XXIX. FEJEZET
Pintye Gregor képmása

Az út csakugyan elképzelhetetlen rossz volt a Nyírségen keresztül, a földárja tengerré változtatta az egész síkságot, amiből nagy távol Tisza-Eszlár tornya meredt elő. Azután Feltünedeztek a sík látóhatáron a többi tornyok (egyedali útmutatók), Nyíregyháza, Nagy-Kálló, Nyír-Bátor, végtére Nagy-Károly. Ha az ember néhol szárazföldre talált, ahol nem tolta a tengely a sarat, ott az utasok leszálltak pihenni, s gyalog jártában igyekezett ki-ki egymáshoz illeszteni megint a szekérdöcögéstől szétrázott porcikáit.

Még mindig nem érte utol Korponaynét a kancellár futárja. A patkót soha nem ismert szabolcsi lovak meg a bőséges borravalók csodákat műveltek. Éjjel-nappal szakadatlan tartott az utazás, még ha szakadt is a zápor.

Nagy-Károlytól aztán határozottan keletnek fordul az út, s kezdődik egy messze terjedő szikes avar.

Gyönyörű, lefesteni való kép! A föld olyan fehér, mintha hóval volna borítva; ujjnyi vastagon takarja a szikpor, amiben zegzugos vonalakat rajzolnak a vízi gázlók meg a rókák sétanyomai; egy-egy kajla nyír ereszti búnak a virgácstermő ágait valami emeltebb bucka tetején, hanem a messze rónaság tele van hintve apróbb-nagyobb tömpölyökkel, s azoknak a partjain díszlik aztán a buzogányos nád, az élesmosó sás s a zsurlók és páfrányok mindenféle nemzetsége. Az alkonyodó ég lángvörös, s annak a visszfényétől a pocséták országa bíborpiros színben ragyog vissza, melyből a vízinövények dárdalevelei feketén meredeznek elő.

Juliánna is egészen szépnek találta ezt a látványt, egy tárgynak a kivételével. A hátrahagyott kanyargó úton fel-feltűnt előtte, amint egy hepehupás halomra felkapott, egy magányos lovagnak az alakja; nem lehetett már közöttük nagyobb a különbség egy magyar félmérföldnél.

Kitalálta, hogy ez az ő embere!

Volt dolga a boroskulacsnak, hogy a kocsis kedve el ne aludjék valahogy.

Az északi láthatáron látszott közeledni valami rejtélyes sötétség, amit még az alkony bíborfénye sem volt képes megszelídíteni: az az Ecsedi-láp. Kelet felől mered föl hegyesen Domahida kakasvégű tornya.

– Csak odáig elérjünk még éjszaka előtt! Hajtson bácsi, hajtson! – biztatja a vén hajdúfuvarost Korponayné szívreható szóval.

– Odáig eljutunk, gyémántom! Hanem hogy aztán a vármegye gátján hogy gázol kegyelmed keresztül ezzel a szekérrel, azt én meg nem mondom.

A nap egészen lenyugodott, mérges sugárküllőket lövellve végig a háromfelé vágott égen; már a Kaszás-csillag is ragyogott, s az ég még mindig sávokra volt osztva, az egyik kék volt, a másik opálsárga. Egyszerre aztán rögtön beállt a sötétség, a láthatár eltűnt, csak a fekete vonal a fehér szikföldön mutatta, hogy merre van az itt.

Juliánna gyakran tekintgetett hátra a szekér bőrernyője alól. A vén hajdú kitalálta, mit néz?

– Az „ipse” is oda igyekszik, ugye? – kérdé fogai közé szorítva a makrapipát.

A hallgatást feleletnek vette.

– Német? – kérdé aztán kisvártatva.

Megint olyan választ kapott.

– No, hát majd segítsünk az „ipsén”, csak azon a hídon túl legyünk la!

Az Ecsedi-lápnak egyik lefolyása fölé építtetett a vármegye egy dobogóhidat, ami jó magas ívre volt alkotva, hogy a vízáradás el ne vigye.

Mikor Korponayné szekere túljutott a hídon, azt mondá a vén hajdúkocsis:

– No, nagyasszonyom: mármost hagyjuk abba az imádkozást, s tegyünk magunk valamit. Ha tud segíteni, hát csinálhatunk egy kis tréfát.

Juliánna leszállt a szekérről, s visszament a kocsissal a dobogóhídra.

Az bizony tiszta kriminalitás volt, amit az öreg tréfának nevezett; de azért csak megtették. Négy padlógerendát kiemeltek szépen háromlépésnyi közökben a híd közepéből, s azokat a mellvéd mellé rakták. A sötétben utánuk jövő lovasnak valamelyik résbe csak bele kell botlani, s akkor a lova menthetetlenül kitöri a lábát.

Olyan egyszerű ez, mint a Kolumbus tojása.

Akkor aztán felültek megint a szekérre, s nagy lelkinyugalommal csörtettek a sötétségben arrafelé, ahonnan egy kivilágított ablak vezérfénye pislogott eléjük.

Az a vármegye gátja előtti fogadónak az ablaka.

