XXXI. FEJEZET
Viszontlátás és jutalom

Rakamaznál meglepetés várt az utazó hölgyekre. Ott találták Blumevitz ezredest; aki három hét óta lót-fut a felesége után előre-hátra az országban, mint a veszett csikó, míg végre rátalál a karmazsinpiros hintóra a Tisza-parti vendéglőnél, s ott megragad, várva, míg annak az utazói megint visszakerülnek a hintajukhoz.

Nem is hagyták azt ott.

Hanem a lovag dühös volt Korponaynéra.

– Én nem úgy értettem azt, mikor kegyelmedre bíztam a kis feleségemet, hogy mármost hurcolja magával ungon-berken keresztül, pusztákon, mocsárokon át, lóhalálában; hogy én majd futóbolonddá lettem az utána való szaladgálásban.

Korponayné nyugodtan válaszolt neki; de némi keserűséggel.

– Pedig bizony higgye el kegyelmed, hogy hálával tartozik nekem azért, hogy a feleségét magammal hurcoltam.

Krisztina is iparkodott a férjét megengesztelni.

– Az atyám megkegyelmeztetése miatt járunk. Lásd, itt van az amnesztialevele nálam. Ezért fáradtunk.

– Ejh – szólt bosszúsan Blumevitz –, mit nekem a te bolond apádnak az amnesztialevele? Azért, ha megkapják valahol, ha száz amnesztialevél van is a számára nálad, leütik a fejét.

Erre a szóra sírva fakadt az asszonyka. Juliánna neheztelve szólalt fel.

– No, ez ugyan szép gavallérság kegyelmedtől, az első viszontlátásnál azon kezdeni, hogy megríkatja a feleségét. Már elfelejtette kegyelmed, hogy mit tett ez a kicsi, gyönge portéka a kegyelmedhez való szeretetből, mikor éjszaka a föld alatti úton kiment a berekbe, hogy fölkeresse.

– No, hisz az az emlékezet meg éppen nem tesz hajlandóbbá az öreg iránt. Elfeledjem talán a ketterhäuschent? Nem akarta-e lenyakaztatni a saját leányát? S most ez a megkínzott, halálra üldözött, meggyalázott teremtés még maga töri magát Ponciustól Pilátusig, hogy egy ilyen eszeveszett bolondnak a fejét megmentse.

– Ismerje meg kegyelmed a maga kincsét; aki még akkor sem tagadja meg a szeretetet, amikor azt gyűlölettel viszonozzák.

– Én pedig nem akarom, hogy a feleségem mást is szeressen, mint engemet; még az apját sem. Én nem akarom őt tovább a kegyelmed iskolájába járatni.

– Kegyelmed keresi az összeveszést velem? – kérdé Juliánna harcias tekintettel.

Erre aztán Blumevitz elnevette magát, s kezét nyújtva, mondá Juliánnának.

– Dehogy keresem, szép asszony; hiszen mi régóta jó cimborák vagyunk; egyik kéz a másikat mossa. Lehet még egymásra szükségünk. Hanem a feleségemet nem kölcsönözöm ki kegyelmednek többé használatra. Ezt az egyet bocsássa meg. Ismerjük mi egymást! No, nevesse el magát, kérem, ne húzza úgy össze a szemöldökét! Emlékezzék csak vissza arra a bizonyos légyottra közöttünk. – Ezt, tudom, hogy nem mondta el a feleségemnek.

Juliánna kénytelen volt elnevetni magát. Amire aztán Krisztina megdöbbenő gyanakodással bámult rá nagyot.

– Az szép kis tête-a-tête volt! – folytatá Blumevitz. – Igazán tüzes találkozás! Az istenasszonyok legszebbike azon kezdé, hogy egy kétcsövű pisztolyt irányzott a homlokom közepének.

Krisztina ijedten takará be a tenyerével a férje homlokát, s zila tekintettel nézett a kedves barátnéjára.

– Aztán úgy enyelegtünk tovább; ő a pisztoly ravaszán tartva azt a szép rózsaszínű ujjacskáját, én meg a pisztoly csöveibe kacsingatva.

– De hát mi volt az? – kérdé Krisztina, aki nem tudta, hogy tréfára kell-e ezt venni, vagy komolyan.

– Hát azt mi tudjuk ketten – szólt Blumevitz, mialatt Juliánna, mint afféle rajtakapott asszony, vonogatta a vállát –, s ha erre visszaemlékezik kegyelmed, szép tündérnő, akkor egy levélkét hagyott az asztalon.

– Kérem, uram!

– Hiszen nem mondom el a feleségem előtt, hogy mi volt a levélben. Hadd higgye, hogy billet doux volt az, s legyen kegyelmedre ezentúl féltékeny. Hanem azt el kell mondanom, hogy ennek a levélnek kegyelmedre nézve igen messzeható következése lett. A kegyelmed kívánsága belejött a lőcsei kapitulációs levélbe.

– Ah!

– Igen, bizony. Itt van nálam az eredeti conceptusa annak az írásnak, ahogy azt azzal a másik úrral együtt elkészítettük, minden törlésekkel és igazításokkal együtt. Erre most már senkinek sincs szüksége; de kegyelmednek még lehet.

– Nekem?

– Az ám. Kegyelmednek. Mert nem lehet ám nekem azzal a szóval port hinteni a szemembe, hogy kegyelmed azt a mostani nagy lófuttatást a feleségem társaságában azért követte el, hogy pályadíjul a vén Fabriczius buksi fejét megtartsa a nyakához nőve; hanem inkább az én asszonyom segített kegyelmednek, ki tudja, hogyan, mi módon, a kegyelmed dolgát nyélbe sütni; aminek az alapja az a bizonyos lőcsei kapituláció.

– No, és ha úgy van? Valami vétket követtem el benne?

– Korántsem. Az egyik asszony az apját, a másik a fiát akarta megmenteni. Azért szöktek meg az uraiktól. No, én már visszakaptam a magamét, a múltakért amnesztiát adhatok. Kegyelmednek pedig, asszonyom, átadhatom ezt az eredeti egyezséget a lőcsei kapitulációról, aminek a marginalis punctatiói kegyelmedre nézve olyan fontosak, hanem egy föltétel alatt.

– Mi az?

– Hogy tőlem a feleségemet soha el nem fogja szöktetni többé. Juliánna nevetve nyújtott kezet Blumevitznek, ki az összehajtott nevezetes írást átadta neki.

De Krisztina duzzogott érte.

– Látod, te rossz ember vagy. Elszakítasz bennünket, mikor mi úgy szerettük egymást, mintha egy test, egy lélek volnánk.

– De én csak egyiteket akarlak szeretni. Vagy téged, vagy a másikat. Válassz!

– Eredj! Bohó vagy! Van őneki, akit szeressen.

Erre impertinensül elkacagta magát Blumevitz. A sértő kacajra eleinte haragvörösre gyűlt Juliánna arca; hanem aztán csak őrá is elragadt a nevetés. – Hát hadd legyen! „Kinek van – annak van!”

Ezzel aztán helyreállt a régi bizalmasság. Egy alföldi vendéglő extraszobájában összeszorulva, egész kedélyesen cseveghetett a három tagból álló társaság mindenféle ügyeiről s a világ folyásáról. Senki sem ítélte meg érte; senki sem tudott a kilétükről.

– Hát mármost a sok közül melyiket keresi fel legelőbb, szép asszonyom? – kérdezé Blumevitz lakoma után boros kedvében.

– Még nem tudom – felelt az mosolyogva.

– Korponay János uramat, úgy hiszem, alig-alig…

– Az csak őtőle függ.

– Maradhat legutoljára, amíg eszéhez tér. Ha addig le nem vágják. Milyen jól illenék kegyelmednek az özvegyi ruha.

– Rossz órában legyen mondva.

– Egyiket a többi közül már utolérte ez a gyász. Andrássy István generális uram már özvegy ember lett.

– Ugyan? – suttogá Juliánna; egyszerre átmelegült tekintettel; úgy nézett a két karikára felnyitott szemével, mintha két telehold volna.

