XXII. FEJEZET
Az elátkozott ünnepnap

Andrássy Istvánnak születésnapjára virradt a krasznahorkai vár.

Ezt a napot minden évben fényesen meg szokták ünnepelni. Néhány évben maga az ünnepelt várúr is jelent volt; de már négy év óta nem látták őtet e vár falai.

A viszontagságos hadiélet hordozta magával. A háború alatt bizony sokszor ágyúival harangoznak he a karácsonyra, s mikor valaki alól két lovat kilőnek az ütközetben, akkor szokták mondani: „No, ennek nevenapja volt ma!”

Négy év óta nem látta férjét Zsófia.

Az a kegyetlen hadjárat olyan nagy sivatagokat tud tolni az egymáshoz tartozó szívek közé.

Csak sivatagokat? Hát azt a kis átjáró fülkét, ott a lőcsei szomszéd házak között?

Zsófia belenyugodott e távollétbe. Ott volt a két szép gyermeke. Kárpótlás a távollevő apáért.

Tehette volna ő is, amit más asszonyok tettek, hogy a gyermekeit maga mellé véve, az urát hegyen-völgyön keresztül kövesse, s a táborélet viszontagságain megosztozzék vele. De ezt ő nem tartá helyesnek. – Minek csimpajkozzék az asszony a harcoló férje nyakába, mikor annak legjobb hitestársa a kivont kardja? Asszonysopánkodás, gyermeksírás csak gátolja annak a vitézi munkáját. A nő küldetése az, hogy nevelje az új ivadékot; ha mikor kidűl a törzs, ott legyenek helyette a nálánál nem rosszabb sarjak.

Más asszonyok bizony egész udvari személyzetükkel kísérték városról városra a vezérségen levő uraikat, s azt tartották hősi önfeláldozásnak: Zsófia az ellenkezőt tette, s az övé volt a verseny pálmája.

Hozzá csak a hős diadalainak a híre járt el. Ő csak a fénykört látta, mely férje alakját körülburkolá. Mindazok a kisszerűségek, emberi fogyatkozások, amik a nagy emberek bal keze szennyét képezik, ismeretlenek voltak előtte. Őelőtte a férj csak a régi bálványkép volt; fölülemelkedett minden földi gőgön a középlény az Isten és az emberek között; nem az akiért, hanem aki által imádkozik a nő.

Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy ahányszor ő gondol arra, annyiszor sóhajt az vissza őhozzá; ahogy az ő lelke meg van telve annak a képével, úgy jár az is a távolban, egybeolvadva az övével.

Andrássy István születésnapjára szólt a várban minden harang; kora hajnalban elkezdték már; éppen akkor kezdett volna el első álmot aludni a dervisgenerális.

– Mire kolompolnak olyan veszekedetten? – kérdé felriadva.

– A brigadéros generális születésnapja van! – felelé a csatlósa.

– Ördögadták! Húzzátok hát a szenteket a lábaiknál fogva le az égből; de ne az én hajamnál fogva!

Az egész éji tivornya után úgy érezte minden haja szálát, mintha külön húzogatnák.

S a mámoros hajfájásnak nincs más orvossága, mint újra kezdeni az ivást.

Miklós felkelt bosszúsan a ki nem aludt álomból, s nagyokat ásítva, kiadá a rendeletet, hogy az ünnepnapra el kell hát kezdeni az ágyúzást az öregágyúkból. Ha már lárma kell a parádéhoz, hát legyen istenigazában.

A trombitásokat felrugdalta az előszobában: azok is csak akkor aludtak el.

– Ti murmutérok! Nem látjátok, hogy hasatokra süt a nap? Gyantázni frissen! Ünnep van. Szent brigadéros napja. Bátyám uram, a kocsmagenerális ma rúgta szét a hordót! Keressétek elő a Szent Dávidné zsoltárait.

Egynéhány cimbora, aki nem akart gyorsan felébredni, csillagot rúgott; papirost dugtak a lábujjai közé, s azt meggyújtották: így rúgatják a csillagot a tréfás emberek.

Azután megeredt a nagydob, a sípszó a várudvaron, a belevegyült ágyúzás pedig bevált volna Eger ostromának. Három napnak össze kell ragadni, hogy kiteljen belőle az örvendetes születésnapi ünnep.

Szokás szerint, mint mindig, úgy ma is, megtelt a vártemplom áhítatos néppel. A jászói prépost maga tartotta ma itt a misét. Ez is, az egész káptalanjával együtt, a kegyetlen Heister elől menekült Krasznahorkába. A császári generalissimusnak különös dühe volt a fehér ruhás barátok, a ciszterciták és praemonstratensisek ellen, mivelhogy ezek voltak a szabadságharc legbuzgóbb hívei.

A tízórai csengetés után egy kuruc lovas érkezett a várkapu elé, megadva a szokásos jelt a kürtjével, a hídon át bebocsáttatott a kapu belső boltozatát elzáró vasrácsig.

Itt előbb kikérdezték, hogy ki fia, mi járatban van?

Elmondta, hogy Lőcséről jön a brigadéros úrtól; leveleket hoz a kegyelmes asszonynak meg a Miklós generálisnak.

Erre az igazságra felhúzták előtte a csapórácskaput, s beeresztették lovastól együtt.

A kék huszárok közül való volt, a veres csákós bataillonból, ami a válogatott csapatot képezte.

– Merre találom meg a Miklós generálist? – kérdé a silbaktól.

Az a saruja hegyes orrával mutatta az utat.

– Hát merre találnád? Ilyenkor ünnepnap! Csak a templomban lesz. Ne félj, hogy rá ne bukkanj!