A fogadós egyúttal bérlője is a vármegyének, aki vámot szed az utasoktól, amiért az Ecsedi-lápon át szabad nekik menni szekérrel. Az a hír van felőle, hogy őnála előfogatokat is lehet kapni, mely hírnek a valósága azonban egészen a körülményektől függ.

Korponayné megérkeztekor például egészen ellenkező körülmények voltak napirenden.

A hosszú, nagy istállóban egyetlenegy ló sem volt található. Az okát is megmondták. Tavaly nem lehetett szénát takarítani a sok esőzés miatt: a boglyák, kupacok most is ott úsznak a vízben, fenékig elrohadva; a szüleség mind az utolsó szalmaszálig elfogyott a télen, a lovakat, ökröket mind ki kellett csapni a fűre: azok legalábbis két óra járásnyira vannak kinn a karámnál. Idehaza nincs más, csak a bivalyok: azok megeszik még a siskát is, csak legyen. De nem is viszi ám át a szekeret most semmi más négylábú állat a vármegye gátján, csak a bivaly.

Szép kilátás! Bivaly vontatta szekérrel ragadni el a verseny pálmáját.

Korponayné megkísértette a vén hajdúkocsist lekenyerezni, hogy ha a lovai kipihenik magukat, vigye őt tovább Szathmárig.

– Nem ettem bolondgombát – dohogott az öreg. – Hogy a lovaimmal nekivágjak a vármegye gátjának, hiszen mind az öt lovamnak a bőrét hoznám haza a hátamon.

Nem is volt tovább beszélgetésre bírható. Vette a bundáját, béklyóba tette a lovait, s kicsapta a fűre, maga ott rakott tüzet csereklyéből, s lefeküdt melléje.

– Hát így is majd megélünk – mondá Korponayné. – Be kell hát fogni azokat a bivalyokat szaporán a szekerembe. Hány van itthon? Nyolc? Tehát mind a nyolcat!

– Még az éjjel tetszik? – kérdé a kocsmáros.

– Hát természetesen.

Azután elővette az írószerszámját Korponayné, s hirtelenében néhány sort írt egy darabka papírra, azt összehajtotta, lepecsételte, s címezte Pálffy János nádornak.

Azután suttogva szólt Krisztinához:

– Fogd ezt a levelet, kicsikém; aztán ülj fel a szekérbe, ne félj semmitől. Amint megérkezel Szathmárra, siess vele a nádorhoz, és add át neki.

Krisztina csak elhűlt erre a megbízásra.

– Nos! Csak nem bánt talán a félsz? Hiszen hajtottál te mán ennél merészebb megbízást is végre. Emlékezzél csak a lőcsei föld alatti útra. Gondold, hogy most is úgy üldöznek mind a kettőnket.

– Nem magamért vagyok megijedve. De mi lesz veled? Te itt akarsz maradni?

– Itt bizony. Mármost akarom, hogy az az utánunk vágtató úr utolérjen. Kerüljünk hát egy födél alá! Azért válunk mi most ketté. Te előremégy, én hátramaradok.

A vendéglős komolyan hozzálátott a bivalyok befogatásához az utazó szekérbe. Úgy látszik, nem új dolog az ilyen éjszakai gyors, utazás ezen a tájon. Fáklyavivő béresek is vannak készen, akik majd elöl mennek gyalog, s megvilágítják az utat az Ecsedi-lápon keresztül.

Azalatt Korponayné szétnézett a tágas ebédlőben, aminek az egyik szegletét a bormérő söntés foglalta el, a másikat meg egy nagy kandallóforma tűzhely, amelyen tőzeggel tüzeltek.

A vedlett falakon üvegtelen rámákban képek voltak felaggatva: Rákóczi, Thököly, Bocskai István, rikító színekkel kifestett rézmetszetek; egy arckép fejjel aláfelé lógott le a szegről: ez volt Ocskay Lászlóé, az árulóé. (Andrássy István szerencséjére nem került oda.)

De legnagyobb tisztességben részesült az a kép, mely a benyíló ajtajára volt felszegezve: az volt Pintye Gregor képmása, a hírhedett rablóvezéré. Ez volt a legtarkább színekkel kipingálva; amint félmázsás buzogányát a feje fölé emelve tartja az egyik kezében, a másikban pedig azt a húszfontos láncos golyóbist, mivel az üldözőit szokta meghajigálni.

A talitarka kép alá gyönyörűséges szép versek voltak írva, amik a nép ajkán örökké élő hőst, a nagybányai barlanglakó vitézt megéneklik.

Korponayné tisztában volt már egészen magával.

Mikor a kocsmáros lépteit közeledni hallá, odaállt Rákóczi arcképe elé, s a szemét törülgette.

– Szegény urunk! – sóhajta nagyot a csaplár hallatára.

– Szegény urunk! – dörmögé oda a vén csaplár. Miért volna ő szegény? Nem múlt még el a diószegi vásár. Lesz még szőlő, lágy kenyér! Annyit a kerék fel, ahányat alá!

– Hiszen csak az én írásomat kaphatnák meg a magyar urak odaát, hamarább, mint a bécsi staféta ideér, tudom, hogy lenne még egyszer országos dáridó – mormogá fogai közül az asszony.

