Egy ebéd – otthon

Csodálatos hatalom az a politika!

Testvéreket úgy össze tud veszíteni, hogy egymáshoz soha sem szólnak, vagy ha szólnak: egymást csak „előttem szólott úr”-nak címezgetik, akkor is jól megrakják; azután meg nagy ellenségeket, vetélytársakat úgy egymáshoz kötöz, hogy Orestes és Pylades lesz belőlük.

Legfényesebb példa volt erre a Bakonyberek megyei követpár. Mindenki tudta, hogy Darkaváry Lőrinc Tarna Elek imádottját vette nőül; tehát arra, hogy valami nagyon jó barátok legyenek, egyiknek a kettő közül oka nincsen, azért mégis elválhatlanok voltak ők. Összeköté őket az elv! Ha Darkaváryt támadta meg valamely pecsovics celebritás az ülésben, rögtön sietett magát feliratni következő szónoknak Tarna Elek, s visszatorolta a követtársa ellen intézett támadást; ha pedig Tarna Eleket tromfolta le valami klerikális szónok: egyszerre ugrott fel „malleus”-nak Darkaváry, s visszadöngette háromszorosan a csapásokat.

E példás hűségük a közös elvhez abban találta e földön jutalmát, hogy a lelkes országgyűlési fiatalság a két kitűnő szónokot (mint egykor Wesselényit Balogh Jánossal) egy kőre rajzoltatta, s úgy jelentek meg arcképeik karöltve; ami bizony meggondolandó dolog: az embernek örök időkre odakötve lenni egy másik emberhez, akiről még nem tudhatja, hogy hogyan intézi a maga dolgai végét, s akitől már most semmi válóper és sebészi műtét soha el nem választja többé.

Hanem ez a sziámiiker-lét csak az országházban tartott. Künn egészen eltértek a nagy férfiak útjai. Tarna Elek publicistának készült, egész nap Benthamot, Tocqueville-t, Montesquieu-t tanulmányozta; – Darkaváry pedig – valami egyébbel foglalkozott. Az tudós volt, ez nagy úr; életmódjuk, élvezeteik egészen különböző utakon jártak.

Hogy családi ügyeikről sohasem beszélgettek, az megint igen természetes. Az országgyűlés harmadik évét járta már, midőn egy reggel Tarna Elek megpillantá a hallgatóság karzatán Herendy tisztes, ősz arcát. Az alispán feljött megnézni, hogy mit csinálnak a megye követei. Nem kell-e nekik új utasítás?

Darkaváry egy összehajtott papírszeletkére ezt írta Tarna Eleknek:

„Ülés után jöjj el hozzám ebédre.”

Eleknek nagyot dobbant a szíve!

Őhozzá elmenni! Ilont meglátni újra! Ejh, hisz veszedelem nélkül teheti már. A seb rég behegedt. Annyit tudott Ilonról, hogy ő már boldog anya; fia van, mintegy másfél éves már. Ilyenkor legboldogabb a nő; ilyenkor csak egy férfi létezik számára, akit észrevesz, akit szeret, akit szemeivel kísér, ölel, csókol: az a kicsi kis férfi, aki most tanul szaladni, két kezével kapaszkodva a még mellette álló őrangyal láthatlan két kezébe, s tanul szavakat gagyogni, amiket megérteni a legkedvesebb tanulmány. Őhozzá most veszély nélkül ellátogathat. Azt a legtermészetesebbnek találta, hogy midőn az öreg Herendy megérkezett, ennek a tiszteletére ád ma lakomát a veje, amire őt is meghívja, mint követtársát, megyéje elnökével együtt.

Alig is várhatta, hogy az ülésnek vége legyen; sietett haza látogatáshoz átöltözni, fehér kesztyűt húzni, s mikor már a bérkocsiba ült, csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen ő nem is tudja, hogy hol van Darkavárynak a szállása. Még sohasem volt nála. Elébb tehát a főlovászmesteri hivatalba kellett hajtatnia, ott nagy mesterségbe került, míg valakit megfoghatott, aki előkeresse neki a lajstromból, hol van Darkaváry úrnak a szállása. Az megint messze kinn volt a külvárosban. Tudjuk, hogy milyen sérelmes pont volt ez a természetben kiszolgáltatott országgyűlési szállások dolga a hajdani pozsonyi dietákon; Klauzál Gábornak egy drasticus philippikája megörökítette e panaszt valamelyik országgyűlési naplóban. Bizony az a szállás sem volt valami úrnak való, ami Darkavárynak jutott, s mikor Elek a szűk bejárat folyosóján végigment, mind azon töprenkedett, hogyan mehet itt keresztül Darkaváry fogata hintóstól együtt. Lehet, hogy a fogatát más háznál tartja.