A huszár átadta a lovát egy ácsorgó suhancnak a kukta fajtából, hogy jártassa meg egy kicsit, amíg ő visszatér; azután előkereste a nagy bőriszákjából a pecsétes levelet, ami Miklós generálisnak szólt, s lerázva a zúzmarát a kacagányáról meg a süvegéről, indult arrafelé a sok boltozatú sikátoron keresztül, amerre utasítva volt.

Balra van a feljárat a templomba az udvarról, azon a kis kerten keresztül, mely a Szentháromság-szobrot körülviszi; egy sor meredek kőlépcső vezet fel odáig. A huszár annak indult neki.

– Nem arra, hej! – kiálta utána a kapuőr nevetve. – Ne oda „tüled”-re (balra), másszál fel a Jákob lajtorjáján, abba a templomba. Nem ott van a dervisgenerális, amott „hozzád”-ra (jobbra) van a másik grádics; ott gurulj le! Az az ő temploma.

Az biz a pince volt, a borospince, nem a kriptákba vezető tornác. Ezt hívta Miklós úr a maga templomának.

Ha odafenn amazok énekelnek, imádkoznak, hát ő is énekel és imádkozik.

Jó korán reggel hozzákezdett. A fegyverviselő cimborák sokkal jobban szeretik ezt a „füstös misét”, mint azt a másikat odafenn.

A kuruc hírhozó alig tudta kivenni a pinceboltban tévedező alakokat a nagy dohányfüsttől. Az a három szál faggyúgyertya ott a fali tartókban nem is arra való volt, hogy a sötétséget elűzze, inkább csak tájékozóul szolgált, hogy az ember a falba ne üsse az orrát.

A hosszú tölgyfa asztalon volt egy roppant nagy, ezüstözött rézmedence, tele erős lengyel pálinkával; az meg volt gyújtva, kék-zöld lángja a hozzá közel álló arcokra sírbolti fényt lobogtatott.

Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát, kalmusgyökeret dobáltak a tűzfolyadékba, ami akkor is égett, amikor maga nem ég. A fehér barátcsuhás alak egy nagy öblös vaskanállal merít a lobogó medencéből, s tölti az égő italt a feléje nyújtott ércfinakokba, s amellett az egész társaság danolja torka szakadtából ezt a szép nótát:

Valahányszor az oláh
Mondja „Szinetátye!”
Mindaanyiszor „binye Zeu
      Binye binye binye Zeu
Zsupánye fertátye!”

Ez biz elég kegyes nóta így ünnepnap reggelén; hisz benne van a „jó Isten” (Binye Zeu).

A hírhozó odafurakodik az osztogató alakhoz, s megrántja a csuhája ujját.

– Generális uram.

Miklós nem hallja a megszólítást, csak a ráncigálást érzi, odafordul a csendzavaróhoz a telemerített kanállal. Látja, hogy nincs neki pohara.

– Hát a markodba töltsem a krampampulit vagy egyenesen a Bebek kanalából akarod innya?

(Az a vaskanál most is ott van még a klenodiumok között, Bebek kanalának hívják; de az ám nem krampampuliosztogatásra használta, hanem a görögtűzhöz: – amint mondják.)

– Nem a! Nem ihatnám, generális uram.

– Hát hogy tudod, hogy én generális vagyok?

– Megismertem az épületes beszédjéről.

– Cigány vagy te, ugye?

– Nem én. „Új magyar” vagyok. (Így hívta magát akkor a hű fáraóivadék.)

– Hogy olyan fekete a pofád!

– Pedig mindennap királynévízzel mosom.

– No hát, tanuld meg, hogy én csak odafenn vagyok generális, idelenn úgy hívnak, hogy „szent atyám!” Hát honnan jössz Fáraó magyarja?

– Megkövetem alássan, Lőcséről. Levelet hoztam a – szent atyának attól a másik generális, akarom mondani szent atyától.

S odatette eléje a hosszú, pecsétes levelet.

Miklósnál még nem hajnalodott, egyre tartott nála a disznószívű jókedv.

– Hahaha! Lőcséről jössz! Hát mit csinál a szép asszony? Danolja-e még, hogy:

Nem szeretem az uramat; hajajahaj!
Csak a kisebbik uramat; hajahaj!
Arra is, ha megharagszom,
Itt a csárda, majd beiszom. Thajahaj!

– Danolja, danolja: de nemigen hangosan – válaszolt húzódozva a hírhozó.

– Hát bátyámuram hordozza-e még „az Orbán süvegét”? – Hordozza, hordozza; de nemigen magasan.

Miklós fejében csak most kezdett egy kicsit a köd felszakadozni; valami sejtelme támadt.

– Te, rajkó! Láttad azt a magas szál karót ott a kapuban felállítva, mikor bejöttél a várba?

– Láttam igenis. Azt gondoltam, lakodalom van a háznál, azt jelenti.

– No, hát tudd meg, fickó, hogy én megesküdtem, hogy aki ebben a várban énelőttem ezt a szót először kimondja: „Lőcse felvan adva!”, hál azt én, Isten Jézus, megváltó Krisztus, Teremtő, teljes Szentháromság, boldogságos szűz Mária úgy segéljen, abba a karóba húzatom belé!

– Jaj, csak még az ament mondta volna hozzá szent atyám ehhez a szép imádsághoz – rebegé a hírt hozó, kegyesen kezet csókolva a dervisgenerálisnak. (Hát hiszen éppen ezért választottak cigányt ennek a levélnek az elhozására; mert tudták Miklós úrnak ezt a kegyes fogadását. S csak attól függ, hogy elfelejtse, mielőtt végrehajtatná azt.)

Miklós hevesen törte fel a pecséteket a levélről, s a két kezével messze eltartva azt magától, hogy a medence lángja jobban belévilágítson, elkezdte azt olvasni.

