XXVI. FEJEZET
A levelek tragédiája

A mi hősünknek nem kellett több kémszemlészet, hogy a haditervét megállapítsa. Ismerte már a terepet egészen.

Megkerülni az ellenség hadállását, és lesbe állni: ez kipróbált kuruc taktika volt.

Andrássy is nagyon jól ismerte a Husz apó vendéglőjét Poprádon. Emberemlékezet óta mindig Husz apó volt annak a vendéglőse, öregapa nélkül sohasem volt a ház; ha egy meghalt, már akkor a fia is öregapó volt. Ennek a kocsmának már nemessége volt. Bátran folyamodhatott volna az aranygyapjas rendért, mert ki tudott mutatni tizennyolc őst. És azok mind híresek voltak a jó boraikról, a kitűnő konyhájukról, a puritán becsületességükről és a szuverén gorombaságukról. Szepességi úr, még ha Felkáról Farkasfalvára utazott is, meg nem állhatá, hogy ebédre vagy vacsorára ott ne maradjon Poprádon Husz apónál. S ha kinek nagyon sietős volt a dolga, legalább egy itatásra is megállt a poprádi vendéglő előtt, s megtölteté az átalagát igazi hegyaljai máslással, amilyet messze földön nem kapni.

Tehát Andrássynak az volt a haditerve, hogy ő nem szól senkinek, hanem felül egy háromlovas szánkóra, s egyedül, minden szolgakíséret nélkül előre elvágtat Poprádra, egy nappal hamarább, mint Juliánna; ott megrendeli a szállást, a vacsorát, s az utóbb érkezőt már készre várja.

Elég finom érzéke volt annak a felfogására, hogy ezúttal nagyon kímélni kell Juliánna jó hírét, mert az most Bécsbe megy, ahol most a legszigorúbb erkölcsi nézetek uralkodnak, s a legkisebb botrány annak minden eddig kivívott sikerét kockáztatná. Tudniillik, hogy titokban mindent szabad az embereknek kicserélni, ami azért adatott kinek-kinek, hogy mást tegyen vele boldoggá, hanem a nyilvánosság előtt még csak a kesztyűtlen kéznek az odanyújtása is bűnjelnek számíttatik be.

Ő tehát előtte való nap úgy tett, ahogy tervezé. A Bástya utcán át távozott el: nem a saját hintaján, hanem egy iramszarvasbőrös szánon (még a Szepességen hó volt), jól behúzva magát a farkasbőr bundájába, s az asztrakán süvegébe, hogy csak a szemei látszottak ki belőle.

Az öregkapunál azonban megállította a strázsa.

Az őrmester előjött a kapuszobából, s meg akarta tudni, hogy kinek hívják azt, aki a városból kimenni szándékozik.

Ezt a tábornok jó jelnek vette, hogy a katona nem ismert rá; pedig nemrég alattvalója volt, ő tudta a nevét. A Czelder Orbán német hajdúi közt szolgált, akik a minapi betörésnél átpártoltak.

„Szentkirályi István, katonatiszt.”

A strázsamester megbiztatta, hogy csak várjon, míg ő visszajön.

Kis idő múlva aztán visszatért, s azt mondta, hogy kegyeskedjék a tisztelt pasasér úr felsétálni a kapitány úrhoz, aki látni akarja.

Andrássy nagyon mérgesen ugrott ki a bundájából, össze adta teremtettézve a németjét, s kénytelen-kelletlen felment a toronyban lakó kapitányhoz.

Akkor volt aztán a meglepetése tökéletes, mikor azt maga előtt látta. A kis Serédy volt az a kapitány, az ő távoli sógora.

Nagyon bosszús volt rá, hogy minek hívatta fel!

– Hát miért nem tette oda a nevéhez urambátyám, hogy Csíkszentkirályi? Akkor tudtam volna, hogy ki az, de így nem találtam, ilyen nevet sem a jelenlevők schematismusában, sem a passusregestrumban, hát kételkednem kellett. Mivelhogy a városunkon mostanság annyi szélhámos, kém és félkézkalmár jár keresztül…

– De minthogy én egyik sem vagyok, hát nyittasd ki a kaput, s eressz utamra.

– Hát hiszen eresztem. Adja ide a salva guardiáját.

– Micsoda?

– Hát, hogy vidimáljam.

– Miféle salva guardiát?

