A fehér toll és vörös toll

A fejezet címéről mindenki kitalálja, hogy egy nagy alkotmányos hadjáratot fogunk végignézni.

Bakonyberek megyében a fehér toll és vörös toll pártja készül.

Ne fuss el tőle, kedves olvasó! Egy csepp politika sem lesz benne. Tudom, hogy megelégletted, s nem szaporítom szenvedéseidet még szépirodalmi úton is. Nem politikai pártok harcoltak itten. Nincs szó a kor nagy eszméiről, vallásszabadságról, népfelszabadításról, közteherviselésről s azoknak tolmácsairól; itt csak a következő nagy világeseményen fordul meg a jövendő sorsa: miszerint, hogy a három év előtti tisztújításon a vörös tollas párt csak oly feltétel alatt egyezett bele Herendy Gábor első alispánná választatásába, hogy ha az ugyanakkor második alispánná megválasztott Darkaváry Lőrinc a jövő választáskor első alispánná emeltetik; Herendy Gábor helyet ád, s maga elmegy septemvirnek, ha viszik. Most azonban jön a három év vége, Herendy Gábor se nem megy, se nem vitetik septemvirnek; hanem meg akar maradni első alispánnak, ami a második alispánra nézve oly óriási sérelem, hogy ha ez nem elég ok Bakonyberek vármegye fenekestől felfordítására, akkor minden eddigi európai háborút alaptalannak nevezhetünk.

A vörös toll jelöltje, trónkövetelője és hadvezére eszerint Darkaváry Lőrinc maga.

Ez is szép sport.

Legelső feladata a hadjáratnak a hadsereg cadre-einek összeállítása.

A Darkaváron tartott előértekezletben a vörös toll pártja elkészíti az új tisztviselői kar lajstromát; mely azon esetben, ha a vörös toll győz, a mostaninak helyébe fog lépni. Az alispántól elkezdve, le az utolsó esküdtig, mindenki kilöketik, aki nem a vörös tollhoz tartozik. Régi érdem, szorgalom, gyakorlottság, tudomány nem véd meg senkit. Van fiatal erő elég s aztán „akinek az Isten hivatalt ád, észt is ád hozzá”. Kivételt képeznek az öregek közül csak azok, kik föltétlenül csatlakoznak a vörös tollas párthoz.

Mikor aztán az új tisztviselői kar meg van állapítva, következik a párt diadalra jutására szükséges költségvetés. Az érdeklettek közt egy aláírási ív kering. Minden résztvevő aláírja egy évi leendő fizetését. Együtt szép összeg az. Az oroszlánrész mégis a fővezéré marad. Ő az összes költségek felének viselésére ajánlkozik; ezért a jelenlevők részéről egy lelkesült éljent kap, melyhez a tisztelt olvasó legyen szíves még egy „éljent” hozzáadni, mert bizonyos lehet felőle, hogy a másik felét is Darkaváry úr fogja megfizetni. Az előleges értekezlet végződik egy nagyszerű lakomán, melynek végeztével a nemes szövetség tagjai azzal a szóval válnak el egymástól, hogy „most azután dolgozzunk!”

És kezdődik a dolgozás.

Legelőször is a hivatalában senki sem dolgozik semmit. Minden ember megy faluzni, kapacitálni, s dolgozza a közvéleményt.

A darkavári kastélyban e naptól fogva egyik szekér a másikat éri s annak az utazója mind nagyban dolgozik.

Jön a ferde nyakú jószágigazgató, kinek a nyakát tán a folytonos hízelkedéstől felejtette úgy az Isten, s jelenti egész alázatossággal, hogy a parancsolat, melyet a földesúr méltóztatott a tiszttartókhoz, kalmárokhoz, ispánokhoz menesztetni, hivatalból rögtön elbocsáttatás fenyegetése mellett, nagy akadályra talál azon körülményben, hogy az uradalmi tisztek éppen most vannak azzal a kényes hivatással elfoglalva, hogy a feles földek termékét a nemes szavazó uraktól beszedjék. Ez nagy veszekedéssel jár, ilyenkor nem lehet korteskedni.