Eleinte táncoltak előtte a sorok. Minden betűnek keze-lába támadt, öklelőztek egymás között. A csuhája ujjával megdörzsölte a szemeit, s újra hozzáfogott.

A danolóknak mind a torkába szakadt a „binye Zeu”, amint észrevették a félelmes átváltozást a szilaj kedvű vezérnek az arcán, ahogy ezek a véres szemek kidülledtek, ahogy a ráncok vonaglottak a homlokon, ahogy a felnyitott ajk hebegve vacogott, ahogy az orrcimpák dühösen tágultak széjjel, az égő szesz világa halottszínt adott az arcnak, aminek barázdáin gyöngyözve futott végig a veríték.

Mi lesz ebből?

Majd vad vigyorgásra torzulnak a vonások, a fogak összevicsorulnak, az egész fej rázkódik a dühtől, míg végre éktelen haraggal tör ki ajkán az ordítás:

– Elárulták Lőcsét! Feladták a várost!

– No, hát csak húzassa magát karóba, szent atyám. Kend mondta ki maga először ezt a szót – azzal kotródik a hírhozó cigány. Nincs most őrá gondja a dervisgenerálisnak.

Tépi darabokra azt a gyászlevelet, tépi tíz körmével, tépi a fogával, s aztán a rongyait odadobja az égő borszeszbe. A meggyulladt papírrongyok egyszerre vérvilágosan lobbantak fel a sötét pinceboltban, abban a fehér csuha is lángvörössé válik; hát még az arc hozzá. Pogány isteneknek, rézből öntötteknek, tűzzel fűtötteknek nem lehetett hajdan iszonyúbb pofája, mint e minden tűztől lángoló emberé volt.

– Elárulták Lőcsét! Megitták az árát! Hát ti is annak az áldomását isszátok? Naplopók, pernahajderek! Hát tivornyának a napja van ma? Lóduljatok a fegyvereitekhez! Tisztítsátok az ágyúkat! Állítsátok fegyverbe a csapatokat! Jön a német! Jönnek az árulók Krasznahorkára! A bátyám vezeti őket! Tüzet, tüzet előtte, utána! Tűz a fejére! Tűz a talpa alá! Nem halljátok? Tüzet! Tüzet! Nincs több tivornya Krasznahorkán! Ez volt az utolsó!

S azzal megkapta két kézzel a nagy rézmedencét, nem bánta, hogy a forró fogantyúitól vargát ránt is a két tenyere, s az egész égő borszeszt odazúdítá az érdemes convivák nyaka közé, hogy attól egyszerre mind tüzes emberekké váltak, s tódult aztán minden ember a pincegádor felé, összeperzselt bekecsprémmel, fél bajusszal, fél szakállal; míg Miklós, akinek még ez sem volt elég sietség, akit hátul kapott, azt ütötte agyba-főbe a Bebek kanalával.

Mikor aztán maga is feltámolygott a pincelépcsőn az udvarra: széttekintett, hallgatózott.

Az átelleni magaslaton nyitva volt az ajtó, mely a templomba vezetett. A kálvinista hívek éneke hangzott ki rajta éppen:

Az Úr énnekem őriző pásztorom.

Miklós rohant fel a templomajtóhoz vezető lépcsőkön. A lábai előre vitték, a feje meg hátrafelé.

Az elfutott hírhozó cigány megelőzte már. Az úrasszony számára is hozott levelet, s amint megtudta, hogy azt a templomban találja, befurakodott a népségen keresztül. A cigányész sugallta neki, hogy ott legszárazabb helyen lesz a bőre, ha a dervisgenerális csakugyan ellene zúdítja a vihedert.

Andrássy Istvánné ott ült a cifra faragott támlás székében a tabernaculum alatt, a két fia előtte állt. Mind a kettőn a ministransfiúk piros rokolyája, s a fölé öltött csipkés fehér ing volt; ők szolgáltak a misénél, amit a prépost tartott.

A misének vége volt már, következett a kálvinista isteni tisztelet. Azt már nem kellett a fiúknak végigvárni: de az anyjuk még ott maradt; az ő jelenlétének kellett azt tanúsítani, hogy a türelem az első erény a földön.

Megcsókolta a két fiacskáját, s elbocsátá őket a sekrestye felé. A kálvinista hívek rázendíték a maguk zsoltárját. Azok pedig erős éneklők: azt tartják, hogy ha az ember az Istenhez beszél, ne sajnálja a hangját kiadni. A dervisgenerális sokkal jobban gyűlölte őket még, mint a pápistákat; mert ha ezek vakbuzgók, hát kénytelenek vele, de a kálvinistákat senki sem kényszeríti rá, mégis azok.

Az éneklés alatt furakodott oda az úrasszony imaszékéhez a hírhozó. Odanyújtá neki a levelet.

Zsófia megismerte a férje írását, s ajkához szorítá a pecsétes írást.

Oly régen nem kapott már tőle semmi üzenetet.

Két kör vette azt körül, egy vaskör meg egy bűvkör.

Az utóbbiról nem volt Zsófiának tudomása: sejtelme sem. Ő csak azt tudta, hogy a császári seregek erős ostromzár alatt tartják a férjét Lőcse falai közt.

Alkudozni kezdett a lelkével. Illik-e, szabad-e felbontani egy levelet a templomban, s az Isten felséges színe előtt olvasni olyan sorokat, amik a mulandóság számára vannak írva? – Megnyugtatta magát avval, hogy hiszen nem rontja vele a más áhítatosságát: ez a zsoltár nem az ő hitének a zsolozsmája; azalatt olvashat, senkit sem zavar meg.