– No, a platzkommendánstől valót. Hát nem adott urambátyámnak Belleville ilyet? Nem is kér te talán? Hja, urambátyám, ne gondolja, hogy most is a régi Magyarországban vagyunk. Most rendezett államban élünk. Utazni csak salva guardia mellett lehet.

– De hisz nem utazom én az óperenciákra, hanem csak ide a szomszédba.

– És ha nyulat lőni megy is ki urambátyám a kapun, ahhoz is pecsétes levél kell, azért csak ne sajnáljon visszafáradni Belleville ezredes úrhoz; most még otthon találja, és vegyen tőle egy pazsurát, mert az én katonáim addig, amíg azt a kétfejű sast meg nem látják, ki nem eresztik a kapun.

Andrássy szervuszt sem mondott a kis sógorának, mérgesen vágta be maga után az ajtót, s pokolra kívánta ezt az egész ostoba intézkedést, mely minden légyottnak elveszi az alapját, a kellő titoktartást.

De hát kénytelen volt Belleville-hez visszafáradni. Azt csakugyan otthon találta, s elmondta neki, hogy mi hozta ide.

Az irónia még mindig ott volt Belleville barátságos mosolygásában.

A tábornok igyekezett a lehető legközönyösebb arcot csinálni az előadásához.

– Minthogy nálatok most az a rend, hogy a városból kimenőnek salva guardiát kell előmutatni, kérlek, adass nekem egyet. Itt vár a szánkóm. Sietek.

– Készséggel: azonnal! Mit parancsolsz a salva guardiába fölvétetni?

– Én? A salva guardiába?

– No, igen. A marschroutát illetőleg.

– De hát ahhoz mi köze valakinek, hogy én hova és meddig utazom? Teringettét! Kapom magam, idejövök az egész dandárommal, s kiteszem a szűrötöket innen!

Belleville nagyon nevetett.

– Hiszen nem arra való ez a kérdés, hahaha, mintha valaki korlátozni akarna a szabad járás-kelésedben, hanem csupán arra való, hahaha, hogy minden stációra, ahol lovat akarsz váltani, előre üzenhessek stafétával, hogy ott készen várjanak a postaháznál az előfogatok. Hahaha!

– Hahaha?

Ez is olyan bolond dolog, amin az egyik ember nevet, a másik meg bosszankodik.

– Ejh, énnekem nincs szükségem a ti gondoskodástokra, ha én kihúzom a szarvasbőr erszényemet, s megcsördítem benne a tallérokat, hát az nekem nagyobb készséggel előteremti az előfogatokat, mint a cs. kir. platzkommando avisója.

– Pedig, hidd el, hogy jól tennéd, ha elfogadnád. Éppen most akarom útnak indítani a lovas stafétát utasításokkal a postamesterekhez, egy másik magas utazó kellő ellátása végett, egy füst alatt részedre is meg lehetne tenni a rendelkezést. A szép istenasszony indul holnap Bécsbe.

Andrássy erre a szóra rákvörös lett. Hanem aztán csak jónak látta mosolygós arcot csinálni a bosszantáshoz.

– No, én nem akarok olyan messze utazni.

– No, hát csak a legelső stációig, ugyebár? Elég lesz, ha Poprádig fog szólni a salva guardia? Husz apónál lesz egy kis dínom-dánom?

Andrássy közel volt hozzá, hogy ezt mondja: no, hát nem megyek sehová! Itt maradok!

Hanem a francia hirtelen lefegyverzé a bosszúságát. Cordialisan megszorítá a kezét, s azt súgta a fülébe:

– Tudod, hogy én mindig hűséges cimbora voltam. Eztán is én tartom a létrát.

Andrássy vállat vont, mint aki érti is, nem is, miről van szó. Belleville kiment az irodájába, utasítást adni a mentslevél kiállítására. Mikor visszajött, azt mondá:

– De mármost ne menj azon a háromlovas szánkón, mert az utazásod elvesztvén az inkognitóját itt Lőcsén, ezzel csak bajt okoznál; hanem fogasd a hintódba a négy almásszürkét, s indulj ki csengőkkel. Hiszen te nagyúr vagy, generális vagy, mi köze a filiszterségnek azt találgatni, hogy te merre utazol? Az intrika közöttünk marad. Tudod te azt, hogy ki az a Belleville? Egyszer már a nyakamat is kockáztattam a gavalléri titoktartásért.

Erre Andrássynak is jól kellett emlékezni, hisz ő volt az egyik elnöke annak a vészbíróságnak, ahol Belleville lába majd spanyolcsizmát fogott.

