A kiskirály

Ez még akkor volt, a régi jó időkben.

Darkaváry Lőrincnek volt akkora birtoka, mint egy uralkodó hercegnek, teszem: a monacói hercegnek; volt annyi jövedelme, mint egy császárnak, például Soulouque császárnak, és korlátlan uralkodása, mint egy királynak, gondolom: a sziámi királynak, akivel még két fejedelmi tulajdonságban volt analógiája: egyik a cím hosszúságát illetőleg, melynek cikornyáiból ha csak egy is kimaradt a hozzá intézett levél borítékjáról, nem fogadta el, azt mondta: „bizonyosan valami jámbor hasonnevű szentgáli nemesnek szól, vigyék annak!” A másik pedig azon büszkeség, hogy a sziámi király a fehér elefántok ura, Darkaváry Lőrinc pedig a fehér bivalyoké, ami az egész országban másnak nincs.

Birtokai négy vármegyében feküdtek, mindegyik saját jószágigazgatóval, tiszttartókkal, kasznárokkal, ispánokkal ellátva. Bérlővel szóba nem állt. Legnagyobb birtoka, melyben legtöbbször otthon volt, hol székhelyét tartotta, Bakonyberek vármegyében feküdt (a név költött); még ennek a vármegyének is parancsolt; mégpedig ugyancsak parancsolt: másodalispán volt, s igen erélyes megyefőnek tartották, amit úgy érdemelt meg, hogy ritkán látott ugyan a hivatala után, okosabb mulatságai voltak; hanem mikor alárendeltjeivel összejött, olyankor souverain goromba volt. Azt az egyet el kell róla ismerni, hogy a rablók, szegénylegények üldözésében fáradhatatlan volt. Ez egy neme volt a sportnak ránézve. Egy ilyen kipécézett nyomorult fickót, aki a statárium ellenére pincét tört fel, mert szomjazott, vagy búzásvermet, mert éhezett, ami ugyan egyik sem jogcím, s aztán a nyakát menteni kimenekült az erdőre: a bolond! annyi „fa” közé! Azt azután három vármegye egyesített pandúrjaival berekből bozótba üldözni, ha valahol irgalmas emberek házánál megbúvik, azokat is, mint cinkosokat nyakon fogni, ilyenformán egy zsiványból ötvenet csinálni; a hajtóvadászaton, hol ember a vad, azt önvédelemre kényszeríteni, míg a könnyelmű fickóból gyilkos, hírhedett pandúrölő haramia lesz, s elvégre aztán cserepárok, ulánusok segítségével egész hadjárat mellett sarokba szoríttatik, nem menekülhet, s akkor aztán a házat a fejére gyújtatni, beleégetni. Ilyen vadászatokban kitűnő intézőnek tartották Darkaváry urat.

Saját kastélya, mely mélyen a Bakonyban feküdt, a hivatás és szenvedély követelményeivel egybehangzólag volt építve; vízárok vette körül, azon belül bástyafal, lőrésekkel, felvonóhíd vezetett kapujához; a kastély teteje vaslemez volt, hogy fel ne gyújthassák, s az ablakvédő táblák kemény fából, oly sűrűn kiverve szegekkel, hogy azok közt golyó át nem hatolhatott. Éjjel-nappal az őrtoronyban fegyveres őr állt s hat pandúr állt készen az őrszobában. Azonkívül a tiszti lakok, vadászházak oly kitűnő stratégiai rendszerrel voltak a kastély körül elhelyezve, hogy a vészharang egy jeladására egész felmentő sereg siethetett a netaláni támadókat körülfogni.

A kastély emeletén volt egy titkos kamra, melybe csak a nagyúr hálószobájából volt bejárás. Ennek minden fala, padlója és boltozata vassal volt kibélelve, s fecsegő titkárok, kiknek néha megadatott a szerencse, hogy e kamrába behívassanak, tündérmeséket tudtak arról a kincshalmazról beszélni, amit e titkos üreg rejteget, ahonnan aztán dobasz zsákokban hordták ki urok parancsára az ezüst- és aranypénzt; az úr nem tartott másféle pénzt, s mindannyian azt állíták, hogy annyija maradt még ott, ládaszámra, hogy azt lehetetlen embernek valaha elkölteni.

Ezt a sok kincset Darkaváry még atyjától örökölte, ki igen jó gazda volt és nagyon fukar, s a két devalvációt annak idején szerencsésen tudta felhasználni, s különösen felszedte magát az 1816-iki ínséges évben; három éven át felgarmadolt gabonáját mesés árban adva el.

Mindenki úgy tudta, hogy a „vas szoba” kifogyhatatlan.