– Hát talán az ifjasszonyka üzenetet hoz a mi urunktól? Ugyan mondja meg, mi van benne? Énnekem megmondhatja. Igazhitű hajdúember vagyok, ha kettéfűrészelnek, sem veszik ki belőlem.

– Nem is kell azt titokban tartani, de bár egy akkora trombitám volna, hogy az egész hajdúságnak egyszerre elkiálthatnám vele, hogy nem kell hinni a németnek. Vége van már a hatalmának. A francia háború megint kitört, a császár kénytelen minden hadait kihívni Magyarországból, s amint az meglesz, jön Lengyelország felől a muszka a segítségünkre, csak minket le ne vegyenek addig a lábunkról.

– De szeretem az ilyen szót hallani. Eszem a lelkét az ifjasszonynak. Hát ezt írta meg a levélben? Na, ha azt tudom, magam megyek a szekérrel, s úgy elviszem azt a másik ifjasszonykát, hogy a lába sem éri a földet Szathmár-Németiig. De hát lelkem, maga mért akar itt maradni?

– Hát azt is megmondom. Azért, mert itt jön a nyomunkban a császár hírmondója, aki azt hozza a pecsétes levélben, hogy meg kell kötni a békét a kurucokkal mindenáron, akármibe kerül; ígérni kell nekik mindent, csak hogy tegyék le a fegyvert. Azok le is teszik, ha biztatást nem kapnak.

– De hát azt megkapják; már arról felelek. Azt a kurírt meg úgy lesomodorintjuk itt a nádasban, hogy a kutya sem ugat többet felőle.

– Azt nem jó lenne tenni, mert magunknak csinálnánk bajt vele. Inkább hadd járja meg a bolondját. Én teszem őtet meg. Van-e kegyelmednek valami szolgálója, akinek a ruhája rám illenék?

– De van bizony egy menyecske leányom; annak a gúnyáját mintha csak a termetére szabták volna az ifjasszonynak. Gyere elő, Tercsa! Add rá az ünneplő ruhádat erre az úri asszonyságra.

Mire a szekér előállt a nyolcbivalyos fogattal, Juliánna is ki volt öltözve kackiás, hajdú menyecskének; a sárga haja bekötve tarka szélű, piros keszkenővel, patkós piros csizma a lábán, kétszél kötény a csipejére kötve.

Mindjárt hozzá is látott a tésztagyúráshoz, úgy illett a kezébe a sodrófa, mintha mindig azt forgatta volna. Olyan hamar megteremtette a Terka segítségével a vacsorát, a paprikás csirkét meg a túrós csipedettet, hogy kívánni sem lehetett gyorsabban. Csak azon serénykedett, hogy a Krisztina vacsoráljon meg hevenyén, aztán induljon Isten hírével. A pincetokot az aszúborokkal hagyják itten.

A csaplár meggyújtatta a fáklyákat, s maga ment el vezetőnek egy darabon a szekérrel, megmutatni a dűlőutat, amerre a veszedelmes kátyút ki lehet kerülni mindjárt a kezdetén a vármegye gátjának.

Korponayné ottmaradt a csárdában, s vígan dalolva mosogatta el a tányérokat a vacsora után: az a másik menyecske alig jutott tőle valami dologhoz.

Hát amikor már éppen a tüzet betakarni készülnének, nagy topogás támad odakinn a tornácban; valaki azzal a hangosan nyilvánított véleménnyel közeledik az ajtó felé, hogy ezt a világot az ördög teremtette.

Juliánna veszi az asztalon álló drótozott lámpást, s az ajtón kaparászónak eléje világít.

Ő az, a várva várt. Senki más, mint Andernach lovag. Siralmas egy alak. Ha a fülén túl volna valamije, még az is sáros volna. Csak úgy fújtat elpilledve a nagy fáradtságtól. A hosszú, egyenes kardját mankónak használja; az egyik vállán cipeli a nyerget, a másikon a zsabrákot meg a kantárt.

– Ördög teremtette pogány országotok. Azt hittem, sohasem jutok el idáig. Hol van a kocsmáros? Adjatok valamit innom, kiszakad a gégém!

Juliánna szaladt a söntésbe, s hirtelen előhozott a szomorú vendégnek egy korsó sört.

– Hát a lova hol van? – kérdi tőle nagy gondoskodással.

– Hol hát? Ott van a pokolban, az átkozott lyukas hidatokon. Beleesett a hézagba, kitörött a lába. Magam cipelem egy mérföldről a hátamon a nyerget, hogy az isten nyila…

– No, no, lovag uram, minek az a káromkodás. Hát hiszen megesik az más emberen is, nem kell azért mindjárt úgy ungorkodni.

– Te meg ne trécselj! Hol van a gazdád?

– Kérem! Én vagyok a kocsmárosné.

– No hát, tekintetes kocsmárosné, hallja, kend! Hol van az ura?

– Az bizony elment annak a nagyságos asszonynak a szekerét elvezetni a vármegye gátjáig, aki még az éjjel tovább akart utazni Szathmár-Németibe.

– Nagyságos asszony, ugye? Minden lovat magával vitt?

– Nem vitt biz az, lelkem. Nem járják lovas hintóval ilyenkor az Ecsedi-lápot. Nyolc bivalyt fogtak a szekerébe, úgy vontatják.

