XXXIV. FEJEZET
A jégbarlang

A magyar föld természeti ritkaságainak Kohinoorja, a dobsinai jégbarlang még akkor csak kevés ember előtt volt ismerve. Akik tudtak róla, nehéz eskü alatt kötelezték magukat, nem beszélni felőle másnak, mint a híveknek.

Itt e hegy mélyében lakik az egyik demiurgus, a földszellem, aki jégből alakít. Aeonok óta foly a munka. Kezdi mint bányász, mély üregeket váj, vízzel, szénsavval, azután folytatja mint építész, óriási boltozatokat emel a mélységek fölé, rengeteg oszlopokkal jégből, építészi remekeiben utánozza a zuhatagot, a lugast, a szőnyegeket, nem kellenek neki a dóriai, a korynthi módok. Aztán oltárt emel, magasat, széles grádicsokkal. Nem feledkezik meg a boltozatos folyosókról sem, miknek karzatain csak párosával lehet áthaladni, vannak szép tündér grottái, alvószobácskák talán, cirádákkal, cikornyákkal felcicomázva, aztán egy-egy fejszédítő harántlap, csapinós eséssel mélyed alá a sötét végtelenbe, mint egy pyramid oldala, óriásoknak való szánkapálya, a mesebeli üveghegy, hanem a főtermében a tükörpadlaton egész mulatozó emberi társaság számára van elég hely. Azután beáll kárpitosnak, ezüstművesnek, a kolosszusi építményeket betakargatja drága szőnyegekkel, mik a légben függnek, egymást emelik, fenntartják, finom jégkristályból szőtt, font, filigránozott, zsinegmódra tekert cafrangjaik le a padlatig érnek, rengeteg sátorok csupa kristálytűkből. Mikor épít, vakmerő, mint egy titán, mikor díszít, gyöngéd, mint egy tündér.

Mikor a földlakók itt ünnepet tartanak, ezernyi mesterséges fénnyel világítva be a barlang üregeit, akkor az egész isteni Alhambra átlátszó lesz, át- meg átragyog az óriási jégdóm, mintha gyöngyházzal volna kirakva, szivárvány töréseket tündököltet, a kárpitok ezüstje összefoly a merész zuhatagok átlátszó zöldjével, a belül üreges oszlopok, az oltárok továbbadják a keresztültörő fényt. Kívül felcifrázva fantasztikus képletekkel, amik virágot, madarat, lófarkat, csipkézetet mímelnek; áttört ötvösmunkával, gyöngyfüzérekkel pazaron befonva. És a látogató elkezdi számlálni az óriási jégfalon, mely mellett elhalad, az évek sorait. Ahány esztendő, annyi réteg. Mint egy nagy könyv egymáson fekvő lapjai. Ameddig a világosság eléri, talán ezerig is el lehet számlálni. De hát ami a jégpadlón alul van, hány ezredévet számlálhat az?

E jégbarlang bejárását a Gölnitz-völgy felől rég ismerték a dobsinaiak. Azt is tudták, hogy ott jég van. Nyári mulatságaik alkalmával odaeresztették le a sörös hordóikat, de leszállni bele csak e század utolsó évtizedeiben mert két fiatal tudós, akik azután ez isteni remeket a világ előtt feltárták.

A Rákóczi-hadjárat idejében ez volt a találkozási rejteke a kuruc összeesküvőknek.

Rendesen ott a barlang előtt ütöttek össze egy lábtót fenyőszálakból, amiken leszálltak a barlangba, s mikor visszajöttek, a lábtót összetörték, elégették.

Hogy a Gölnitz-völgyi szádán kívül még egy másik bejárata is van a jégbarlangnak, ez csak Ghéczy titka volt.

Mikor a közelmúlt években e barlang hírre kapott, egy dobsinai vén lakos felemlegeté, hogy ő is volt már ebben a barlangban fiatal korában; de egészen más nyíláson jutott bele, a „Hanneshöhe” oldalán. De nem tudott a helyre rávezetni többé.

Ez volt az a bejárat, amelyen keresztül Ghéczy Zsigmond kastélyából ide lehetett jutni, a hegyoldalból előtörő patak mentén lóháton.

Mikor Ghéczy Zsigmond az ő hajdan kedves cimboráját Józsa István prédikátor-kapitányt áruló átszökése után azon forrójában utolérte s agyonverte, egyúttal azokat a kincseket is prédára ejté, amiket ők együtt Körmöcz- és Selmeczbányából elhoztak, sok hordóra menő arany- és ezüstpénzt. Ezt ő akkor hazahozta a Gölnitzvölgyi kastélyba, s aztán zsákokba töltögetve áthordta a hanneshöhei üregen át a jégbarlangba, ottan dugdosta el. Nem mind egy helyre. Fiókokra osztá. Számozva voltak; ennyi ezer itt, annyi amott. Ez volt az igazi Wertheim-pénztár! – Hatalmas egy szekrény: igazán felnyithatatlan. A jégtündér már az első esztendőben betakarta a rejteket egy réteggel; minden évben egy új lapot borított rá. Nincsen ennek a zárnak kulcsa. – Ha majd egyszer szükség lesz rá, ha minden segítség elfogyott, akkor előadja Ghéczy Zsigmond az eldugott kincset. Addig érjék be a jó cimborák azzal, amit a rézbányája keres. Ő maga beéri szalonnával, kenyérrel.