– No, hát hagyják abba a felezést. Ne osztozzanak most az ispánok kukoricán, ne üldözzék az erdőmesterek az erdőpusztítókat, a vadászok a vadorzókat, hanem fogjanak szavazatot. Ígérjenek ingyen fát a nemes uraknak az erdőről, kenderföldet a feleségeiknek, feles kukoricaföldet; a bordézsmálást csínján hajtsák végre: inkább a magukéból adjanak.

Ilyen utasítás mellett aztán lehet győzni a tisztújításon; de a tiszttartóknak s végül a jószágigazgatónak lehetetlen világos számadást előterjeszteni az idén, amin azok nagyon szomorkodni fognak.

Azután jön az uradalmi fiskális. Sebes beszédű, sebes járású, sebes mozgású kis sajtkukac ember. Úgy beszél az alispánnal, mintha ő volna annak az ura, csak úgy parancsolgat neki. Ezt a pert meg kell szüntetni, mert az alperes nagy befolyással bír Tyukmándon, ahonnan harminc szavazat kerül ki. A birkóciaknak a tagosításnál át kell engedni minden erdőt, ahogy kívánják, mert különben negyven szavazat bánja. Valami húsz híres verekedő falusi legénynek bűnvádi pert kell akasztani a nyakába rég feledésbe ment kocsmai kihágás miatt (fehér tollasok), hadd üljenek benn a tisztújítás napja után egy napig. Ezek ellen tanúkat kell esketni. Némely tanúnak az emlékezetét is fel kell frissíteni. Az mind nem megy pénzontás nélkül.

Megérkezik a saruházi plébános is. A teremtő a gömbölyűség architektúráját alkalmazta rajta. Egyszerre két széken ül, mert egyen nem fér el; mégis olyan gyors, oly fürge; eleven mozdulatai kísérik eleven mondatait. Hatalmas szónok a katedrában, tudja a népet fanatizálni, s ennélfogva nagy segítség.

Igen jó tervei vannak a főtisztelendő úrnak, amik a győzelmet elősegítik. Az ellenfél protestáns; ezt a körülményt fel kell használni. Szükséges, hogy Darkaváry úr mellett a nép fanatizálva legyen; annálfogva nagyon jó lesz, ha Darkaváry úr „demonstrál”. A megye minden helyiségében illendő lesz a plébános uraknak új misemondó ruhákat küldeni, a nagyobb községeknek új harangokat, vagy áldozó kelyheket, amiről a hívek láthassák, hogy jelöltjük a hit igaz bajnoka. Sőt, hogy teljes sikere legyen a működésnek, szükséges lesz a darkavári uradalomnak a püspökséggel folytatott repositionalis processusát amicaliter complanálni, hogy az engedékenységért viszontszívességül a püspök pásztori körlevelet bocsásson a diaecesis plébánosaihoz, a veres toll győzelmére erélyesen közreműködés parancsával.

Minden áron!

A per megszüntetése ugyan nagy érvágás az uradalomnak, a fiskális protestál is ellene; de hát Ecclesia prćcedit, már benne van az ember a hadkészületben, tovább kell menni. Csatlakozik a táborkarhoz Tóbi, az uradalom összes kocsmáinak bérlője; ő lesz a tábor élelmezési biztosa. Olyan csodatevő, akinek a kezében egy darab krétából kettő, egy pint borból két pint bor válik. Megalkusznak vele látatlanban, egy nem sejtett számú vendégsereg nem tudni hányszor megjelenése alkalmával tetszés szerint kiszolgáltatandó bor, pecsenye meghatározhatatlan mennyisége iránt, beleszámítva az összetörendő palackok, tányérok mennyiségét.