– Bivalyfogattal? Akkor frissen nekem egy hátaslovat ide!

– Ejnye no! Hát még csak vacsorálni sem akar nálunk?

– Lesz szalonna, kenyér; elköltöm az úton. Rögtön akarok továbbindulni.

– Abból pedig semmi sem lesz, édes lelkem, mert egy ló sincs a háznál. Mind kinn vannak a karámnál.

– No, hát ki kell futtatni egy szolgalegényt a karámhoz, hogy hozzon be nekem egy lovat; nem bánom, ha táltos lesz is.

– Az ám, galambom, nyalka kurír, de egy teremtett férfilélek sincs a háznál, mind elment, ki bivalyt hajtani, ki fáklyát vinni a nagyságos asszonnyal; magunk vagyunk ketten idehaza a Tercsával; meg az öreg Dorka nénő! De bizony mi egyikünk se kódorgunk ilyen sötétben ki a pusztára. Már csak meg kell kegyelmednek várni, míg az uram, a kocsmáros hazakerül a gát mellől; nem soká tart az, régen elment. Addig bizony el is készíthetem a jó paprikás csirkét.

– No, hát csak szaporán.

– Gyere, Tercsa, a lámpással. Segíts csirkét fogni a félszerben. Andernach lovag ezalatt, amíg a két menyecske a csirkét vadászta, ríkatta, kopasztotta, ráért az unalmát űzni, s ahogy tudta, végignézegette a falra aggatott képeket, leszótagolta a kés hegyével felkarcolt mondatokat a falról; végignézegette a kocsmáros albumát, már ti. azt a hosszú keresztlábú asztalt, amibe a vendégek belefaragták a neveiket, utoljára megakadt a figyelme a benyíló ajtajára szegezett piktúrán, Pintye Gregor képmásán.

Végigolvasgatta az egy szál faggyúgyertyánál azokat a szép verseket, amik a népies Herakles tizenkét facinusát (jelent hőstettet is meg gonosztettet is) elzengedezik. Egyik hihetetlenebb, mint a másik, s mind igaz történet.

– Du verfluchter Kerl! – dörmögé Andernach lovag, a csodálkozás és bámulat önkéntelen támadó kifejezésével.

S aztán amíg egymagában volt, s hangosan fütyörészve járta végig a hosszít ivószobát, minden fordulónál megállt a rablóhős kepe előtt fejcsóválva: „De jó, hogy már meg vagy lőve!”

Az asszonyok nemsokára előkerültek a kopasztott csirkével. Egy görbehátú vén banya, akit Juliánna Dorka nénőnek szólongatott, egy nyaláb tőzegpogácsát hozott utánuk, új tűz élesztésére.

– Aztán hallja, kend, vén anyó! – kiálta a visszacammogó öreg után Andernach lovag. – Odakinn van a tornácon a nyergem, zsabrákom, lószerszámom, csupa sár mind – tisztogassa meg kend.

A vén banya bizonyosan süket volt – nem felelt rá semmit.

A sörös kancsó ezalatt kiürült, a lovag bort akart inni, elmondva a példabeszédet: „Sörre bor – mindenkor: borra ser – sohasem”.

– Átkozott rossz vinkó! – mondá rá, mikor megkóstolta.

– Hát biz a nyíri máslás ilyen! – tréfált vele Tercsa.

Ezalatt meg Juliánna a tűzhelyhez látott, s nemsokára kellemes, zsírba hányt hagyma illata tölté be az ivószobát, ami messziről is behívja a vendéget.

– Szereti a galuskát is a paprikás csirkéhez? – kérdé Juliánna a lovagtól.

Szeretett az most mindent, mert nagyon éhes volt. De aközben az is szemet szúrt nála, hogy ej de szép gömbölyű karjai vannak ennek a kocsmárosnénak!

Egyszer csak hangzott aztán a nagy kutyaugatás odakinn. A komondorok mind elmentek a gazdával, azért jöhetett be a lovag olyan észrevétlenül; most megint jöttek vele vissza, mint az avant garda előrerohanva.

– Itt az uram! – mondá Juliánna a lovagnak.

Az nagyon meg volt lepve, mikor a betoppanót megpillantá. Ejnye, ugyan hogy kerülhetett egy ilyen rücskös pofájú, bibircsós orrú vén salabakterhez egy ilyen csinos menyecske feleségül?

Juliánna szóhoz sem hagyta jutni az öreget.

– Ennek a kurír úrnak egy hátasló kell a ménesről! – kiáltá eléjevágva, s azért félbe sem hagyta a galuskaszaggatást.

– Most? Éjszaka! Hát aztán ki legyen az a ló, aki azt a lovat elhozza?

– Kelmed maga! – igazgatá az asszony. – Ennek az úrnak nagyon kell, megfizet érte.

– Ötven aranyat adok egy lóért, innen Szathmárig, ott visszakapja kend – sietett az ígérettel Andernach lovag.

Ötven arany! Az nagyon szép pénz.

Az öreg kuruc hajdú minden szilárd elvei bomlásnak indultak az ilyen nagy ígéret előtt. Aztán a Juliánna is odavágott neki a beszédes szemével, hogy csak menjen.