Tehát a lovag felől egészen meg lehetett nyugodva.

A minnelovagok törvénye szerint, egyik vetélytárs a másikat tartozik elősegíteni a közös ellenség (az asszony) elleni haditervben.

Andrássy tehát, amíg az irkafirkát elkészíték, még onnan az ezredesi lakból leküldött egy ordináncot, hogy menessze haza a szánkóját, ellenben keresse fel a kocsmában a parádés kocsisát, hogy fogja be a négy szürkét a hintóba, s aztán hajtasson ide a platzkommando elé.

Mikor aztán Belleville aláírta, meg is pecsételte a salva guardiát, azt mondá Andrássynak:

– És mármost csak egyet mondok még neked, mélyen tisztelt barátom.

– Hallgatom.

– Az egész intrika a legszebben van elintézve. Te ma elmégy Poprádra. Holnap utánad megy a szép menyecske. Hanem egy veszedelemre figyelmeztetlek, amitől a fejedet megóvni nem áll hatalmamban.

– Mi az? Talán kuruc bandák ólálkodnak, hogy utamat állják?

– Azok ellen tudnék tenni. Aztán van is azoknak eszükben ilyesmit tenni! Ha utadat állnák, legfeljebb azért tennék, hogy kegyes pártfogásodat kikérjék. Más veszély az.

– Csak nem esznek meg tán a farkasok?

– Nem. Kegyelmes uram, drága barátom. Nem ezt hívom én veszedelemnek. Hanem amitől óvlak, ez az: „Vigyázz magadra, nehogy ez a szoknyás ördög neked is a ketterhäuschen kulcsait nyomja a markodba, a hálószobáé helyett!”

De már erre Andrássy volt az, aki felkacagott. Vele nem történnek ilyen tévedések!

A hintó előjárt, jöttek jelenteni. A két egymást megértett minnelovag megölelte egymást, s azzal Andrássy a diadal előérzetétől ragyogó orcával távozott el onnan, s az őrség tisztelgése mellett ült fel a hintajába, nagy ostorpattogással indulva az útnak.

Ez alkalommal a strázsa nem állt az útjába az ókapunál, hanem „kverauz”-t kiáltott torkaszakadtából, a kaput nyitották nagy sietve, a csapóhíd csörömpölve hullott le, s a kirukkolt kapuőrség fegyverrel tisztelgett az elvágtatónak. Serédy öcsém vidimatiójára sem volt semmi szükség.

Szentkirályi Istvánt, azt megfogják, kivallatják, hanem Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István generális előtt glédába állnak és prezentálnak.

Ezen napnak az estéjén Andrássy nélkül tartották meg a Thurzó-házban a szokott felolvasásokat.

Minden ember tudta, hogy a tábornok elutazott valamerre. Minden ember nagyot hunyított rá, s gondolt hozzá valamit.

Az, ami útközben történik, nem tartozik az erkölcsbíróságra. Juliánna alig bírja rejteni az izgatottságát, egyszer-egyszer azon vette észre magát, hogy dalolni kezd, hirtelen a szájára ütött. „Uram, bocsásd bűnömet! Jobb volna bizony, ha imádkoznám.”

Ezúttal Bécsből csak egy levél érkezett, az Pálffy nádornak szólt, attól a bizonyos anonymustól, aki a császárhoz igen közel állott. Ez a levél titkos chiffre-ékkel volt írva, aminek a kulcsát azonban

Löffelholtzék szintén meg tudták szerezni a barátaik által. Kíváncsian lesték a doktor arcmozdulatait, amíg a titkosírást megfejtegeté. Az pedig tökéletes doktori arc volt, aminek a beteg előtt nem szabad elárulni a diagnózis alatt, hogy mi véleménye van a baja felől, megél-e vagy meghal?

Mikor az egész levéllel készen volt, akkor egyet hemgetett.

– Hm! Egy kis baj van.

– Mit? Mi az? – kérdék megrettenve az asszonyok és Alauda.

– De igazán komoly baj. Igen, nagy baj! A császár megbetegedett…

– Az Isten szerelméért! – kiálta fel Juliánna; kezeit egymásba csapva.