Azután jőnek a körutat végzett alsóbb hivatalnokjelöltek, szolgabíró, esküdt, fiskális.

Végre megérkezik a főember, nemes Harcsás uram, a kortesvezérek leghírhedettebbje. Haja boglyas, képe veres, orra félre van ütve valami nemesi előjog melletti küzdelem emlékeül, bajusza kacskaringósra kisodorva, mint egy óriási dugóhúzó, a szájába kurtaszárú pipa, melyet soha a fogak közül ki nem ereszt, amíg a szobába nem lép. Az előcsarnokban kiveri a bagót a pipájából a tenyerébe, s megkínálja vele az ott ácsorgó cigányprímást (ez is dolgozik): „kell-e bagó, Csicsa?” Annak meg hogyne kellene! „No, ne búsulj, amíg engem látsz!” Azzal benyit az úri társaság közé.

Nagy diadallal fogadják.

„Tessék helyet foglalni, Harcsás uram; mi tetszik, tea, vagy csokoládé?” „Majd csak a papramorgónál maradok.”

Darkaváry úr maga tölti meg neki a poharát s koccint vele egymás egészségére. Azután szivarral kínálja, az nem kell neki, marad a pipánál, hoznak neki debrőit; a reménybeli szolgabíró maga tartja oda a fidibuszt, míg Harcsás uram lelket szív a szortyogó pipába.

Akkor aztán ő is leereszkedik egy karszékbe, s rákezdi pálinkarekedt hangon, hogy „minden jól van már”.

S akkor aztán addig fújja részletes előterjesztéseit, míg kisül, hogy „semmi sincs jól”.

Ez a sok kaputos úr mind nem ért a „dologhoz”. Még elrontják a dolgot, ahova mennek.

Spongyia Marci… (Hohó! Elébb el kell mondanunk, hogy a vén kortest azon a néven, melyet részben apáitól örökölt, részben a szent keresztség útján kapott, ugyan senki sem ismerte, hanem háta mögött mindenki Spongyia Marcinak nevezte; levén az a viszony közötte és a bor között, ami a szivacs és a víz között szokott lenni), tehát Spongyia Marci azon kezdte előadását, hogy a szolgálatkész pipagyújtó fiatal aspiránst ököllel oldalba aposztrofálta, s rajta kezdé a leckét.

– Ihol van ni, mindjárt ez az ifjú úr! Azt gondolja, hogy úgy kell a nemes uraknak beszélni, ahogy az újságba írnak. Még meg is dicséri az ellenfélt, s azt beszéli, hogy mi csak princípiumokért küzdünk. Bezzeg sajt! Majd kimaradnánk így a hóból szépen! Aki újságba akar írni, írja meg, hogy milyen derék úr a mi jelöltünk, mondja el, hogy győzedelmünk bizonyos; de a piacon ne deklamáljon. Ha az ember háborúba készül, legelőször is el kell venni az ellenségnek a kedvét. Erről már én gondoskodtam. A múlt éjjel Herendynek, az első vicispánnak a gyümölcsöskertjében mind az ezerkétszáz fiatal gyümölcsfáját tőbül kifűrészelték.

– De hisz ez vandalizmus – jegyzé meg rá az ifjú neofita.

– Hát micsoda? Tanulja meg, hogy kivel van dolga! De még majd a „vörös kakas” is következik. Hát mikor Komárom vármegyében azt tettük, hogy összekerestünk négy szopornyicás lovat, azt összefogtuk; egy úri barátunk behajtatott vele a tarka tollas párt alispánjának udvarába, s oda szállt éjszakára. Annak drága szép angol paripái voltak. Reggelre mind megkapta a lóbetegséget, s harmadnapra mind agyonlőhették. Ez volt csak a helyes tréfa!

A reménybeli szolgabíró csak a fejét rázta hozzá.

A többiek hallgatták Spongyia Marci tanácsát, mint az orákulumot.

