XXVII. FEJEZET
Egy király, akitől mindenki fél, s egy asszony, aki senkitől sem fél

Korponayné nem utazott egyedül.

Magával vitte Krisztinát is, Blumevitz fiatal feleségét.

Azzal is el tudta hitetni, hogy nagy szüksége van a Bécsbe utazásra. Az atyjának, a Rákóczihoz még most is hű, a kibujdosott Fabricziusnak a vagyonát lefoglalták, sietni kell vele, hogy az öregnek amnesztiát nyerjenek, míg valahol el nem fogatja valamelyik császári hadvezér, s úgy nem tesz vele, mint a kézsmárki polgármesterrel, Krayval tett Heister, hogy amíg a kért kegyelem leérkezett a számára, addig hamarosan leüttette a fejét.

Tehát ketten utaztak együtt, Juliánna a fiáért, Krisztina az apjáért sietett könyörögni.

Bizony igaz érzés volt ez mind a kettőnél. Csodálatos világ az asszonyi szív, hogy abban annyiféle provincia elfér, s amint a glóbus fordul, hol az egyiket világítja meg a nap, hol a másikat.

Mind a két asszony otthagyta a szerelmét, még Krisztina sem írt levelet a nyugtalankodó férjének. Tudta, hogy annak semmi örömet sem csinálna vele, ha azzal a hírrel lepné meg, hogy most Bécsbe utazott.

Bécs félelmes város volt akkor. Aki csak tehette, menekült belőle. Az egész útvonalon csupa szemközt jövő hintókkal találkoztak az asszonyok, amik tömve voltak asszonynéppel, gyermekekkel. Bécsben a himlő pusztít!

Oda ilyenkor csak az megy, aki Istent akar kísérteni. Válogathattak a megérkezettek a bécsi vendéglőkben: üres volt az mind.

Rögtön a kocsiról leszállás után, sietett Korponayné a feladatát megkezdeni.

Gyalog ment ki: a gyaloghintók átkozott hírben állottak most; nem lehetett tudni, melyikben szállítottak egy órával előbb himlőbeteget. Krisztinát is magával hurcolta.

A savojai herceg palotáját sietett felkeresni. Nem használt semmit az elutasítás, betörtek hozzá erőszakkal. A herceg galant ember volt, megbocsátott a szép asszonyoknak az erőszakoskodásért.

Amint egyszer aztán Juliánna odaszoríthatta az ablak közé a zentai hőst, az addig onnan ugyan meg nem menekült, míg az ő egész causáját és a Fabriczius leányáét apróra meg nem értette.

A hercegnek nem volt kellemetlen a cerníroztatás, tűrte az approche-okat, csupán azt a kérdést bátorkodott a szép fiskálishoz intézni, hogy:

– Én nem vonom kétségbe, hogy kegyelmeteknek egészen igazságos az ügye, csak azt nem értem, miként jutok én ahhoz a szerencséhez, hogy kegyelmetek éppen énhozzám fordulnak ezzel az egész információval, aki nem vagyok kormányférfi, hanem szimpla hadvezér, aki államügyekbe, adminisztrációba, udvari intrikába soha nem avatkoztam, a magyar ügyekhez pedig éppen semmi közöm. Miért nem fordul kegyelmed inkább Illésházy kancellárhoz, aki kegyelmednek hazafia, s a magyar ügyeknek éppen hivatott elintézője?

Óh, szegény herceg! Milyen embuscade-ba hagyta magát csalatni ezzel a kirohanással: hiszen a megszálló fél éppen ide akarta őt hozni, a maga contre-escarpe-jai közé.

Juliánna azokból a Lőcsén felnyitogatott levelekből bőséges tudomással bírt afelől, hogy a magyarokkal való kibékülést még nagy áldozatok árán is, éppen ez a hős hadvezér sürgeti legjobban az udvarnál; az ő levele volt az éppen, mely Pálffy Jánost az Isten szerelmére kéri, hogy siessen azonnal megkötni a békét Károlyi Sándorral, mert a király nagy beteg, ha meg talál halni, más államférfiak kerülnek a hatalomra, akik a magyarok erőszakos leverését kívánják, s akkor ismét vérbe, lángba borul az ország!