– Ez a levél is azon kezdődik. „Az Isten szerelméért! Végezzék be kegyelmességtek a békekötést rögtön, minden áron. A császár veszélyesen megbetegedett. Orvosai a legrosszabbtól félnek. Ha he talál következni a katasztrófa, az egész egyezkedés porrá omlik. A trónörökös tanácsosai mind a háborúpárthoz tartoznak. Tudassa kegyelmességed azt a hírt Károlyival. Ne skrupulizáljanak most. Kössék meg a békét, amint ezt a levelet megkapják. Még most mindent tehet kegyelmed a császári plenipotentiájával. De ha a császár meg talál halni, amit ne adjon Isten, a plenipotentia erejét veszti. Kegyelmességed helyébe egy német tábornagyot fognak küldeni a rákócziánusokra, aki föltétlen megadást fog követelni, s senkinek sem ad meg semmit az eddig tett ígéretekből. Summum periculum in mora.”

E levél hallatára Juliánna elájult, alig tudták életre hozni. Ezúttal komolyan szükség volt az orvos életserkentő szereire.

Mikor aztán magához tért, akkor rögtön útra akart kelni, hogy ő megy Bécsbe.

– De ugyan minek? A császárt úgysem gyógyítja meg.

– Beszélni akarok vele. Eléje kell jutnom, ha az egeket ostromlom is meg!

Nagy nehezen tudták rávenni, hogy legyen türelemmel, várja be a holnap reggelt. Éjjel nem tanácsos utazni, s ami legfőbb akadály, a relais-k mindenütt későbbre vannak a számára rendelve, azokra úgyis várakoznia kellene minden állomáson félnapig, jobb, ha azt az időt itthon tölti, nyugodalmasan ágyban fekve.

Alig várhatta, hogy megvirradjon. Útra kelt. Löffelholtzné, mikor a kávénál megjelent, már csak az üres csészéket találta az asztalon, kettőt pedig, mert Korponayné Krisztinát is magával vitte.

– Csodálatos nagy barátság! – szörnyűködék a tábornokné. Ez a fiatal menyecske jobban szereti barátnéját, mint a férjét. Ezt hagyja egyedül utazni a táborba, pedig már nincs háború, s amazt elkíséri Bécsbe, ahol a himlő pusztít. Mit fog mondani Blumevitz, ha ezt megtudja? Minek bízta a feleségét erre a bolondos asszonyra? Nem érti az ember az ő dolgaikat.

A kegyes úrhölgy nem mulasztá el imádkozni barátnéja utazásának szerencsés kimeneteléért.

Andrássy István gyors erdélyi lovaival késő délután érkezett meg a poprádi vendéglő elé. A hintót lépésben húzták a lovak; az úr, a vadász és a hajdú pedig gyalog jöttek mellette.

A vén Husz nagyapó kinn ült a tornác alatt és pipázott. Andrássy nagy sietve ment fel a tornác lépcsőin. Husz apó még csak a bagósüvegét sem emelte meg, nemhogy maga emelkedett volna ki a karos lócájából.

– Beste lélek karaffia! – szitkozódék a betoppanó vendég, jónapkívánás helyett.

– Az én titulusom ez? – kérdé Husz apó, a pipát a szája egyik szegletéből a másikba igazítva.

– Dehogy a kendé! Ezt a karóba húzni való kocsist szidom. A gazember nem nézett utána a hintónak. Útközben kelle észrevennem, hogy mind a négy keréktalpon lóg az abroncs! Jó, hogy a kocsi össze nem tört az úton. Van-e itt valami kovács, aki ért a hintóvasaláshoz?

Ekkora sértés Poprádnak!

– Van! – felelt Husz apó, még mélyebbre nyomva a süvegét a szemöldökére. – Annyi kovács van, mint Lőcsén főbíró, s egy sincs megbolondulva. Olyan kovács, aki az óráját is megcsinálja az úrnak, ha romlott.

– No, hát szaporán! El kell vontatni a hintót a kovácshoz, húzza Fel a síneket hamar, egy, kettő, három! Két óra alatt minden készen legyen, hadd utazzam odább!

– Te Náci gyerek! – kiálta Husz apó, s aztán egyet füttyentett a két ujján keresztül. – Mért nem szaladsz, mikor hívlak, te tacskó? Pedig sietett az eléggé a túlsó lépcsőn fel a tornácra.

Ez volt a legöregebb fia Husz apónak. Lehetett már a tacskó valami ötvenhat éves. Már messziről lehúzta a süvegét, úgy jött az apja elé, s megállt előtte katonásan.

