ELSŐ RÉSZ
Cythere dandárja

I.

A hó olyan sűrűn esett, hogy aki ezt a csendes utcát látta, azt hihette, hogy Szentpétervárott van; pedig ez a Rue des Ours, a St. Martin út egyik mellékutcája.

Az utca egészen üres, aminek talán csak az az oka, hogy a párizsi nem szeret a hóesésben kóborolni. Lehet, hogy még egyéb oka is van. A Rue des Ours különben sem igen járt hely, s maga a St. Martin főút is arról van megjegyezve, hogy hét órától fél tizenkettőig tökéletesen csendes, amíg a színházból hazatérő hintók el nem kezdenek rajta végigrobogni. Gázvilágításnak még híre sincs.

Egy pislogó olajlámpa küzd a széltől lobogtatva a sötétséggel, egyike előtt azoknak az ódon házaknak, amik még a régi Párizst képviselték. Az alacsony kapubejárat előtti mély fülkében látható még annak a boldogságos szűznek a kőszobra, melyet egy katonája a Fronde-nak, abbeli dühében, hogy minden pénzét elvesztette kockán, tőrével meghasított. Természetesen szörnyű halált halt az istentelen, ahogy az a „madonne aux medaillons” öt emlékpénzén meg van örökítve. Mikor a szél arrafelé lobbantja a lámpa lángját, előtűnik egy pillanatra az időtől megbarnult szobor. Mikor pedig a másik oldalra lobbantja a szél a lámpavilágot, akkor egy didergő kisleány alakját tünteti elő, aki reszketve húzza meg magát a kapumélyedésben. Egész alakja egy durva, veresből megfakult gyapot nagykendőbe burkolva, ami elég nagy arra, hogy még a lábait is betakarja.

Egyszer-egyszer a hópelyhek ködfátyolából egy durva szövésű blúzba öltözött férfi alakja merül fel: de sohasem kerül egész a lámpavilágig; hanem amint a kapu közelébe ér, megfordul, s visszamegy. Azután megint előjön. Ugyan különös időt választott a sétálásra.

Az órák tízet ütnek. Ilyenkor minden hazafi és becsületes honpolgár, aki a St. Martin negyedben lakik, otthon van már s olvassa a „Moniteur”-ből azokat az erős cikkeket, amik az angolokat oly kegyetlenül letromfolják; ha jön is egypár elkésett vándor valahonnan, azoknak a léptei nem hangzanak a friss hóban, s közeledtüket csak a kezünkben hozott kézilámpás teszi észrevehetővé, ami nélkül tisztességes ember e század elején nem szokott kimenni, s ha a kávéházból hazatért, elővette a zsebéből, felnyitotta, meggyújtotta benne a viaszgyertyát, s ezáltal igazolta, hogy nem bolt-feltörő és nem összeesküvő.

Az egyik férfi magas, széles vállú alak, szabályos vonásain kemény zárkózottság kifejezésével. Simára borotvált állán gömbölyű gödröcske. Szemöldei igen sűrűk és egyenesek; arcába kétfelől félhold alakúra idomított pofaszakáll vág be. Fején bozontos szőrű magas kásztor-kalap van, lábain letűrt szélű fénymázos csizmák, abban a kezében, amelyikkel a vállán keresztülvetett köpenyét felemeli, tartja egyúttal a rézlámpást, s a másik kezében egy hatalmas görcsös fütyköst csóválgat, aminő ezen időkben általános divat volt.

A másik férfi, aki az első nyomában lépeget, alacsony, köpcös ember, fején csókaorrú kalappal. Hosszú redingot-ja alól még hosszabban kinyúlik a sarkát verő frakk két szárnya, a kifityegő selyemzsebkendővel. A hátulsó férfinál meglátszik az az igyekezet, hogy az előtte menőnek a sarkára tudjon lépni, míg az első mindent elkövet, hogy azt meg ne engedje történni.

Amint a lámpavilágtól belobogtatott kapu elé ért a magasabbik polgártárs, ott, úgy látszik, mindkettőjük versenyfutása véget ért, s kezdődtek az előintézkedések a kapun bemenetelre. Még akkor nem voltak azok az álmatlanságra elítélt gályarabok feltalálva, akiket kapusoknak nevezünk; legfeljebb az úri palotáknál. Tisztességes ember magával hordozta a kapukulcsot, s maga nyitotta ki a kaput.