– Nincs különben – szólt az, égni nem akaró dohányát kis ujjával megtömögetve –, első dolog az ellenség meggyöngítése. Amely faluból sok szavazat vár reá, abban cédulkákat kell elhányatni, azzal a fenyegetéssel, hogy a tisztújítás napján gyújtogatás lesz; nem árt egy-egy górét fel is pörkölni, akkor aztán az egész nemes atyafiság otthon marad féltében. A gyávaháziak békeszerető emberek; azokat meg lehet rémíteni azzal, hogy verekedés lesz, s mind otthon marad a felesége mellett; elő kell venni a nemesek lajstromát s a „dubitatus nemeseket” az ellenpártból ki kell jelölni, akik szavazatuktól elüttessenek. Végre el kell híresztelni, hogy ha a fehér toll győz, minden nemes kétszer annyi adót fog fizetni, mint a paraszt. Ezt megértik. Azután következik a saját magunk megerősítése. Itt a legelső feladat pedig a nagylapáti nemességet megnyerni. Akinél azok állnak, azé a diadal. Azokkal senki sem mer kikötni, ha az élete kedves. Azoké a legelső hely. Kivált ha a főverekedő, a Rácz Miska kibocsáttatnék a vármegye tömlöcéből.

– Tehát meg kell nyerni őket! – ez volt az általános vélemény.

– Csakhogy nagyon rátartó fickók – szűré a szót a foga közül a vén kortes. – Százhúszan vannak egy tömegben, s egyik sem jön az egész csapat nélkül; s fejenként tíz forintot kérnek.

– Megadatik! – volt rá a válasz.

(Nem kapnak azok abból többet ötnél! – gondolá magában Spongyia Marci: ő levén a közbenjáró.)

– Aztán egy kis pauschale a vezéruraknak; mert a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mindig velük kell lenni az embernek a kocsmában, hol az ember egészen föláldozza magát.

Az áldozat méltányoltatik.

– Nagyobb diadal okáért össze kell szedni a szomszéd vármegyékben lakó nemességet, akiknek valami jussa van Bakonyberek vármegyében, s a tisztújításra Tiszán-Dunán keresztül ide fuvaroztatni őket a szavazásra. Erre a gondolatra a fehér tollasok nem jönnek. Nincs is pénzük hozzá. A koldusoknak!

Ez is igen életrevaló ajánlat.

– És ami a legszükségesebb: minden faluban ki kell tűzetni a zászlót érdemes jelöltünk nevével. Ez is kerül némi költségbe itt-amott, nem a zászló, hanem a kitűzés. Az olyan községekben, ahol az ellenfél uralkodik, egy-egy rongyos tetejű ház gazdáját meg kell biztatni, hogy új födelet kap a háza, ha megengedi valamelyik mohos lyukba kitűzetni a mi zászlónkat, s bevert ablakának és fejének az árát arannyal térítjük meg.

A zászlók luxusa el nem maradhat. Lesz háromszáz lobogó. Tán a waterlooi ütközetben sem volt több.

Végül jön a java.

– Aztán itt van az, ami legtöbbet ér – szólt fél szemével hunyorítva a kortes, s előhúz bekecszsebéből egy zsíros, szurtos papirost. – Ez a nóta!

Miféle nóta?

Egy gúnydal, egy pasquill, egy ocsmány versemény az ellenpárt minden személyiségére; különösen az első alispánra, Herendyre, melyben az gyalázatosan kigúnyoltatik; elmondják róla, hogy ifjú korában iskolamester volt (nagy bűn ez!), a felesége sem kíméltetik, az egy vén banya, kit a férje csak pénzéért vett el; a kisasszonyuk is belekerül, az kendőzi az arcát fehérre, s minden vőlegénye által cserben hagyatik. És így tovább ebben a zsánerban.

– De már ez nem járja! – kiált fel méltatlankodva a fiatal szolgabírójelölt. – Abba már nem egyezem soha, hogy egymás becsületében gázoljunk s még az ártatlan nőket is sértegessük.