Egy szűk, bűzös, sötét lépcsőn felhaladva, valamerre a konyhaillatról rátalált egy alacsony ajtóra, oda benyitott, talált egy szakácsnét, aki éppen palacsintát sütött; attól megkérdezte, hogy jó helyen jár-e, mert ő ebédre van híva Darkaváry úrhoz; a főajtón nem mehetett, azért került a konyhára. A szakácsné megvigasztalta, hogy egészen jó helyen jár; de csak siessen szaporán, mert a tekintetes úr és tekintetes asszony már asztalnál ülnek s elkezdték az ebédet; de még szerencsére csak a levesnél vannak.

Ejnye, akkor ugyan elkéshettem, menté magát Elek, s aztán nem hogy ő neheztelt volna érte, hogy meg nem várták, hanem inkább azon gondolkozott, hogyan hárítsa el magáról a megérdemlett haragot az elkésésért a főlovászmesterre; s aztán hagyta magát egy szűk cselédszobán, egy piciny gyermekszobán keresztülvezettetni a szakácsné által, egy nyikorgó padlatú szalonba, ahonnan azután egy ajtót mutattak meg neki, mely az ebédlőbe nyílik. A szakácsné azzal visszaszaladt a palacsintához, s Elek sem várt hajdúra, komornyikra, aki a felső kabátját levegye a hátáról, hanem hirtelen frakkra vetkőzött, s ment kocogtatni a megjelölt ajtóhoz.

Mondták neki, hogy tessék.

Mikor aztán benyitott, bámulat tárgya volt ő is, és az is amit ő látott.

Egy kis asztalka mellett ültek hárman. Ilon volt az egyik, kisfia az ölében a másik, – a harmadik pedig – a tekintetes úr: – az volt Herendy alispán, Ilon atyja. Többre nem volt terítve.

Elek az első pillanatban oly zavarba jött, hogy visszavonulásra gondolt; szerencséjére a nőnek gyors esze van ilyenkor és példátlan lélekjelenléte.

Ilon egész otthonias örömmel állt föl helyéről, kisfiát a dajka ölébe téve át, és sietett Eleket elfogadni.

– Ah, tudtam, hogy ön rögtön hozzánk fog sietni, amint atyámat meglátja a karzaton: bizonyos voltam felőle. Üljön le ide közénk. Azt mondanám, hogy tartson velünk, de tudom, hogy ön ma egy ünnepélyes követi bankettre van foglalkozva: tehát csak nézze végig a mi ebédünket. Férjem is ott lesz, s én őt azután ma nem is látom, mert az osztályülések éjfélig szoktak tartani.

Elek ugyan jól tudta, hogy ma semmi követi díszlakoma nincsen; azt még inkább tudta, hogy az osztályülések éjfélig nem tartanak soha; aztán csak le hagyta magát ültetni Ilon és atyja közé, de valóban úgy érezte, mintha azt a széket fűtenék.

Az öreg Herendy nagyon örült e látogatásnak, egészen el volt érzékenyülve, hogy Eleket itt láthatja; aztán átment a beszéd az országgyűlésre, a pártvitákra, a gyönyörű beszédekre egyfelől, a hallatlan sérelmekre másfelől, s eközben Eleknek folyvást az járt a fejében, mintha ő mégsem egészen jó helyen volna itt mostan.

Amint körülnézett a szobában, annak minden bútorzatát igen szegényesnek találta: a bérbeadó háziúré volt az, és sok dietát kiszolgálhatott már. Csak egy képráma látszott újnak lenni: abban volt a két „Dioscur”-nak karöltve lerajzolt arcképe. Ez Ilon szerzeménye lehetett már.

Azután komolyabb tárgyra tért át a társalgás; az a tiszteletreméltó honfitárs, aki most tanul beszélni, beleszólt a tárgyba, s világosan kifejezé az iránti meggyőződését, hogy mikor az ember nagyon szereti a palacsintát, akkor mind a két kezébe kell egyet kapni s úgy harapni azt felváltva: mely indítványhoz nem csak joga van, de foga is; „kérem, már tizennégy foga van!”

És miket tud már mondani! Beszél! szónokol! ékesen szól! -Ki az a bácsi? „E.” – „Elek bácsi!” Hallja ön? Ismeri arról a képről. Hát az ott? „Ö.” „Öregapa.” Mit csinál az öregapa? „Phú!” Hahá, pipázik, úgy fújja a füstöt. Hogy hívják a kisfiút? „Ba.” Ahán, „Bandikának” hívják. Mi kell a kedvesnek? „Ku.” Cukor kell neki. No, mondjon a bácsinak egy szép pát. „Pá, pá!”