Hát most itt volt az az idő. Újra kellett szervezni a szétzüllött kuructábort. Üzeneteket kellett hozni jószágaikba visszatért hajdani vezérektől, s az országon kívül történtekről; aztán csoportba gyűjtött lappangó hadaknak fenntartásáról gondoskodni. Fel kellett nyitni a pénztárt.

Ez hozta ide a régi bajtársakat, akiknek egyike jött Lengyelországból Rákóczitól, a másik Temesvárról, a török nagyvezértől, a harmadik Erdélyből, a többi innen-onnan az erdőkből, a pusztákról, a Fehér-hegyekből, az Ecsedi-lápból, ahol még fegyverfogásra kész ezrek lesik a jelszót; mind valamennyinek egy utasítása volt: ezen a napon, holdújsággal délután a Gölnitz-völgyi jégbarlangban megjelenni, s ott várni Ghéczy Zsigmondra, aki átadja a kincseket, s a kincset érő leveleket a kuruc főuraktól.

Ezeknek már hajnal előtt, mikor még sötét volt, át kellett vádolni az erdőkön, hogy a dobsinai labancok figyelmét kijátsszák, s elhelyezkedni a jégbarlangban. Hoztak magukkal bundát, nem fagytak meg. Tüzet rakniuk nem volt tanácsos, mert a kiszüremlő füst elárulta volna, hogy itt emberek vannak.

Lehettek valami húszan. Közöttük volt Fabriczius, aki most járta be a Szepességet, Pongrácz, aki a Czelder Orbán katasztrófája elől menekült, s újra összeszedte a szétrebbent hajdúit, Korponay János, aki a fejedelemtől érkezett, és a többek között Pelargus, valamennyinek a közös üzenethordója. Ez most is parasztleány ruhában volt, a többiek mind Gölnitz vidéki hevéreknek öltözve.

Három szál viaszgyertya tartott világosságot a sátorban, ahol letelepedtek. Most „beduinsátornak” hívják azt a jéggrottát.

Az urak, untukban, a jövő terveit fejtegették egymás előtt. Mind nagyszerű volt az, és mind kivihető, csakhogy mindegyikhez pénz kellett. Azt pedig honnan venni? A „libertás” rézforintoknak még az anyamintáit is összetörték már, s ki lett hirdetve, hogy a szabadságpénz egy fabatkát sem ér többé.

Azalatt Pelargus egy jégtaburetten ülve, jegyezgetett valamit egy darab pergamenre.

– Mit kalkulálsz, fiacskám? – kérdezé Korponay.

– Azt számítom össze, hogy a jelen levő uraknak a fejeire, kire mennyi díj vagyon kitűzve. Ha a fejeinket úgy el lehetne adnunk, amennyire azok becsülve vannak, mindjárt nem kellene a fejünket törnünk, hogy hol vegyük a pénzt.

Jót nevettek a tréfán. – Igazán kellemes érzés egy olyan társaságban lenni, ahol minden ember azzal a tudattal hordja fenn a fejét, hogy erre száz, erre meg kétszáz arany van kitűzve. Legtöbbet ért a Korponayé, mert az háromszáz aranyat képviselt.

– De mégis legtöbbet ér az én buksim – enyelgett Pelargus –, mert ha kevesebb is, de minden városban van rá feltéve valami. Hol ötven, hol száz tallér. Ha összeszámítom, megüti az ezret.

– No, majd meghozza a nervus bellit a Zsiga bátyánk. Csakhogy a Zsiga bátya nagyon soká váratott magára. Fabriczius ezüstórája már mutatta a holdújságot. Jönni kellene már neki. Itt a jégpalotában nem kellemes a várakozás. Csak a lengyel pálinka melegített. Aztán meg valami más. – Bolondság!

Már erősen zúgolódott minden ember. Beszéltek cserbenhagyásról, gyávaságról, egy-egy mormogó hang árulást is emlegetett. Egyszer csak megneszeli Pelargus éleshalló füle a föld felett dühöngő vihar moraját.

– Zivatar van odafenn. Akkor mi szépen süthetjük itt a makkot, mert az én Zsiga bátyám nekimegy ugyan minden ördögnek, még az olyannak is, aki a farkát a fején viseli, de az Úristentől szertelenül retteg. A tizenkét zsidó patriárka, Szent Dáviddal a hegyében, együtt nem félt úgy a Zebaóth Istentől, mint a jó Ghéczy Zsigmond, amióta a tüzes mennykővel megcirógatta. Az most nekünk ki nem jön az üvegkalitkájából, ha mi adunk is neki annyi aranyat, amennyit őtőle akarunk kapni.