– „Másnak” száz aranyért se tenném meg! De hát ha a császár parancsolja! (Hát a mi urunk mit szól ehhez?)

Azzal csak vette megint a hosszú nyelű fokosát, nyakába veté a karikást, s kettőt a komondorok közül magával szólítva, kiindult a pusztára.

Juliánna aztán szépen felterítette a vörös csíkos abroszt az asztal végére, cintányért, kalázlit, sótartót rendén odakészített, s még egyszer megforgatva a paprikás csirkét a galuskákkal együtt a tejfeles levében, odaállította azt bográcsostól a lovag elébe.

– No, most lelkem, kurírocskám, vacsoráljon meg kegyelmed egész ápitussal; elég ideje van rá. Megtart két óráig az uramnak kicammogni a pusztára; amíg ott egy lovat elfognak, amíg azzal előkerülnek, lesz másik két óra, bízvást lefekhetik kegyelmed addig a paplanos ágyba, jól fog esni a fáradt testének.

Andernach lovagnak valami villámlott az agyába, talán ennek a menyecskének a hamis két szeme sugára? A gazda vén toprongyos, a menyecske fiatal, tűzrőlpattant Éva leánya: lehet ebből kellemetes kaland. Az elkésés úgyis megvan, a helyrepótlás úgyis meglesz, lóháton a bivalyfogatot megelőzni, ha hatórai előnyben van is, nem lesz nagy mesterség.

Amit Isten adott, azt el kell Fogadni.

– No, hát gyönyörűséges szép kocsmárosné , ide nekem a legjobb borából! Arannyal fizetem.

– Hej én is „számlálatlan adom, számlálatlan veszem!” – dalolt csapodár negéddel a szépséges szép asszony, s hozott neki abból a borából, ami a pincetokban volt: az igazi tokajiból; azzal traktálta meg. Ízlett a lovagnak! Mind a vacsora, mind a bor, mind a szép asszony enyelgése, aki odaült mellé a padra, s nem haragudott érte, ha a lovagnak a keze a csipeje körül tévedt.

Andernach lovagnak pedig kezdett a feje egyre nehezebb lenni.

Vajon aközé a megivott sör, bor közé nem tévedt-e egypár a doktor Cornides dynoglossum labdacsaiból?

Száz fortélya van az asszonynak!

Hogy megdalolt, mikor a paplanos ágyat megvetette a lovag számára:

„Nem fekszem én nyoszolyára,
Mert elalszom éjszakára”,
      „Ne félj, majd felköltlek jókor;
      Éjfél után egy órakor.”

Nagyon tetszett a lovagnak ez a nóta!

Ennél szebb idillt már a poéták sem tudnának kigondolni. Nemsokára horkolt a lovag a tarka dunnák közé eltemetve, de Juliánna nem dalolgatott az ő édes álmai felett. Hanem más egyebet végzett a kurír uram tarsolya körül, amihez még az ajtót is bezárta, hogy a Tercsa se lássa. Egyszer aztán lódobogást hallott közeledni. Kisietett a kisajtóba.

Két lovas volt kivehető a felkelő hold világánál; erősen ügetve jöttek. Nagyon is hamar megjárta a csaplár az utat, mintha igazán fiatal felesége volna otthon.

A másik lovas egy fiatal csikóslegény volt.

– Itt vagyunk la – dörmögé az öreg. a lóról leszállva. – Hol van az a kurír:

– Alszik az most, mint a bunda. Hadd horkoljon. Én viszem el azt a lovat.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy felülök rá.

– De hát az én ötven aranyam?

– En adok kendnek a lováért százat.

– Isten áldja meg a mi urunkat! Tudtam én, hogy nem szolgálja az én lovam a császárt soha. Azért is hoztam kettőt. Az egyiken megy a fiam, útmutatónak.

Juliánna egy oldalpillantást vetett a fiatal lovasra. Igazi, eredeti betyár alak volt, csigákban leomló, fekete hajjal, karikára pödört bajusszal, lobogó ingujjakkal, tulipános szűrrel, rézgombos rájthuzlival, hosszú nyelű rézfokos a jobb kezében, darutoll a süvege mellett.

– Hát csak szaporán hozza ki a nyerget meg a kantárt, ott van az ambituson, aztán fel kell szerszámozni a lovamat.

– De hisz az a nyereg meg a kantúr azé a kuríré odabenn.

– Hát, bánom is én akárkié! Nekem szükségem van rá; ott veszem, ahol kapom.

A csaplár a tenyerébe csapott.

– De szeretem, hogy egy hiten vagyunk!

Az ő tízparancsolatjában is így volt az megírva.

A fiatal legény még jobban pödörgette a bajuszát; neki is az volt a nótája: „Isten adta, nem vettem, szép szerivel szereztem.”

Az öreg bement a tornácba, kihozta a nyerget, lószerszámot, felszerelte vele a bojtorjános rémondát.

– Ez se hitte volna, hogy ilyen uraság éri. Ezen aztán mind a hárman nevettek.

– Hiszen ha még csak a nyergét emelném el a jámbornak! – dörmögé bizalmaskodva az úrhölgy a csaplár fülébe.