– A bizony, meghalt őkegyelmének a felesége. Isten nyugasztalja!

– Mikor?

– Éppen azon a napon, amelyen a generális haza akart menni Krasznahorkára. Engem hagyott hátra a szomszéd faluban a seregénél, s egyedül indult el a hintajával, minden kíséret nélkül. Aztán nagy hirtelen megint visszakerült. Nekem nem mondta meg, miért? Az öccséről beszélt valamit, aki félbolond, a dervisgenerálisról, s aztán elszaladt egyenesen Lőcsére. Ott talán látta is kegyelmed? Csak később tudtam meg, hogy a derék jó Andrássy Istvánné meghalt éppen annak a napnak reggelén.

Juliánnának egész tenger zúgott végig az agyán.

Tengernél is nagyobb az a mérhetetlen talány, hogy lehessen egy férfi, olyan nagy lélekkel, mint Andrássy István, aki azon a napon, amelyen a felesége meghal, a háza ajtajából egyszerre visszafordul, s egyenesen visszasiet ahhoz az asszonyhoz, aki még „él!”.

Ez több a varázslatnál! Ez az istennők hatalma az emberi szívek fölött. Büszkeség töltötte el egész lelkét; mint aki csak most tudja meg, hogy milyen hatalomnak ura?

S aztán ezt a démonoktól eredt lángot hogy nem érezte ő meg a lobogásáról! Hogy felejtette őt ottan egy egész felgyújtott pokol közepette a poprádi vendéglőben; még csak meg sem állva a kedvéért, hogy megmondja neki, mi sietteti e kétségbeesett útra.

Az ijedelem, az önzés olyan fagyasztó erővel bír-e?

Még csak egypár sorban, egy futó levélben sem értesítette róla, hogy mi oka volt őt ily hirtelen elhagyni?

A sebes szívdobogás vádolta belül.

Hátha kialudt már ez a láng, s csak a hamuja maradt meg?

– Hol van most a tábornok? – kérdezé közönyt színlelve.

– Én bizony nem tudom. Mert én, amint Kassa kapitulált, s a mi hadtestünk a Szepességre visszavonatott, siettem fel Lőcsére, a feleségemhez. Ott hallottam meg, hogy kegyelmed elvitte magával az asszonyomat Bécsbe; azóta mind a nyomukat kergetem. Amíg Lőcsén voltam, Belleville-től hallám, hogy a generális a poprádi erdőkben medvére vadászik. No, ha őt nem, hát Belleville-t mindenesetre ott fogja találni kegyelmed.

Juliánna bosszúsan csettentett a nyelvével.

– Van is nekem Belleville-re gondom!

– Ez nagy megnyugtatás a lőcsei puskaporos tornyokra nézve! – példálózék az ezredes.

Krisztina nem tudta, hogy mi nevetnivaló van ezen.

– Ha pedig egy várossal odább megy kegyelmed, szép asszonyom, teszem föl Kézsmárkra, ott megint megtalálhatja kegyelmed egy másik imádóját: a jó Czelder Orbánt. Hanem akkor jó lesz sietni, mert azalatt meglehet, hogy hűtlen lesz kegyelmedhez.

– Hogyan? Talán házasodik?

– Olyanforma történik vele.

(Czelder Orbán tudniillik halálra volt ítélve, fejét készültek venni; ez volt az az „olyanforma”.)

Csakhogy már Eperjesen megtudá, hogy a tábornok nincs többé a Szepességen, hazament Krasznahorkára.

A donációs levelének a kihirdetését pedig csak úgy eszközölheté, ha előbb a magyar kancellária meghagyását elhozza magával; anélkül az alispán a jószágba iktatást nem eszközölheti.

Juliánnának tehát most a legsürgősebb dolga az lett volna, hogy a legegyenesebb úton siessen Eperjesről Bécsbe. Azonban ehhez mármost az egész asszonyi fegyverzetére volt szüksége: a Lőcsén hátrahagyott drágaságaira, fényes öltözeteire, amikre az úton semmi szüksége nem volt; de annál több lesz Bécsben, ahol ez alkalommal nem az esedezők gyászköntösében, hanem a kegyosztásért hálálkodók rangbeli pompájában illik megjelennie.

Lőcsén, a Thurzó-házbeli szállásán már nem találta Löffelholtznét. Doktor Cornidestől megtudta, hogy a tábornokné Kézsmárkra költözött át, ahol a férje főparancsnok a szepességi császári hadtestnél. Blumevitz felment Máramarosba, ahol még az utolsó kuruc vár ellenállt, annak az ostromában részt venni (csak színleges ostrom volt az már), a feleségét is odavitte magával.

Hogy a békekötés a császáriak és a magyarok között már alá van írva, s hogy annak a szövege mit tartalmaz, még ezen a vidéken nem tudta senki. A Majthény alól hazaballagó csapatok csak annyit mondtak el, hogy lerakta a sereg a puskát meg a zászlót; de hogy ezt valami rendes szerződés előzte volna meg, ezt minden hazatérő vitéz tagadta. Árulás volt az! Hogy ismerné azt el a közkatona, hogy ő kapitulált! Elárulták a tisztjei!

Lőcsén pedig még mindig Belleville volt a térparancsnok.

A beszédes doktor Cornides azt is elmondá Korponaynénak, hogy a szegény Czelder Orbán ugyancsak megjárta. Mivelhogy fegyverrel a kezében fogatott el, s mert korábban a császári hadseregnél szolgált, mint szökevényt a haditörvényszék elé állították, s halálra ítélték. Hogy még le nem vágták a fejét, csak annak köszönheti, hogy a két generális, Löffelholtz és Heister, összeveszett az illetékesség fölött; az egyik Kassán, a másik Kézsmárkon akarja kivégeztetni.

Ez a hír megzavarta Juliánna útitervét.

Szegény Czelder Orbán! Ez is egyike volt a hét planétának. Eszébe jutott, hogy mennyit mulatott a furcsaságain ennek az ő leghívebb imádójának! Annak a veszedelme fölött elfelejtette a saját ügyének a sürgősségét.

Hiszen ő megmentheti ennek az embernek az életét! Könnyelmű asszony volt. Akármelyik imádóját ott tudta felejteni a szerelmi találkán, ha más tréfája akadt; hanem ha egy közülük halálos veszedelembe került, azt nem tudta elhagyni.

Nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit tegyen. A bécsi útja előtt átrándult Kézsmárkra Löffelholtzékhoz.

Löffelholtz tábornok, egy régi német nemesi család ivadéka, aki különben is sógorságban volt a magyarokkal, Absolon Dávidnak, Zrínyi Ilona titkárjának a leányát bírva feleségül, a többi császári vezérek között a legösszeférhetőbb kedélyű katona volt, aki a pallost nem örömest használta hátrakötött kezű emberek ellenében. Korponaynénak egyébiránt nemcsak a lőcsei furfangért, mely Löffelholtznak a generalmajori állást szerezte meg, hanem azért is jóakarója volt, mert a feleségének leánykori barátnéját ismerte benne.

Korponayné előmutatta a tábornoknak a szathmári békekötés másolatát, amit ő Pálffytól kapott meg. Löffelholtz ebből értesült először a megkötött békességről.

Juliánna figyelmezteté a tábornokot a békeszövetségnek arra a pontjára, mely teljes bocsánatot biztosít minden fogságban levő kuruc tisztnek, s az amnesztiát kiterjeszti a császári seregből átpártolt tisztekre is.

– Remélem, hogy kegyelmességed rögtön intézkedni fog, hogy a fogoly Czelder Orbánt azonnal szabadon bocsássák! – sietett azonnal az indítványát megtenni a szép asszony.

A tábornok csóválta a fejét.

– Madame csak úgy früstökre kéri tőlem mindjárt a gavallérja fejét.

– Inkább azt kérem, hogy hagyja meg neki! Nem vagyok én Herodiás.

– Ugyan mit kap ezen a csúf madárijesztőn?

– Hát azt én tudom.

