Az asszony

Amint a rablók az erdő felé eltávoztak, a Bakonyváralja felől vezető úton egy hintó közelített, négyes előfogattal. A bakon megyei pandúr ült, benn a hintóban Herendy alispán a patvaristájával. Egy távolabb hagyott kocsin jött utána még két megyei tisztviselő, egy másik pandúrral.

Amint a szőlőhegy alatt bekanyarodtak, feltűnt Herendynek az a megdöbbentő népe hagyott kép. A villa ormáról lobog a zászló, a kapun diadalívek virágkoszorúkkal, az úton az otthagyott szedőedények, puttonyok, rocskák, a présház előtt a taposókádak, a szemelő malom; a mozsarak felállítva a dombon, még füstöl a tűzmaradvány s benne a vasrúd, mellyel a lőport fellobbantják; de sehol egy ember, aki az otthagyott tárgyakhoz tartoznék.

Herendy azt parancsolá a kocsisának, hogy hajtson fel a villába; bár előbb a kastélyban szándékozott leszállni. Itt sem fogadta semmi nesz, nem jött eléje senki üdvözlésére, hanem a kocsizörej hangjára elkezdték a kolna pinceajtaját döngetni belülről az oda bezártak, és segítségért ordítani.

– Itt bajnak kell lenni –, mondá Herendy patvaristájának –, siessen ön a pandúrral a kolnához, s nézze meg, mi történik ott, én a villába sietek.

Azzal mind a három férfi a keze ügyében levő kétcsövű fegyvereket kézre kapva, ugrált le a hintóból és sietett kettő a kolnához, egymaga az alispán a villa felé.

Amint a veranda alá betoppant, az egy borzasztó talány volt, amit maga előtt látott.

A hosszú asztalon bankjegycsomók, aranyok elszórva, a földön sáros lábakkal meggázolt női selyemruhák, s egy karszékben a ház ura maga, megkötözve s szája betömve.

Herendy sietett legelébb is Darkaváry száját megszabadítani az alkalmatlan csomasztól, s bámulata nőtt, midőn a csomaszban is tízes és százas bankjegyekre ismert. Darkaváry e percben éppen nem volt szeretetreméltó alak; a csomasz eltávolítása után elővette a prüsszögés, krákogás, öklendezés, undor, köpködés, s midőn Herendy szétvagdalta kezein, lábain a köteléket, legelőször is a falnak támaszkodott két tenyerével és fejével.

Hanem aztán mikor kikrákogta magát, annál dühösebben fordult Herendynek, rekedten rikácsolva:

– Ez aztán a dicső alispán! Derék tisztikar! Pfuj! Fényes nappal megrohannak a rablók saját lakomban! Hol vannak most az ostoba biztosok? hol az átkozott sok pandúr? a portyázó hadnagyok? A fülén fekszik valamennyi. Élhetetlen valamennyi, mint az alispánja! A vármegye közepéig hatolhat Villám harámbandája és senki se veszi észre. Megrohanhatja, kirabolhatja a megye első földesurát, és senki se jön védelmére, senki sem üldözi a zsiványt. Pfuj! köpök az ilyen tisztviselőkre!

S hogy annál nagyobbat köphessen, televette a szájat vízzel.

Herendy e nem várt fogadtatáson még jobban elbámult, s aztán igen természetesen azt kérdezé Darkavárytól:

– De hát mit raboltak el azok a zsiványok? hisz itt pénzzel van terítve az asztal. Mit vittek el hát? Miért jöttek?

Darkaváry elébb jól megforgatta szájában az öblögetővizet, s aztán kiköpte azt, utána kiáltva:

– Pfuj egész Bakonyberek vármegyére! A ház asszonyáért jöttek, azt rabolták el.

Herendy arcát a halálos ijedelem sápasztá el e szóra.

– Leányomat! Ilonámat!

