Az alkotmányos harc

A tisztújítás előtti estén már felgyülekezett a nemesség a megye fővárosába; zeneszóval, lobogókkal járták végig a főutcákat, lelkesülten éltetve jelöltjeiket. Mikor két ellenséges csoport összetalálkozott szemközt, szépen elhaladtak egymás mellett minden tettlegesség nélkül: csupán odavetett élcekkel bosszantották egymást.

– A ti alispántok csak iskolamester!

– A tiétek meg csak ministráns!

Aztán rákiáltották tömegesen:

– Nem kell nekünk rektor! Nem kell nekünk a-b-ab! A-b-ab, vas kalap! Nem vagyunk mink sexták!

A másik félről megint:

– Nem kell nekünk a ministráns diák! Jezsuita, Karmelita, Patientia: baráttánc! Nem vagyunk mink pullusok!

Amaz a kálvinista, ez a pápista kisdiákok gúnyneve volt.

A veres tollasok azt a gúnyt találták ki, hogy a nagy ábécés falitáblákat elhozták a falusi iskolákból, azokat szegezték fel rudakra s azzal csúfolták a fehér tollasokat, hogy ez az ő zászlójuk.

A fehér tollasok meg azt a tromfot vágták vissza, hogy nagy csengettyűket szereztek, aminőkkel mise alatt szoktak a ministránsok csengetni, s ahol összetalálkoztak az ellenpárt tömegével, ezzel a gúnyos csengetéssel üdvözölték.

A vezéreknek gondjuk volt rá, hogy a két tábort a város két végén berendezett két külön tanyára elhelyezzék, ahol azután egész éjjel folyt a munka.

Mind a két táborban voltak báránybőrbe öltözött farkasok: az ellenpárt kémei, ügynökei, toborzói, kik nyíltan, leghangosabban magasztalák az ő tolluk jelöltjeit, alattomban pedig ismerőseiket áttérésre csábították. A Darkaváry pártnak pénze is volt: annak az emissariusai nyomatékos indokokkal is dolgoztak. Ahol aztán rajtakaptak egy ilyen titkos toborzót, arról bizony letörülgették a keresztvizet itt is, ott is, s nem egy előkelő úr, ki az ellenfél tanyájára gyanús szándékkal lépett be, szerzé meg azt a tapasztalatot, hogy háború idején a magas cím meg nem véd az ütlegektől.

Spongyia Marcin is betölt ezúttal a fátum. Csakugyan rossz ómen volt ránézve az a pof. Ez csak kezdete volt az éjszaka kapott nyaklevesosztaléknak, amelyet oly mennyiségben szolgáltattak ki a számára egy fehér tollas kortestanyán, ahová kapacitálni elvetődött, hogy másnap reggel akkora feldagadt fejjel jelent meg a saját táborában, hogy senki sem akart ráismerni.

Másnap reggel aztán mind a két pártnak az volt a legnehezebb feladata, hogy a szavazatait mind összegyűjtse a megyeház udvarán, mert addig, amíg csak kiabálásból áll a feladat, jöhet-mehet mindenki, minden kapun ki és be; de amint egyszer ez a szó ki lesz írva a fekete táblára: „Vox”, akkor bezárnak minden kaput s csak egy kis ajtó marad az egyenként kijövetelre, bemenni többé nem lehet, azért a szavazó urakat ugyancsak elő kell keresni minden házból, ahogy elszéledeztek, némelyiknél nehezen is megy a fölébresztés, s nehánynak a járása világos tanúságot tesz arról, hogy mai nap nagy földindulás van.

A megyeház udvarán egy nagy rögtönzött emelvény van fölállítva az elnökség részére, melynek a folyosóról van a belső termekkel összeköttetése. Ide csoportosulnak a hivatalosok, míg az udvarra néző ablakokból kíváncsi hölgysereg bámulja az alkotmányos látványt.

S az eleinte megható tekintet: amint különböző feliratú, de mind piros, fehér, zöld zászlóikkal egyenként jőnek fel a csoportok, két átellenes kapun keresztül, s az állvány két oldalán egymással szemközt elfoglalják a tért. Közöttük a rendtartó vezérek, díszruhában, kardosan. Egyéb fegyvert nem szabad behozni, csak a díszkardot. Fokos és ólmos bot odahaza marad. Az udvarról is el van távolítva minden hajigálásra szolgálható tárgy, még a legapróbb kavics is.

Később aztán, amint új tömegek nyomulnak be a kapun, az érkezők hangosan kiáltják el a jelszót; utána zúdítják azt ittlevő pártfeleik; mire aztán az ellentábor még egyszer oly haragos riadással emeli fel jelöltje nevét, hogy amazokét túlkiáltsa. Eközben a zászlókat lobogtatják, kalapjaikat rázzák a légben, a rokonszenvező hölgyek virágokat szórnak le rájuk az ablakokból, azokat kalapjaik mellé tűzik, s még jobban éljeneznek.