– Eredj, kölyök, hordd fel a kegyelmes úrnak a bagázsiáját a hintóból a zöld szobába, fűts be a kandallóba, tedd fel a bográcsot. Anyádnak mondd meg, hogy készüljön a vacsorához. A vendég úr itt hál, itt marad két napig.

– Ördög mennykőt maradok! – toporzékolt Andrássy.

– No, no, nem kell ördögöt emlegetni – torkolá le Husz apó. Nagy úr az; ne kössünk bele. Azt csak minden okos ember tudja, hogy négy keréksínt levenni, megnádalni, újra felhúzni, nem egy miatyánk alatt esik meg. A poprádi kovács nem Szent Péter apostol, aki a ló lábát levágta, s úgy verte fel rá a patkót. Áldhatja a nagyságos úr a szenteket, ha holnap estig visszakapja a hintaját.

(Hiszen maga is így számította azt ki Andrássy.)

Hanem azért csak tovább játszotta a bosszús utazót, akinek nagy dolgai múlnak a késedelem miatt.

– Ezer milliom mennykő!

– No, no. Geduld bringt Rosen – biztatá őt csendesen Husz apó, s megtöltve újra a pipáját, Andrássyt is megkínálta a dohányzacskójával, hogy tegyen hasonlóul.

– Nem vagyok pipás! Töröm a lencséteket! Most itt rostokoljak, mint a kecske a kútban! Hogy verje agyon az ember az időt ebben az átkozott fészekben? Mi van itt valami mulatságra való?

– Van medve – felelt nagy flegmával a vendéglős.

– Hol volna?

– Arra ni, a vigályosban! – mutatá Husz apó a papucsa orrával az irányt. – Lehet rá vadászni.

– Csak olyan poprádi medve lesz az.

– Mit? Poprádi medve? – tüzelt az öregúr. – Vannak ott akkora medvék, mint az úr maga. Ha meglátja, tudom, hogy elfelejti, hogy mi az „ursus”-nak a genitivusa!

– No, azt már szeretném látni!

Husz apó most sziszegve füttyentett, ahogy a galamboknak szoktak a csalogatók, s a legvékonyabb hangon kiáltott.

– Te, Hánzi gyerek!

A Hánzi gyerek volt a legfiatalabb az egyenes utódai között, körülbelül egyidejű a tábornokkal.

– Vedd csak a puskádat, vezesd ezt a vendég urat az erdőbe, mutass neki medvét.

Andrássynak tetszett ez a mulatság. Eszébe jutott, hogy Juliánna sokszor emlegette, milyen kíváncsi volna megízlelni, milyen lehet a medvetalp kocsonyája. Most egészen alkalmi szerencse volna, ha valami bolond mackó a szép asszony kedvéért idehozná a mancsait.

Ő is vállára kapta a dupla puskáját, csizmaszára mellé dugta a török kését, s aztán a fiatal Husz Hanzi vezetése mellett nekiindult az erdőnek, egyedül.

Rég ideje már, hogy a vadászat nemes mulatságát nem gyakorolta, a hosszú ostromzár alatt nem volt rá alkalma. S Szent Hubertus s különösen kedvezett a mai cserkészetének. Egy szembejövő anyamedvét volt szerencséje, egy lövéssel homlokon találva, leteríteni; a tavalyi bocsok egyikét meg Hanzi durrantotta le. A tábornok az elejtett medvének csak a mancsait hozta el magával, de Hanzi a nyakába vette a maga tropheumát, s hazáig cipelte.

Husz apó azzal dicsérte meg a hazatérő vadászt, hogy „No, ugye, hát van Poprádon medve?”

A mancsokat odaadták az asszonynak, készítse el őket holnapra fainul borssal és babérral meg szerecsendióval, medvetalpkocsonyának. Talán több vendég is érkezik még hozzá.

Husz apó nagy tapasztalású férfiú volt! Nem először történik az Poprádon, hogy a hintós uraságnak elvész az útközben a hintajáról egy sróf, amiért kénytelen ott maradni, s aztán nemsokára érkezik egy másik hintóval egy asszonyság, aki megtalálta az elveszett srófot. Akkor aztán mehetnének odább, hanem ott maradnak. Nem először fordul ez így. Azért van az a zöld szoba úgy berendezve, hogy abból egy másik szoba nyílik, amelyiknek az ajtaján erős tolózár van. Becsukták-e vagy nyitva felejtették? Gyónják meg a papnak!

