a híres magyar versíró, Gyöngyösi (a Murányi Vénus szerzője) volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a főispáni háznál. Ott van a szobája, a roppant ablakokkal, mik a kies Rozsnyó-vidékre, s a vár alatt elterülő falura nyílnak. Itt írta Charicleáját, s azt is Andrássynénak dedikálta.

A megyegyűlésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be van omolva. Néhány év előtt egy szertelen villámcsapás szakította azt be. Az erőszakkal lehántolt falak márványküszöbökön nyíló folyosókat mutatnak, s a legvastagabb középfalban, mélyen beépítve, egy kőszekrény tűnik elő: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.

A déli bástyafalon innen van egy körülzárt, hosszúkás négyszög tér. Ez volt a vár asszonyának kedvenc virágoskertje; itt tenyésztette az akkori időknek divatos díszvirágát: a százféle szegfűket. Most már csak egy nyíló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmarad kerti virágnak, és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával.

Még egy másik kis kert volt, a Szentháromság szobrának emelt bástyafal tetején. Ez a család leányaié volt. Ok ültették oda a rózsákat, amik most bozótként hajlanak alá a nyirkos falakon, s azt a fenyőfát ott az Isten-szobor mellett, amely most valamennyi toronytetőn túlemelkedik.

A kertfal négyszögű ablakaiból hasalnak ki a nagy ostromágyúk, amiknek a talpányát körülnőtte a fű; a múlt század óta, amikor Salm ostromolta a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt futtatott fel rájuk.

S ebben a roppant háztömkelegben a legkisebb szobácskát nevezte a magáénak Zsófia. Egy része a falaknak Istené volt, más része a vármegyéé, megint más az ereklyéké, a legnagyobb a harcosoké, ami azonfelül megmaradt, az az árváké és nyomorultaké.

Amíg a férj és a négy testvére szerteszét az egész országban abban serénykedtek, hogy kéz-láb nélkül maradt embereket, s temetetlen halottakat hagyogassanak a hátuk mögött, azalatt Zsófia azt művelte, hogy összeszedte mindenünnen a harc nyomorultjait, s az árván maradt porontyokat, akiknek az apja valahol ott beszél a hollókkal és keselyűkkel; s mentsvárat csinált a számukra a várából.

Ott szövetett, fonatott, varratott valamennyi cselédjével az egész Bethesda számára. Ő ruházta valamennyit. Minden világi pompáról, gyönyörűségről lemondott, hogy az ápoltjai szükséget ne szenvedjenek.

Még ezzel sem elégelte meg. Tudta jól, hogy vannak szemérmes szegények, akik inkább az éhség lepedőjét rágják, semhogy a nagyurak ajtajára menjenek kocogtatni és orcapirulással kérni az irgalomfalatot. – Zsófia nem hagyott egész uradalmában egy pórkunyhót se látogatatlan; hogy szóra ne bírja a néma szenvedést, s ha megorvosolta azt; elhallgatott vele, senki se tudta meg járását, kelését.

Hajh, de sokan áldották!

Nem válogatott ám a szenvedők között, ahogy mások tettek abból a korból, hogy ki-ki csak a maga nemzetének, Felekezetének akarta jóvoltát. Ő sohasem kérdezte, ki magyar, ki német, ki a tót: Ki a lutheránus, pápista, kálvinista, zsidó? Elég volt azt tudnia, hogy szerencsétlen. A boldogok hadd veszekedjenek a szentek palástjai fölött, a boldogtalanoknak csak egy Istenük van: a mostoha Isten!

Ezért mindenféle papot is tartott a várában. Úrnapján sorba prédikáltak a templomban. Az egyik elhagyta, a másik folytatta, s úgy került, hogy a boldogtalanok végighallgatták valamennyit. A pápista a lutheránus prédikátor beszédét, s a kálvinista a plébános prédikációját, s egyik se bánta, hogy a másikat meghallgatta. A nyomor vallása a türelem vallása.

Az ilyen hosszú úrnapi istentiszteleteket ő maga is végighallgatta, s a két kisfiának is ott kellett vele lenni. Hadd szokjanak eleve hozzá, hogy minden ember hitét tiszteletben kell tartani annak, aki a magáéhoz buzgón ragaszkodik. Hisz amit magánál virtusul emleget, azt a mást hívőnél is annak kell ismernie.

A barát, a dervisgenerális nem követte soha ilyen helyre az ángyikáját. Neki még a tömjénfüst is büdös volt, hát még a kálvinista hívek boldogasszony tenyerének a bűzi!

(A lapos méntát hívták ezen a néven, amit a protestánsok a zsoltáraik levelei közé szoktak lapítani.)