– Furcsa gusztus! – Egyébiránt én nem tartoznám tudomásul venni ezt a békeszerződést, amit kegyed közölt velem, mert nekem hivatalosan még meg nem küldetett, s ha akarnám, azonnal kivitethetném Czelder uramat a piacra a vesztőkő elé, s úgy tehetnék vele, mint Krayval tett Heister, hogy leüttette a fejét, mikor már jött a staféta a megkegyelmezéssel.

– De azt a tábornok úr nem fogja tenni, mert kegyelmességed először is nem Heister, azonkívül pedig sokkal lovagiasabb ember, mint hogy énnekem szomorúságot akarjon okozni.

– Tehát igazán örömöt csinálok vele a madame-nak, ha a kuruc vezért futni hagyom?

– Nekem örömöt, a Heisternek bosszúságot, s ez dupla ár.

– Maradjunk csak az első rubrikánál. A madame kedvéért tudomásul veszem a szathmári békeszerződést, s azonnal szabadon bocsátok minden kuruc foglyot, aki az én kezem alatt van, köztük Czelder Orbánt is.

– Örök hálára fog vele lekötelezni, tábornok úr. Kegyelmesseged tudja azt jól, hogy ennek az embernek a vére az én lelkemet terhelné.

– No, emiatt ne legyenek lelkiismeret-furdalásai, madame. Ez az ember előbb-utóbb el fog szakadni a fejétől. Ha ma nem, holnapután. Nem az az ember, akit érdemes megajándékozni a saját fejével. Nem fog nyugodni, amíg azt viseli. Ezúttal hadd köszönje a megmaradását kegyelmednek. Hanem egy dologra kérem a szép asszonyt. Ne találkozzék a kuruc ezredessel a kiszabadulása után. Én ugyan elhiszem, hogy kegyed ideálját találja ebben a telegrafkelephez hasonlatos lovagban, de azért mégis türtőztesse az indulatát, s ne tartson vele semmiféle találkozót.

– Azt se tudassam vele, hogy én szabadítottam meg?

– De éppen senkivel se tudassa ön azt. Nem lenne hasznára. Kegyelmednek nagy pozíciója van az érdemek könyvében feljegyezve, arról legyen bizonyos, de ha kegyelmed apródonként kiszedegeti a kegyelmet, majd egyszer azt veszi észre, hogy nagyon kevés marad benn a kapitálisból. Ha ennek és annak kéreget kegyed az udvarnál hol egyet, hol mást, elkoptatja vele a szüksége, jóindulatot odafenn. Azért még egyszer figyelmeztetem rá, hogy elhallgassa mindenki előtt, miként eszközölte ki a kuruc vezér kiszabadulását. Arra is gondoljon, hogy ez a tüzesfejű ember minden bizonnyal bele fogja magát ártani valami galibába, amint kiszabadul, s akkor az azután történtekért nagyon rosszul fizetnének meg a barátságos kiszabadítónak.

Hanem azért Juliánna e bölcs tanács dacára nem állhatta meg, hogy legalább akkor, amidőn a foglyokat a börtönből kibocsátják, a hintajával oda ne hajtasson a börtön közelébe.

Sokkal inkább asszony volt, semhogy megállhatta volna, hogy mikor azt mondják neki valamire, hogy „ebből ne egyél, mert megárt!”, hát azt meg ne kóstolja.

Neki látnia kellett azt, hogy az ő pártfogoltja miként lép ki a börtönajtón.

Ez magában nem lett volna baj, hanem az is meglátta őtet.

S aztán őt meglátni és minden haragot, gyanút, keserűséget, megkínoztatást, hűtlenséget, árulást elfelejteni, az egy dolog volt.

A kuruc vezér megint csak az imádott napját látta maga előtt, akinek üstökös csillagává szegődött. Az üstökösnek nagy elliptikus útja van, mégis visszatér a maga napjához. No, a lőcsei kapu küszöbétől a kézsmárki vesztőhely grádicsáig való pálya szintén elég nagy ellipszisnek nevezhető.

Czelder Orbán, amint a hintajából kikandikáló szép asszonyt megismerte, felkapta a süvegét a fejéről magasra, a másik kezével meg a tarkójához kapott, lécalakjával valósággal azt a figurát képezve, mint mikor a régimódi távírókelep azt jelzi: „fegyverbe az őrség!” – s odakiáltott az imádott szép hölgynek: „Mire megújul a hold: a nap is meg fog újulni!”

Ez pedig olyan szó, mint az a csodálatos mustármag, amiről a biblia azt bizonyítja, hogy pálmafa nő fel belőle.

Juliánna hátravetette magát a hintajába, valami eszes állat (ami nem lakik az emberben, csak úgy körüle kóvályog) azt sugdosta neki, hogy nagy hiba volt ezt az ő kedves barátját nem engedni négyfelé vágatni.

Azzal aztán sietett a maga dolga után fel Bécsbe.

Ezt Löffelholtz tanácsolta neki, aki megértve a váratlan fordulatot, előre látta, ami arra következni fog. Ő jól be volt avatva az udvarnál folyó cselszövényekbe. József király halálával egészen más kezekbe került az ország ügyeinek vezetése. S az írott papiros nem sokat ér, ha azt az, akinek a kezébe kellene venni, a talpa alá teszi.

Azzal a néhány nappal, amit Czelder Orbán kiszabadításával töltött el Juliánna, elszalasztotta azt az időt, amíg hatalmas két pártfogóját, savojai Eugén herceget és Wratislaw cseh kancellárt Bécsben feltalálhatá vala.

A bécsi kormány, a magyar szabadságharc megszűntével nem szorult többé a hős hadvezér kardjára: itthon pedig egy ilyen magas piedesztálon élő szobor nagyon alkalmatlan. Elküldték Angliába, a brit kormányférfiakkal értekezni. Mutassa meg, hogy hát a szájával milyen hős tud lenni? Wratislawot pedig felruházták teljhatalommal, s elküldték Csehországba.

Bécsben a magyar főuraké maradt a tér.

Semmi sem volt természetesebb, minthogy a nagy nemzeti háború bevégeztével azok a magyar főurak kerüljenek az ország kormányára, akik az egész hosszú háború alatt folyvást hűségesen a trón körül csoportosultak. Hanem még a főhivatalok magas székeivel nem volt rajtuk segítve. Őket a hadjárat alatt is a kurucok kizavarták birtokaikból, kastélyaikat felprédálták, istállóikat kiürítették, jobbágyaikat katonákká tették; jövedelmeik nagy része odaveszett, nevüket a proscriptionalis táblákra írták fel, s gyalázattal tetézték. A bosszú szomjas és éhes. A németekkel csak kibékültek a magyarok, de nem a magyarokkal, a bécsi magyarokkal.

Juliánna a Vág völgyén végigutazva, minden ismerős kastélyban, ahová pihenőre beszállt, csupa aggodalmas arcokkal találkozott, a suttogásokból kivéheté, hogy rossz hírek szállonganak, a háborúból visszatért urakat kastélyaikból éjszaka elhurcolják, hasztalan hivatkoznak az általános amnesztiára, viszik őket Pozsonyba, az ítélőmesterek elé állítják, s úgy elzárják, hogy a hozzátartozóik nem is beszélhetnek velük. Ami foglyokat Löffelholtz a német generális szabadon bocsátott, azokat otthon – házaiknál fogdostatja össze Illésházy, a magyar főkancellár.

Ezek a rémhírek előéreztették Korponaynéval, hogy mi vár őrá, ha a bécsi főurak gráciájára talál szorulni.

Rossz sejtelme növekedett, amikor Bécsbe érve megtudta, hogy sem Savojai Jenő, sem Wratislaw nincsenek a rezidenciában, s a magyarországi ügyekkel mindenkit a magyar kancellárhoz utasítanak, Illésházy Miklóshoz.

Hogyne ismerte volna Korponayné Illésházy Miklóst? Ők egy tekintetben riválisok voltak. Ugyan két ellenkező pályán, de hasonló sikerrel futának.