A felnyitott levél pedig aztán egészen magának foglalta a lelkét. Hosszan leírta abban a férje a közelmúlt „pálfordulásának” történetét: Lőcse feladását, annak kényszerítő körülményeit; némely dolog fölött röviden átsiklott. Voltak egészen kitörlött sorok a levélben. Annál hosszasabban kiterjedt az előadása a királyi kegylevélre, mely őt és gyermekeit birtokaikban meghagyja, oltalomba veszi, kitünteti. Végül biztatja az asszonyt, hogy a béke nemsokára helyre fog már állni, mind a két hadviselő fél óhajtja már azt a csendes időt, ahol sebeit bekötőzheti, rongyait összefoldhatja: nem messze van már az a nap, hogy ő is visszatérhet a kedvesei közé. Kész nála minden az útra, a megérkezés napját majd tudatja.

Zsófiának olyan nehéz lett a szíve e levél elolvasása után. A nőszív rejtelmei erősebbek az okoskodásnál. Mi lehetett azokban a kitörült sorokban?

Kár volt azt a levelet itt a templomban felbontani.

Vissza akarta erőltetni az áhítatot a szívébe. Elővette az olvasóját, s elkezdte az Úr imáját suttogni magában. De beleakadt a közepén. Nem tudta, hogyan van. Egy kitörült sor van benne. Nem tudja kitalálni, mi az. Nem a Miatyánkban van az a kitörült sor, hanem a férj levelében!

Egyszer csak kitárul a templomajtó, s beront rajta egy ijesztő alak: a dervisgenerális.

Fehér csuháján még füstölögnek a perzselés foltjai, amint lelocsolta magát az égő borszesszel. Arca halálsápadt; szemei az üveg merev fényével bámulnak előre, előttük jár az a fehér pont, mely az őrjöngés hirdetője; ajkai fel vannak nyitva, szederjes színűek, a süveg hiányzik fejéről, rövidre nyírott haja, mint a serte borzad szerteszéjjel.

Mint valami sebzett dúvad töri magát keresztül a padok közeit elálló asszonytömegen, s odarohan a tabernákulum elé.

Az oltárhoz van támasztva a prépost ezüstös pásztorbotja, azt felragadja, s mint ahogy a betyárok szokták botvívásnál, megpörgeti azt az ujjai közt, s odarivall az éneklő tömegre:

– Elhallgass! Égre kiabáló csorda! Ki innen! Ki a várból; sápítozó kolduscsürhe! Nincs több moslék a kutyáknak!

Mindenki azt mondja magában: „Ez most részeg!”

S csak annál jobban rányomják a falrepedeztető éneklést. Miklós szava elvész abban meghallgatatlanul.

A kálvinista pap kérlelő szándékkal járul a dühöngő elé; de még a megszólításig sem juthat el; Miklós olyat lök rajta a bal kezével, hogy a jámbor istenszolgája hanyatt esik tőle a papi székébe.

Ezzel a dühöngő fel akar rohanni a katedrába. Onnan majd jobban meghallják, hogy mit beszél!

Csak Zsófia értette meg a dühöngést.

Bizonyára Miklós is megkapta annak az üzenetnek a párját, amit őutána a templomba hoztak.

Őt abban a „másik” templomban találták meg vele, azért ez a féktelen indulat.

Zsófia elhagyta az imaszékét, s odasietett az ádáz emberhez. Megragadta kezét.

Gyönge, finom teremtés volt, mégis olyan erő volt az, mikor Miklós kezét megragadta, hogy a felbőszült férfi, mint a leigézett, ott maradt fogva a kezében. Lehúzta a fejét, meggörbíté a térdeit úgy, hogy a vele szemben álló gyöngéd nőalak, magasabbnak látszott, mint ő.

Zsófia halovány arca fehér lángban látszott égni, szemei csillagokká nyíltak fel; jobb kezét tiltó mozdulattal emelé magasra.

E tekintetnek, e mozdulatnak olyan szörnyű varázsa volt, hogy még az éneklő gyülekezetnek is torkába szakadt a hang; nagy csendesség támadt.

Zsófia csengő hangon, mintha arkangyal volna, kiálta e döbbentő csendben:

– Te a kaszárnyádban parancsolsz! Itt Isten parancsol!

E szóra vadul felegyenesedett a fehér csuhás alak, s arcát dacosan felvetve, kiáltá:

– Nincs már Isten!

Zsófia összerendülve bocsátá el a kezét, s visszahajolt az istentagadótól. A népgyülekezet elszörnyedése, mint a tengermoraj zúdult fel ellene.

De ő előrelépett, s mind a két kezével a mellére ütve, kiálta, a népzúgást túldörgő hangon:

– Aki el hagyta veszni Magyarországot: az nem Isten! Oda Magyarország! – Elárulta a hazát Andrássy István!

– Isten némítsa meg a szádat! – sikolta fel, halálérző fájdalommal Zsófia.

– Elárulta! Eladta a németnek! Hozza a vállán a kétfejű sast! Ez most az új Isten! Takarodjatok eléje! Nyaljátok a talpát! Ti minden úr szolgái! Áruló uratoknál van a szégyenkenyér: abból kolduljatok! Nekem nem kell több kenyérpusztító csőcselék! Nem kell több imádkozóház! Nekem kaszárnya kell! – Hazaáruló lett Andrássy Istvánból!

– Folytassátok az éneket! – kiálta Zsófia a gyülekezetnek.

S a nép rázendíté, ahol elhagyta a zsolozsmát, egyszerre: „És szép kies patakon legeltetsz!”, hogy a riadó harsogó énekszóban elveszett a kétségbeesés átkozódó haragja.