Ez így megy délelőtti tíz óráig. A főispán még nem jött elő belső szobáiból. Még a nagylapáti nemesség hátra van; az pedig százhúsz bizonyos szavazat Darkaváry részére. Egyik nyargonc a másik után végtat Nagylapát felé, hogy siettesse őket. Bizonyosan elmaradtak a Betekints csárdánál. Végre megérkeznek a nagylapátiak is. Maga Rácz Miksa, a híres verekedő hozza előttük a zászlót. Csakugyan kieresztették a vármegye tömlöcéből, ahol még egy esztendeje lett volna kiülni való, valami agyonütési tréfáért; kegyelmet kapott, s most azt leszolgálja. Köpcös, vállas legény, szúró, kihívó tekintettel, mely elárulja benne a vadállatot. A nagylapáti sereg, mint legutól jött, a félkör közepét tölté ki: a fehér tollasok aggodalmasan húzódoznak el mellőle.

Most aztán megjelenik a főispán úr. Viselője ugyan egy ősnemesi névnek, de éppen nem mintaképe egy ősnemesnek. Arca kiborotválva, fején fehér bodrozott paróka; egy kísértet XV. Lajos udvarából; kiejtése, modora szintén francia, hadart, elmosott, sűrű „hein?” közbeszúrásokkal. Bécsben és Párizsban lakik: vármegyéjét csak minden három évben egyszer látja, amikor tisztújításra lejön. Olyankor aztán elolvassa az eléje tett papírról a titkárja által készített beszédet s kimondja a megyegyűlés határozatait, miket a főjegyző ír le számára – latinul.

Hanem most ez a terhes hivatal még egy új feladattal lett megnehezítve. Az ország rendei Pozsonyban azt a törvényt hozták, hogy ezentúl Magyarországon ne a latin, hanem a magyar nyelv legyen a hivatalos. Már most a főispán úrnak is magyar beszédet kell felolvasni és magyar határozatokat kimondani. Hiszen érti ő a nyelvet egy kicsit, de furcsául ejti ki nagyon. Aztán még egy másik baj is származott az újításból.

– Nézze ön – szól a főispán úr őexcellenciája, kinek melle úgy meg van rakva érdemkeresztekkel, mintha minden uralkodó rajta igyekezett volna heraldikai gyűjteményét bemutatni. – Nézze ön – szól a hozzá közel ülő főjegyzőhöz, kinek félfüllel az ő beszédét, másik féllel a tanácskozás folyamát kell kísérni.

S a tanácskozás nagyon zajos. A főispánnak szemére lobbantják, hogy a tisztújítás határidejét nem tartotta meg: ez megsértése a megye jogainak, az alkotmánynak.

– Nézze ön – szól a főispán úr a főjegyzőhöz, a kezében levő veres plajbásszal betűket rajzolva az előtte fekvő papírra –, amíg diákul ment az izé, hein? addig így írtam a nevemet: „Comes Emericus de Szivárvány”, az y szárát így körülkanyarítottam, s abba belefoglaltam a manu propriát. Hein? De már most, hogy minden izé magyarul megy, ezt a (comment s’appelle?) izét nem csinálhatom így, mert a magyarban az izé, c’est a dire, a titulus „főispán” nem a név előtt jön, hanem utána; a keresztnév jön a végin; így: Gróf Szivárvány Imre, hein? De ennek az „e” betűnek a szárát nem ránthatom lefelé, azt már most felfelé kell rántanom, s így foglalni bele az egész izét. Hein?

A főjegyző ráhagyta, hogy biz az nagyon jó lesz így, és sietett hirtelen valami törvénycikket felolvasni a karok és rendeknek, amivel a hevessé vált vitát rendes kerékvágásba terelje.

Odakinn az udvaron pedig már ordítani kezdett a választó sereg torkaszakadtából, szavazást követelve.

A főispán úr nem látta még jónak e közóhajtást tekintetbe venni.

Szükséges volt az időt valahogy eltarisznyázni délig. A veres tollas párt szónokai gondoskodtak hosszú vitákat előidéző intermezzókról. És mindennek az volt a célja, hogy dél felé a fehér tollas párt majd széledezni fog, az éhségnek, szomjúságnak sokan nem győznek ellenállani, míg a veres tollas párt egy szomszéd kert falához támaszkodva, a falon át harapni valóval könnyen elláttathatik, a megyeház egyetlen kútja is az ő táborának jutott, tehát szomjan sem vész el.