A szegletbe húzódott kisleány ekkor elkezdett szöpögni.

– Nézze csak! – szólt a magasabb férfi. – Valami kis leány.

– A bizony. Hát mit akar ön itt, kicsike? – kérdé az alacsonyabb férfi, lámpájával törekedve megvilágítani a gyermek arcát.

Az pedig most már hangos sírásba tört ki.

– A mama! Én a mamához akarok!

– Hát ki az ön mamája? – kérdé a magasabb férfi.

– Az én mamám a grófné.

– Hogy hívják? Micsoda grófné?

– Azt nem tudom.

– De hát hol lakik?

– A palotában.

– De micsoda utcában?

– Azt nem tudom.

– Igazi párizsi leány – dörmögé közbe az alacsonyabb férfi. – Azt tudja, hogy anyja grófné és palotája van; de hogy kinek hívják, s melyik utcában lakik, azt fölöslegesnek tartották neki betanítani.

– De hát hogy kerül ön ide, kis comtesse? – kérdé ismét a magasabbik.

– Hát a Diána tudja.

– Kicsoda az a Diána?

– Ki volna? A mamának a Diánája.

– Engedje csak – szólt az alacsonyabb férfi. – Én hadd kérdezem ki. Az a Diána valaki, aki önt öltözteti, nemde?

– Ellenkezőleg. Ő vetkőztetett le. Nézzék csak. Nincs rajtam egyéb, mint ez a cotillon, meg ez a csúnya nagykendő.

S azzal széttárva a veres nagykendőt, amibe burkolva volt, megmutatta, hogy milyen könnyen van azon alul öltözve. Valóban nem volt rajta egyéb, mint az a fehér öltönydarab, amiben nem szokás az öltözőszoba küszöbén átlépni, s aminek a nevét, eddigelé ki nem nyomozható okokból, a mai világban a füzértánc számára találjuk lefoglalva.

A gyermek lehetett valami nyolc esztendős; azon idők divatjában a kisleányok is éppen olyan hosszú, testhez simuló szoknyákat és ingeket viseltek, mint a nagymamáik.

– Ah, szegény gyermek – szólt erre egészen elérzékenyülve az ifjabb férfi, s meglátva, hogy a kisleány vékony szattyán cipőcskéi egészen el vannak merülve a hóban, hirtelen felvette a didergő teremtést a karjára, s beburkolva azt a nagy veres kendőbe, elkezdte nyájasan gyügyögtetni: – Ne féljen ön semmit! Ah, hogy át van fázva!

– No de az a Diána, mért vetkőztette önt így le? – kérdezé tovább az öreg férfi. – Hogyan kezdődött ez? Mondja csak.

– Hát a mama egy pofont adott ma reggel a Diánának.

– Aha! Tehát mégis szolgálattevő személy az a Diána.

– Hát persze az; mi lenne más?

– No mert lehetne istenasszony is vagy vadászkutya.

– Aztán ma este a mama elment az operába, s a Diánának azt parancsolta, hogy engem meg vigyen el a gyermekbálba a márkiékhoz. Szépen felöltöztessen az új selyemruhámba, s aranyfüggőmet, karperecemet és nyakláncomat is feltegye. A Diána ahelyett elhozott ide ebbe az utcába, itt kiszállított a kocsiból, lehúzta rólam a selyemruhámat, elvette a karperecemet, nyakláncomat, függőimet, s én nem tudom miért hagyott itt a kapu alatt. Hisz itt nincs zene. Aztán hova lettek a szép ruháim?

– Az ám. Még jó, hogy azt az ócska nagykendőt rádobta önre, különben a mamának nem volna holnap kis comtesse-e – mondá az öregebb úr, s aztán társához fordult, dörmögve: – Mármost mit csináljunk mi ezzel a történettel?

– Itt az utcán csak nem hagyhatjuk ezt a szegény gyermeket. Az embertelenség volna – szólt az ifjabb.

– Pedig magunkhoz vinni is bajos.

– Ah, csak nem tartunk talán egy kis ártatlan gyermektől, aki még az anyja nevét sem tudja.

– Azt elhiszem, hogy nem tudja, hanem ha tart az anyja két-három szeretőt, fogadom, hogy mindvalamennyinek a nevét tudja. Ismerem a párizsi gyerekeket.