Azzal egyszerre puskáját ragadva, lekiálta kocsisának:

– Fordulj meg! Megyek utánok! Leányom! Ilonám!

Abban a percben eléje jött Ilon a lugasfedte úton.

A nő lakosztályának erkélye a szőlőhegy felé nyílt. Ezen erkélyen volt egy pompás távcső felállítva, mely mértföldnyi távolból oly közel hozta az embereket, hogy arcaikról meg lehetett őket ismerni. A nő az erkélyen játszott kisgyermekeivel.

Amíg a dáridó folyt a villa körül, a nő nem nézett bele a távcsőbe. A büszke, kristálytiszta léleknek tiltá a női méltóság férje után leskelődni, midőn az tivornyát ül. A közelhozó üveglencsék mindent lerajzoltak volna előtte; s ő nem akarta e képet látni.

Mikor a zene, az ujjongás, sikoltozás áthangzott hozzá a szőlőhegyről, azt gondolá: vígan vannak ott, s nem kérdezte meg a távcsőtől, hogyan mulatnak.

Akkor már azok nagyon rosszul mulattak.

Hanem midőn a távolban az országúton meglátta a közeledő hintót, tudta, hogy atyja jön ott, s már akkor a távcsőhöz futott, hogy atyját meglássa. Kiveheté jól a távcsövön: ő jön, útitársának vidáman magyaráz valamit, a pompás villára mutatva. Milyen hamar vége lesz majd örömének, ha megtudja, hogy kinek épült az? A távcsővel kísérte aztán atyját egész a villáig: akkor aztán meglátta azt is, hogy ott férje megkötözve fekszik egy karszékben.

A rémület hősnővé tette az asszonyt.

Kisgyermekét rögtön átadva a dajkának, maga berohant az istállóba s felnyergelteté paripáját, nyergébe szökött, s egyedül, senkinek sem szólva semmit, vágtatott a szőlőhegy felé.

Nem lármázta fel cselédeit; nem tudta, hogy férjének nem lesz-e az „kelletlen”, ha zajt üt s népséget visz a villára? Hisz azt sem tudta, hogy mit gondoljon? Mi történhetett ott? Tan csak játék ez, amit ő nem ért?

– Leányom! – kiálta Herendy örömmel, midőn Ilon eléje rohant, s odaölelte őt magához. – Hát megszabadultál? Elbocsátottak a rablók?

Ilon széttekintett. Egy villámperc elég volt neki megmondani, hogy mi történt.

…A pénzzel terített asztal,… az összegázolt selyemöltöny a földön,… férjének dühös tekintete,… atyjának rémületből fakadó öröme:… mindez tudatá vele, hogy itt Susanne-t rabolták el, és atyja meg azt hiszi, hogy ő volt az elrabolt nő.

Egyszerre készen volt a „szent hazugsággal”.

– Addig könyörögtem a rablóknak, míg megszántak és szabadon bocsátottak. Nem bántottak, atyám. Nézd: itt vagyok; ne sírj.

Herendy sírt, gyermekét ölelve.

– Ne hazudjék ön! – kiálta közbe kíméletlenül a férj. Nem ön volt az, akit elraboltak. Vége a komédiának! Ön otthon ült a kastélyban. Minek jött ide most? Miért nem lármázta fel cselédeimet, ha utánam leskelődött a távcsővel, s látta, hogy mi történik itt? Miért nem akadályozta meg a rablást? Most menjen a kastélyba vissza rögtön!

Ilon szívére szorítá mindkét kezét, majd megszakadt az fájdalmában.

– De hát kit raboltak el akkor innen? – kérdé ámultan Herendy

– Kit? Hát Susanne-t…!

Herendy az első percben e szó után a kezében tartott fegyvert Darkaváry mellének szegzé. De a nő sikoltva omlott karjába s lenyomta a fegyvert.

– Az Istenért! atyám! ő férjem!