Ahogy a szép Korponaynéról hírlelé a fáma, hogy minden férfit, akivel összetalálkozik, menten rabszolgájává tesz, s nincs előtte sem magas, sem alacsony, herceget, diákot egyformán meghódít, éppen ilyen szép híre volt Illésházy Miklósnak az asszonyi szívek ellen folytatott hadjáratában. Őróla is az a hír járt, hogy minden virágot leszakaszt, akár pálmafán nyílott az akár tüskebokor alatt.

És így némileg versenytársak voltak. Úgy lehettek, mint két híres birkózó, akik közül az egyik Európában, a másik Amerikában nem talál ellenfélre, akit le ne gyűrjön, s végre vágyat kap egymással szembekerülni, s kockára tenni győzhetetlen hírét.

Illésházy Miklósnak még a rámában levő arcképe is tanúskodik róla, hogy korának egyik legszebb férfia volt. Délceg, daliás termet, atlétai vállakkal, azon egy igazi Jupiter-fő, csakhogy szakáll és bajusz nélkül, s fehér bodros parókával, szép metszésű szája, öntetszéssel teljes szegleteivel, hódító szemöldökei, varázsló sötét szemei, kevély, nagy, boltozatos homloka még így festve is elárulják azt a nagy bűverőt, ami ezt, a hajdani köznemesből grófi rangra s az ország legmagasabb méltóságára emelkedett férfit egykor ellenállhatatlanná tette.

Hanem ha a másik dalia, Andrássy István mellé állítják a képet, ott minden előnye kárba vész. Illésházy szépsége kihívó, mesterséggel ápolt, cicomázott; Andrássyé természettől eredt, egyszerű, keresetlen – azért legigézőbb. Andrássy arcát az ábrándos rajongás, Illésházyét a követelő önzés jellemzi. És aztán Andrássy a valódi magyar nemzeti típus képviselője, míg Illésházy idegen; amannak az öltözete a kacagányos kuruc jelmez, ezé az udvaronc szabású divatviselet, amin csak a paszománt nemzeti. Andrássy Istvánban még a harci dulakodás után is, ha portól be van lepve, még a tivornya közepette is, ha bortól el van ázva, meg lehet találni az igazi nemest, akit a szíve jóságánál a gyermek is megfoghat, míg Illésházy Miklósban ott van az udvari ünnepélyek ragyogása közepette is az erőszakoskodó, dölyfös-kastélyos úr.

Korponaynénak előre be kellett jelentetnie magát a hatalmas kancellárnál a kért kihallgatásra. Köszönettel tartozott érte, hogy nagyon meg nem várakoztatták.

Ellátta magát nemcsak a szépséget emelő piperével, hanem az igazaihoz tartozó mindennemű okiratokkal is.

Illésházy kancellári palotája előtt egész sora állt a hintóknak és gyalogszekereknek, amikor Juliánna megérkezett a kihallgatásra. Sokan megelőzték.

Mindamellett az elsők között volt, akik a várakozási teremből a kihallgatásra bebocsáttattak.

A magyar kancellár kihallgatási terme ugyanazon gobelinszőnyegekkel volt feldíszítve, amik mostanság a magyar delegáció gyűléstermét ékesítik: mitológiai képcsoportok, Venus és a gráciák, Ariadne és a bacchansnők, fürdő nimfák a szerelmeskedő istennőkkel, csakhogy akkor még elevenebb színeik voltak, a bútorzat luxuosus és luxuriosus, amely két szót gyakran összetévesztenek; nehéz granátszín selyemdamaszt függönyök az ablakokon, amik a szobát félhomályban tartják, hasonló színű kárpitok takarnak egy mélyebb alkovent, felbuggyant redőik alól kitündöklő aranyozott, fehér bútorzatával; az oldalt álló velencei tükörból egészen a fenekéig látni a vakszobának, a falon levő Danae-képpel, a rokokó íróasztalon a hátrafelé néző Venus márványszobra, az íróeszköz zománcozott bronzremekmű, miniatűrremek festésekkel, benne kékre, rózsaszínre festett tollak, a padlót vastag, puha szőnyeg fedi, a bútorzatról lefüggő csillár üvegprizmái egy ablakon át belopózó napsugártól szivárványszínű bolygótüzeket vetnek szerteszét a szoba félhomályába, amik előre-hátra táncolnak, színeiket váltva. És az egész szobát eltölti valami keleti füstölőnek mámorító édes-illata. – Ez nem egy államférfinak, hanem egy élni tudó gyönyörvadásznak a szobája.

Ide lépett be Juliánna, két dupla ajtón keresztül, amik közül a külsőt alabárdos testőrök strázsálják.

Rajta és a kancelláron kívül még két élő személy volt a szobában. Nem éppen emberi lények, de azokhoz legközelebb állók, egy majom és egy papagáj. Ha a tudósok feltalálták tetteinkben a családi eredetet a majomtól, követelhetjük, hogy ugyanazt keressék föl beszédünk alapján a papagájoknál. Egy ős még nem nemesít meg: legyen kettő.

A madárember pompásan tud fecsegni, jó tanítója lehetett, legkedvesebb szójárása az, „Sei nicht spröde! Frau schöne! Ein Kuss tut nicht weh!”, s akkor elkezd csókolni a csókzene minden fiorituráin keresztül. A négykezű ember eleinte azzal mulatja magát, hogy egy kicsiny sípláda tekerőjét forgatva, a divatos, behízelgő francia chansonokat hangoztatja, de majd később odamegy a szép asszonyhoz, s leülve a lába elé, tolvajkodó kézzel babrál a cipője szalagcsokrán, s vigyorgó pofával sandalog fölfelé.

Az országhírű szép asszony szemközt állt a világhírű szép férfival. Mind a kettő azzal a szándékkal, hogy a másikat lefegyverezze. Ez a fagyos önérzet volt kifejezve arcaikon.

A kancellár megkínálta udvariasan a hölgyet a kerevetre üléssel, Juliánna megköszönte azt.

– Kérelmező vagyok, állnom illik.

S azzal röviden, világos mondatokban, minden affectancia nélkül előadta ügyét. Úgy beszélt, mint aki egy befejezett ügyet ad elő, aminek az elintézéséhez már semmi szó nem fér: csupán a végrehajtása van még hátra, annak az elrendelését kéri a kancelláról.

Illésházy éppen olyan jéghideg tudott lenni vele szemközt.

– Igen sajnálom, nagyasszonyom, hogy kérését nem teljesíthetem. Ami a bárói címet illeti, azt gyermekeknek nem szokták osztani, hanem férfiaknak, kitűnő érdemekért. Ha a kegyelmed fia atyjának vannak ilyen érdemei, azokat előadhatja, méltatva lesznek. A sztropkói uradalom iránti igényei pedig nagyon kétségesek. Azt az uradalmat pedig hárman is impetrálják, először a Pethő család, melytől azt Rákóczi elkobozta, azután az özvegy Ocskay Lászlóné, akinek férjét, mivel áttért a király hűségére, a kurucok Érsekújvárott lefejeztették. A harmadik megint kegyelmed. És én mondhatom, hogy a három közül egyik sem fogja megkapni, mert az ilyen gazdátlan uradalmakra mások is tarthatnak igényt, akik nem későn, bűnbánva tértek meg a trónhoz, mikor már a felkelés ügyét hanyatlani látták, hanem akik eleitől fogva rendületlenül megállták a hűséget, s itt őrizték a trónust akkor is, amidőn Rákóczi hadai Bécs város kapuit döngették a fokosaikkal.

Korponayné láthatta, hogy az apokalipszis legrettentőbb unicornisával áll szemközt: az önzéssel. Minden más fenevadnak van szíve, ennek nincs, ennek csak gyomra van.

Mégsem hagyott fel a tusával.

Elővette iratai közül a szathmári békeszerződés másolatát, s allegált belőle a kancellárnak, akár egy fiskális. Ráolvasta, hogy minden birtok azé marad, akinek azt a király legutoljára adományozta, és semmi korábbi jogcímen az ellen pert indítani nem szabad. Ez volt a legtovább vitatott kérdés, amihez a kurucok ragaszkodtak, s csak ennek a részükre történt eldöntése után kötötték meg a békét.