A vadászat fáradalmai után jókor álomnak hajtá a fejét a tábornok.

Bizony nem feküdt a vetett dunnás ágyba, hanem a mellékszobácskában volt egy hárságy, arra heveredett le a bundájába takaródzva, s nem kellett neki ringatás; nem is álmodott semmit, pedig reggel Husz anyó megkérdezte tőle: ha álmodott volna valamit, abból megjövendölte volna neki, hogy szerencse éri-e ma, vagy szerencsétlenség?

Reggel sokáig is el talált aludni, mert ködösre fordult az idő, mikor fölneszelt, s kinézett az ablakon, a fák csupa ezüstből voltak a zúzmarától. „Gergely” utoljára rázta meg a szakállát.

Az ilyen ónos idő még vadászatra sem való, az ember igazán nem tehet egyebet, mint hogy a tornácba kiül, Husz apóval „langepuffot” játszani, meg a fiataloknak a vadászkalandjait hallgatja, s hozzá szürcsöli az anyóka által erjesztett méhsert a forgácsfánk mellé, aminek a neve „borkorcsolya” volna, de azért „sörszánkának” is beválik.

Andrássy úgy számított az idővel, ahogy Juliánnától hallá.

A szép asszony azt vetette oda (a Hussus és Hyeronimus felől folytatott értekezésben), hogy ő Poprádon Husz apónál fogja tölteni a Boldogasszony napja utáni éjszakát. Ilyenformán alkonyatra kell neki megérkeznie, mert különben nem volna elfogadható ürügy a gyorsutazóra nézve, hogy miért maradjon meg éjszakára egy közbeeső állomáson, holott Liptó-Szent-Miklósig is eljuthat még.

Annál nagyobb volt a meglepetése, amint déltájon a köd felszakadozván, s a vidék egyszerre kitárulván, a legkisebb Husz-ivadék azzal a hírrel lepte meg a poharazókat, hogy a kakas-lomnici út felől négylovas hintó jön vágtatva Poprád felé. A hintó karmazsinpiros.

Ilyen színű hintaja az egész ismeretes világban csak Juliánnának volt. A rikító színeket csak excentrikus emberek szeretik az utazóhintajaikon.

Bizonyos volt felőle, hogy Juliánna az, aki érkezik.

Ugyancsak siet a találkozóra a menyecske!

Felkelt az asztal mellől, s lesietett a vendéglő kapujába, hogy ő lehessen az első, aki az érkezőt fogadja, s őt a hintóból leemeli. A karmazsinpiros hintó vágtatva jött a négy paripával a kakas–lomnici kanyarodón alá, a postakocsis a nyeregből vezetett, s a városba érve, hatalmasan fújta a trombitát, hogy a szemközt jövőket kitérésre ösztönözze.

A hintó bőrfüggönyei le voltak húzva, s azokon csak egy kerek üvegablakcsa volt, ólomkarikába foglalva, amin keresztül a benn ülők kitekinthettek. Kívülről nem lehetett a hintóba belátni.

A bakon azonban felismerte Andrássy Juliánna belső inasát és a szobaleányát már messziről.

Egész bizalmassággal közelített a kapuból a hintó felé.

Ez azonban, nagy bámulatára, nemhogy megállt volna a vendéglő előtt, vagy hogy behajtott volna annak az udvarára, sőt inkább itt kezdett el a postakocsis leghatalmasabban trombitálni, s mikor azt elvégezte, fogta a hosszú ostort, s nagy pattogatással ösztönzé a gyeplűst meg az ostorhegyest a sebesebb vágtatásra. A hintó elrobogott Andrássy mellett, anélkül, hogy a bőrfüggöny meg is mozdult volna.

Andrássy csak nézett utána egy darabig, amíg beláthatta az utcán. Eleinte azt hívé, tán Juliánnának is az az ötlete támadt, hogy a hintaját, kigondolt ürügy alatt a kovácsnál hagyja, akinek a műhelye éppen ide látszik, a rigósárga hintó most is ott áll a műhely előtt, s vár a keréktalpvasalásra.

Azonban a karmazsinpiros hintó a kovács előtt sem állt meg, hanem gördült tovább.

– Mi ebben a tréfa? – kérdezé magában a tábornok. Egy percre eszébe jutott Belleville-nek az a fatális figyelmeztetése: „vigyázz magadra, nehogy az a szoknyás démon neked is a ketterhäuschen kulcsát nyomja a markodba a hálószobájáé helyett!”, hanem ennek sehogy sem akart helyet engedni. Nagyon el volt kényeztetve az asszonyok által, őt még nem csalta meg egy is.