Az elértette, hogy miről van szó.

– Hát máris megvan! Teremtuccse derék asszony! Kezet csókolnék neki, ha a hitem nem tiltaná, hogy valakinek kezet csókoljak. Hát csak előre „hopp hírével”. Szép holdvilág süt.

Juliánna egy szökéssel fenn termett a lovon; férfi módra ülve meg a nyerget. Nem tesz semmit, hogy a piros csizmaszáron fölül a hófehér lábikrákból is kivillog egy tenyérnyi. Annak baj az, aki meglátja.

Egész jártas férfi módra szedte a bal markába a kantárt, megtapogatta a nyeregkápákat: ott vannak-e a pisztolyok; a kulacsot megtöltötte a maradék aszúval, a kengyelszíjat rövidebbre húzatta, s aztán onnan a magas lóhátról adta oda a százaranyas tekercset a csaplárnak az elvitt lóért. Az még csak a süvegét sem billentette meg köszönet fejében; hanem ahelyett nagylelkűen átengedé a merész lovagnőnek a saját karikás ostorát, megtanítva rá, hogy az nem a lovat ütögetni való, hanem csak sebesen vágtatás közben kell kiereszteni, s nagyokat kongatni vele; ha például a komondorok a pusztán vagy a csikasz farkasok a berekben üldözőbe vennék: „Aztán, te kölyök, úgy vigyázz ám rá, mint a két szemed fényére.”

Juliánna a fiatal lovashoz fordult most.

– Hát fiacskám, nem tudnál-e az Ecsedi-lápon keresztül egy rövidebb utat, amin a vármegye gátját el lehetne kerülni?

– Dehogynem!

A két férfi jelentésteljes összekacsintást váltott.

– Hát a „gyíh te lopott, tolvaj hajt!” útja? – dörmögé az öreg, rábólintva a fejével, mintha helyeslését adná rá, hogy „ennek” szabad azt felfedezni.

– Tíz arany borravalót kapsz érte – mondá Juliánna.

A legény kétfelé törülte a pörge bajszát.

– Jobb szeretném, ha kilenc aranyat kapnék meg egy csókot.

– Ejha, fiacskám, hisz így te eltékozlod még az apád mentéjét is, ha egy aranyat adsz egy csókért. No, hát vedd szaporán. A kilenc aranyat majd megkapod, ha odaát leszünk.

S onnan a lóhátról megadta a betyárnak a kért csókot, nagyot is nevetett hozzá, mint aki jó vásárt csinált vele.

Arra aztán a legény szilaj jókedvében neki is indult a vágtatásnak, csak úgy duzzadt a lobogós ingujja, mint két fehér vitorla. Juliánna biztos kézzel fékezve a keményszájú lovat, robogott utána; nemsokára eltakarta mind a két alakot a parti rekettye bozótja.

Az a rejtett út, amit csak a beavatottak ismertek, folyást bozóton, nádason vezetett keresztül, s neve gyaníttatja, hogy ezen szokták egyik vármegyéből a másikba áthajtani azt a lovat, azt a marhát, ami gazdát cserélt – az első gazdája akarata nélkül.

Éjfél után volt az idő, szép holdvilág sütött, nagy csend ülte a mocsárvilágot, csak a bölömbika-madár mély hangja búgott a zsombékból; a fiait szoptató farkas vonított néha a berekben, s a mocsár fülemüléje, a nádiveréb patvarkodott rikongatásaival az éjszakában. A nádas még nem nőtt ki magasra, tavaszi idő volt, a tukorca (a friss nádhajtás) még most hegyesedett ki, a télen levágott nád nagy kúpokba rakva ágaskodott a dombos helyeken: egy-egy sáncforma földtúráson búslakodott egy félig kiégett, félig kizöldült törzsű, reves fűzfa.

A gyepes ízt folyvást cuppogott a lovak lába alatt, a fű gyökere mind a vizet éri. Néhol ingadozik a talaj, s az előre baktató csikóslegény figyelmezteti az utána jövő amazont, hogy maradjon hátra: – bürü következik; így hívják azt a nádgyökerekből, zsombékból, szederinda szövevényből századon át összetömörült pallót, mely mintha ruggyantából volna, lóbálódik a rajta járó teher alatt; alatta mély mocsárvíz, fölötte zöld moha, mellette fehérlő lófejek, ökörkoponyák, állatok maradványai, amik valamikor ott vesztek a dágványban.

– Nem kell semmit félni! – dörmög hátrafordulva a csikós. Nem is fél ez az asszony semmitől sem; még tőled sem, fiacskám!

A Göncöl szekere már egészen felfelé fordult a saroglyájával, a Fiastyúk magasan járt az égbolton, a mocsárvilág ébredezni kezdett, közel volt a hajnal. Vadkacsa hápogott, kócsag sikoltozott, daru, gém durrogott a sáserdő mélyén, a hold körül szivárványos udvar szérűje ívellett, kísértetes világot terjengetve az emberlaktalan világ fölött. Egyszerre csak egy széles víztükör állta el az utat.

– Itten van Kraszna! – mondá a vezető legény, megfordítva a lovát a rekettyés parton, melyen túl a mynphaea széles bőrleveleivel s az urticularia apró, sárga virágaival bekerített víztükör kezdődött.