Lett erre nagy káromkodás.

A kuruc különben sem igen szokta kapitányon tartani a nyelvét, mikor a mennybeli hatalmakkal kellett feleselni, most pedig éppen tehette, mert itt nagyon biztos helyen volt a jégbarlangban.

S a zivatar csak nem akart múlni. A körülfekvő hegyek belseje csupa vas, azzal pedig a villám szeret csókolódni; minden mennykő a hegyoldalba csap le, s a sújtott szikla fenékig megrendül.

Az összeesküvők türelmetlensége kórusban tör elő; az az istenesebb, aki jobban átkozódik.

Egyszer aztán egy olyan földrengéssel járó zuhanat rázza meg az egész jégbarlangot, hogy a kristályfalak és oszlopok megrendülnek bele; a villám oly apokaliptikus hatalommal sújtott le a „hegyes bércre”, hogy betörte annak a tetejét, keresztülfúrta magát a sziklákon, lehatolt a jégbarlangba, egy pillanatra túlvilági ragyogvánnyal árasztva el a felséges kristályépületet, minden oszlopaival, boltozataival, hogy e káprázatos fénytől a szem elveszté világát; a következő pillanatban aztán sűrű sötétség lett, amiben rémséges zuhanatok hosszan tartó dörgése rémíté el a szívet; a hegytető beomlott.

(Ez a hegyomlás ma is látható fenn a tetőn, s alant a barlangban a lezuhant tömérdek sziklatömeg.)

S az iszonyú légnyomás eloltotta mind a három gyertyát. Addig, amíg a lezuhanó sziklák robogása hangzott, miknek némelyike a százölnyi mélységbe gördült le (amit most a „pokol”-nak címeznek), addig emberi hang nem szólalt meg ide alant. S mikor már a zuhanatnak vége volt, még sokáig lehetett rá lesni, hogy pendülnek, kondulnak meg a jégkolosszok, meg-megrepedezve, hogy citerázik a magasból aláhulló jégkristályok permetege a jégtáblákon.

– Meg kellene gyújtani a gyertyákat – suttogá valaki a sötétben.

Erre a szóra többen elővették a tűzszerszámaikat; azt mindenki magával hordta; volt hozzá kénfonal is. De nem lehetett kicsiholni. A tapló úgy meg volt nyirkosodva, hogy nem kapott bele a szikra. Utoljára mind valamennyien elkezdtek a tűzkővel, kovával dolgozni… Olyan volt az, mintha démontábor szórná a szikrákat maga körül, pokoli sötétség közepében. Semmi sikere nem volt. A kioltott gyertyákat nem lehetett újra meggyújtani.

Most következett el még csak a rémület ideje.

Akik idelenn vannak, e vak sötétségben, soha ki nem találnak a jégtömkelegből az Isten világára.

Kétségbeeshettek. Előttük a csúf halál, ami ellen semmi ész, semmi erő nem való a védelemre.

E szívzsibbasztó csüggedés közepette úgy tetszik, mintha a barlang mélyéből valami derengés hajnallana fel.

Pelargus vette azt legelőször észre.

– Világosságot látok! – kiáltá, odamutatva.

– Az a Ghéczy Zsiga! – mondák a kuruc urak, s elkezdének happ-happot kiabálni, hogy észrevegye őket a sötétben a közelítő. S aztán megint elővették a tűzszerszámaikat s nekieredtek a csiholásnak, hogy hollétük helyét észrevetessék a jég Bábelben.

Mert nem olyan könnyű annak az alsó részéből a felső emeletébe áthatolni. A feljárás meredek és tükörsima, megszaggatva széles rianásoktól, mik feneketlen mélységet mutatnak.

A világosság azonban közeledett. Már ki lehetett venni az emberalakot, mely azt magával hozta.

Férfialaknak látszott, bányászöltözetben. A világosságot egy szál viaszgyertya terjeszté, mely magas, nemezből készült süvegébe volt tűzve, mint egy tartóba. Hogy miért nem hozott magával inkább bányászlámpát, amit a bőrövre akasztanak, azt megmagyarázta a sűrű előre-hátra bukdosása a síkos jégúton; estében kialudt volna a lámpa, míg a süveg felülmaradt a gyertyával.

Keserves küszködése volt, amíg a jégbarlang felső emeletébe fel tudott jutni; félig meggörnyedve haladt felmentében a párkányzaton végig, vaskampós botjával meg-megkapaszkodva. Térdeire kötött vaskarmokkal kúszott fel egy meredélyen, gémberedő kézzel fogózva a jégkoloncokba, s szeges talpú saruival akadályozva lecsuszamodását.