Erre nyers dölyffel válaszolt a kancellár.

– Ezen az íráson bátran kalácsot süthet a nagyasszony! Mert az egész úgynevezett szathmári békekötés erőtlen és haszontalan. Pálffy János jogtalanul kötötte azt meg, s a diéta meg fogja semmisíteni. Amikor e szerződést aláírta Pálffy, valamint kegyelmed donációs levelét, már akkor I. József császár és király a megdicsőültek sorában volt, s Pálffynak a visszahívatása megküldetett Bécsből.

– De Pálffy jóhiszeműleg kötötte meg a békét, s egész bona fide élt a királyi teljhatalommal, mert a visszahívatása dekrétumát nem kapta meg.

– Hogy tudja ezt kegyelmed?

– Úgy tudom, hogy akkor éppen ott voltam kihallgatási termében, Szathmáron, amikor a futár megérkezett hozzá, a hozott levélben nem volt semmi dekrétum, hanem holmi allotriák.

A kancellár látta, hogy az ellenfele jól tud parírozni.

– Hát majd ezen nagy kérdések felett dönteni fog az országgyűlés. Addig várhat kegyelmed a preatensióival.

– Bocsánatot kérek, de nem akarok odáig várni, sem az országgyűlés határozatától a magam igazait függővé tenni. Nekem semmi közöm ahhoz, hogy elismeri-e a magas kormány és a tekintetes Karok és Rendek a szathmári békepontozatok érvényességét: az én igazságom a lőcsei kapituláció pontozataiba van foglalva, amiket bátor vagyok excellenciádnak íme bemutatni az eredeti fogalmazásban. Ez még József császár életében lett aláírva, a császár meghatalmazottja, Löffelholtz tábornok által. Ennek az erejét se kormány, se országgyűlés meg nem gyengítheti. A stipulatiók között ott van, hogy Andrássy István tábornoknak Lőcse átadásáért minden birtokai visszaadatnak, s ugyanott van a kegyadomány, amivel én jutalmaztatom. Andrássy István meg is kapta a királyi kegylevelet, s minden birtokába be lett helyezve, pedig Lőcse átadásának nehéz munkájában enyém volt az oroszlánrész, ő csak tűrte, amivel kénytelen volt, de a kényszerítés én valék!

A kancellár megdöbbent, hogy most mindjárt legyőzik. Kénytelen volt egy lépést hátrálni a támadás elől.

– Andrássy István csak azt kapta vissza, ami az övé volt: a maga ősi birtokait. Ha ez jutalom, úgy abban kegyelmed is részesülhet.

A lázadó férje, Korponay János s a hóbortos apja, Ghéczy Zsigmond birtokait nem háborgatja senki.

– Óh, kegyelmes uram, az csak a mesében járja, hogy a jutalmat kérő gólyának, amért a farkast a torkán akadt csonttól megszabadította, azt válaszolja a megmentett: „Köszönd meg, hogy le nem haraptam a fejedet, mikor a fogaim között volt.”

S egy kis halk nevetés is hangzott e riposzt után.

– Hm! – dünnyögé a főember, csípőjére feszítve a kezét. – S ezt a nagyasszony csakugyan nem tartja kegyelemnek? Hogy a hatalom megbocsátja a korábbi vétkeket, azoknak egész hosszú sorát egyetlen későbbi érdemért? Ámde még ebben sincs kimondva az „ámen”. Megmondhatja kegyelmed Andrássy Istvánnak, hogy a győrvári vereséget nagyon soványul takarja a lőcsei kapituláció, hogy ami a királyi kegylevélben nincsen megemlítve, a gömöri főispánság nem is száll rá vissza, hanem a bátyja, Péter, a mindig hű királypárti fog helyette a székbe ülni, s ő tartja a gyűléseket Krasznahorka vármegyetermében.

Juliánna belevágott a főúr szavába, s nem hagyta tovább beszélni.

– Ha üzenete van excellenciádnak Andrássy István generálishoz, küldje el postával; én sem kegyelmességednek, sem őkegyelmességének üzenethordója nem vagyok. Én ügyemet előadtam, kértem, amihez alapos igazságom van; több szavam nincsen kegyelmességedhez.

A végszót erősen megnyomta, hogy értse meg belőle a kancellár, mi mindenre képes ez az asszony. Ez képes az új királyt is felkeresni, mikor az még kívül jár Németországban, s informálni a bécsi és magyarországi állapotokról.

Ha így bocsátja el Korponaynét maga elől, akkor ő lesz a megvert fél.

– Maradjon még, nagyasszonyom – szólt, nyájasságot erőltetve arcára. – Még nekem van egy szavam kegyelmedhez. De mármost kérem, foglaljon helyet itt a pamlagon, míg az irataim közül valamit előkeresek.

Korponayné letelepedett a pamlagra, s a kis kapucinusmajommal enyelgett, aki odakuporodott melléje, s bújósdit játszott a karját körüldudorló csipkefodrok között, el-eldugva azok közé ocsmánykedves pofácskáját, a kancellár ezalatt az íróasztala kihúzott fiókjában keresgetett valamit. Vártatva rátalált.

Aztán egy karosszéket odahúzva a pamlag elé, ahol a hölgy ült, kibontá a megtalált iratot.

– Itt van, nagyasszonyom, a kegyelmed rubrikája. Meggyőződhetik belőle kegyelmed, hogy mindaz, amit cselekedett, nincs a feledékenység szeleibe szórva. Ezeket a jegyzeteket maga Wratislaw írta fel, az ő titkos archívumából lettek a „hungarica”-k között hozzám átszármaztatva, mikor őexcellenciája Prágába áttette lakását. Tehát itt van: „Korponayné Jánosné.” Érdemei és jutalmaztatása, egész chronologice datálva. Itt van a „lőcsei kapituláció” „Andrássy István” stb. stb., nem kívánja, hogy részletesen felolvassam? Vörös tintával aláhúzott recommendatio. – Azután april 17-én (éppen őfelsége halála napján) Korponayné Jánosnénak ezer darab arany.

Juliánna megrettent az 1000 darab arany szóra. Arca elsápadt, mint aki vívás közben sebet kapott, s még nem tudja, hogy halálosat-e?

A kancellár észrevette a hatást, s elég kíméletlen volt a kapott előnyt felhasználni.

– Itt áll: ezer darab arany. Ezt nem fogja kegyelmed eltagadni. Wratislaw saját kezű írása.

– Az az ezer darab arany… – hebegé Juliánna zavarodottan.

– Nos? Kezéhez jutott-e kegyelmednek vagy sem?

– Igen, de amaz ezer arany…

Nem állhatott elő vele, hogy az neki mi célra lett adva? Hogy ezt azért nyomták a kezébe, hogy minden áron, minden vesztegetés felhasználásával előzze meg a kabinet futárát, aki a visszahívó dekrétumot viszi Pálffynak; hogy ez neki sikerült is, de a siker mellett az összeg jóformán el is lett használva. Hisz ha ezt felfedezi a kancellárnak, akkor annak a leghatalmasabb érvet szolgáltatja a kezébe az egész szathmári békekötés felforgatására, s ezzel elveszt óriási nagy dolgokat, helyreállt békességet, magas pártfogóit, s azon kívül saját magát is. Neki nem szabad arról az ezer aranyról beszélni.

– Kevesli talán a nagyasszony a tett szolgálatért azt az összeget? – kérdé a kancellár. – Én mondhatom, hogy az igen szép summa pénz. Kegyelmed ezzel igen jól meg lett fizetve.

Megfizetve!