– De már most nézze ön – mondá a főjegyzőnek. Engemet őfelsége legközelebb belső titkos tanácsosának is kinevezett, már most ennek a címnek is oda kell jönni az aláírásomba, az pedig ezen az izén kívül nem maradhat.

A főjegyző azt a tanácsot adta őexcellenciájának, hogy csináljon a neve után egy olyan kacskaringót, hogy ez a cím is beleférjen.

Odalenn pedig már tombolt a nép a szavazás után s kezdte a deszkaállványt bontogatni dühében.

A főispán úr a névaláírását gyakorolta a veres plajbásszal, s azután a kék plajbásszal szépen kiárnyékolta a kalligrafiált vonásokat.

Végre megkondult a déli harangszó.

Erre a főispán úr ájtatosan összetette a kezeit és imádkozott: keresztet vetett magára s aztán fölhatalmazá a főjegyzőt, hogy már most kijelentheti, hogy szavazásra megy a dolog, s a kapuk bezáratnak.

E kijelentés egyszerre lelohasztá a magasan járó hullámokat. A gyűlésterem kiürült, az udvaron megszűnt a zajos haragos lárma, felváltotta az általános éljenriadal, midőn a főjegyző megjelent a fekete tábla előtt s arra felírta e szót: „Vox”. Rájárt még a keze a latinra; de észrevette; letörülte e szót hirtelen a kucsmájával, s helyébe írta magyarul: „szavazás”, ami aztán odalenn ismét kétezer embernyi kacajt idézett elő. De hisz akik nevetnek, jó emberek.

Most azután a főispán úr a gyűlésteremből kivonult a szabad ég alatt álló emelvényre s az ad hoc tisztikarral együtt helyet foglalt a zöld asztal mellett.

Következett részéről a kijelölés. Az első alispáni helyre három nevet kellett kitűznie. A főispán első helyre Darkaváry nevét diktálta, s utána Herendyét.

Ez ismét óriási vihart gerjesztett. Az egyik tömeg odalenn ordított a düh miatt, a másik ujjongott és hahotázott; a teremből protestációk hangzottak elő: „ez illetlenség, ez megsértése az alkotmányos szokásnak, ez részrehajlás!”

A főispán úr azt mondá a főjegyzőnek:

– Én mégis azt tartom, hogy sokkal jobb lenne, ha én a nevem után két ilyen izét kanyarítanék, az egyikbe jönne a nevem és a főispán, a másikba az „és belső titkos tanácsos”.

A főjegyző ráhagyta; sőt ha két nagy s közepett egy kicsiny kacskaringó jönne egymás alá, a kicsibe íratnék az „és”, akkor az minden alkotmányos igénynek teljesen megfelelne.

A közönség végre is megunta a kiabálást hiába, s beletörődött a kijelölési rendbe, s azzal megkezdődött a szavazatszedés.

Itt nyílt meg aztán csak a tér a korteskedésnek virtuozitássá elfajulni. Az egyes szavazóknak egy hosszú tekervényes folyosón át kellett a szavazatszedő bizottság elé járulni. E folyosónak minden zugában, fülkéjében, még a kályhalyukakban is vörös tollas kortesek voltak elbújva, akik a végighaladó fehér tollast hirtelen megragadták, kapacitálni, rábeszélni, pénzzel megvásárolni igyekeztek. A tapasztaltabb nemesek közül pedig néhányan odaálltak a szavazatszedő bizottság mögé s vigyáztak az egyenként jövőkre, nehogy a híveik szája más névre járjon el. Spongyia Marci ott kapcáskodott, dubitátus nemeseket válogatva az ellenfél szavazói közül, míg pandúrokkal ki nem vezettették. Hogy mily sikere volt e működésnek, azt bizonyítá a szavazatok sorozata. Délután hét órakor a vörös toll már határozott többségben van. Mindenki szavazott már. A fehér tollnak alig van még huszonöt szavazata a székvárosi notabilitásokból, míg a vörös tollnak egy egész községe van hátra: a nagylapáti nemesek, százhúszán egy tömegben.

Azok is hozzákezdenek a szavazáshoz. Rácz Miska kezdi meg nagy hetykén, utána jön egymás után húsz nemes úr: mind Darkaváryra szavaznak. Most következik egy magas, délceg, izmos férfi; mintegy harmincéves lehet. Komoly, mélázó arc, sűrű szemöldökkel, sárgás arcszínnel, keskeny összeszorított ajkakkal, miken gyér bajusz burjánzik. Magas homlokát kétfelé szeli a gond redője s félig takarja a lecsüngő üstök.

(„Ez az a Kádár Laci!” – súg oda a szavazatszedő bizottság jegyzője a bizottság elnökének.)