– De hát mit tegyünk vele?

– Jó lenne, ha felvinnők a Conciergerie-be.

– Azt hiszem, hogy nekünk nagyon jó a rendőrséget nem háborgatnunk, mikor alszik.

Ez a szó: „nekünk” különös hangnyomattal volt kiejtve.

– No de fel nem vihetjük a szállásunkra; hiszen tudja ön!

– Eh! Egy jó ötletem támadt. Ezt az ártatlan teremtést a gondviselés küldte most utunkba. Két jó tettet követhetünk el egyszerre.

– Topp! Ez igaz! – szólt az öreg. – Megértettem önt. Tökéletes igaza van. Engedjen előre mennem. Amíg ön bezárja a kaput, én előresietek, s rendbe hozok mindent. Hozza csak magával azt a szegény kis teremtést. Ne féljen semmit, kis grófnécska. Nem lesz semmi baj. Holnap majd eszébe jut önnek a mama neve vagy a mama keresteti fel; most pedig a gyermekbál helyett menni fogunk a jó tollasbálba.

– Az ám – szólt a gyermek durcásan –, pedig milyen szépen fel van sütve a hajam!

Azzal lehúzva a nagykendőt fejéről a leggyönyörűbb gyűrűkbe szedett aranysárga hajfürtöket engedte előomlani, aminőket csak kis comtesse-ek viseltek valaha.

Az öregebb úr tehát kinyitá a kaput, a fiatalabb hátramaradt azt bezárni, az öregebb azalatt előresietett egy erősen kikoptatott falépcsőn fel az emeletre; míg a fiatalabb csendesen követte, mint aki fél, hogy gyöngéd terhével el talál esni, vagy valamibe beleütődni.

Mire a lépcsőre nyíló ajtóhoz ért a kisleánnyal az ölében, az öregúr már jött reá szemközt, s azt mondta, hogy minden rendben van.

A sötét folyosóról egy még sötétebb előszobába léptek; onnan egy ódon faragványokkal cifrázott szárnyajtó egy boltozatos, régi szőnyegzetű szobába vezetett, melyet a karos tartóban meggyújtott két szál argandi faggyúgyertya sem bírt világossá tenni.

A kis vendégnek csak itt jutott eszébe megijedni.

– De hallják önök, nem fognak önök engemet megölni?

– Hahaha – kacagott fel az öregúr. – Ön csak nem nézi valamelyikünket a „croque mitaine”-nak, aki kisgyermekeket eszik?

– Talán önöknek is van kisleányuk?

Az öregúr meghökkent.

– Nem, kedveském: nekünk még feleségünk sincsen, hát kisleányunk sem lehet.

– A mamának sincs férje – kottyant bele sebesen a kisleány.

– Jaj, kedveském, az más dolog. – Hanem azért mi is értünk hozzá, hogyan kell egy kicsi leányt jól ellátni.

Azalatt lehúzta a kisleánynak a cipőit és átázott harisnyáit, megdörzsölgeté a lábait egy flaneldarabbal, s lefekteté az ágyba, mely felvetve állt az alkovenban, beárnyékozva nehéz, színehagyott damasztfüggönyökkel.

– Ejnye, milyen meleg ez az ágy! – mondá a kisleány –, mintha valaki most hagyta volna el.

Az öregúr zavarba jött.

– Hát hiszen megmelegítettem a serpenyővel.

– De hol vette ön hozzá az égő parazsat?

– Ejh, milyen kíváncsi egy kis portéka ez! – dörmögé az öregúr. – Mondja csak kedveském: szokott ön imádkozni, mielőtt elalszik?

– Nem én. Mama azt mondja, hogy erre ráérünk, majd ha megvénülünk.

– Derék, felvilágosodott asszonyság! Hanem egy findzsa tojásos puncs, úgy hiszem, nem lesz önnek a meggyőződései ellen. Még talán egy kis piskóta is el fog kelni, meg egy szeletke pástétom.