Buzogánycsapás nem sújthatott volna le kegyetlenebbül, mint ez a szó. Megfizetve! Ahogy egy világleányát, ahogy egy árulót szoktak megfizetni, s aztán nem ismerik többé! A világ forogni kezdett szédülő agya körül; keze a szemei előtt járt, ajka egyszerre száraz lett és szederjes, a szívdobogása majd megfojtotta. Az ájulás kezdé környékezni. Az előtte álló alak s a pompás úri terem helyett, a majthényi síkot látta maga előtt, a kaszált búzarenddel, s annak a folytatásával, a lerakott fegyverek soraival, és azt a kaszás embert, aki átkozódik, s homályos rémarca Fabricziuséhoz hajaz. De erőt tudott venni magán, összeszorítá a fogait és az ökleit, hogy megrázkódott bele. Nem szabad neki elveszteni az eszméletét! Kényszeríté a szemeit, hogy hagyják ott azt a kaszált tarlót, azt az átkozódó rémet, s lássák meg azt a másikat, azt a mosolygót.

A főúr most már mosolygott kegyesen. A legyőzöttet megilleti a kegy.

Közelebb húzta székét a szép hölgyhöz.

– Megbocsásson, szép asszonyom, hogy ilyen őszintén nyilatkoztam. Kegyelmednek a múltban levő érdemei már meg vannak jutalmazva. Ha többre vágyik, szerezzen magának új érdemeket.

S az a sóvár tekintet megmagyarázta, hogy mik legyenek azok az új érdemek.

A papagáj ott a rézkalitban úgy csattogtatta a csókokat, keverve az asszonyi rimánkodás, nyafogás jól utánzott hangjaival. Juliánnának egyszerre lángvörös lett az arca.

Szép festék az az ifjú női arcon!

S csak egy mozdulata a szempilláknak kellett volna hozzá, hogy e lángtól égő arc a bűbáj varázsával legyen elárasztva; csak a szemérmes gyöngeségtől kellett volna aláhanyatlania azoknak a hosszú selyempilláknak a kék szemekre, amikben ilyenkor éjsugáros kék ég borong – s meg lettek volna szerezve az új érdemek. Hanem a szempillák nem azt a mozdulatot tették, de felnyíltak kerekre, s ilyenkor ezek a szép szemek zöldek, mint a dúvad szemei; a lángpírban égő arc, ezzel a szilajon felnyitott szempárral, nem igéző, hanem fenyegető.

A nő felállt, és fejét buszkén fölemelte.

Haragtól tompított, keserűségtől reszkettetett hangon rebegé:

– Fogok új érdemeket szerezni!

S azzal, még csak az etikettszerű bókgörnyedést sem végezve, kisietett a kancellár szobájából.

A várakozási terem tele volt instans néppel. Jámbor öreg matrónák álltak és üldögéltek, írásaikkal kezeikben.

A kilépő szép asszony tekintetéből rossz előjeleket olvashattak le. Ahogy így lángol az ég, ott vihar következik. Mankós lábú hadastyánok dörmögték magukban: „Si hoc in viridi, quid adhuc in arido?” (Ha a zöld ág is így jár, hát akkor a száraz ágra mi vár?)

Meg is bukik ma minden esedezés, ami őkegyelmessége keze ügyébe kerül.

Juliánna futott a kapott sebével, mint a megnyilazott szarvas. Kereste a magányt, hogy tanácsot üljön magával, vajon kigyógyulhatni-e ebből?

Még nem akarta elhinni, hogy beteljesült a fején amaz öregember szava: „Mikor legmagasabbra eljutottál, onnan essél le!”

Nem tudta kiszakítani szívéből azt a nyilat: „Meg lettél fizetve!” Ha igaz volna is, és ha ezernyi-ezer lett volna az összeg; ez a szó „megfizettünk!”, kaviccsá változtatná az aranyat, amilyenné Szent László változtatta a kunok elszórt pénzét.

Első gondolatja az volt, hogy Wratislawot keresi fel; hanem aztán jobban megérlelve letett róla: annak a pártfogása most csak rontaná az ügyét.

Az új király elé is hasztalan vinné a panaszát, az ismét csak a magyar kancelláriához utasítaná vele.

Az eltagadhatatlan ezer arany miatt le kell tennie a lőcsei kapitulációba foglalt igényéről, s ragaszkodni egyszerűen a Pálffy által a király nevében aláírt adománylevélhez, aminek a jogosultsága a szathmári békekötés pontozatain nyugszik.

Ez pedig olyan alap, mint a gránit.

Tehát Pálffy Jánoshoz kell fordulnia oltalomért a kancellárral szemben.

Azt tudta jól, hogy ezek ellenfelek, mert versenytársak.

Egy közös országos titok: a visszatartóztatott dekrétum komédiája, mindenkor igényt ad az-abban főszerepet vitt tényezőnek magas pártfogójára és szövetségére apellálhatni.

Csak azt kellett még megtudnia magas összeköttetései nyomán, hogy hol találhatja most meg a bánt?

Annak még a szathmári békekötés után jó darab munkája volt Munkács vára ostromával, melyet Rákóczi utolsó hű vezére, Sennyey István védelmezett az utolsó ágyúkkal.

No, de azok is elnémultak már; Pálffy János megkapta Munkácsot, s a várral együtt a nagyteremben halomra rakott százhatvankilenc császári zászlót, amit a kurucok harcaikban elfoglaltak.

Most már Kassán van Pálffy, s ott hozza rendbe a dolgokat. Hogy micsoda dolgokat hoz rendbe a bán? S miféle eszközökkel? Azt nem mondták meg Korponaynénak; őt sem nagyon érdekelte, hogy ezek felől kérdezősködjék. Sietett utazni.

Korponayné Gömörön keresztül utazott Kassása.

Mikor Rozsnyótól Szomolnok felé haladt az országúton, csak egy kürtfúvásnyi távolban maradt el mellette a hatalmas várkastély, Krasznahorka.

Amíg csak láthatta ezt a várat, le nem vette róla a szemeit. Miket érzett, miket gondolt ezalatt? Csak egyet nem, azt, hogy kitérjen az útjából, s felhajtasson egy látogatásra oda.

Pedig tehetné, Andrássynak nincs már felesége, özvegy embert látogatni szabad szép asszonynak, szalmaözvegynek.

S ennél meg is találhatná azt a hatalmas pártfogót, aki könnyebben segíthetne a baján, mint saját maga. Andrássy Istvánnak nem kerülne az nagyobb fáradságába, mint elhagyni a sziklafészket, felmenni Bécsbe, ott az olyan főurat tárt karral fogadják, amit kimond, ezt kívánom, már meg van adva. Csak tűrnie kellene a kitüntetését, s az magától hullana az ölébe. Ha megmondaná neki valaki, mennyire várják odafenn, szinte neheztelnek érte, hogy oly soká késik magát prezentálni. Akkor aztán az édeskedvesnek csak egy elvetett szava kellene hozzá, hogy a szép asszony követelése erősebb alapot nyerjen minden békekötéseknél és kapitulációknál. Talán a szíve is beszélt valamit.

De mégsem tehette, hogy felmenjen hozzá. Ez az egy ember volt, aki előtt szerette titokban tartani igazi ábrázatját, aki előtt óhajtott annak látszani, aminek a világ tartja: könnyelmű asszonynak. Inkább higgye róla azt, hogy amidőn őt szerette, szívből vétkező volt, mintsem megtudja azt, hogy minden ledérségeinek indoka egy rögeszmévé izmosodott vágy volt: egyetlen fiából nagyurat csinálni.

Lehetetlen, hogy ő Andrássy Istvánnak elmondja ezeket.

– Emlékezel-e rá, mikor a szófán a te nótádat vertem, a kedvest? Mikor a hajamat a hajaddal összefontam, az aranyost? Mikor az éjjeli órát siettettem a ráakasztott kulcsokkal? Emlékezel-e még arra a forró csókra? Akkor csak arra gondoltam, hogy a vasketrec kulcsait megkaphassam tőled, s kiszabadíthassam azt a leányt, aki Lőcse föld alatti bejáratát el tudja árulni. Fiamra gondoltam és az árulásra; te magad csak egy súly voltál a mérlegben, amely az enyémet magasabbra nyomja. S nézd, hogyan megcsaltak! Nem adják meg a díjt, amiért annyiszor vétkeztem, annyit elárultam! Még tégedet is hozzá!