– Már ezen pedig a pap sem segít – szól nevetve Spongyia Marci –, mert ez már nótára is van téve s minden faluban énekelik a híveink, s ez a nóta többet ér száz szónoklatnál, mert aki meghallja, hogy az ellenjelölt iskolamester volt, elpudeálja magát, s visszakullog.

– De mar ilyen áron nem akarok tisztviselő lenni – dörmög a fiatalember, s alig várja, hogy a kalapjához juthasson és elosonhasson a társaságból.

A többiek pedig örülnek rajta, hogy elment. Bolond ember: Tarna Eleknek hívják. Nem idevaló! Spongyia Marci, álljon fel az asztalra, s előbb szavalja el, azután pedig dalolja el élő szóval azt a remek pasquillt, mely olyan szépen odatalál mindenkinek, ahol legjobban viszket.

Azzal elhatároztatik, hogy ez a vers kinyomattassék, mégpedig Lipcsében, minthogy idehaza a cenzúra bizonyosan meg nem engedné. (De biz a sajtószabadság sem engedné meg.)

Még ezután következik Spongyia Marci javaslatára a nagy feladat: a községek sorba látogatása az alispánjelölt részéről. Darkaváry úr népies victoriadolmányt s pitykés lábravalót ölt magára, kanászkalapot tesz föl, s úgy járja végig a falvakat, sorba látogatja az előkelő nemesek házait, megölelgeti a feleségeiket, ölébe veszi porontyaikat, sorba poharaz a házigazdákkal, neveiken szólítja őket, pertu pajtás lesz velük; órát, bicsakot, kulacsot ajándékoz emlékül; elmegy a templomukba, letérdel az oltár előtt, kezet csókol a papnak; táncol a csárdában a kortes-kolompos leányával, egyik falutól a másikig muzsikáltatja magát, bandériumokkal vágtat végig a vármegyén, s diadalkapukat csináltat magának, mozsarakkal ágyúztat, s sorra csókolja a fehérbe öltözött üdvözlő szüzeket; tart szabadságtól szikrázó rebellis szónoklatokat, s mikor agyonfáradtan hazaér a nagy körútból kastélyába, leül levelet írni a főispánnak, melyben biztosítja őexcellenciáját, hogy ha őt most győzelemre fogja segíteni azáltal, hogy első helyen kandidálja, s a voksolást délutánig elhúzza, akkor ő az egész vármegyéjét áttereli a konservatív pártra; fenntartva magának azt a szerencsét, hogy tiszteletét tehesse a főispán úri házánál. És a főispánnak hat eladó leánya van; és Darkaváry nőtlen férfi és jó parti, az ellenfele pedig vén, feleséges ember.

És ennyi lárma, veszedelem, pusztítás, veszekedés, pazarlás, háborúság azért, hogy valaki másodalispánból első alispánná legyen!

Az egyiknek fizetése ezer forint, a másiké nyolcszáz rangjuk pedig teljesen egyenlő.

A mozgalom pedig nőttön növekedik. Férfi, asszony, gyermek részt vesz benne. Utcán, úton nem jár senki valamiféle toll nélkül a kalapján: a rokonszenvező falvakban „éljent” kiabálnak a szekér után, melynek kocsisa az ő jelöltjük tollát viseli; de megdobálják ám a másik faluban, ahol az ellenkező párt tollasai laknak. A darkavári pártbizottság ülései permanensek; egyik kortesvezér a másiknak adja a kilincset. Mind jó híreket hoz; s mind pénzt visz el. Az ellenfél pártfőnökeit megvesztegetni: ez a fő feladat. Nehánynál sikerül az áttérítés, más semlegességet ígér. Itt-amott egy pár bevert fej is tanúskodik az alkotmányos joggyakorlat iránti érdekeltségről. Az is rendjén van. Kicsinyekben szokja meg az ember a közjóért vérét ontani. S hogy a buzgalom nem szorítkozik az alsóbb nemességre, arról tanúskodnak az ezen időközben végbement párbajok, megindított becsületsértési perek, felbomlott eljegyzések, jó barátok, atyafiak, szerető párok között. De még a bécsi katonai főparancsnokságnak is meg kell érezni a mozgalmat, s tíz mérföldnyi messzeségből egy kompánia cserepárt rendelni le a megye székhelyére, Bakonyváraljára, ahol soha sem feküdt még katona – ha csak hideglelésben nem.