Már odáig jutott, hogy csak egy meredek, kürtőforma mélyedésen kellett felhatolnia. Itt egy kötelet leoldott a derekáról, s azt a végére kötött vaskapoccsal felhajítá a párkányzat orgonasíp alakú jégcsapjaira, s aztán a térdvasai segélyével kezdett egy faderék vastagságú jégcsapon felfelé kúszni.

– Ez nem a Ghéczy Zsiga! – dörmögé Pelargus. – Nem látom a nagy fehér szakállát.

– Csak nem őrült meg, hogy másra bízza a titkainkat! – mondá rá Fabriczius.

Korponay azonban segíteni akart a felmászással küszködőnek, s kampósbotjával lenyúlva a horgával megkapaszkodott kötélért, annál fogva elkezdte azt felfelé vontatni.

– Ez nem az öreg Ghéczy! – dörmögék valamennyien, amint az alak a mélységből fölmerült. Amint a kezével megkaphatta a jégmellvédet egy pattanós szökéssel fölveté magát a sík jégpadlóra.

– Nem! Hanem a leánya – suttogá fuldokló hangon a megérkezett, lekapva fejéről a bányászsüveget az égő gyertyával: szép sárga haja izzadságtól csapzottan hullott lángoló arcába.

– Árulás! – ordítá Fabriczius, s rohant a jégsátorhoz, hogy valami fegyvert kapjon a kezébe.

Korponay János pedig ugyanazt a kötelet, amelyen felhúzta a feleségét, hirtelen annak a nyaka körül keríté, s úgy nézett annak az arcába, mint egy őrült. Nem szólt neki semmit, csak a szemeivel ölte, a kötél két hurokszálát egy markában tartá összeszorítva.

Juliánna még csak egy mozdulatot sem tett a védelmére.

Ha azt a kezében tartott süveget gyertyástól a földhöz vágja, hát azzal eltemeti magát is meg valamennyit a pokol sötétjében. Akkor aztán az jár jobban, akit hamarább megölnek.

De nem tette. Odanyújtá a legközelebb állónak az égő gyertyát, s a legcsendesebb hangon szólalt meg.

– Itt vagyok, uram. Apám küldött. Nektek hoztam üzenetet. Hallgassátok azt meg, aztán tehetitek velem, amit haragotok rám mért.

– Meg ne hagyd szólalni a kígyót, Korponay! – ordítá Fabriczius a jégsátorból. – Fojtsd bele a szót: mert megront, ha beszélni hagyod.

Korponay még szilajabb dühvel nézett Juliánna szemébe, s kezdte szorosabbra húzni az öklébe szorított hurkot.

– De biz azt a bolondot nem teszed! – kiáltá Pelargus, s odaugorva Korponay mellé, sarlóforma éles késével kettévágta a kötelet, s kirántva az asszonyt az ura kezéből, odaállt eléje, saját testével védve azt mindenki ellen. „Hozzá ne nyúljon valaki az én asszonyomhoz, mert akkor nem ismerek sem Istent, sem embert! Hát megbolondultatok, hogy meg akarjátok ölni, aki minket megszabadít? Az üzenethozót. Pongrácz ezredes úr! Parancsoljon kegyelmed a kapitányoknak, vagy vér folyik köztünk!”

A kuruc vezérek csakugyan közbevetették magukat, hogy a dühöngő Korponayt félrecibálják, s az átkozódó Fabricziust elcsitítsák; amaz szidta a tacskó Pelargust, mit avatkozik az ő felesége dolgába, holott még szeretője sem volt, csak üvegen keresztül nyalta a mézet: az asszony bolondja.

– Bolond az, aki kihallgatás nélkül ítél! – feleselt vissza Pelargus. – Eddig csak vádolták, de nem védte senki! Igazság ez? Egy gyönge asszony ellen annyi erős férfinak összeröffenni! Leventeség ez? A hitves asszonyát a saját urának elrágalmazni! Becsület ez? – Nem bánom, mondjatok bolondnak: én nem hiszek el felőle semmi rosszat! Csak az irigyei találtak ki rá minden csihést, a szépsége miatt!

Juliánna megsimogatta a gyermekhős fejét.

– Köszönöm, jó Pelargus, hogy védelmemre keltél, magad vagy egyedül ebben a világban. – Hagyd abba – s azzal odalépve a férfiak csoportjába, megállt köztük nyugodtan, ölbe leeresztett kezekkel: „Uraim! Bíráim! Nincsen mit tagadnom. Hogy elkövettem az árulást az ország ellen Lőcsén, azt bevallom. Hogy vétkemet megbántam, azt bizonyítja az, hogy itten állok. Hogy helyrehozhatom-e azt, ítéljétek meg, ha azt, ami rám lett bízva, átadtam és elvégeztem. Ha úgy találjátok, hogy a jó, amit ügyetekért teszek, felér azzal a rosszal, amit ellene tettem, akkor feloldotok – ha abban állapodtok meg, hogy marad fel tartozásom: itt vagyok: végezhetitek életem; senki sem sirat meg. – És aztán, ha ti föl találtok menteni, megmarad itt egy bírám, ki fölöttem ítél: az én hites uram. – Ami közöttünk van, az nem dolga senkinek, csak a mi kettőnké. Ti hagyjatok bennünket kettőnket hátra, mikor eltávoztok a gölnitzi szádon. Az uram majd később utánatok megyen. Hogy én merre mentem el: jobbra-e, balra-e, lefelé vagy fölfelé? Azt csak Isten tudja meg.