Nem. Andrássy István előtt sohasem lesz szabad neki elmondani ezt a panaszát. Inkább higgye őt elkárhozott szerelmes asszonynak; de ne felejtse el a szerelmét; de ne gyógyuljon ki a szíve fájásából.

És talán – ő maga is igazán szerette ezt az embert?

A krasznahorkai vár bástyaormán egy férfialakot lát állni, aki mozdulatlanul néz a távolba. Talán ő az? – Talán ez is azt a hintót nézi, mely a fehér úton végig felveri a port maga után? Talán, ha a hintóból kihajolna s fehér kendőjével feléje intene, az a mozdulatlan alak is visszaintene rá. Azt sem tette, kiverte a fejéből a szerelmes emlékezet izzó csalképeit, s futott tovább a rögeszméje után.

Mindig azzal édelgette a kis fiacskáját: „Majd hozok én neked aranyos hintót”; ez az aranyos hintó futott előtte mindenütt szárnyas hyppogyphoktól röpítve; néha már azt hitte, hogy elérte, megfogta, s megint elragadták előle a griffparipák.

Mennyire szerette ezt a kis porontyot, s mégis úgy el tudta hagyni, hogy már fél év óta hírt sem hallott felőle. Az az öregapjánál volt Garamszegen, s oda nagy okai voltak Juliánnának, ez idő szerint, el nem látogatni. (Az öregúr fanatikus híve volt Rákóczinak: maga is vakmerő seregvezető, amíg egy villámcsapás idegkórossá nem tette, azóta még szenvedélyesebb ellensége mindennek, ami a császártól jön.) Magánál sem tarthatta a kedves fiát Juliánna. Ahhoz a nagy hajszához, amiben ő álomképe ígért kincseit kergette, a gyermek nagy teher lenne. Egyre változtatnia kellett a szerepét. Vakmerő kalandornő, cselszövő diplomata, csapodár világhölgy, hős amazon, cifra divatbáb, paraszt kocsmárosné, tündér, boszorkány, minden lehetett ő, csak anya nem, aki kisfia ágyacskája mellett virraszt, s meséket mond az aludni nem akarónak.

De ha egyszer meglesz az „aranyos hintó”!

Másnap este, Krasznahorka után eljutott Korponayné Kassa alá.

Az akkori Kassát ma hiába keresné az ember. Magán a gyönyörű székesegyházon s a Szt. Mihály templomán kívül csak néhány középület és főúri palota az, amely eredetét ezen korig felviszi.

A krónikák Magyarország öt királyi fővárosa között Kassát nevezik rangra elsőnek (Buda, Pozsony, Székes-Fehérvár, Nagyvárad a másik négy).

A hatalmas várnak, mely évekig tartó ostromokban egész seregek rohamát visszaverte, még csak egy köve sem látható már. S a város maga még hatalmasabb erősség volt, mint a vár; hármas kőfallal körülkerítve, mik ágyúkkal voltak megrakva. Megtörtént, hogy az ostromló éjjeli meglepetéssel elfoglalta a várat, de még azzal Kassát le nem győzte; akkor a város harcolt a vár ellen.

A hatalmas falaknak is alig van már nyoma, itt-amott mint kerítés, támaszfal tűnik elő az új házsorok körül egy-egy időkormozta bástyadarab: a tornyos kapuk felvonóhídjaikkal eltűntek. Hát még a vízárkok sánckarózataikkal! De még az-a patak is, mely kétszáz év előtt Kassa városát szigetekre osztá, hogy harminc hídon át kellett egyik utcából a másikba járni.

Már messziről uralkodó méltósággal emelkedik ki a csupa palotákból alkotott belváros szimmetrikus tömbje, párkányos bástyáinak rámájában megkoronázva a Szent Erzsébet egyház monumentális, remek épületével. És a palotáknak nincsenek tetejeik. Magas rizalitfalak takarják homlokzataikat, s azokon belül lapos födélzetek vannak, ólommal, márványlapokkal fedve. Fölül mind erkélyekkel ellátva, úgy, hogy a háztetőkön sétálni lehet. Az ostromlók tűzgolyói nem árthatnak nekik. A székesegyház harangtornyának teteje dúsan aranyozott réz, jegenyeként magasra emelkedő, felül az aranykakassal. (Ma már ez is változtatta alakját.)

A külvárosokat tágas pázsitterek választják el a belváros bástyafalaitól, a glacis-kon szokták tartani a hetivásárokat, amikre a vármegye minden népe felsereglik.

Mikor Juliánna a szőlőhegyek alá ért az itató kútnál megállíttatá a hintaját, szokás szerint. Az utasok itt pihenőt szoktak tartani – tájékozás végett.

Mert Kassán nagy a rend!

A városnak két kapuja van: keleti és nyugati. De egyszerre soha sincs nyitva mind a kettő. Nehogy árulással lophassa meg a várost az ellenség vagy a „martalócság”. Mikor az egyik kaput kinyitják, akkor a másikat bezárják.

Mindenik kapunak két zárja van, az egyiknek a kulcsa a főbírónál van letéve, a másikat a katonai parancsnok bírja. Mikor a zárt kaput ki akarják nyitni, száz katona vonul ki fegyverben, s ugyanannyi polgár, buzogányokkal kezében, zeneszó mellett, s ezek őrzik ott a kaput és egymást, éjjel-nappal. Nem lehet itt árulást elkövetni.

S hogy a hetivásárra-jövő nép már a város alatt tájékozhassa magát, valahányszor az egyik kaput felnyitják, a toronyőr a harangtoronynak azon kapu felé forduló erkélyén egy óriási nagy dobon mennydörgő nagyokat üt, hogy annak puffanását Göncig is meghallani. Erről aztán a vásáros nép megtudja, hogy a két vásártér közül melyiken telepedjék le a szekerével?

A belvárosba pedig szekérrel behajtani nem szabad. Oda csak hintónak engedtetik a bejárás. Magát a gyalog népet is csak csoportonként eresztik be a kapun, s ami ütő, vágó eszközt hoz magával, azt a kaputornácban lerakatják vele.

Ezen a napon a nyugati kapu felől hangzottak a jeladó dobütések, mely a székesegyház homlokzatával szemben nyílik. A dobütések után a torony öregharangja kezdte rá a kongást, mély búskomor, zúgó hangjával, mégpedig úgy, ahogy tűzvész alkalmával szokott kongni a harang, csak a féloldalát ütve.

Valami veszedelem van odabenn.

Korponayné látta, mikor a vásártéren végighajtatott, hogy a vidékről feljött vásáros nép odahagyja a szekereit, s tódul a megnyitott kapu felé, alig tudott a hintajával lépésben haladni a sokaság között.

A felvonóhídnál aztán éppen megtorlott a tömeg, a drabantoknak úgy kellett furkósbotokkal utat nyitni a hintó előtt, hogy a kapun keresztülmehessen.

Valami veszedelem van itt; pedig füst nem látszik, hogy tűzveszély volna.

– Mit jelent ez a harangfélreverés? – kérdé Juliánna a kapuőrség parancsnokától.

Az a régi ismerős volt, hajdani kuruc hadnagy, most pedig kapitány a császáriaknál, nevén szólítá Korponaynét. Ő is a lőcsei kapituláció alkalmával szegődött át, hogyne ismerte volna a „lőcsei szép asszonyt”, akié az oroszlánrész ebben a munkában; de inkább igen nagy tisztelője volt.

– Nincs semmi veszedelem, nagyságos asszonyom! Csak tessék igyekezni a Szentháromság piacra, éppen jókor fog érkezni a nagy parádéra. Ugyan sajnálom, hogy nem lehetek kísérője. De nekem itt kell rostokolnom ezen az átkozott vártán, hogy el ne lopják a várost, de majd rendelek kegyelmed kocsija mellé két drabantot, hogy szabadítsanak utat a népség között. Hej, hogy én nem láthatom azt a cifra dolgot!

„Nagy parádé! Cifra dolog!” Most már maga Korponayné is kezdett kíváncsi lenni, hogy mi lehet az, s igen kedves szolgálatnak vette, hogy a két drabant az alabárdjaival megkönnyíté az előrehaladását az egyre sűrűbbé tömörülő néptenger között.

