XX. FEJEZET
A fehér zászló meg a piros zászló

Amint a déli harangszó megszólalt, kinn a piacon dobpörgés támadt utána, egyszer sűrűn kopogó, közben egyenesen potyogatott ütésekkel.

– Mi az? – kérdé Fabriczius, aki még mindig a konyhaajtóban állt és bámulta, hogy „sül meg” az ő puskapora a tűzben.

– Mi az? – kérdé a dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.

– Ejh! A labancoknak dobolnak ott kinn délre vakparádét. A pápisták harangszóra imádkoznak.

Hanem aztán a déli egyes harangkongást felváltotta az általános harangzúgás minden toronyból, apraja-nagyja búgott-bongott, csilingelt tehetsége szerint.

– Halottra harangoznak? – hebegé Fabriczius. – Valami nagy halott van?

– Hát nem tudod, öreg trotty? Te haltál meg! El is énekeltetted magadat. Terád harangoznak. Teneked dalolják:

Nem kell annak többé kása
Kirtek Maulwurf sírt ása! – Hahaha!

– Mit beszélnek ezek a harangok? Csitt! Hallga!

– Hát tudod, hogy mit beszélnek? A pápista harang azt mondja: „Boooldog Isten, hooonnan élünk?”, a kálvinista azt mondja: „Nincsen kenyér minálunk”, a lutheránus rácsendíti: „Innen élnek, szegények! Innen élnek, szegények!” Hahaha! Veszett kedvembe! vagyok ma! Ha csimpolyást kapnék, táncolhatnám!

Fabriczius látta, hogy bolond ez; ezzel nem lehet beszélni, otthagyta: maga felfutott a második emeleti terembe, amiből amaz ismeretes erkély nyílik a piacra, megnézni, hogy mi folyik odalenn a külső világban?

Korponay János pedig megmutatta, hogy csimpolyás nélkül is tud táncolni, a széthasogatott selyemrongyok, a földhöz vert virágcserepek, porcelán tálak között csak úgy rúgta a kufercest! Maga dalolt magának hozzá:

Ki az urát nem szereti,
Annak van most becsületi!
Nem menyecske, ki nem szajha,
Ki az urát meg nem csalja.
            Ihajla!

Magamagának táncolt onnan a tükörből. Attól lehetett tartani, hogy egyszer fejbe üti magát az öklével, összetöri a tükröt, s akkor aztán annak a háta mögött megtalálja – a párját ehhez a bolondok táncához.

Ki az urát nem szereti,
Sárgarépát főzzön neki;
Jól megpaprikázza neki,
Hogy korsó keljen neki.
            Juhajla!

Szép nóta e’ nagyon!

– No, fiam, kitáncoltad már magadat? – szólalt meg a háta mögött a visszatért Fabriczius.

– Nem én! Dehogy mára! Erre az egy napra.

– Na, hát ide tartsd a füledet. Húzok én neked egy szép stájer „langaus”-t: azt járjad. Most hirdetik ki a piacon, hogy a vezérek aláírták a kapitulációt: a császár minden föltételt elfogadott; osztogatja a donációkat az uraknak, avandzsolást a kuruc tiszteknek! Belőled is obesterlajtinánt lesz. Táncolj, fiam, egy galoppot! Ennek az örömére harangoznak.

Ettől a szótól egyszerre kijózanult Korponay; mint hogyha a holdkórost hideg vízzel végigöntik.

– A kapituláció örömére húzzák olyan nagyon a harangot – ismétlé Fabriczius, s aztán befogta a száját a kezével, mintha meg akarná magát büntetni ezért a szóért.

Korponaynak az egész teste reszketett, mintha megfordított láz vette volna elő: előbb a hőség, azután a didergés. Még a fogai is vacogtak, s amit mondott, apróza rázva jött ki a szó a száján.

De azért, ha a szónak a hangja olyan reszketős volt is, amilyen a megijedt embereké, az értelme annál kegyetlenebb volt. A markával úgy tett a szíve fölött, mintha össze akarná facsarni.

– Vasat neki, hogyha fáj! Ne sírj, öreg! Hadd azt a gyerekeknek. Teleírták az árulással a kutyabőrt? Megugattatom én azt a kutyabőrt, hogy úgy fog vonítani, mint mikor a gardája halálát megtutulta! Testáltak? Hát protestáljunk! A kardjaink ám nem váltak vasporrá.