S mind ezt azért, hogy Darkaváry Lőrinc úr masodalispánból első alispánná legyen.

A választás előtti nap a kortesvezérek legkeserűbb napja. Minden faluból összedobolni a veres toll párthíveit. A templom előtt megáldja az útnak induló sereget a pap, a kocsma előtt pedig megáldják ők a papot. A kortesvezérek lóháton nyargalnak körül, s a kéthetes kiabálástól egészen hangtalanná rekedve, nógatják indulásra a híveket: aki magától nem tud felkapaszkodni, azt felteszik a szekérre barátságosan, s aztán elöl a lovasbandérium, utána egy szekér a cigánybandával, mely a zötyögős úton végig húzza a tisztújítási nótát, azután egy szekér egy nagy hordóval; azután egy másik, melynek még az oldalain is ülnek; középett a zászlótartó a nagy lobogóval, melyen aranyhímzéssel olvasható: „Éljen Darkaváry Lőrinc I-ső alispán!” Mindannyi a mi nótánkat énekli:

„Nem kell nekünk az iskolamester!
Tanultunk már a-b-abot egyszer.”

A hosszú szekérsorok mind Darkaváron jönnek össze: onnan lesz estére egy tömegben a bevonulás Bakonyváraljára; csak egy csapat, a nagylapáti, jön a túlsó oldalról: de amely bizonyos, mert fejenként tíz forintot kapnak, ötöt előre, a másik ötöt, ha leszavaztak. (Ezt a másik ötöt ugyan soha sem kapják meg Spongyia Marcitól.)

A darkavári megállapodás egy ünnepélyes ténnyel van összekötve: a tollosztással.

Ez igen nevezetes cselekmény.

Az ellenpártot a veres toll azzal csúfolja, hogy csak komisz fehér tollat tudnak feldugni, ahogy a lúdból kihúzták; míg amazok viszont azt felelik, hogy bizony azzal a kis berzsennyel sem igen erőltette meg magát senki, amitől a lúdtoll veres lett. Két találkozó ellenkortes között ez az első hadi jelszó: „Hogy a lúdtollad, bátya?” – „Kell krajcár berzsenyre, öcsém?”

Most tehát Darkaváry úr hozatott egyenesen Bécsből a legelső virágárustól tisztújítási tollakat, egyenként a veres toll, zöld rózsalevelek és aranyozott bimbók közé foglalva, s a toll szárnyaira aranybetűkkel nyomtatva a név és a jelszó.

Ez aztán megteszi! Az ilyen tollra aztán büszke lehet, aki viselheti.

S még a toll hagyján! De aki azt feltűzögeti a nemes szavazók süvegeire: „őnagysága”.

„Őnagysága” szép, fiatal huszonkét éves hölgy, igazi magyar jellegű, hamvas, piros arc, ragyogó nagy fekete szemekkel: élveteg, duzzadó ajkakkal, termete sugár, ideges, délceg, fejtartása kevély, előkelő; öltözete túlságosan pompás, kezein finom jaquemar kesztyűk, amiket nagyon szükséges az elsőrendű nemes urak előtt le nem vetni; mert egyedül a kezek azok, amik még mindig elárulnák, hogy valaha értettek a tehénfejéshez.

De csitt! Ne beszéljünk erről.