Utoljára a méregtarisznya Miklós odarohant a sokaság közé, s elkezdett a pásztorbottal ütlegeket osztani, aminek rá nézve igen kedvezőtlen kimenetele talált lenni. Az asszonynép vitézsége nagy. Az asszonyok körülfogták, belecsimpajkoztak; a pásztorbotot kicsavarták a kezéből, a kardját letépték az oldaláról, a csuháját a fején keresztülhúzták, s utoljára „sok lúd disznót győz”, kitaszították a templomajtón.

S aztán énekelték tovább: „És vezérl engem igaz ösvényében!” Miklós a szabad levegőn magához tért a nagy dühéből. Átlátta, hogy biz ez sem egy generálishoz, sem egy hajdani baráthoz illő fellépés nem vala: a templomban kiabálni, s aztán a koldusasszonyokkal verekedést kezdeni. Hiszen van annak más módja.

Nem is szólt többet semmit; csendesen összeszedte magát. Bezárta a pince ajtaját, azután a nagy magtár ajtaját, meg a lisztes hombár ajtaját, meg a mészárszék ajtaját, meg a tulokistálló ajtaját, meg a koldusmenedék ajtaját (egynéhányan voltak is benne: azok dörömbözhettek!), valamennyi kulcsot mind egy karikára fűzött, s azt az öve mellé akasztotta.

Azzal felment a szobájába és lefeküdt.

Hát a szakácsok meg a bébillérek, amint hozzá akartak fogni a sütés-főzéshez, akkor látták, hogy minden be van zárva az orrul; előtt. Felmentek panaszra az úrasszonyhoz, hogy Miklós úr mindent bezárt, aztán lefeküdt, alszik; nem lehet ebédet főzni – ilyen nagy nevezetes ünnepnap! – a várbeli népség számára.

Zsófia megszokta már Miklós úrnak a rigolyáit (ámbár sejté, hogy ez a mostani aligha maradandóbb nem lesz a többinél), s nem igyekezett őt álmából felzavartatni; hanem felnyittatta a saját udvari éléskamráit, s azokból adott a szakácsoknak, a saját asztalára való mindenféle jókból. Legyen nagy ünnepük a nyomorultaknak. S ha Miklós elzárta előlük a karcost, ő adott nekik máslást.

Aztán az egész napot azzal töltötte, hogy a két fiacskáját bevitte a belső szobájába, ahol apjuk képe állt, a nagyapjuk, szépapjuk és a híres szépanyjuk sorában, s mesélt a két fiúnak e fényes alakok nagy tetteiről, nagy szenvedéseiről: hogy vezérelte ki az Isten ősapjukat Erdélyországból csoda módon, hogy menekült utána a hű felesége, sátoros cigányok által rejtegetve; milyen nyomorúság várt itten reájuk; minden ingó-bingó vagyonukat, nagy jószágaikat elvette az új fejedelem, aki a régit elűzte (akkor is ellensége volt már a magyar a magyarnak). Az ősapa vitézségével, hűségével szerezte ezt a várat, meg minden gazdagságát. De nagyon ifjan halt meg, élte virágában, egy kis fiat hagyva az özvegyével hátra. A szegény özvegyasszonyt egyszerre megtámadta ellenség, jó barát, el akarták tőle venni erővel, elcsalni szép színnel Krasznahorka várát. De erős szívű asszony volt az! Látszik a képén is a tekintetéből, hogy ezt meg nem ejté se félelem, se csáb, nem fogadta el az új nászgyűrűt, mikor férjhez kérték; csak a kis fiának akart anyja maradni; a kedves urát még a halott porában is oly nagyon szerette; s mikor aztán a visszautasított kérők hadat hoztak ellene, összeszövetkeztek törökkel, tatárral, cseh martalócokkal: az özvegyasszony kezébe vette a férje kardját, s úgy szétverte őket, hogy azt se tudták, hányfelé szaladjanak. Úgy védelmezte meg a kis árváját.

– Hiszen lettem volna csak én az a kis árva! Majd én is beléjük ágyúztam volna a céllövő ágyúmmal! – biztatá magát a nagyobbik, a Ferkó. Ez tüzes kölyök volt! Míg a másik, a Jóska, nagy áhítatosan leste a szót azokról az édes ajkakról, az anyja térdére könyökölve, s nagyot borzadt, mikor az ijedőse jött a mesének.

Azután elmondta az anya azt a másik regét, a nagyapa történetét; aki már elpártolta magyar királytól: az erdélyi fejedelemhez tért át (kálvinista volt, azért tette), annak meg a török császár volt a szövetségese, török, tatár haddal egyesülve sok pusztítást követett el a császár tartományában.

Egyszer aztán az a csuda történt vele, hogy mély álmában visszatért hozzá a megholt felesége, s oly félelmes dolgokat beszélt neki a túlvilágról, hogy mikor reggel fölébredt a kemény kuruc vezér, egészen át volt változva. Mind elbocsátotta a fegyverben álló hadait, csak a kis várőrséget tartotta meg Krasznahorkán. Minden kincseit, drágaságait, birtoka jövedelmét mind arra áldozta, hogy török rabságba jutott magyar foglyokat kiváltson rajta, s halálát előérezve, áttért a római katolikus hitre.

A kis Ferkó nagyot nevetett erre a regére.

– No, bizony akkor az én nagyapám derék egy bolond lehetett!

– Hogy mondod, kisfiam? - kérdé elbámulva Zsófia.

– Hogy úgy meg tudott ijedni egy kísértettől! Hiszen csak engem jönne egyszer ijesztgetni valami halott; majd fognék egy botot, s tudom, úgy elraknám, hogy elmenne a kedve többet elhagyni a koporsóját!

Zsófia odalett az elszörnyedéstől.

– De ki tanít téged ily vakmerő beszédre?