– Késő, fiam. Ott lobog már Andrássy ablakában a fehér zászló.

– No, hát tűzzük ki melléje a vörös zászlót!

Széttekintett Korponay a szobájában. Ott lógott egy szék karjára vetve az a piros nyakbavető, amit Juliánna a fehér éji öltöny felett viselt; azt felkapta, feltűzte a nyoszolya kárpitrúdjára zászló gyanánt, s aztán futott vele föl az erkélyterembe. Fabricziust is magával hurcolva kezénél fogva. – Ketten együtt egy kárpitzsinórral odakötötték az erkély rácsához a zászlót.

Ott lengett hát egymás mellett a szép asszonynak mind a két keszkenője: a fehér is, a vörös is, egymás ellen csapkodtak a szélben.

Korponay János kirántotta a kardját, s megvillantva a feje fölött, alákiáltott onnan az erkélyről:

– No, hát gyepre, labanc! Gyepre, kuruc! Ha van Istened! Ma lesz, ami még nem volt!

Azzal siettek le mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a hadrendbe állított csapatjaikhoz.

A vezérek gazda nélkül csinálták a számadást.

A polgárság egy része hallani sem akart a kapitulációról. De Hortis, húsz patrícius kíséretében a bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett, felajánlotta neki, hogy a lőcsei polgárság az utolsó emberig kész védelmezni a városát, élelmiszer is van elég; megosztják a katonákkal. Támadjanak közös erővel a piacon álló labancokra. Számra is többek ők, s az elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.

Czelder Orbán mindig kész volt az ilyen fellovalásra. Nem is sokat tanakodott: a hajdúi egy csapatját a résnél hátrahagyva, a nagyobb számot rohamoszlopba állítá, s maga odaállva, szokás szerint a dandárja élére, nekivezeté őket a négyszögnek. De Hortis felment a toronyba, jelt adni a túlsó oldalon felállított kuruc lovasságnak és a polgárhadnak.

És akkor az történt meg, amit Blumevitz előre megjósolt Andrássynak: hogy amint a Czelder Orbán német hajdúi a császári katonákkal lándzsahosszra találkoztak, ott megálltak, lábhoz ereszték a puskát, hüvelybe dugták a kardot, s hagyták a vezérüket előrerohanni, egyes-egyedül a németek közé.

Azt ezek nagy hirtelen körülfogták: egypárnak betörte a fejét; de utoljára elnyomták, megkötözték, s akkor azután a volt kuruc hajdúkkal elkezdett a császári katonaság kezet szorongatni. Itatták egymást a kulacsaikból.

De Hortis a toronyból alákiálta a szótülökkel Fabricziusnak:

„Mindennek vége, Czelder fogva. Hajdúk átpártoltak.”

Mindennek vége!

Ez volt aztán a gyászkiáltás!

Végighangzott valamennyi bástyán, valamennyi utcán.

– No, hát azért sincs mindennek vége! – kiálta halálos vakmerőséggel Korponay. – Fabriczius apó! Ne törd el a kardod! Kapj fel ide a nyergembe a hátam mögé, én jobbról vágok belé, te balról! Utánam, aki ember! Nem Lőcse város a világ!

S azzal megfúvatta a tárogatókat, s a Bástya utcából előtört a kuruc lovasságával.

A főkapun és a ferencesek kolostora közötti téren állt egy kompánia labanc muskétás; az menten pozdorjává lett törve. Korponay erre leereszteté a felvonóhidat a vízárok fölött, s kitört a tárt kapun át a lovasságával. A háta mögött ült a nyeregben a vén Fabriczius, két kézre fogott hosszú pallosával.

A kapun kívül egy ezred savojai dragonyos állta az útjukat. Úgy keresztültörtek rajta, mintha vajból lett volna.

Aztán el a hegyek közé.

Senkinek sem jutott eszébe őket üldözőbe venni.

Elég diadal volt erre az egy napra, hogy Lőcse, a hatalmas, a gazdag, a hűségben törhetetlen Lőcse, végre-valahára megnyitá a kapuját a császár előtt.