„Őnagysága” maga a veranda alatt állva, saját kezeivel tűzdeli fel a díszes tollakat az egyenként színe elé járuló harcosok kalapjai mellé. S van ott nagy változatossága a fövegeknek: kalapok, miknek öblös karimájában pipa és zacskó szokott nyugalomra téve lenni; túri süvegek, amiken mindaz befelé és lefelé áll, amit a kalapos új korában kifelé és felfelé formált; báránybőrkucsmák, teleragadva bogánccsal; gomba alakú hatfontos fövegek, amiket a golyóbis sem jár: mindezeket sorban kell kezébe venni őnagyságának, hogy a dísztollat valahova odaerősíthesse melléjük. Akad olyan mokány gyerek is, aki nem akar előtte süvegelni, s csak úgy bozontos fejével együtt tolja oda a kalapját őnagysága elé; őnagysága aztán tréfás haraggal bizony lekapja azt a fejéről, tévedésből egy csomó hajat is hozzámarkolva. Mellette áll Darkaváry úr maga, s míg őnagysága a feltollazott részéről egy-egy kézcsókot kap, Darkaváry úr ugyanannyi „éljent”.

Hanem ugyanez a mulatság, ezerkétszázszor ismételve, mégiscsak unalmassá válik.

Őnagysága nagyon fintorgatja már az arcát, pedig még csak a közepe felé járnak, s valami idegen nyelven, amit a kortesek nem értenek, észrevételeket ejteget el Darkaváry úrhoz, mikre az szintén idegen nyelven csillapító hangon felel.

Veszi észre e fintorgatást Spongyia Marci, s hogy jó kedvre hangolja őnagyságát, ő maga furakodik a tömegen keresztül eléje. Kucsmáján, melyet nyalkán, a félszemére lenyomva visel, meglátszik, hogy azt egypárszor a sárban meghengergették, hogy több ízben szénásszekéren háltak benne, hogy egy fokossal lyukat ütöttek rajta, s azonkívül valaki tréfából tűzkővel belecsiholt, s a legutóbbi napokban faggyúgyertyához gyertyatartónak használták, miután elég sokáig szolgált borivó edény gyanánt. A kortes bizalmas vigyorgással lép őnagysága elé, a makrapipa akkor is a szájában, ami nem akadályozza őt abban, hogy koncentrált fokhagyma- és pálinkaaromával ne jelentse jó messziről, hogy „ő” jön.

„Züzann!”

Darkaváry az úrhölgy nevét azon a gyöngéd kérlelő hangon ejté ki, melyből egy művelt lelkű feleség mindent megért. Hogy most a férj kedvéért tettetni kell, elfojtani unalmat, bosszúságot és mutatni jó kedvet, nyájas arcot.

Susanne ehelyett azt tette, hogy pittyedt ajkkal egész hallhatólag azt dörmögé sebes mozdulattal kapva a tollas dobozba:

– Ejh, hát már sohase lesz ennek a sok tollnak vége?

Spongyia Marci megorrolta azt a szót, s kucsmáját még jobban fejébe nyomva, azt találá mondani őnagyságának:

– Hehe! Zsuzsi húgom. Ugye könnyebb munka volt tollat fosztani, mikor az Itzig zsidónál szolgáltál?

Más hölgy, akinek jaquemar kesztyű van a kezén, az ilyen szóra rögtön elájult volna; de Susanne nem volt ilyen hölgy, hanem olyan hölgy, aki ezért a szóért a jaquemar kesztyűs kezével olyan pofont teremtett a vén kortes képes felére, amitől annak a szájából az örök pipa nekirepül a kőoszlopnak s megszűnik örök pipa lenni, a kucsmája pedig beleesik a doboz tollba; választhat belőle maga tetszése szerint.

Nemes ember, ha hölgyén ilyen szégyent ejt valaki, saját úri házánál, ha mindjárt sógora, vagy komája is az a valaki, nem gondolkozik sokat, hanem kap egy botot, s kiveri a megbántót a hazából.