– Igazad van. Nem érdemli ő ezt. Oh, én bolond! hogy ezt csak most tudom meg! Ez hát Susanne-nak a háza… s én vagyok meghíva, hogy őt beiktassam! Meglesz, uram! Én visszahozom a nőt önnek, akit elraboltak. Héj, pandúrok! Szekérre gyorsan! Élesre tölteni a fegyvert. Rablót üldözni megyünk. Szolgabíró úr velem jön. Ha tetszik, uram, Darkaváry úr, követhet bennünket, s meggyőződhetik felőle, hogyan teljesíti kötelességét Bakonyberek megye tisztikara. Te pedig, Ilon, vedd karodra gyermekedet, itt vár rád hintóm; menj anyád házához haza.

Ilon megcsókolá atyja kezét és szólt alázatos szilárdsággal:

– Édesatyám, én férjemnek hűséget esküdtem, hogy őt semmi bajában el nem hagyom. Férjem nekem azt parancsolá, hogy menjek a házába vissza: én oda megyek. Megölhet, széttéphet, de őt el nem hagyom.

Herendy leánya fejére tette kezét, mintha áldásával akarná elvenni mérgét a töviskorona sebzésének. Hisz ő tette fel neki ezt a menyasszonykoszorút.

– Tehát maradj ott, asszonyi kötelességed. Én megyek, hová az én kötelességem küld. Ön, uram, mulasson tovább. Önnek nincsenek kötelességei…

Ilon még egyszer megcsókolá atyja kezét: hiszen talán utólszor látja őt most. Tovább nem volt szabad őt tartóztatnia; a szekér készen állt, a pandúrok fegyvere töltve. Sietni kellett. Herendy vágtatott negyedmagával a rablók után.

S csak akkor, mikor már jó messze elhaladt, támadt fel a pincéből kiszabadított társaságban a hősi szellem, szinte utána indulni a rablóknak; s mentek aztán roppant sokasággal, csőszt, jágert, lovászt magukhoz véve, szekéren, lóháton, nagy lármát és nagy port verve. Darkaváry két puskát is vitt magával. Hanem az alispán szekere mindenütt legelöl járt.

Ilon pedig egyedül maradt a villában, s annak egyik oszlopához támaszkodva, sokáig elmerengett a távozók után.

Senki sem zavarta merengésében. Mindenki szétfutott a villából; a fehércselédség ijedtében, a férfi haragjában, maga maradt ott egyedül.

Egyszer aztán úgy rémlék előtte, mintha gyermeksírás nyöszörgne a kastély valamelyik szobájában.

Felment a lépcsőkön; egy zárt ajtón át még jobban hangzott a sírás; azt felnyitá és belépett rajta.

Susanne két kisfia volt ott, egy ágyban elbújva. A rablók zárták őket oda, kegyetlenül megijesztve.

A nagyobbik fiú, az, ki azt kérdezte anyjától: „ki ez az idegen asszony itt?” nyafogva, remegve sírá: „hol a mama?”

Ilon odalépett a két gyermekhez, s nyájas, szelíd tekintettel nézett arcaikba. És azután jó szívtől édes hangon mondá nekik:

– A mama elment. Majd visszajön. Ne sírjatok. Addig majd én leszek a ti anyátok.

S megsimogatá fejeiket, megcsókolgatá homlokaikat, letörülgeté a könnyeket arcaikról, hogy tudják, milyen jó anyjuk fog nekik lenni.

Kívüle bizony senkinek sem jutott eszébe, hogy mi lesz ebből a két gyermekből, akik a villában egyedül vannak bezárva.

Aztán kézen fogta őket, hogy a kastélyba vigye magával.

A vitéz üldözők még Ilon lovát is elvitték zsiványt kergetni.

Ilon tehát gyalog sétált a kastélyig a két fiúval; a kisebbik elfáradt, nem bírta a járást, azt az ölében kellett vinnie fele úton.