Az okos ember beszédjéből megértette azt Elek, hogy neki körülbelül jó lesz odább menni. Fölkelt, kezet szorított Herendyvel, s búcsúzott, arra azután a nő is, Herendy is kikísérték az ajtóig; még a lépcsőig is elkísérték. Kedves vendéggel így szokás. Elek ezt nem akarta megengedni. Herendy meghűti a fejét, mert hajadonfővel van. Ilon megfeddé atyját, hogy mért nem teszi föl a házisipkáját; annak azért vissza kellett menni a szobába, míg aztán sipkásan visszatért. Ilon hevesen ragadá meg Elek kezét, s e szókat súgá fülébe:

– Soha el ne mondja ön az atyámnak, hogy önt ma Darkaváry magához hívta ebédre.

Azzal egy közös agyő után visszatért szobájába.

Herendy még kijött kezet szorítani Elekkel, s azt mondá őszinte elérzékenyüléssel:

– Ugyebár, Ilonka mégiscsak boldog nő lett? Tudom, hogy ön is örül annak! – ezzel megölelte Eleket.

Elek aztán ment le a lépcsőn.

Most kezdte aztán csak igazán nem érteni a dolgot.

Mit jelent ez? ki tévedt itt? mit titkolnak itten?

Tépelődve bandukolt hazafelé szállására. Fehér kesztyűben, frakkosan nem akart a vendéglőbe menni ebédelni. Mikor az ajtója előtt állt már, egy szemközt jövő hintó zöreje riasztá fel. Felismerte a bakon Darkaváry inasát. A hintó is megállt őelőtte, s a kocsi ablakából Darkaváry hajolt ki, vidáman kiáltva:

– Éppen jókor jöttem érted. No, ülj be hozzám, aztán menjünk együtt.

– Hová? – kérdé Elek bámulva.

– Hát ebédelni. Már elfeledted? Ülj be frissen!

Elek beült a hintóba Darkaváry mellé, s most már aztán igazán nem értette a dolgot.

– De hisz én éppen most jövök tőled, de nem találtalak honn. S ott már meg is ebédeltek!

– Hol voltál, te szerencsétlen? Tán csak nem az országgyűlési szállásomon?

– Hát hol másutt?

– Na, akkor szép bakot lőttél! Hisz nem mondtam én, hogy gyere a „feleségemhez” ebédelni; hanem azt, hogy gyere „hozzám”.

Elek szörnyű nagyot nézett Darkaváryra e szónál. Eddig nem tudta, hogy ez két különböző fogalom.

Nemsokára fel lett azután a különbségről világosítva tökéletesen. Az úri fogat Pozsony város legdíszesebb lakházainak egyikébe gördült be, hol medveprémbundás kapus fogadta az érkezőket, s szőnyeggel bevont lépcsők vezettek fel az emeletre; Darkaváry karonfogva (ahogy a képen vannak lerajzolva) vezeté fel követtársát az úri terembe, hol ezüst vállzsinóros inas nyitá előttük az ajtót. A teremben díszes társaság volt már együtt, melynek tagjait nagyrészben látásból ismeré már Elek; országgyűlési követek és felsőtáblai tagok, néhány magasabb rangú katonatiszt, és egy pár simára borotvált arc: bécsi bankárok; akit még nem ismert, azzal a kölcsönös bemutatáson rögtön átesett, s el is felejté a neveiket rögtön.

Díszes társaság volt: csupa férfiak.

„De kinél vagyunk mi itten? Ki itt a házigazda?” Azt is megtudta, nemsokára. A pirosbársony bugyogós inas feltárta a mellékajtót, s kilépett rajta a vendégek közé– a háziasszony.

Öltözete legújabb divatszerű: pazar, feltűnő; ékszer annyi rajta, amennyi csak ráfér; kezein finom jaquemar kesztyűk.

Már most tudta Elek, hogy hol van.

Ez a hercegasszony nem volt más, mint Susanne.

Most még szebb, mint három év előtt; mert a parasztos modorról leszokott, s előkelő „pli” jellemzé minden mozdulatát. Úgy tudta magát bemutatni, akár egy hercegasszony. Darkaváry bemutatta neki Eleket. Volt egymáshoz szerencséjök régen. – Az ebédhez Elek karját ragadta meg Susanne vezető támpont gyanánt, s az asztalnál jobbról ülteté maga mellé és az egész ebéd alatt folyvást udvarolt neki: Susanne Eleknek. Pompás ebéd volt, osztrigával kezdődött; sárgadinnyét adtak leves helyett; francia menü volt: ittak Chateau Lafitte-t és Cliquot-t, s a mokka mellé tízéves szivarra gyújtottak – a hölgy engedelmével ott az étteremben; – és Elek gondolá magában: otthon pedig az asszony maga segít megfőzni a szakácsnénak a takarékos kis ebédet, melyhez egyetlen vendégét, édesatyját meghívta, s félreteszi a maradékot, hogy vacsorára is teljen belőle.