Ő keresztüllátott a hercegen. De ezt nem árulta el előtte.

– Megvallom őszintén – szólt asszonyi színjátszásának művészi szerénységével – nekem a saját honfitársaimhoz: a Bécsben lakó főurakhoz nem lehet bizodalmam. Azoknak ellenkezőek az érdekeik, mint a békés kiegyezés. A hű Esterházyak, a császárpárti Andrássyak azt szeretik, ha a rebellis Esterházyak, a Rákóczi-párti Andrássyak maradnának számkivetve, elítélve, hogy azoknak a birtokai reájuk szállnának. Illésházy valamennyi rákócziánus főnök javait mind a maga számára szeretné commassálni. Azok a trón előtt, nekünk megkegyelmezetteknek, természetes pörlekedő ellenfeleink, nemhogy pártfogóink volnának.

Eugén herceg egészen meg volt lepetve ennek az asszonynak az éles esze által. Hisz ez úgy beszél, mint egy államférfi, mint a legtapasztaltabb diplomata. (Könnyű volt neki, mikor mindezt a felnyitogatott levelekből tudta.)

A hős hadvezető kezdte észrevenni, hogy most mindjárt el lesz vágva a visszavonulási útja.

– Hát ebben lehet valami. Azonban mégis mi oka van kegyelmeteknek, asszonyaim azt képzelni, hogy én tehetek ebben a dologban valamit?

Hogy elfogták aztán ekkor mindenestől!

– Serenissime! Hogyne fordulnának kegyelmességed felé minden országból a szerencsétlenek szemei? Kegyelmed szabadította föl vitézlő jobbjával egész országunkat a rabiga alól. Kegyelmed nem akarhat miránk a bal kezével más rabigát tenni. Kegyelmed tudja, hogy mi az a háború, learatta annak minden babérjait, de azt is legjobban tudja, hogy mibe kerül a harci dicsőség, s milyen nyomor marad a diadalmak után hátra. Kegyelmednek annyi része volt már a dicsőségből, hogy nem vágyódhatik apró hadi kalandok után. Az igazi békének csak az igazi hős lehet az apostola. Kegyelmed minket nem azért szabadított meg, hogy elveszítsen. Kegyelmed idegen miköztünk, éppen azért igazságos bíránk.

És ez valóban így volt.

Savojai Jenő azt hallotta magáról elmondatni, ami szívének legmélyebb titka volt: hogy ő, az idegen, ezt a megérthetetlen magyar fajt, melyet annyiszor látott maga mellett és maga ellen küzdeni, jobban érti, mint az maga magát, jobban szereti azt, mint a saját nagyjai.

Meg volt fogva egészen. Engednie kellett ennek az asszonynak, hogy kitűzze a zászlaját tartózkodása várára.

– Nem tagadom – szólt meghatottan a herceg –, hogy szívem szerint jóindulattal vagyok kegyelmetek iránt, ahol lehet, ahol kezem ügyébe esik, kész vagyok segíteni azokon, akik Magyarországról hozzám folyamodnak pártfogásért, de mit tehetek a kegyelmetek ügyében? Nem látok semmi stratagémát, amivel hozzákezdjek.

– Óh, énnekem van egy tervem, csak ebben segítsen elő serenissime, én azután helytállok mindnyájunkért.

– Tehát egész kész haditerv? Adja elő kegyelmed. Hol akarja elkezdeni?

– Nekem be kell jutnom a királyhoz.

– A királyhoz! – kiálta elszörnyedve Jenő herceg. – Talán nem tudná kegyelmed, hogy a király minő betegségben szenved?

– Tudom. A variolákban.