– Ki más, mint a Miklós bácsi? Ő maga is barát volt. Azt mondja, ne higgyünk semmit, amit a papok mesélnek. Csupa világbolondítás az egész. Maguk se hiszik azt. A szentek is csak olyan emberek voltak, mint más.

Zsófia a kezeivel takarta el a gyermek fejét, a kebléhez szorítva azt. Nem szólt semmit; de az égre meredő szemei beszéltek.

Azt mondhatták talán: „Óh uram, fedezd be ez ártatlan gyermek fejét! Ne hagyd kárhozatra jutni!”

Ha ezt mondta a lelke, bizony be is teljesült az. Ferenc, az elsőszülött, hamarább megtudta, milyen élet van a túlvilágon, mielőtt megtudta volna, hogy milyen élet van ezen a világon. Nem ő lett a nagy családfa törzse, hanem a kisöccse.

Az anya és gyermekei közti édes együttlétet nehéz lépések dobaja zavarta meg.

Az ajtón Miklós bátya toppant be.

Az álmát kialudta; az arca sápadt volt, a szemei vörös karikákkal körülfogva.

A mámor kirepült a fejéből már, mindenféle undornak adva helyet.

Vederszámra itta a vizet.

Ilyenkor volt a legkegyetlenebb.

Ittas korában még szembe lehetett szállni a dühével, az olyan volt, mint a tűz. Aki az első lángjában meg nem ég, az megmenekül. De mikor elkezdett vizet inni, mikor megtagadta a bort, akkor olyan volt a haragja, mint a jég: az ellen nem volt oltalom, meg kellett benne fagyni.

Zsófia a tekintetéből sejtheté, hogy mi hozza őt ide.

A gyermekeit el akarta küldeni a szobából.

– Menjetek játszani!

– De csak maradjanak! – mondá Miklós –, jó lesz nekik is meghallani azt, amit ma beszélünk.

Zsófia ösztönszerűleg szorítá a két fiát kebléhez.

Miklós odaült háttal ahhoz a rámához, amiben Istvánnak az arcképe nézett szembe minden ránézővel.

Zsófia, érezve a kettőjük közötti harc kitörésének kikerülhetetlen voltát, célszerűnek látta, hogy maga kezdje meg a támadást. Kemény hangon szólt rá a hatalmaskodó rokonra.

– Kegyelmed ma pogány módon való botránkoztatást okozott a templomban, az ájtatosság ideje alatt.

– Bántottam meg valakit méltatlanul? – kérdé Miklós, összefonva karjait a mellén.

– Megbántotta kegyelmed az Istent, a népet, és azt, akinek most hátat fordít.

– Más senkit? Hát tégedet nem?

– Az én nehéz indulataim nem szoktak reggeltől estig tartani. Ott ki van már kegyelmed mentve.

– Márpedig annak a másik háromnak a sérelmét kevesebbet bánom, mint a tiedet. Azért, mert tudom, hogy az azoknak nem fáj; de a te fájdalmad igaz.

– A másik három: az Isten, a nép és az uram. Azt mondod, hogy azoknak nem fáj a sértés. Igaz, hogy az én szavam csak gyönge szó; de mégis fölemelem. Ha én nem védelmezem ellened az Isten nevét, az éneklő madarak fogják azt tenni.

– Ne disputáljunk teológiáról, édes ángyom! Ismerem én azt az urat, szolgáltam nála, megszöktem tőle, nem vágyódom vissza hozzá, még ha tudnám is, hogy hol van? De azt sem tudom. Lám, minden templomban imádkoznak hozzá, ki térden, ki állva; úgy kérik, úgy könyörögnek, millió és millió szájjal: „Tartsd meg, óh uram, Magyarországot! Ne hagyj elveszni bennünket!” Hallja ő azt? Érti ő azt? Sújt, mikor áldást kérnek tőle. Elgázolja azt, aki könyörög! Kaput nyitogat az igazságtalannak, s a pusztába kergeti az igazságost.

– Mikor Istent káromlod, minden szavad úgy szúr a szívembe, mint az éles tőr. Gondolj rá, hogy gyermekek hallják.

– Szokjanak hozzá, s nőjön kemény kéreg a szívük körül.

– Isten bűneinkért sujtol bennünket, mert csak a gyűlölet munkáiban vagyunk kifáradhatatlanok.

– Legyen úgy. Az Úr igazságos; a szolgája, a nép rossz. Megveri; jól teszi; miért olyan rossz!

– Nem a nép rossz, a vezetői azok!

Miklós visszafordítá a fejét a rámás kép felé.

– Hallod, István bátya? Rólad beszélnek. Zsófia haraggal állt föl helyéből.

– Miért ócsárolod az apát gyermekei előtt?

– Azért, hogy tanulják azt a névtelen bűnt még az apjukban meggyűlölni.

– Minő névtelen bűnről beszélsz itt?

– A régi görög törvényhozók nem szabtak büntetést az apagyilkosra; azt mondták: a bűn lehetetlen, még neve se említtessék. Hát a hazagyilkos bűnének van-e elég rettenetes neve?

– De az én uram nem az!

– Édes ángyom? Te magad is vetted azt a gyászlevelet, amelyben ez az ember (itt mögöttem) tudatja veled, hogy elárulta a hazáját.