Vacsorára! Ah, az is ott érte a díszes vendégsereget. Az kezdődött fagylalttal, végződött punccsal. A vacsorához már több hölgy is jelent meg: a társaság többi tagjainak ismerősei és Susanne-nak barátnői. Jókedvű, fesztelen társalgású hölgyek. Azonkívül a pezsgőnek is ismerősei. Hölgyek, kik csiklandós tartalmú adomák felett jókat kacagnak, s a szivaraikat a szomszédjaik szivaránál gyújtják meg. Különben igen respectábilis hölgyek. Különben – – Elek otthagyta őket. Átment a másik terembe, ahol kártyáztak.

Igen nagy pénzben kártyáztak.

Ez volt az a ragyogó barlang, ahol az országgyűlések alatt a követek egy része kedélyesen tönkretette magát, s némely kiskirály eljátszotta maga alul a földet.

Elek elnézte, hogy repülnek az ezresek Darkaváry tárcájából a fáróbankba. Erősen veszt. Egyszer-egyszer behúz egy nagyra megnőtt tételt, s a bankjegycsomagot, mint egy üstökön ragadt vízbehalót, markolja fel s oldalzsebébe gyűri. Aztán ismét úgy összegyűrve kimarkolja s felteszi egy lapra. Az is elröpül.

Amióta Elek nézi, többet elvesztett húszezer forintnál.

És Elek gondolja magában: ezalatt a szegény feleség az éji lámpa mellett varrja kisgyermeke számára a zubbonyt, amihez valamelyik leánykori bálruháját szabta fel kelmének.

Egyszer aztán felkél a fáróasztal mellől Darkaváry, s odalép Elekhez

– Nagyon gondolkozhatnak rólam az asszonyok! Borzasztóan ellenem fordult a szerencse. Ugyan, Elek, csábítsd el valamelyiket a kettő közül; hadd regresszírozzam magamat egy kicsit.

– Lőrinc barátom! – felelt neki Elek – én nem csábítom el sem a feleségedet, sem a szeretődet, hanem egyet mondok neked: te három év alatt először hívtál ide engemet magadhoz. Azt sem tudnám, hogy miért hívtál ide ma, ha Herendy itt nem volna. Te azt gondoltad magadban: a vén Herendyvel elhiteti a leánya, hogy ő boldog, s nem faj neki az, amit nem tud. No, majd elmond neki nagy sietve mindent Tarna Elek, s akkor aztán az öreg bújában elpusztul. No, hát bajtárs, amit erre a lapra tettél, azt is elvesztetted. Én nem mondok el Herendynek semmit.

Elek nemsokára otthagyta azt a házat.

Csak másnap az országházban találkozott Darkaváry az ipával. A jó öregúr arca ragyogott az örömtől. Kebléhez szorongatá a vejét, s szívélyesen megcsókolá az arcát.

– Ugyan sok dolgotok van ezen a dietán! Az ember alig kaphat meg. Ilonnak alig hittem volna el, de most Tarna Elek is beszéli, hogy az éjjel a váltótörvényjavaslat-készítő bizottságnál reggeli négy óráig fenn dolgoztatok. Ez már túlfeszített munkásság.

Lőrinc bosszúsan harapott ajkába. Az igaz, hogy ő reggel négy órakor írta alá életében a legelső váltót egy bécsi bankárnak. Ötvenezer forintot vett fel, hogy kártyaadósságot fizessen vele.

S az öreg Herendy felmagasztalt arccal beszélte minden ismerősének, hogy az ő veje milyen erőfeszítő munkát visz véghez a dietán. Hisz mi is így tettünk, míg fiatalok voltunk. És ismerősei, mintha mind össze volnának esküdve, ráhagyták, hogy úgy van.

Darkaváry legbosszúsabb volt most Elekre. Hogy az olyan jól kitalálta az ő célját.

Ülés után elment Darkaváry ahhoz a műárushoz, aki az ő iker arcképüket kiadta és árusította. Mondá neki, hogy a meglevő példányokat mind meg akarja venni. Szándéka volt azokat a tűzbe dobni.

A műárus azt mondá neki, hogy az a másik úr ott a képen még az ülés előtt megvette valamennyit a kőlappal együtt. – Hamu volt már az akkor mind.