– Akkor talán nem ismeri kegyelmed azt a borzasztó vészt, amitől minden tizedik ember, ha megszabadul, de az is, aki megmenekült ebből a halál keselyűivel folytatott tusából, úgy szétmarcangolva kerül vissza onnan, hogy minden ember rámutat: íme, ez már a másvilágról került vissza, ahol az Isten képét ottfeledte az arcáról.

– Jól tudom azt.

– Hát azt nem tudja-e, hogy elég egy ilyen betegnek az ajtaján benyitni, elég annak egy öltönydarabjához hozzáérni, hogy azok a dögvész keselyűi rögtön belevágják a körmeiket? Hogy a királyon ez a vész a legnagyobb mértékben kitört? hogy az ajtaján be nem mer lépni senki – se a legmagasabb családtagok, se a legközelebb álló kormányférfiak – még a cselédjei sem; előszobák, audienciatermek olyan üresek, mintha ki volna halva a császári várlak, maguk az orvosok is csak aromatikus kendőkkel kötözve be orrukat. szájukat, közelítenek a nagy beteg kínfekhelyéhez, a végszentségeket hozó pap tömjénnel füstölteti magát körül, és senki a fölséges úr fekhelye körül nem mer helyt maradni, egyedül az önfeláldozó parabolána apácák.

– No, hát ilyen parabolána akarok én lenni, hogy odamehessek a királyhoz.

– Mit akar ön?

– Ápolni a királyt, amikor delíriumban van, s ha egyszer magához tér (pedig úgy tudom, hogy a halál előtti órákban teljes eszméletét visszanyeri a haldokló), akkor elmondom neki, hogy szerencsétlen anya vagyok, ki a gyermekéért még ilyen irtóztató úton is kész volt a trón zsámolyáig elhatolni; megmutatom neki az írást, melyről csak az ő neve hiányzik, hogy üdvözültté tegyen egy elkárhozottat; kezébe adom a tollat, s azt mondom neki: Uram! Egy kézvonásod megnyitja énelőttem is, de teelőtted is a mennyországot, mert minden harangszó és misemondás nem töri be oly erőszakkal az egek kapuját, mint egy anyának a hálaimája. S a király meg fog engemet érteni. És akkor nem lesz közöttünk semmi közbenjáró, csak egyedül a halál angyala. Az azután, nem bánom, hadd jöjjön értem, ha egyszer a fiam boldogságát a kezemben tartom. Vigyen el magával, akár örök bírám elé, odatárom eléje szívemet: „Nézz bele! Te látsz azon keresztül. Amit vétettem, szeretetből vétettem. Ítélj felettem!” Vagy húzza le a mirigy mérges körme arcomról ezt a sokat szidalmazott szépséget, azzal sem törődöm, a himlő ragyái nem lesznek azon a legszégyenlendőbb foltok! Engedd, óh, uram, hogy a királyhoz mehessek!

Jenő herceg meg volt rendülve az elemszerű kitörésétől az asszonyi indulatnak. Csaknem hihetetlen, hogy az érzések legszelídebbike, az anyai szeretet, ily vad szenvedéllyé fajulhasson el. Ki ismerne rá a „madonná”-ra, ha egyszer csak felkapná magasra a fejét, amit eddig a kebléhez simuló gyermekére hajtott le szelíden. S azt kiáltaná fel az égre: „Nem adom oda! Nem hagyom keresztre feszíteni!”

Jenő herceg azt mondta: „Jól van, asszonyom!”

Azzal saját kezűleg két levelet írt: az egyiket a parabolána apácák fejedelemasszonyához, a másikat Wratislaw osztrák kancellárhoz. Ez is a kibékülés híve volt, aki azt magával Rákóczival is megkísérté, még I. József trónra jutásakor, az érsekújvári nevezetes találkozásnál, de sikertelenül. Juliánna a titkos levelekből megértette, hogy Wratislawban is legjobb pártolójára fog találni.

Akkor Jenő herceg a saját hintaját fogatta be a számára, hogy gyorsan eljárhasson a dolgában.

Mikor elváltak, megszorítá Juliánna kezét. Könny ragyogott a szemében.