Úgy látszott, mintha az egész vidék felcsődült volna a kassai főutcára, amit a hajdan emlegetett patak hasított kétfelé, közepén egy kis szigetet képezve. Ezen a helyen állt most a pestis emlékére, királyi bőkezűségből emelt szoborcsoportozat, abban az időben pedig egy láncos koloncokkal körülfogott emelvény foglalta el a helyet, öt széles kőlépcső talapzatán egy három oldalon mellvéddel zárt négyszögű márvány.

De sok vér csorgott le hajdanában a négyszögű kövek eresztékei közt: bűnös kalandorok, vétkes szépasszonyok, vitézlő szabadsághősök, hitbuzgó vértanúk kiontott vére. Ez volt a vesztőhely.

Ha valaki összeszedné a történet lapjaiból a rémjeleneteket, amik e színpadon lejátszattak, mióta Nagy Lajos király vérhatalommal ruházta fel a várost!

Oldalt e szomorú sziget mellett állt III. Ferdinánd király palotája, melyből Rákóczi alatt kiűzték a jezsuitákat; az utolsó harc alatt ugyanazt a kassai főkapitányok használták; nemrég még a kurucok; most már a császáriak. A palotának a kapuja felett izmos oszlopokon nyugvó kőerkélye volt, aminek kőpajzsáról a címert lekalapácsolták valamikor; de a kőoroszlán ott tartá körmei közt a bíborszín zászlót, a kétfejű sassal; amiről mindenki tudhatta, hogy ott maga lakik Pálffy János, a főhadvezér.

Ahol a főutca piaccá szélesül, ott négyszöget képezve zárja be a tért három sor muskétás és katona. A székesegyház felőli téren s a főhadparancsnokság épülete előtt pedig két erős csapat dragonyos lovasság van felállítva.

Az utca két oldalát képező épületek ablakai tömve vannak kíváncsi nézőkkel, minden ház teteje tarkállik a néptől; az egész város itt van, a falusiaké az utca.

Korponayné hintójának lehetetlen tovább hatolni, az Arany Bárány vendéglő bejáratát elzárta a lovasság; kénytelen ott maradni a népsokaság között.

És még most sem találja ki, hogy mi lesz az a cifra dolog, aminek annyi bámulója csődült össze?

Talán most hirdetik ki ünnepélyesen a szathmári békekötést? Csak akkor támad előtte világosság, mikor a körül csoportosuló nép elkezd kiabálni: „Ott jönnek már! Az az! A medvebőrsüveges!”

Még csak a medvebőrsüvegét látni, de majd nemsokára látható lesz a skarlátvörös palástja is, amint az emelvény kőfokain fellépdegél; a vörös dolmánya s a bőrtokba dugott hosszú, nagy pallosa. Ez a hóhér!

Utána hozza két csamangó az alacsony tölgyfa széket, aminek kurta lábai és támlánya vasszorítókkal vannak ellátva.

Itt kivégzés készül.

Juliánnának erre a látványra zúgni kezdett az agya. Nem volt ő elkényeztetve: gyakran látott csatákban vérontó jeleneteket a szeme láttára harcoltak néha azok, akiket szeretett; s aztán az akkori idők megszokott halálneme volt az, hogy a nagy emberek fejét levágják, minthogyha azt halljuk, hogy egy hajós a vízbe fulladt. De azért mégis zsibbadás szállta meg eszét és idegeit, mikor megtudta, hogy ez a vesztőhely itten, s hogy nem menekülhet innen: végig kell várni, amíg le lesz játszva a „cifra dolog”.

A hóhér levetette a palástját, s lehúzatta magáról a legényeivel a vörös dolmányát. Látszott a tekintetén, milyen büszke arra, hogy őt most annyian nézik és rettegik.

„Ott jönnek az urak!” – kiabált most a népség, a palota erkélye felé mutogatva.

Korponayné odanézett, s az erkélyre kilépegető urak között több ismerőst talált, azok között volt Pálffy János maga, aranytól ragyogó díszöltözetben; ő maga az erkély közepén áll, a többiek körüle sorakoznak.

Most trombitarecsegés hangzik: a kapu előtt álló lovasság kétfelé bontakozik, s a szabadon hagyott térre a kapugádor alól előjön egy csoport férfi, akiknek csak a fövegeit látni; egy közöttük fedetlen fővel van.

Annak az egynek az arcát nem láthatja Juliánna; mert az elítéltet háttal vezetik a vesztőhely felé.

Most újabb trombitaszóra egy hivatalos zamatú hang olvas fel valamit: az bizonyosan a halálítélet. Nem érteni belőle semmit; csak az hallik, hogy valaki nagyon kiabál.

Az ítélet felolvasása alatt a polgárok leveszik a fövegeiket. Mikor vége van, egy katona jön az erkélyre Pálffy Jánoshoz. Ez a szokásos kegyelemkérő, aki a fekete pálcát nyújtja.

A főparancsnok kettétöri a kegyelem botját, s ledobja az utca kövezetére.

Ekkor felzendül a lovasságtól körülvett tér közepéről valami mélabús karének, a lutheránus diákok éneklik a gyászdalt a halálra menőnek.

„Nostrast végeznek ki!” – jegyzi meg Juliánna magában.

Az a névtelen iszonyat, mely egész testét reszketésben tartá, úgy készté, úgy kényszeríté, hogy vesse magát hátra hintaja belsejébe, húzza be a bőrfüggönyöket, rántsa a fejére a palástját, hogy ne lásson és ne halljon többet semmit! – De a kíváncsiság erősebb volt a rettegésnél. Addig csak takarva tudta tartani a szemeit, amíg a gyászének hangzott; hanem amint annak vége szakadt s a népzúgásból kivehette, hogy a nap hőse ott áll már a halál trónusán, erőt vett rajta az ösztön, s egy pillanatra odatekintett a vesztőhelyre.

Felsikoltott. Az a férfi, aki ott a vesztőhelyen áll, Czelder Orbán.

Olyan szép most az alakja! Nincs asszony, aki most belé ne szeressen ebben a pillanatban! Olyan délceg, méltóságteljes, az arca ragyogni látszik.

A nép zúg, az ablakokból sírás hangzik; e nagy zajban ki hallaná, mit sikoltoz ez az idegen asszonyszemély, aki a tömeg közé szorult hintajából kihajlik, s odakiabál az erkélyen álló főurakhoz, s a két kezében egy szétterjesztett írást lobogtat feléjük. „Kegyelmes úr! Te Pállfy bán! Itt van a szathmári békeszerződés! Te írtad alá. Amnesztiát adtál mindenkinek! Megesküdtetek rá! Él az Isten, aki meghallotta! Kegyelmes! Igazságos! Emberek! Nagy urak! Erős Isten! Ne hagyjátok a vérét ontani! Hát nincs Isten? Nem hall ég, föld, senki!?”

Dehogy hallgattak rá! Hiszen ilyen kiabálást más asszonyok is szoktak produkálni, az az ő virtusuk.

Most az elítélt a magas emelvényről a néphez kezd szólni. Csak egypár szavát hallani: „szabadság! haza!”, a dobok repedésig recsegnek, elnyomnak férfihangot, asszonysikoltozást, el a szörnyűködés kitörő zúgását.

Valami villámlik a levegőben.

A napsugár villant meg a hóhér pallosa tükrén.

A másik percben aztán elégedettség morajává alakul át a néptenger zúgása. „Nagyon szépen levágta!”

A halál szolgája üstökénél fogva emeli fel magasra a hírhedett kuruc vezér fejét.

Az az asszonyszemély ott a piros hintóban rongyokra szaggatja a kezében hánytorgatott írást, marokkal szórja azt arrafelé, ahol az ő hatalmas pártfogója ott az erkélyen – most éppen hátat fordít.

A szathmári békekötés másolata volt az az írás. A szél, mely tudvalevőleg minden kivégzésnél fel szokott támadni, szerteszét repkedteti az iratrongy libegő pilléit – a halál boszorkánypilléit.