Hogy őt még csak meg sem látták volna, az útfélen állva! Ez lehetetlenség!

Addig kereste, míg kitalált valami magyarázatot.

Juliánna eszesen óvatos. Ki akarja játszani a mendemondát. Bizonyosan a város túlsó végén fekvő postamesteri házhoz hajtatott. Ott természetesen meg kell pihennie, míg az új előfogatot előkerítik a számára, a magyarországi postáknál pedig az a jelmondás, hogy „gyorsaság – nem boszorkányság!” Annak, aki érti a dolgát, nem kell ide sok magyarázat.

Kezébe vette az ezüstfejű fokosát, s nekiindult gyalog a város túlsó végén levő postaházat felkeresni.

Semmi kétsége sem volt aziránt, hogy Juliánna ott fogja őt bevárni.

„Óvatosság a bölcsesség anyja!”

Mire azonban a postaházig ért, már akkor nem volt ott a hintó. Egy csoport veréb osztozott az elhullatott abrakon a kapu előtt, s egy háziszolga cipelte be az abrakos jászolkákat a kapun.

– Nem volt itt egy karmazsinszínű hintó az imént? – kérdé a főúr a szolgától.

Az felelt neki valamit szepesi nyelven, amitől nem lett okosabb.

– Lélekadta pemákja! – dörmögé Andrássy, s bement a postamesterhez.

Az pedig már valóságos felső-ausztriai német volt, száraz és goromba, most importálták ide.

– Nem volt itt az imént egy asszonyság, egy karmazsinpiros hintóval?

– Asszonyság? Mit tudom én, hogy asszonyság-e vagy uraság? Látok én keresztül a kocsibőrön?

– Jól van. Nem álltak itt meg, lovakat váltani?

– Nem. Itt csak egy abrakot adtak a lovaiknak. A relais a következő állomáson van megrendelve.

– Nem hagyott itt nekem egy levelet az, aki a kocsin utazott?

– Nekem! Nekem! Ki az a nekem? Tartozom én tudni, hogy kinek hívják az urat?

– Igaza van. A nevem báró Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István tábornok.

– Várjunk csak! Alighanem lesz – szólt a postamester, s bürokratai pedántériával húzta elő a littera „C” alá sorozott csomagot, egyenként hajigálva az asztalra az abba sorozott leveleket, s folyvást mondogatva magában „Csiki”, „Csiki”. Itten van egy „Csíki” et caetera, István generalis. Már a tizedik postastáció van rajta. Ugyan keresték vele az urat „ibi ubi”. Kassa, Eger, Tokaj, Eperjes. Lőcse. No most megvan. Hogyan mondta csak?

„Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István.”

– Richtig! Úgy van! – Hohó! Előbb kérem a négy garast!

– Micsoda négy garast?

– Hát a portó. Micsoda négy garast? Azt gondolja az úr, most is a régi Magyarországban élünk? Most rendezett államban élünk. Nem hordja a cigánypostás a levelet ingyen, hanem fizetni kell érte az aerariumnak négy garast.

S addig meg sem hagyta nézni a levelet, amíg a tábornok elő nem keresett neki egy máriást a tarsolyából.

Akkor aztán megkapta a levelet.

Meg sem nézte jól, csak eldugta a dolmányában, s akkor vette elő, mikor már kinn volt az utcán.

Nagy bosszankodására, az öccsének, a dervisgenerálisnak a kezekörmekaparását ismerte fel a levélborítékon.

No, iszen elképzelte, hogy mi van a levélben belül! Szitkozódás, piszkolódás, hetvenkedés.

Arra sem tartotta érdemesnek, hogy feltörje rajta a pecsétet. El nem tudta képzelni, hogy mi történhetett ezzel az asszonnyal, hogy az őt itthagyja a faképnél?

Félelem-e az tőle vagy túlságos óvatosság? Vagy talán – hűtlenség?

Nem talált sehogy megnyugvást. Visszabandukolt a Husz apó vendéglőjébe. Az a homályos képzelődése volt, hogy a csalfa asszony őt csak meg akarta bosszantani. Üres hintó volt az, amit előrebocsátott. Ő maga ezután érkezik az irámszarvas szánján. Talán azóta már ott is van a Husz apó vendéglőjében? Összebeszélt mindenkivel, hogy titkolják el a megérkeztét. Aztán majd mikor ő nagy bosszúsan és kedvtelenül végignyitogat az üres szobákon, a zöld szobából a kis benyílóba: egyszer csak az ajtó mögül a nyakába ugrik, s azt mondja: „No, ugye, megijesztettelek?”