– Szívem szerint kívánok önnek legjobb sikert, asszonyom. Ön egy hősnő!

Szerelmes menyasszony nem sietett nagyobb örömmel a lakodalmára, mint Juliánna az ajánlóleveleivel a rettenetes halállal adott találkozóra.

Krisztina reszketve követte.

– Te nem jössz oda velem, kicsikém – mondá neki Juliánna. Nem! Te nem való vagy az ilyen csatába. Te félsz. A halál harapós kutyái azt, aki megszalad előlük, megmarják. De én rájuk kiáltok: „Juhozz, Kormos!”, s elkotródnak. Engem ne félts! Ha felfordítottam Lőcsét, felfordítom én még Bécset is! Megmutatom én azt, hogy még két villámsugárt is csomóra kötök, s nem égetem meg vele a kezemet. Te csak maradj veszteg a vendéglőben, míg a diadallal a kezemben érted jövök. Én elhozom a te apád amnesztialevelét is, ha Isten megsegít!

És volt gyémántkemény szíve megtenni mindazt, amit agyában kifőzött.

A parabolána apácák köntösében behatolt a halálkínt szenvedő király fekhelyéig. Ott virrasztott rettenetes éjszakákat keresztül. Keblébe dugva tartá az iratokat, amiktől gyermekének sorsa és Fabriczius élete függött. Az bálványa, ez ellensége volt; de megígérte Krisztinának, hogy apját megmenti, s amit asszony asszonynak ígér, azt megtartja.

Csak órákra engedte magát felváltani, s akkor is a haldokló melletti szobában heveredett le, rövid álomra, meghagyva a helyettesítő apácának, hogy amint a szenvedő király magához tér, világosan beszél, őt hívja be.

Maga is mindent elkövetett, hogy a király betegségében a kedvező válságot előidézze.

Ő újítá meg a fekélyektől elcsúfított arcon a hűsítő borítékokat, ő adta be neki arany kanálkával az orvosi kotyvalékot, amit gyógyszernek neveztek.

Az orvosi tudomány tehetetlen volt.

Az egész fakultás bölcsessége sem bírta ittmarasztani ezt az egy életet, akire annyi népnek szüksége volt!

A király folyvást hagymázban volt, iszonyú látványokkal harcolt, kínzott agyának rémei végtől végig betöltötték a nyitva hagyott ajtajú termeket, s kiszálltak az ablakon, ahogy a beteg rémkiáltásai szárnyra kelték őket. Futott e szobákból minden élő lélek, s még a kapu előtt őrt álló gránátosnak is tetőtől talpig reszketett minden íze, mikor ezeket a hangokat hallotta; csak Juliánna maradt meg a helyén rendületlenül, s számlálta a beteg üterén, mikor kezd az érverés csillapodni?

Egyszer aztán megjött az óra, amikor az ér lüktetése halkabb lesz. Itt a forduló válság.

A király föleszmélt, lázálmai megszűntek. Szomjat érzett, Juliánna odatartá égő ajkaihoz a kristálypoharat a mandulatejjel.

– Ki van itt? – kérdé a haldokló király.

– Isten szolgálója – monda Juliánna.

– Add kezembe a feszületet!

Juliánna előhozta a kis elefántcsont feszületet, mely mindig a király ágya előtti asztalon állt, s odatette azt a kezébe.

Most már egészen eszméleténél volt a király, most lehetett vele beszélni.

De annak mással volt beszéde mostan.

Imádkozni kezdett.

– „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.”

Juliánna utána rebegte az úr imáját.

– „Ámen!” – sóhajtá a király.

– „Ámen!” – rebegé utána az ápoló hölgy.

A király a két összetett kezében tartott feszületet szájához emelte, s Jézus képmását erősen szorítá ajkai fölé.

– „Fölséges királyom!” – rebegé Juliánna.

Már akkor az nem volt többé király; maga is ott állott az ő királya előtt, a csillagok fölött.

Juliánna egy holt emberhez beszélt.