A daliák e nyugodt beszéd által egészen meg voltak nyerve. Maga Fabriczius és Korponay is elhallgattak, hanem azért egymás mellé álltak, kezüket egymás vállára téve. Pongrácz ezredes volt köztük a fő; neki mondá el Juliánna Ghéczy Zsigmond üzeneteit; az ő kezébe tette le a leveleket, amik a hajdani kuruc főuraktól jöttek. És azután, atyja kipécézése nyomán rávezette őket azokra a rejtekekre, amikben a bányavárosokból elhozott arany- és ezüstpénz el volt dugva. – Minden előkerült. A kezdethez elég. Annyi kincs, hogy minden itt levőnek jut belőle cipelnivaló.

– Bevégeztem küldetésemet – szólt Juliánna, mikor a rejtekből előhordott pénzes zsákok egymás mellé voltak rakva, s azzal egyenesen Fabriczius felé fordult. – Kegyelmed, főbíró uram, ezen hivatalában legtudósabb, mondja ki rám az ítéletet.

De bizony a jó Pelargus nem hagyta azt megtörténni, hogy ítéletet mondjanak ki – prókátor közbejötte nélkül, odafurakodott Fabriczius elé, s az egyik kezével megfogta a bíró vállán a puffos bányászmándlit, a másikkal pedig hevesen hadonászva, magyarázva, s a bíró mellét ugyan ütögetve, megtartá a kompetens védőreplikát az ő imádott szép asszonya mellett.

– Hát ti urak, hogyha bírák akartok lenni, ismeritek a just, ismeritek a logikát, ismeritek a princípiumokat. Tudjátok, hogy mi az „in dubiis charitas”. Ha tudna azzal az angyalarccal, azzal a galambtekintettel asszony oly szörnyű árulást elkövetni, amilyennel őt ti, a férje, az egész világ és az ő saját szája is vádolják: hát nem módjában lett volna százszorta nagyobb és súlyosabb árulást elkövetni most, amidőn egy intés, egy szó kellett volna csak tőle, hogy mindnyájunkat hóhér kezére adjon, hogy egy új felkelés tervét még a csírájában elfojtsa? Ha lehető volna, hogy ebbe a szívbe a hitszegés beleférjen, hát nem siethetett volna az a rábízott levelekkel egyenest az ellenségeinkhez, s felfedezve az összeesküvésünket, nem vihetett volna-e annyi főurat vérpadra, hogy ugyancsak válogathatott volna a birtokaik közül vérdíj fejében? Ha ennek az asszonynak itt, csak úri pompa, fényűzés, dúskálkodás gyönyörködtetné szívét-lelkét: így állana-e itt most közöttünk, sáros, tépett hevérruhában, összekarcolt kezekkel, hogy nekünk rejtett pénzbányák odúit fedezgesse fel, holott elhordhatta volna innen azokat a kincseket a maga gyönyörűségére úgy, hogy még a kakas sem kukorítana utána? – Ilyen ábrázatja van a bűnnek? Így festik-e a rossz lelkiismeretet? – Íme, nem csúsz-mász térdepelve előttetek, kezeit tördelve; nem vagdalja magát a földhöz, ahogy a bűnösök szokták. – Itt áll nyugodtan, mint egy mártír a római cirkuszban az oroszlánok között. Nem hívogat sem szenteket segítségül, sem élőket tanúbizonyságul, nem szépíti tettét, nem magyarázza, nem tagadja. Azt mondja, amit tettem, megtettem. Nagy okai lehettek rá. Magában áll-e? Nem! Százan, ezren tették azt, amit ő. Hittek a csábító szónak, bíztak az esküvésben, a hatalmasok pecsétes leveleiben. Hány férfi, hány fővezér közülünk tette le a zászlóját egy ilyen mézes-mázos szóért. S ő, a gyönge asszony vétett volna csupán, mikor ráhallgatott? S mi az elpártoltat, ha megutálja tettét, s ismét hozzánk tért, tárt karral fogadjuk. Itt a leveleik a kezeinkben, áhítattal olvassuk, gyönyörködünk a megtérésükben; kérve-kérjük, jertek vissza, legyetek újra vezéreink, tanácsadóink; emeljük őket a fejünk fölé. Csak ezt az egyet dobjuk le a mélységbe? Azért, mert asszony? Azért, mert gyönge asszony? Azért, mert szép asszony? A mennydörgő ég odafenn, s ez a jégpokol idelenn úgy tartson meg és úgy veszítsen engem, ahogy esküvel bizonyítom, hogy ez az asszony ártatlan és igaz, mint ez a szűz jégoszlop itt előttünk. Fejemmel állok jót érte!