(Aha! Az a bizonyos legény, akitől vőlegény korában elszöktette Darkaváry a menyasszonyát, a szép Susanne-t?)

(„Vajon ez is rá fog-e szavazni Darkaváryra?”)

(„Hogyne? propter bonum pacis: a béke javáért.”)

(„No meg tíz jó forintért…”)

A komor, halavány legény pedig ezalatt a szavazatszedő bizottság asztalához ért, s ott arra a kérdésre, hogy kire szavaz? így felelt:

– Én, nemes Kádár László és az utánam következő nagylapáti nemesek, számszerint százan, ezennel átadjuk a tekintetes szavazatszedő bizottságnak azon ötszáz forintot, mely számunkra, szavazataink megvétele végett Darkaváry úr által küldetett és általunk elfogadtatott; mi pedig átadjuk azt a helybeli kórház javára és fogunk szavazni a mi meggyőződésünk szerint. Éljen Herendy alispán!

És azzal letevé az ötszáz forintot a bizottság asztalára és továbbment. Az utána jövő kilencvenkilenc mind Herendyre adta szavazatát. És ezzel lett a nap sorsa eldöntve.

Herendy a nagylapáti szavazatok ily nem reménylett megoszlása által valami tizenhat szavazattöbbséggel győztes maradt. Darkaváry mint első alispán megbukott, s azzal vele együtt bukott az egész vörös tollas párt, annak minden jelöltje: azokból még csak egy bábaasszony sem kerül be az új tisztikarba. (Ez utóbbi is restauráltatik.)

Borzasztó lett az elkeseredés a vörös tollnál, melyet e nem várt áttérés okozott; annál nagyobb az öröm és elragadtatás a fehér tollas pártnál. A megyeház kis ajtaján kilépő nagylapátiakat elöl csókolták, hátul püfölték; de senki annyira dühös nem volt rájuk, mint az a húsz nagylapáti, aki Darkaváryra szavazott; mert azok most már a másik öt forinttól végképpen elestek. A fehér tollasok, baráti hódolatuk kifejezéséül, rögtön siettek legszebb zászlójukat odaajándékozni a nagylapátiaknak.

– Azt szeretném látni! – ordítá Rácz Miska –, hogy kinek lesz disznószíve közületek azt a zászlót kezébe venni?

– Hát majd nekem! – szólt csendesen Kádár Laci, s öklébe szorítá a zászló nyelét.

Viszonzásul Rácz Miska egy csomó sarat vágott az arcához.

Kádár Laci letörülte a sarat az arcáról hidegvérrel.

– Eldobod azt a zászlót mindjárt! – ordítá rá a híres verekedő, s amint az nem tette meg hirtelen, amit kérdett tőle, úgy vágta ököllel arcul, hogy orrát-száját elborította a vér.

Kádár Laci letörülte arcáról a vért is, s azt mondta, hogy:

– Jól van, öcsém, majd máskor beszéljünk erről.

Ekkor Rácz Miska megkapta kezével a zászló nyelét, egyet csavarintott rajta, lerántotta azt a földre, rágázolt a lábával, s ahogy a zászló nyele kettétörött, a sárban maradt lobogóra taposott.

Most aztán Kádár Laci az eltört zászlónyéllel egy olyat ütött Rácz Miska fejére, hogy az rögtön ki volt fizetve minden eddig elkövetett bűneiért: meghalt az, ott abban a nyomban.

Erre egy kis friss általános verekedés kezdődött el, melynek lecsillapítására nem voltak képesek a megyei pandúrok, melyből könnyen véres csata lehetett volna, ha hirtelen meg nem kondulnak a vészharangok. „Tűz van!” – kiáltják a tömeg közt, s arra a verekedő tömegek szétválnak. Igazán tűz van. Spongyia Marciék, mikor látták, hogy veszt a vörös toll, hogy félbeszakítsák a választást, felgyújtották a fehér tollasok tanyáját; az a deszkaépület aztán minden benne levő tarisznyával együtt leégett.

A nagy vészlárma közepett aztán senkinek sem jutott eszébe, hogy Rácz Miska gyilkosát üldözőbe vegye. Kádár Laci menekülhetett a városból.

Az egész zűrzavar, mely a megyeházon kívül támadt, egy hajszálnyira sem zavarta meg az alkotmányos tény lefolyását a házon belül. A többség kimondatott, s a főispán aláírta a szavazat eredményét konstatáló jegyzőkönyvben a nevét, ügyelve csakugyan a hármas kacskaringóra, hogy el ne tévessze. Tökéletesen sikerült neki.

A tizenharmadik tisztújítás volt ez már, melyen őexcellenciája Bakonyberek megyében elnökölt, s egyik sem különbözött a másiktól.