A véletlen vendég egészen megvigasztaltnak mutatta magát, amíg a csemegézésről beszéltek előtte; a puncsot, mit a fiatalúr főzött s a pástétomot, cukorsüteményt, mit az öregúr szedett elő zsebeiből, engedte jólesni. Később nyűgösködött, hogy mért nem adják mind neki, ami a tányérban van? minek viszik át a puncs és csemege egy részét a másik szobába? ahogy elkényeztetett gyermekek szoktak. S hogy nem tették meg a kívánságát, elkezdett sírni; keservesen hangoztatta a „mama! óh kedves mama! egyetlen szeretett mama!” nyafogásokat. A két férfi minden módon iparkodott, hogy kibékítse. Utoljára a fiatalabb valahonnan előkerített egy szép, nagy felöltöztetett bábut: azt vitte oda neki. Arra aztán egyszerre ketté lett vágva minden sírás: a gyermek nagy kedvteléssel kapott a játékszer után; „ah be kedves szép buba! Jaj, de aranyos bubika!” Azt azután addig gyügyögtette, ölelgette a kebléhez, addig altatta, maga mellé rakva a fejét, dúdolgatva neki a dajkadalt, míg egyszer csak szerencsésen elaludtak mind a ketten. (Azazhogy a bubiról jótállhatunk egész bizonysággal, hogy az aludt.)

– Alszik már! – suttogá az öregebb úr, összehúzva az ágyfüggönyöket, s aztán lábhegyen visszatért az ifjabb úrhoz, ki a kandallót szítá fel ezalatt, s a tüzet turkálta a vas szénvonóval.

– Ideje! – dörmögé az ifjabb. – Itt tovább nem maradhatunk. Tudja ön, mi történt a herceggel?

– Tudom: halálra ítélték. Holnap fogják kivégezni. Hát ön mit fedezett fel?

– Oroszlánnyomon rókát – szólt az ifjú kedvetlen felsóhajtással. – Az, aki annyi hiú reményt költött fel egyszerre, nem más, mint egy csaló: egy St. Leu-i szabónak a fia, Léon Maria Hervagault; az igazi dauphin, XVI. Lajos fia csakugyan meghalt, miután három esztendeig volt csizmadiainas Simon mesternél, s mint a magas kiküldött bizottság konstatálta, természetes halállal, s hogy ne is kutathasson utána a késő ivadék, oltatlan mész közé temették el a Szent Margit kápolnában.

– No a „Monsieur”^[2] iránt nem voltak ilyen skrupulózusok – monda az öregúr, nyugtalanul járkálva alá s fel a szobában. Most kaptam ügynökömtől levelet a Rhénus mellől; azt írja, hogy a Monsieur-t Dillingenben orozva fejbe lőtték!

– Őt is! Akkor csak…

– Csitt! Mintha az a gyermek most sem aludnék.

– Ejh, hisz mit érti az, miről beszélünk?

– Szeretem mégis, ha vigyázunk – szólt az öreg, abbahagyva a járkálást. – Itt most mindennek vége. Nekünk a kincsünket biztos helyre kell vinnünk. Eddig jó gondolat volt az, hogy éppen az oroszlán barlangjának a torka előtt rejtettük el. Mindenütt keresték, csak a közelben nem. De azt nem lehet tovább kockáztatni. Önnek még az éjjel el kell vele menekülnie innen.

– Tudom. A terv napok óta kész a továbbfutásra. A legnehezebb ebből a házból kijutni vele. Ezt éjjel-nappal őrzik. Hanem a véletlen egy igen jó ötletet adott.

– Értem önt.

– Mi ketten ki szoktuk találni egymásnak a gondolatjait, még mikor országok választanak is el bennünket. De most a nagyobb kérdés az lesz, hogy hová rejtőzni vele. Ellenségeink keze mindenüvé elér, s ahol a szemeik meglátják, amit kerestek: ott az el van veszve. Még Anglia sem biztos menedék. A dillingeni golyó odáig is elhat.

– Ez a legnagyobb gond – szólt az ifjú. – Mert, ha olyan országba visszük a kincsünket, ahol jó rend és biztosított társadalmi élet van, ott azután rendőrség is van, s ahol rendőrség van, ott minden titoknak nyomára jönnek. Ha pedig olyan helyre visszük, ahol nem avatkozik semmi rendőrség a világ folyásába, ott meg olyan veszélyeztetett állapotok vannak, hogy nem lehet a letelepedést kockáztatni.

– Mondok önnek valamit. Én tudok egy országot Európában, ahol jó rend van és nincs semmi rendőrség, ahol tökéletes biztosság mellett senkit sem háborgat a hatóság; és ami legfőbb, egy olyan hely, ami „extra ictum” esik: lőtávolon kívül.