Az ifjú trubadúr lángja elharapózott a többi keblekbe is. Az urak helyeslő mormogása hangzott közbe. A bírói serpenyő mérlege valóban a szép asszony részére hajlott. Az érdemei súlya lenyomta a bűneiét. A megtérőt be kell fogadni, kivált aki ily erős próbát kiállt, miként ez.

Az öreg Fabriczius intett a kezével, hogy legyenek csendesen. Ő maga leült egy jégkoloncra, mint valami bírói karszékbe, a többiek körülállták.

Valamennyi gyertyát meggyújtották már most, a jégsátor egész világos lett bele.

Fabricziusnak egy kasza volt a kezében, ő kaszás hanáknak volt álcázva. Úgy nézett ki vele, mint a vén Kronosz. Azzal, ha akarta, le is üthette a nyakát az előtte állónak.

Megszólalt, nehéz csend után.

– Halljad, amit mondok, te, kinek nincs neve, „lőcsei fehér asszony”. Nem mondok én terád ítéletet. Az az Isten dolga. El is fogja hozni. De elveszem a fejedről fenyegető kezemet, s azt mondom, senki se bántson. Nem tudom, ki vagy. Nem ismerlek. Elfelejtem, hogy valaha utamon keresztülmentél. Te emlékezni fogsz rá, hogy miket vétettél, más ne emlékezzék. Nem azért, amiket ez a rendes fiú beszélt a védelmedre, nem azért a csengő ércekért, amiket kezünkbe adtál, nem azért a gyertyavilágért, amivel bennünket a pokoli sötétségből megváltottál, aki nélkül veszve lettünk volna, nem ezzel váltottad meg magadat. Hanem azzal, hogy az apádtól küldve jössz most ide. Csak egy embert ismerek a világon, aki nálamnál törhetetlenebb szívű, csak egy embert, aki hazáját irtóztatóbb lélekkel szereti, mint én, az a te apád. S csak egy ember van a világon, aki ellen nagyobbat vétettél, mint énellenem, mert nagyobb csorbát ütöttél a címerén, mint az enyémen; s aki ezért téged jobban keresett halálra, mint ahogy én kerestelek – ez az apád. – Ha te meg tudtad venni Garamszegi Ghéczy Zsigmond szívét, ha ő terád bízta azon titkait, miket soha senkinek el nem mondott: akkor valami varázslat jár veled, amibe az én véges eszem be nem tud hatolni. Térj vissza apádhoz, amely úton jöttél, s vidd el neki azt a levelet, amit neked adok, nem sok szó lesz benne, de elég: „Leányod betölté küldetését.”

Fabriczius papirost kért a körülállóktól, mert nála nem volt. A többinél sem volt. Pelargus odaadta neki azt a darab pergament, amire az imént társai nevét felfirkálta, utánuk téve a fejeikre kitűzött díjakat.

– Ez jó lesz – monda a bíró. – Már a neveink is rajta vannak.

Azzal a pergamen elejére felírta azt a három szót.

A pergamen sorba járt; mindegyik vezér odaírta a neve után: „vidi.”

Szándékosan hagyták Korponayt utoljára.

Ő nem írta a neve után a „láttam”-ot, hanem bedugta a pergament a köntösébe.

– Még nekünk van egy szavunk egymással.

Igaz. A nagy hazafiak, a törhetetlen szabadságharcosok elintézhették a maguk perpatvarát azzal, aki őket egyszer elárulta. Ha másszor jó szolgálatot tett: ki van egyenlítve a rovás. – De hát a férj számadása ki van-e?

Az még nehéz egy szó lehet.

Nem mondtak ellene. Összeszólalkoztak. Ki-ki felvett a vállára egyet a pénzes zsákok közül; fogta a gyertyát, s indult a jégbarlang kifelé vezető sikátora felé. A távozó alakokat egyenként eltakarták a jégkárpitok, a bolygó fények eltünedeztek az átlátszó falak mögött. Csak két gyertya maradt hátra: Korponayé és az asszonyáé.

Ott álltak egymással szemközt: körülöttük a fehér éjszaka, a csillámló jégpokol. A padmalyról percenként egy-egy vízcsepp hullott alá a jégsátorra, mint egy folytonos óraütés számlálva az örökkévaló időt.

Juliánna a férfiöltözetben is tökéletes asszonynak látszott most: kérő, esdeklő meghajlása, összekulcsolt kezei, mik térdeit érinték meghajoltában, lecsüggesztett feje, árnyékvető szempillái alól kisugárzó szemei rávallottak, hogy asszony.