…Darkaváry Lőrinc úr azonban nem azt tette, hanem utána szaladt a kastély belső szobáiba menekülő hölgynek.

Susanne gyermekei szobájába menekült.

Volt két szép fia; az egyik négyéves, a másik kettő. Gyönyörű gyermekek, olyanok mint Rubens pirospofájú angyalkái.

A hölgy odaveté magát a gyermekek elé, s azokat szenvedélyesen kebléhez ölelve, hangosan zokogott.

– Megőrültél? – förmedt reá az „úr”. – Minden „munkánkat” elrontod egy pillanat alatt. Hogy tudsz felindulni egy ember szaván, aki már két hét óta részeg!

– Igen! Ötven esztendő óta – vágott vissza zokogva a hölgy.

– Annál inkább. Jöjj vissza mindjárt.

– Én? Nem! Soha! Inkább a nyakamba kötöm ezt a két porontyot, s a tóba ugrom velük.

– Térj eszedre! Heveskedésedet jóvá kell tenned. Kockáztatnád vele pártunk győzedelmét, a megye jövendőjét, az én sorsomat.

– Mit bánom én a pártot, a vármegyét és magát! Én megyek a tóba.

– De ugye, mama, engem nem kötsz a nyakadba, csak a kis Difit? – szólt közbe a nagyobbik kis úrfi, kinek e tragikus intermezzo alatt nagy gondja volt a Difi kuglófjából a mazsolaszőlős részt saját zsebébe dugni.

E naiv észrevétel a heves zokogásból egyszerre nevetésre készté a felindult hölgyet. Odaölelte magához a kis kérdezőt, s összecsókolá annak kezecskéit, a szájába vette minden pici ujját s zokogva, nevetve biztosítá:

– Nem téged! Nem! A kis Difit sem. Ti drágaságaim!

És aztán összevissza csókolta őket; míg egyszer a legnagyobb csókolódás közül hirtelen felugrott térdéről, s azt mondá Darkaváry úrnak:

– Jól van, visszamegyek! De csak azon feltétel alatt, ha az a vén madárijesztő ünnepélyesen bocsánatot kér tőlem. Mondja meg neki. A nélkül elém ne jöjjön senki, mert kikaparom a szemét!

Darkaváry úr vállat vont s kiment.

Odakinn ezalatt a plébános, a jószágigazgató, a fiskális, meg az egész előkelőség viszont Harcsás uramat igyekezett megkérlelni. Az pedig dühös volt: „Engem pofon ütni! Ezt a nemesi pofát, amit soha senki meg nem ütött!” (Pedig dehogy nem ütötték meg; nincs az az ütőeszköz, amivel meg ne agyalták volna: egyszer éppen sarkantyúval kalapálták össze.)

Ez meg azt kívánta, hogy az asszony kérjen tőle bocsánatot.

„Még a pipám is eltörte!”

Ez egy jó eszmét adott. Darkaváry úr kikereste pipaállványáról a legbecsesebb ezüstkupakos tajtékpipáját; arra azután révehető volt az úrhölgy, hogy azt a pipát kárpótlásul átadja a vén kortesnek, ez meg arra, hogy azt elfogadja, s a békepipa átnyújtásnak az a diplomáciai színe is volt, mintha Susanne kezet nyújtott volna Spongyia Marcinak, ez pedig kezet csókolt volna a szép asszonynak.

Hanem e perctől fogva egészen el volt keseredve Spongyia Marci. Hasztalan fityegett le a szájából a szép tajtékpipa; egyre sírt.

– Végem van már nekem. Nincs énnekem már semmi hatalmam többet, akit egyszer pofon ütöttek. Akár el is temettessem magamat mindjárt. Ha holnap vesztünk, én nem leszek az oka: mert én már meghaltam.

A plébános úr pedig azt mondá Darkavárynak diákul:

– lste colaphus est malum omen. – Amiben igaza is volt. A pofon sohasem valami jó előjel.