– Nem úgy van! Egy asszonynak is szabad beleszólni az ország dolgaiba. A hazát elárulni csak ellenségnek lehet. Az én uram nem állt szóba ellenséggel. A koronás királlyal egyezkedett. Ahogy egyezkednek a fejedelem fővezérei mind. Ha maga a fejedelem is alkudozhatik a nádorral, ha Károlyi Sándor békeföltételeket diktálhat, miért ne tehette volna azt Andrássy István! – Ti, akik még nem laktatok jól a vérrel, azt mondjátok, áruló volt, aki békét kötött! – Meddig akarjátok még folytatni a háborút? – Kiben bíztok még? Melyik potentátban? – Elkötöttétek az ügyeteket franciához, bajorhoz, poroszhoz, svédhez, lengyelhez, törökhöz! Mind elhagyott! Csak a muszka barátság virul még! Onnan jön a mi üdvösségünk? Nekem a ti dicsőségtekből nem jutott más, mint a súlyos szenvedések, az elszakíttatás, az éjszakai rettegések, s a sánták, bénák, sebesültek ápolása; az árvák gondviselése. Ez volt az én osztályrészem, aki, amióta nő vagyok, azóta mindig özvegy vagyok. Azt mondod, hol van az Isten, ha nem hallja meg annyi ajaknak a szózatát, aki diadalért kiált hozzá? De kétszer annyi vérző seb kiált hozzá, és kér békességet, meggyógyulást! S az Úr azokat hallgatja meg!

– És így utoljára Andrássy István, a virtus és hazaszeretet példányképe lesz.

– Előttem az marad mindig. S ha te, egy Andrássy ivadék elfeledheted azt, hogy ősszülőid egy öltő ruhában menekültek ebbe a házba mint földönfutó székely száműzöttek, s itt szerezték hírüket, hatalmukat, nagy birtokaikat, ugyanannak a koronának a hű védelmében, melyhez most unokájuk visszatér, s melyre te átkot kiáltasz, hát ez a te karddal átkötött barátcsuhádhoz éppen hozzáillik. Te élhetsz szeretetlenül, s meghalhatsz elsiratatlanul. – De az, akinek a képmása ez a két gyermek itten, ha azt a szíve ide vonzza vissza, ha az lemond a véres dicsőségről, s elhagyott tűzhelyéhez vágyik, te ám szidalmazd érte: én imádni fogom.

Miklós olyat kacagott erre a szóra, mint egy csapdába szorult ördög.

– Mért nevetsz? – rebegé Zsófia, összeborzadva ez eszelős gúnykacajon.

– Hm. Nem kacagok már. Én sohasem szoktam kacagni. Nem vagyok jókedvű ember. Inkább kolerikus temperamentumú. A kacagást valami démon műveli bennem; mikor valami visszás indulat tótágast áll a szívemben. Nem is azért jöttem ide, hogy téged ingereljelek. Ez cudarság volna tőlem. Nem is felelne meg a kötelességemnek. Mikor a főgenerális úr rám bízta e vár parancsnokságát, így szólt: „Édes öcsém, rád bízom a legdrágább kincseimet: a feleségem és a két fiamat. Jól gondjukat viseld. Akármi erővel, akárminő biztatással jöjjön is e vár alá a császári had, az erőnek nagyobb erőt, a szép szónak süket fület tarts ellenébe! Krasznahorka várát és a családomat német kezére jutni ne hagyd!” Megfogadtam, meg is tartom. A várat jól felkészítém: tüzet tűzzel, vasat vassal verek vissza. Arról, hogy most ő maga a német, hogy ő az, aki a császári haddal Krasznahorkára eljönni készül: én nem tehetek. Én a németet visszaverem innen, ha Andrássy Istvánnak hívják is.

Zsófiának minden idegén zsibbadás futott át e szavakra. Aki ilyen fenyegetést ki tud mondani, az azt meg is tudja tenni.

– Azért jöttem fel éppen tehozzád, édes ángyom – folytatá kegyetlen hidegvérrel Miklós –, hogy egynémely rendelkezésemet megértessem veled; nehogy az oktalan bolondságnak lássék. – Te azzal a szóval fogadtál, miért csináltam azt a botrányt ott az imádkozóházban? Igaz, hogy heveskedtem, az első fúriában történt, halaszthattam volna későbbre is. Elvégezhettem volna veled négyszemközt is.

Zsófia még mindig nem értette, mit akarnak jelenteni ezek a hidegvért mímelő szavak?

– Te egy egész sereg koldust, nyomorékot, árvát csődítettél ide fel a várba – folytatá Miklós.

– Nem én tettem őket koldussá, nyomorékká.

– Mi tettük őket azzá; mi vérontó emberek. A te kegyes szíved ki akarja engesztelni a mi bűneinket. Mi vétkeztünk, s te vezekelsz helyettünk. Tudom, hogy a te szívednek ez gyönyörűség. Ahogy más asszony gyöngyökkel és karbunkulusokkal ékesíti föl magát, úgy jársz te a könnyező szemek ragyogása között: valamennyinél fényesebb alak.

– Te gúnyt űzesz ebből?

– Ellenkezőleg, sőt inkább meg akarlak fosztani ettől az örömtől, ettől a ragyogástól. Én kitakarítom a koldusaidat Krasznahorka várából mind.

– Az én váramból?

– A tiedből. Ahol én parancsolok. Most nem a mennyországért küzdünk, hanem a földi országért. Én a nyomorékokkal nem védhetem a várat. Be kell hívnom a Gömör megyei mezei hadakat, hogy legyen elég haderőm a megszálló ellenségre kicsapkodni, ellensáncait megvívni. Szükségem van minden üres helyre a várban, és minden kanál lisztre. Nem tarthatok itt mást, mint aki fegyvert forgat. Ez volt az értelme a mai ungorkodásomnak ott abban az imádkozóházban.

– Te ki akarod verni az én házamból az én nyomorultjaimat, akiknek minden szenvedéseikért én vagyok adósuk? Ki akarod őket űzni télvíz idején, mikor se hajlékot, se kenyeret nem kaphatnak sehol?

– Nem én űzöm őket, a császár vezér űzi. Az jön a vár ellen. Az akar betörni. Én csak annak állok ellent, ahogy rám parancsoltak, ahogy megfogadtam.