Szava nem volt, csak azt tette, hogy az összefogott két kezét felemelé lassan, s úgy nyújtá ki karjait ama másik alak felé, akinek még a jégfalra vetett árnyéka is tudatá, hogy férfi.

Visszautasítólag intett a kezével.

– Ne szólj hozzám. Mind hasztalan volna. Ha ezt az egész jégbarlangot meg tudnád is olvasztani egy leheleteddel, engemet nem olvasztanál meg benne. Nincs közöttünk semmi közös érzés: még a gyűlölet sem.

– Elfelejthetnéd-e kis árva gyermekünket? – rebegé az asszony.

– Ne hozd elő, mert még megátkozom az órát, amikor született.

– Az volt a vétkem, hogy őt oly nagyon szerettem.

– Tudom. Azért akarnám elfeledni, hogy fiam van. Mert jobban tettem volna, hogyha szétzúzom a fejét, minthogy keresztvízre tartám, mert az én dicsőségem az, hogy egy poronty született, egy Antikrisztus, aki nem megváltója, hanem elvesztője lett a világnak! Ott lesz a nép imádságaiban: „fogantatott a gonosz lélektől!”, örömhír lesz rám, ha azt hallom, hogy meghalt.

– Az Isten szerelméért! Hogy mondhatod ki ezt a szót?

– Térjünk másra. Hisz nincs nekünk semmi okunk a civakodásra. – Megcsaltak, ugye? Akik aranyhegyeket ígértek. Hogyne csaltak volna meg? Hisz Fabriczius leányát is kiforgatták az apja birtokából; pedig azt császári tiszthez adtad, hitét elhagyattad vele; apját, szülővárosát elárulni te tanítottad meg. Most az is földönfutó, mint te.

Ez egy új nehéz kő volt Juliánna szívére. Hát az ő kedvencét is szerencsétlenné tették azok, akikben bízott? Ez is az ő lelkére támadó vád, az ő álmainak réme?

– Értelek most már egészen – mondá Korponay. – Csalva vagy, sértve vagy, semmivé vagy téve. Magad üldözöd magadat. – Dehogy kergetlek, dehogy állom el az utadat; hagylak magad elől futni. Velünk egy úton futsz most, azt látom; el is hiszem; belekerültél abba a forgószélbe, ami bennünket sodor magával. Bosszút akarunk állni, mink is, te is. Ebben találkozunk, s még úgy jöhet, hogy sokszor fogunk egymás jöttére várni, ahogy ma vártunk, s az is meglehet, hogy egyszer a hóhér a fejeinket egy kosárba dobja. De az én ajkam a tiedet megcsókolni még ottan sem fogja. Rám nézve nem vagy asszony, nem nélküli lény vagy. Úgy beszélek hozzád.

– Hallgatok csendesen.

– S felelsz egyenesen. Még én nem írtam alá az elbocsátó leveledet, előbb meg kell alkudnod velem. – Mondd meg, hova tűntél akkor, amikor még annyira tele volt veled a szívem, hogy haragomban meg akartalak ölni?

– Ott voltam a közelben, a fali tükör mögött levő rejtekben.

– Az volt a titkos átjáró a szomszéd házba?

– Igen.

– Ahonnan „ő” is átjöhetett tehozzád, te is „ő”-hozzá, amikor tetszett?

– Igen.

– Mikor előlem menekültél, oda mentél őhozzá?

– Akkor nem, mert a vezérek és a szenátorok ott voltak nála, s a kapitulációról tanakodtak. Hanem korábban voltam ott. Amint a császáriak megrohanták a szobájában, s kelepcébe keríték. Akkor segítségére siettem.

– Hát e szerint a tábornok nem tud semmit az árulásról?

– Semmit sem. Mikor a rejtett átjárót felnyitottam, akkor éppen karddal készült magát életre-halálra védelmezni a császári katonák ellen, akik szobájába tódultak.

– S te hogy segítettél rajta?

– Pisztolyt szegeztem a főtiszt homlokának, s ama ő kiparancsolta a szobából a muskétásokat, s azután tanácskozhattak egyenlő sors mellett.

– S hogy nem menekült „ő” ki azon az úton, amelyen te bejutottál hozzá?

– Mert kényes volt az én asszonyi becsületemre.

– „Ő” az volt, te nem! – Tehát Andrássy egész tudatlan volt a lőcsei árulásban? Te voltál az, aki őt elcsábítottad; a te mézes szavad, a te sugáros két szemed, a te varázstudó ajkad volt az a titkos hatalom, ami őt megfordította. Nem aranygyapjúval, arany hajszállal húzták ki a helyéből.

– Úgy van.

– Hát ez „úgy van”. – Mármost hallgasd meg, amit mondani fogok én, urad, bírád, gyilkosod, cimborád, ahogy akarod, választhatsz. Te elcsábítottad a magyar hadsereg egyik legjobbik vezérét, a győrvári diadort, a hősök mustráját, hogy eltántoruljon a nemzet zászlójától, s átbukjék az ellenségei közé – most eredj oda hozzá, és csábítsd őt vissza.