Az innenső parton volt egy hátahoporjás halom, azon épült egy nádkunyhó, befuttattva földi tökkel és alkekengivel; körülötte nyíltak a nadálytők és gólyahírek, egymásra hullatta rózsaszín és aranysárga tavaszvirágaikat. A kunyhó háta mögötti lapályon egy csoport tüneményes láng táncolt; lidércfény, bolygótűz: a mocsárvilág rejtélyes meteorja.

Az egész part mentét a tavaszi nyárbokor, vadánis és gyökönke friss hajtásai lepik, éjszakai kipárolgásukkal valami édesen kábító illatot terjesztve szét a légben.

– Itt meg kell pihennünk – mondá a csikós Juliánnának.

– Miért? Ki van elfáradva? – kérdé Juliánna.

– Előttünk a Kraszna.

– No, hát legyen mentől előbb a hátunk mögött.

– Nehéz ám éjszaka a gázlót eltalálnunk.

– Ha el nem találjuk, majd keresztülúsztatunk rajta.

A csikós szemei úgy villogtak, jobban, mint a lidérctűz, jobban, mint a „Pásztorcsillag”: odaléptetett Juliánna mellé.

– Mondom, hogy szép asszony! Szeretném én az én díjamat előre: azt a kilenc aranyat, de fölváltva: egyszerre, kilenc tüzes csókra fölváltva!

Juliánna csendesen, nyugodtan húzta elő a nyeregkápából azt az egyik pisztolyt, s odairányozva a legény villogó szemének, azt mondá neki nagy szelíden:

– Kapsz, fiacskám, csókot; de tüzeset pedig, ebben a nyomban, hogy sohase kívánsz többet, ha még egyszer hátra mered fordítani a pofádat hozzám. – Most fordulj és vezess!

– Az ördög látott ilyen asszonyt! – dörmögé a csikós. – Azt gondoltam, hogy fenékig tejfel.

Azzal meggondolta magát, az arany mégis jobb, mint az ólom. Bosszújában elővette a pipáját, kicsiholt, rágyújtott.

– No, hát tessék utánam sétálni.

S csak azért is a legmélyebb víznek vezette az útitársnéját.

Az nem törődött azzal, hogy a ló szügyéig ér a hullám, csak a pisztolyokat őrizte a felázástól.

Mikor a szétterült, lomha Kraszna vizén keresztülgázoltak, már virradni kezdett. A mocsárvilág egyszerre fölzendült. Mikor a sík rónán szétlövellt a fellegbontó napsugár, a madárkiáltástól, békabrekegéstől még a szathmári harangszót sem lehetett hallani.

A mocsár véget ért; Szathmár-Németi tornyai ott meredtek már a keleti láthatáron.

Juliánna nagyot sóhajtott a derült égre, célnál volt már.

Andernach lovagot is felkölté mély álmából a nagy lúdgágogás.

– Hu, mi a mennykő! – kiálta, kikecmeregve a sok tarka dunna, vánkos közül. – Én ugyan elalvám.

S kezdte homályosan tájékozni magát, hogy mint került ide, s mik történtek vele tegnap óta.

Legelső dolga volt az útitáskáját megvizsgálni, nem hiányzik-e belőle valami? Nagy megnyugvására mindent rendben talált: az ötpecsétes levél ott volt sértetlenül.

– Héj, kocsmáros gazda! – Mi baj, kurír uram?

– Miért nem költött fel hamarább az úr?

– Költöttem; de ha nem ébredt.

– Átkozott máslása! Hogy elaludtam tőle!

– Máslás! Nyíri máslás? Tisztelem a torkának a garatját, ha a karcosunkat is máslásként öntögette fel rá.

– Hát van-e már ló a számomra?

– Hogyne volna? Éjfél óta itt áll a sövényhez kötve.

– Akkor csak siessünk!

Andernach lovag hirtelen összeszedte az úti holmiját, s sietett ki a kisajtóba, ahol a lóval várt reá a gazda.

– No, hát frissen a kantárt meg a nyerget!

– Miféle kantárt, miféle nyerget?

– Hát a magamét, amit idehoztam.

– Hol van hát?

– Odatettem le a tornácba.

– A tornácba? Akkor azt a kantárt, nyerget úgy hívják már, hogy „szervusz neked!” Régen lába kelt már annak! Máskor, ha az úr az Ecsedi-láp szélén reggel is akar még beszélni a nyergével, tegye a feje alá este, úgy aludjék rajta. Ellopnak itt mindent, ami le nincs szegezve.

– Jól van! Köszönöm a tanácsot, majd máskor úgy teszek; hanem mármost teremtsen kend nekem frissen más szerszámot.

– Előbb gondolkoznom kell, hogy hol vegyem? A kurucok mind elvitték a háborúba.

– No hiszen, majd visszaadják nemsokára!

A csapláros kerített aztán a lovag számára valahonnan a padlásról valami pókhálós szerszámot, ami aligha a tatárfutásból nem maradt hátra: a nyeregnek két nagy bolond szarva volt elöl-hátul, a kengyelvasat meg valami fapapucs pótolta.