– No erre kíváncsi vagyok, hol lehet?

– Vegye ön elő a térképet. Majd rávezetem erre a helyre, s azután kicsináljuk az útvonalat pontrul pontra, amerre ön akadálytalanul odafuthat.

A két férfi kiteríté a nagy európai térképet az asztalra, s azután belekönyökölve, elkezdtek azon nagy figyelemmel jegyezgetni, halk, alig érthető szavakat suttogva közben.

Végre megállapodtak valamiben.

– Ez nagyon jó lesz!

A tervvel nagyon meg voltak elégedve. A térképet megint összehajtogatták, s azt a fiatalabb tette zsebébe.

– Tehát még az éjjel – mondá az utóbbi.

– Ön magával fogja vinni az acélszekrénykét. Átadom a kulcsát. Abban vannak minden okiratok. Azután hat darab ingecske, amire maga az anya hímezte az ismeretes jelvényt. Azonkívül egymillió frank angol bankutalványokban. Hanem ezeket csak utolsó szükségben fogja ön felhasználni. Minden hónapban fog önnek küldeni háromezer frankot a tudvalevő bankárház. Az önöknek a legszükségesebbekre elég lesz. Ha a helyzet kívánni fogja, használjon ön fel nagyobb összeget is. Ön tudja, hogy mi forog kockán. A saját vagyonát tartogassa meg nehezebb időkre. Az jó helyre van elhelyezve: a kamat növelni fogja a tőkét. – Értesítve van két hívünk?

– Ők mindennap várnak rám, helyüket el nem hagyva.

– Mihelyt túl lesz ön Frankhon határán, értesítsen a tudvalevő utakon. Addig nyugtalan leszek. Amíg ön nem tudósít, mindennap álmodni fogok önökről, kártyát rakok ki, abból találgatom, mi történt. Valóságos vénasszony leszek. Sajnálom, hogy nem mehetek önnel tovább; de én már nagyon meg vagyok jegyezve. Ön még új ember; nincsen beírva a fekete könyvbe. Átveheti az én eddigi szerepemet. Engem rögtön elfognának, amint megkísérteném helyemből megmozdulni. Pedig én tapasztaltabb vagyok.

– Bízzék ügyességemben – szólt az ifjú, előkeresve a finom aranycifrázatú acélszekrénykét.

– Abban nem kételkedem. Azonban ez a feladat nem fiatalembereknek való. Gondolja meg ön, hogy mi sors vár önre!

– Számot vetettem vele.

– Ön el lesz temetve: olyan jól, mint ahogy valaha embert eltüntettek a világról. S ami legiszonyúbb: a saját börtönének önmaga lesz az őre.

– Szigorú porkoláb leszek.

– Bohó fiú! Alig huszonhat esztendős még! Aztán ki tudja, meddig tarthat ez az elátkozott sors?

– Óh, az iránt nem aggódom. Akik most fölül vannak, azok mind alul fognak kerülni egyszer.

– De önnek addig a maga körül húzott bűvkört elhagyni nem lesz szabad.

– Megvénülök; de meg nem halok addig.

– Az, hogy megvénül ön, még a kisebbik baj. De majd ha az, aki most csak tizenkét éves, három-négy év múlva felserdült hajadon lesz, elragadó szép és tele szívjósággal: mi történik akkor? Most is nagyon ragaszkodik önhöz: akkor meg fogja önt szeretni; lehetetlen; hogy ezt kikerülje. És önnek nem lesz szabad e szerelem viszonzásáról még csak álmodni sem. Gondolt-e már ön erre?

– Egy idegen planéta lakójának fogom magamat tekinteni.

– Nyújtsa ön a kezét. Ön nagyobb hőstettre szánja el magát, mint a fogoly lovag, ki elvágta a saját lábát, hogy hozzáláncolt fejedelme futását lehetővé tegye.

– Szót se énrólam többet! Alszik-e a gyermek?

– „Ez” idekinn alszik; hanem „az” odabenn ébren van.

– Jerünk be hozzá, és értesítsük.

Az egyik férfi felvette a kétágú gyertyatartót, a másik becsukta a kandalló vasajtaját, s azzal mind a ketten átmentek egy mellékajtón az oldalszobába; mire az elhagyott szobában sötét lett.