Szokásuk ez a szép asszonyoknak, előbb megkínozni jól a rájuk várakozót, azután kárpótolni a megkínzásért.

Hanem ezúttal ez a képzelődése nem teljesült. Husz apó vendéglőjében nem várt rá a szép tündér. Ki nem tudta találni, mi történhetett vele?

Már arra a gondolatra vetemedett, hogy utána fog vágtatni lóháton a piros hintónak, valahol csak utoléri. Hanem aztán a jobbik esze csak azt mondta neki, hogy annyira mégse tegye ki se a maga nevét, se azét az asszonyét a mendemondának. Hátha mégis levélben fogja értesíteni arról, hogy miért másította meg a szándékát.

Erről a szóról, „levél”, eszébe jutott az öccsének az epistolája. Most előveheti és elolvashatja. Hisz az egyik méreg éppen arra jó, hogy a másik méregnek a hatását elveszi.

Feltörte hát, és elolvasta.

Az volt az utolsó levele Miklósnak, amiben a krasznahorkai csodaeseményekről tudósítja a bátyját.

A levél végén utóiratul volt néhány sor a nagyobb fiútól. „Kedves édesapám. Jöjjön haza kegyelmed! Azóta én halálbeteg vagyok!”

Andrássy István mint a gutaütött rogyott össze egy álló helyében e levél olvasta után.

Idő telt bele, míg magához tudott térni e szédítő csapástól. Akkor aztán újra elővette az öccse levelét, s végigtanulta annak a sorait.

Elgondolta, hogy az a nő, akit ő annyira elkárhoztatott, már azon a napon, amelyen ő Krasznahorka alá megérkezett, halva volt. Nem tarthatta vissza a fia kezét.

S ugyanaz a kéz most azt írja neki: „Jöjj haza, halálomon vagyok.” És a nő, aki már hetek óta halva van, még most is vár reá, s nem engedi magát eltemettetni.

Az élő kedves íme cserben hagyta, hanem a holt kedves, az még most is hű hozzá.

Nem volt maradása tovább.

Úti iszákjából előkeresé azokat az egy csomagba kötözött leveleket, amiket sajnált elolvasni, még csak felbontani is, azt hitte, szemrehányásokkal vannak azok tele, most eltevé őket a tarsolyába.

Azután a puskáját a vállára vetve, kiment a tornácra. Kifizette Husz apónak a vendéglői tartozását, s szót sem szólva tovább, a kovácshoz sietett, ahol a hintaját tatarozták. Azt mondta, hogy hagyják abba: hogy minden jól van úgy, ahogy van. A keréksínek eltartanak így is hazáig. A kocsis fogja be a lovakat azonnal. Ő maga nem vár reá, hanem elindul gyalog Hrunó felé, a kocsi menjen utána.

Hrunó a Hernádon túl fekszik, ami a gömöri utat átszeli. Ez az út vezet a Fekete-hegy szorosai felé, ahol a félelmes stracenói sziklakapu van, s a rossz hírű dobsinai barlang: kóbor martalócok menedéke. Ezt az utat erős kíséret nélkül nem szokták járni.

És Andrássy István elindult ezen az úton egyes-egyedül, gyalog, nem várva be, míg a hintaja elé a lovakat befogják, s a zúzmarától ropogó gyepen végighaladva egyenként tördelé fel a hetek előtt hozzá írt leveleket, s olvasá azoknak a tartalmát.

Mily megmérhetetlen mélysége a szerelemnek, mily végeláthatatlan magassága a megbocsátásnak volt ezekben a sorokban. Angyali jóság, semmi egyéb!

Hogy óvta őt a védangyala az őt fenyegető veszélyektől! Hogy kérte, könyörgött, vigyázzon magára! És semmi bűnét nem vetette a szemére!

Most tudta csak meg, hogy mi volt az, amit elveszített.

Egyszer csak azt vette észre, hogy a Hernád partján áll, messze eltérve a rendes úttól. Jó szerencse, hogy a hintaja ott állt meg a Hernád hídján, különben gyalog ment volna haza Krasznahorkára. Lett volna oka e búcsújárásra.