Pedig Lőrinc úr hozzá tudott látni. A fukarság ösztöne rendesen át szokott ugrani egy nemzedéket; a nagyapától csak az unokák öröklik azt. Az apa gondoskodik róla, hogy kénytelenek legyenek „ez” öröklésre.

A darkavári kastély téli vadászatai nem csak Magyarország, de a külföld sportkedvelői előtt is híresek voltak. Az uradalom roppant erdőségeiben a hajtóvadászatnál nem is számítottak kevesebbre ezer embernél. Nyitva állt kastély és tanya úrnak és szegénynek, az egyiknek, hogy mulasson, a másiknak, hogy szolgáljon, mindkettőnek, hogy torkig lakjék.

S itt egy nagyszerű vonását a brutális generozitásnak jegyzék fel életíróink a kiskirályról. Hogy a vadászatokról összecsődülő tömérdek jobbágynépet ne legyen kénytelen kastélya közelében tűrni, s hogy azok mégis illendően el legyenek látva, azt gondolta ki, hogy az úrlakához közeleső s uradalmának nevét adó Darkavár jobbágy lakosait kibecsülteté házaikból (Németországban úgy hítták azt, hogy „Abmeierung”), kifizette minden háznak, teleknek az árát: egy parasztot sem hagyott ott; hanem aztán vadászatok alkalmával a hajtók seregét szállásoltatta el az üresen maradt parasztlakokba, miket az év többi szakában nem lakott senki. Nehogy pedig a szent ekleísia kárát vallja egy egész hitközség ilyetén megsemmisítésének, a nyáj nélkül maradt pásztornak minden, eddig a hívektől kapott jövedelmét megkétszerezte, a templomnak új tornyot építtetett, abba órát tétetett s olyan harangokat állíttatott bele, mint egy székesegyház tornyába, s azontúl is mindennap misézett a plébános, hétköznap az üres padoknak, vasárnap a tiszteknek, sátoros ünnepeken a földesuraknak.

A darkavári vadászatok hetekig tartottak s a mulató napok hevélyét fölváltak fényes táncvigalmak, színielőadások a várkastély színtermében; rendes eredményeik voltak a rakásra lőtt vadakon kívül egy pár agyonlőtt hajtó és jáger, egynehány többé-kevésbbé komoly kimenetelű párbaj és egy-egy elszöktetett leány.

Egyik sem volt országos baj, a meglőtt jáger özvegye kapott nyugdíjat és másik jágert; a párbaj sebei behegedtek, s az elszökött leányokat valaki majd csak férjhez vette.

Darkaváry Lőrinc nem volt nős. Legalább a szó kánoni értelmében nem. Szerette a változatosságot s volt nagy módja benne.

Nem volt ő „csábító”. A csábítás plebejus bűn; igazi arisztokrata csak válogat és fizet, vagy nehezebb esetekben erőszakkal ragad el s verekedik vagy fizet. Csalni, lopni a szerelmet csak a pimasznak való.

Azért mindig volt háziasszony a kastélyban, akit a vendégek nagysádnak címeztek s akinek a háziúr kezet szokott csókolni.

Igaz, hogy nem soká tartott nála a tisztelet. Minthogy nagyon gazdag volt, nem tudott odáig emelkedni, ahol a nők tisztelete kezdődik. Nem találkozott más fajta nővel soha, mint aki eleinte haragszik ugyan, hanem aztán meg hagyja magát engesztelni. Arra meg büszke volt, hogy rangjához és birtokához illő asszonnyal ossza meg háza uralmát. Szolgáltatni akarta magát mindenben, még a szerelemben is.

És mindennyi hatalomhoz és élvezethez a természettől is el volt látva minden keggyel. Erős, túl izmos termet, megedzve férfias testgyakorlatok által; elpusztíthatatlan egészség; nemes, szabályos vonások; sűrű fekete göndör haj, szemöld, szakáll, büszkén felkunkorodó bajusz; villámló szemek, piros arc és ajkak; a daliák eszményképe; s mindezekhez ama biztos fellépés, mellyel az ellenállást nem ismerő, ellenmondást nem tűrő dinaszta, férfiaknál és nőknél egyaránt diadalmas fölényt gyakorolt; s ha mindezekhez hozzátesszük, hogy teljes mértékben bírta azt az ékesszólási készséget, mely emelve egy dörgő hang által, segítve hangzatos frázisoktól, a nagy tömeget magával szokta ragadni: el kell ismernünk, hogy Darkaváry Lőrinc minden tekintetben megérdemelte azt a hízelgő címezetet, amivel őt a népszerű közvélemény felruházta: „a kiskirály”, mely szó eszerint nem egy olyan urat jelent, aki nagy helyzetében kicsiny; hanem egy olyant, aki kicsiny helyzetében nagy.