„Ez” a gyermek azonban nem aludt; hanem ágyában fél kezére emelkedve, figyelmesen hallgatózott az ágyfüggönyök mögül, s a másik kezével a viaszfejű buba nyakát tartá összeszorítva, mintha azt is óvni akarná, hogy meg ne nyikkanjon.

A két férfi eltávozta után néhány pillanatig sötét lett a szobában. Csak a kulcslyukon át szűrődött végig a sötétben egy világsugár.

A gyermek felugrott az ágyból, s odafutott az ajtóhoz, vigyázva, hogy zörejt ne keltsen, s bekémlelt a kulcslyukon.

Egyszer aztán léptek közeledtek az ajtóhoz. Mire az felnyílt, már a gyermek ismét lélekgyorsan visszasuhant az ágyba, s magára rántotta a takarót.

Az öregebb úr jött be.

Nem hozott magával gyertyát; csak az ajtót hagyta nyitva, amiből elég világosság derengett ide által.

Éppen az alkovenhez ment, halkan, lábhegyen.

Széthúzta a függönyöket, s azt nézte, hogy alszik-e „az” ott.

Minthogy szemei nem győzték meg felőle a félsötétben, a fülét tartá oda a gyermek arcához.

Az csendes, hosszú lélegzetvételével nyugtatá meg afelől, hogy alszik.

Akkor az öregúr elvett valamit a székről az ágy mellől.

A leányka látta lassan felnyitott szempillái alól, hogy az a veres gyapot nagykendő az, amelybe ő volt burkolva. Azt átviszi a másik szobába.

És azután, visszahoz ugyanonnan egy szép új skót szövésű gyapjúsált, s azt teszi le az ágy melletti székre.

Hiszen a csere nem válik a meglopottnak a kárára.

Amint az öregúr másodszor is visszamegy a szobába, már nem húzza be maga után az ajtót. Hanem a mellékszobában egyszerre eloltják a gyertyákat, s arra azután egészen sötét lesz.

A sötétségben halk suttogás támad. Valami férfihang csendesen zokog. Egy másik azt mondja: „szszsz!” Arra mély csendesség lesz.

Hanem a figyelő leánynak úgy tetszik, mintha e nagy csendben valaki végiglopóznék a szobában; oly óvakodva, hogy lépése meg ne halljék, hanem a parkett kockái mégis elárulják, egy-egy halk nyikorgással reccsenve meg a ránehezülő lábhegy alatt.

Valaki elszökött innen.

A kapuajtó nyílik és csukódik; bármily óvatosan, mégis felhangzik az is.

Akkor azután a teljes sötétségben elkezd egy férfi hangosan, keservesen zokogni; s hallik, amint a homlokát üti a tenyerével.

Azután megint oly csend támad, mint mikor minden élőlény hallgatózik. Az utcán szóváltás támad: rövid ideig tart, s aztán csendesen tovavonul. Felváltja egy közeledő, s megint eltávozó kocsi zörgése.

Ekkor a vegytani gyújtószer meglobban. A mellékszobában a gyertyákat meggyújtják, s kijön onnan – az öreg férfi – egyedül.

Nem sír itt senki.

Az egyedül maradt úr felhúzza ismét a kandallórul az ajtót, s újra tüzet szít benne.

És azután sajátszerű foglalatosságot talál ki magának. Először mindenféle papírcsomagokat hajigál a tűzbe. Ez még hagyján. Hanem azután következnek mindenféle leányruhák. Aminőket háromévestől tizenkét évesig való gyermekek viselnek. Azokat kiterjeszti egyenként maga elé: aztán összegöngyölve a kandallóba dobálja. Szép, drága szövetű ruhácskák kihímezve, felcsipkézve. Mit vétettek, hogy a tűzbe jutnak?

Utoljára nem marad más, csak egy pár selyemharisnyácska. Azt megsajnálja: eldugja a keblébe.

Aztán elkezd nyugtalanul járkálni a szobában alá s fel, az ajtótól a befüggönyzött ablakig, meg vissza. Utoljára odalép a kandallóhoz, kirántja azt a selyemharisnya párt a kebléből, felitatja vele a könnyeit, amik az arca barázdáin végigcsorognak, s aztán – azt is a tűzbe hajítja.

Aztán leveti magát a karszékbe: feje az ölébe hanyatlik, s úgy marad mozdulatlanul.