– Te ki akarod zárni az én uramat, az gyermekeim atyját a saját várából?

– S ha az én apám volna amaz ember, s az a vár volna a mennyország, akkor is kizárnám!

Zsófia látta, hogy a józan Miklós bátyjával van dolga.

Mikor valami nagy, kegyetlen tettre készül a dervisgenerális, olyankor eltiltja az ajkától a bort; olyan józan marad, hogy még álma sincsen. Olyankor nem érez. Se haragot, se szeretet. Egy gép, egy hazajáró kísértet szívtelenségével hajtja végre tervét. Nem szól, csak tesz. Csak előre megy, meg nem áll, hátra nem lép, s ha mond valamit, az már akkor meg is van téve.

Zsófia, amint fölismerte a rögeszméjét e hidegvérű őrültségnek, nem küzdött ellene; tudta, hogy hasztalan az. Ez csak törik, de nem hajol.

– Jól van, Miklós – monda neki szelíden. – Legyen úgy, ahogy te intézkedel. Készülj a várvédelemre minden tehetséged szerint. Ámbár én nem hiszem, hogy ez a próba bekövetkezzék. Azt a várat, ahol én és két fiacskám lakunk, az én uram nem fogja tűzzel-vassal megtámadni. Ha jön ide hozzánk: úgy jön, mint aki hazasiet, egyedül, magában, s nem hoz magával más fegyvert, mint a nyájas szót. Azzal küzdj majd, ha tudsz. – A szerencsétlen ápoltjaimat, ha kitiltod a várból, ám tegyed. Én megtartom őket a váralján. Kiüríttetem a magtáraimat, s berendezem számukra szállásnak. A tiszttartómnak kiadom a rendeletet, hogy az vagyonom rovására lássa el őket, szükséget ne szenvedjenek. A betléri kastélyom is üres, abban elférnek az asszonyok mind. – Te azután rendelkezzél az egész palotámmal bölcs akaratod szerint. – Átadom neked a lakosztályaimat, apáid címertermét, a vármegye tanácsházát, belső palotámat, magamnak elég hely lesz az ágyasházam, abban én elférek mind a két fiammal. – Hanem egyet mondok neked, és ezt jól megjegyezd, Miklós! Amivel fenyegetőztél (bizony haragodba tetted, első fúriában és talán mámoros fővel is), hogy te még a mi templomunkból is, vagy ahogy csúfolni szoktad, a imádkozóházból, kaszárnyát fogsz csinálni: ezt a szót vedd vissza! Mert bizony mondom neked, hogy amilyen alázatos, hosszan tűrő lelket ismersz bennem, de ha te az én templomom küszöbét át akarod lépni, hogy azt megszentségtelenítsd, én vissza fogok emlékezni arra az ősanyánkra, aki örökébe tolakodót fegyverrel verte vissza – és hasonlóul fogok cselekedni!

Az a gyönge, éteri alak e szavak kimondása után valami tüneményszerű jelenség volt. Egy égi lény, emberfölötti dicsfénnyel.

A csuhás alak epés gúnnyal nézett rajta végig. Ez a szó az megalázása volt. Dölyfösen emelte föl a fejét. Forrt benne minden indulat, hogy egy élő teremtésre akadt, aki tőle nem fél, aki őtet fenyegetni meri.

Lenézte az egész emberiséget; asszonyát, férfiát egyaránt. Maga egy középlény volt közöttük, egy semleges lélek; akinek emberi gyöngeségei nincsenek. Egy harcoló barát. Egy istentagadó, papi köntösben. Ittas korában inkább állat, józan korában inkább démon, mint ember.

Hideg megvetéssel fordult el az őt fenyegető asszonytól, s szótlanul indult kifelé. A hideg dölyf tiltotta, hogy valami választ adjon e fenyegetésre, mely haragja sárkányfarkára mert gázolni.

Hanem, amint az ajtóig jutva, hátrafordítá még egyszer a fejét, s meglátta azt a diadalmaskodó csoportot, amint a két gyermek dicsőségtől ragyogó anyjának ölébe kapaszkodik, s azt csókjaival halmozza el, egyszerre úrrá lett szívében a düh ördöge. Még ez a két fiú is őt meri kigúnyolni, eddigi mesterét. Ez visszatérítette. Megfordult az ajtóban, s odalépve ismét, ahol az anya és két gyermeke győzelemittas csoportja ingerlé haragját, jobb kezét a karszék támlányára tette. S baljával a szemközt álló arcképre mutatott, tompa, kemény hangon motyogva a szókat.

– Hát te azt hiszed, szent asszony, hogy ez az ember itten azért jön Krasznahorkába, mert a te ölelő karjaidba sietteti hazavágyó lelke?

Zsófia ártatlan, semmit nem értő tekintettel bámult a kérdezőre.

– Hm! – ümmögött Miklós, keményen befogva összeharapott ajkait, mintha tusakodnék, szóljon-e, ne szóljon.

Balra dűlt az elhatározása.

Szólt.

– Te azt mondád nekem, hogy ha én belépni akarnék abba a házba, ahol az égi malasztot árulják: hát te kész vagy fegyvert fogni kezedbe, s visszaversz engem férfikézzel. No, hát én nem jövök ellened fegyverrel, amivel férfiak harcolnak: hanem csak olyannal, amivel asszonyok szoktak hadakozni, és megsújtalak vele úgy, hogy te lész az, aki soha többet be nem lépsz egy házba, ahol oltár előtt égetik a tömjént. – Tudd meg, hogy a te bálványképed nem azért siet Krasznahorkára, hogy téged öleljen, hanem hogy ide hozza azt az asszonyt, azt a százszorszép ördögöt, aki őt árulóvá tette!…