De azért még a lovag tartozott köszönettel, hogy ötven aranyért ráadásba még lószerszámot is kapott.

Nem bánta már, akármilyen volt a paripa és a készség, csakhogy egyszer megindulhatott alatta.

A soha embert nem hordozott csikó ugyan kipróbálta eleinte a lovasát, ha nem dobhatná-e le a hátáról, karikába forgott vele, hanem azután, mikor látta, hogy emberére akadt, csak kötélnek állt, lesunyta a két fülét, s ment, amerre hajtották. Egy darabig a kocsmáros maga is segített a lovagnak elindulni, egy hosszú fűzfarúddal hátul biztatva a kanit.

A kani különben nem volt rossz ló; ha belemelegedett, úgy vitte a lovasát, mint a táltos; s tudta már, hogy ott legjobb a járás, ahol legnagyobb a sár.

Délfelé Andernach lovag utolérte a vármegye gátján az ekhós szekeret.

A sárból készült töltés fenékig volt ázva; a bivalyosoknak minden százlépésnyire stációt kellett tartani, s bicsakkal lefaragni a kerekekről a sarat, ami minden küllőt egymáshoz tapasztott. Akkor aztán hozzáfogtak újra a bivalyok mozgásba hozatalához. Ostor nem használt ott semmit, csak a vasvilla.

Még akkor éppen csak a Kraszna hídjánál voltak. Az éppen fele útja lehet Szathmár-Németinek.

Andernach lovag tehát mégiscsak diadalmaskodott a bécsi versenyfuttatóján: – egy egész lóhosszával – meg a maga hosszával.

Mikor az ekhós szekér előtt elment, kíváncsian bekukkantott az ernyő alá. Látta, hogy egy asszonyság ül odabent. – Ez az a bizonyos. Az arcát nem láthatta; mert le volt fátyolozva.

– Karsamadiener, madám! – kiáltott oda neki gúnyos udvariassággal. – Szerencsés utat kívánok.

Meg is verte nyomban az Isten, mert amint a kocsit kikerülte, úgy belesüppedt a lova a sárba, hogy nem tudott belőle kivergődni; utoljára is le kellett szállnia a hátáról, s úgy vontatni ki a kantárjánál fogva; a bivalyosok segítettek neki rúddal kiemelni a kanit.

De hát azért mégiscsak ő ért be hamarább Szathmár-Németibe, mint az ekhós szekér.

Szathmár-Németi akkoriban még kerített vár volt, híres a sokáig kiállt ostromáról Rákóczi ellenében; azután is nagy hadszálló hely, püspöki város, s mindamellett két kálvinista templom fenntartója. Andernach lovag már a város kapujában őrt álló tisztnek elmondá, hogy kinek a küldötte, s hogy haladéktalanul a nádorhoz vezessék.

Pálffy a Károlyi-kastélyban volt szállva, fényes kíséretével együtt. Andernach lovag azon módon sárosan, mosdatlanul bevezetteté magát a magyar főurak és diplomaták legfinomabbikához, aki őt elfogadó termében várta.

A nádornál császári tisztek és kuruc főtisztek vegyest voltak jelen; egypár asszonyság is volt látható, hátrább húzódva, akik valószínűleg valamelyik főúrhoz tartoztak, bécsi divat szerint öltözve.

Andernach lovag, minden gavallérsága mellett sem törődött most az asszonyok szemügyelésével, hanem egyenesen a nádorhoz sietett, s a magával hozott ötpecsétes levelet kivette a tarsolyából.

„Illustrissime Domine, Comes Palatine! Kancellár őexcellenciá-ja megbízásából van szerencsém ezen stafétát átszolgáltatni. Andernach lovag a nevem.”

A nádor átvette a levelet, ollót kért az asztaláról, azzal felmetszette a pecséteket, s kivette a levél tartalmát.

Minden ember feszülten leste a nádor arcán a hatást. Mit fog megtudni? Csak Andernach volt bizonyos a maga dolgáról. Ő tudta, mit adott át a nádornak. A visszahívatásáról szóló dekrétumot: – a császár halálának rémhírét. Ez lesújtó hatású lesz.

És Pálffy nádor, amint kibontotta az összehajtott papirost, először elámult, szeme-szája nyitva maradt, aztán meg elkezdett hahotával kacagni.

Szegény főúr! – mondá magában Andernach lovag –, a nagy csapás elvette az eszét: megtébolyodott!

Hanem aztán a többi urak is, akik a nádor háta mögött álltak, s beleláthattak a széttárt ívpapirosba, szintén mind elkezdtek ki csendesen, ki hangosan nevetni; a szerényebbek a markukba fojtották a kiprüsszenő jókedvet.

Andernach lovag csak bámult, mint egy álomjáró.

– Hát mit jelentsen ez, lovag úr? – kérdé a nádor, a szétbontott ívet a tartalmas oldalával a sürgönyhozó felé fordítva.

Az a dekrétum – Pintye Gregornak az arcképe volt, a hozzá írt versekkel együtt, ahogy az a domahidai csárda ajtajára fel volt valaha szegezve.

Andernach lovagnak az ajkait ez önkéntelen visszatérő szavak hagyták el e látványra:

– Du ver – fluchter – Kerl!