– Hogyan? – kérdé a nő, elsápadva szörnyen.

– Hogyan? Azt te tudod! Ugyanazokkal a mézszavakkal, ugyanazzal a varázslattal, csókkal, öleléssel, amivel a tévútra vitted, hozd az igaz útra vissza. Adj neki mindent, amit a szív kíván, hozd mámorba, tedd őrjöngővé, hogy kövessen megint, ahova te viszed. Vedd elő azt az arany hajszálat, mivel őt tőlünk elkötözted, s láncold vissza hozzád.

Juliánna arcra veté magát, és elkezdett zokogva sírni.

– Ne sírj itten! Könnyed jéggé válik, amint kihull. Hideg dolgokról beszélek én most. Nincs ebben semmi éreznivaló. Adunk és veszünk. Vesszük, amire szükségünk van, s adjuk érte azt, amiért az megkapható. Nekünk Andrássy Istvánra szükségünk van. Őt tartjuk a legalkalmasabb fővezérünknek, ő van egy hatalmas várnak a birtokában, fegyverrel, ágyúval ellátva. A régi kurucság még most is bálványozza őt. Ha ő kezébe kapja a zászlót, az egész ország mint egy tábor sereglik körüle. Őt nem vehetjük meg pénzzel, megtesszük tehát egy asszony csókjaival. Kelj fel hát, és emeld a fejedet magasra. Dicsőséges dolgot művelsz majd.

Sértő, szívig bántó volt mindenik szava, tanúbizonysága a hideg megvetésnek; a nő megszűnt sírni, fölállt, összefonta karjait, s azt mondá: „Jól van, odamegyek!”

– No lásd! Ez okos szó. És mármost vedd eszedbe utasításomat. Nem elég az, hogy odamégy s visszajössz. – Bizonyosság is kell felőle, hogy nem jártál hiába. Ez a tanúbizonyság az lesz. Most küldi a bécsi kancellária Gömörbe Andrássy Pétert, a legöregebb testvért, az aulikust, aki azalatt, míg valamennyi öccse mind a szabadságért harcolt, ő maga ott maradt Bécsben, s megtartá a hűséget. Most ezt nevezték ki gömöri főispánnak, ami eddig Andrássy István vala. Utasítása van, hogy egy labanc ezreddel szállja meg Krasznahorkát, mert hisz a megye tanácskozóterme ebben a várban van; az öccsét pedig, a megkegyelmezett kuruc tábornokot, szállítsa ki a síkra, betléri kastélyába. – Ha te most elmégy és visszajössz, s azután az fog történni, hogy Andrássy István bezárja vára kapuját az új főispán előtt, s kiutasítja a labanc szállásmestereket, hát akkor ez annak a tanúbizonysága lesz, hogy két csillagnak még mindig van elég bűvsugára.

Arra a két csillagra nehéz szempillák borultak.

– Elvállalom – suttogá Juliánna.

– Akkor készen vagyunk – mondá a férfi, s elővonva ködmene belsejéből az elbocsátó lapot, ő is odaírta a neve után e szót: „vidi”. S aztán odanyújtá azt a nőnek.

– Mármost – ki balra – ki jobbra! Végezték dolgukat.

– Kérem kegyelmedet – szólt még Juliánna –, segítsen e jégfalon aláereszkednem.

Igazság! Ezt még meg kellett neki tenni.

Mikor a kötelet dereka körül fűzte az asszonynak, mégiscsak át kellett őt fognia a két karjával, de csak mégsem szorította őt magához.

Juliánna leült a szédületes jégfal párkányára, egészen rábízta magát a kötelet tartó kézre.

Amint így a tátongó örvény fölött libegve, lassan alászállott, arcát felfelé fordítá. Tekintetében az a gondolat tükröződött vissza, hátha visszahúzza a kötelet, hátha megöleli, megcsókolja, s azt fogja mondani: „Nem mégy oda, hanem jössz énvelem, viharok útjain!” – De csak nem tette azt a férj. – Azután alácsüggeszté a fejét, maga alá nézve a sötét örvénybe, ami a lába alatt tátongott s talán arra gondolt, hátha elereszti a kötelet, s hagyja őt a mélységbe hullani, utána kiáltva: „Nem oda, nem oda, hanem a halál országába!” – De csak azt sem tette.

Nemsokára elérte lábaival azt a keskeny párkányt, mely a jégfalon végigfut, melyen idáig jött; akkor eresztették el ott fenn a kötelet.

S aztán még csak egy istenhozzádot sem váltottak egymással. Az egyik gyertyafény távozott északnak, a másik délnek a jég templomában. A tetőről lehulló vízcsepp számlálta a percek örökkévalóságát.