TIZEDIK RÉSZ
A Sátán és a Démon
I.
Napóleon
hadseregénél volt egy hírhedett csapat, a VI-ik olasz ezred, amit a „démonok
légiójának” hívtak.
Ezt a csapatot
Olaszország valamennyi hírhedett korhelyéből, útonállójából és
naplopójából alakíták. Ebbe volt besorozva a főrangú családoknak valamennyi
javíthatlan tékozló fia, az előkelő társaságok száműzöttei, a
létjogot vesztett kétségbeesett alakok, akik a társadalom üldözése elől
egyetlen menedéknek találták a csatatért; akik minden téren elvesztették a becsületet, s
aztán meg lett nyitva előttük a vérmező, ahol azt vissza lehetett
szerezni. Minő szomjjal rohanhattak a
megnyílt sorompóba! – Rövid időn kiérdemelték a „Démon-légió” nevet.
Gyöngy és rongy, drágakő és szemét egy rakáson. A mellükön érdemrend, a
hátukon akasztófabélyeg. A harcban fékezhetlenek; hanem a rablásban is azok. Az
ökleik éppoly félelmesek voltak, mint a hosszú ujjaik. Egyszer kirabolták a
saját ezredük pénztárát, másszor meg a tábori lazarétum gyógyszertárát
kaparintották el, s megitták a felcsernek minden
drága orvosságát reggelire. Meglopták egymást a bivouacon; hanem aztán ha
megsebesült a pajtás a csatában, saját vérük áldozatával szabadították ki. Egy
„démon” a csatában megölt egy angol tisztet. A haldokló ellenség arra kérte,
hogy feleségét és kisleányát, akiket a védett faluban hagyott, oltalmazza meg:
s a gyilkos felkereste az asszonyt és a gyermeket, s az egész hadjárat alatt
védőjük és gondviselőjük lett. A VI. olasz ezred
csodagyűjteménye volt a legmonstruózusabb bűnöknek és a
leghihetlenebb erényeknek.
Vezérük ezzel a
csatajelszóval szokta őket harcra buzdítani, mikor rohamra vitte
démonjait:
„Avanti, avanti, signori briganti! Cavalieri ladroni, avanti!”
Ennek a démon-légiónak egy szakasza, mely az olasz alkirállyal a
Veltlinen át hatolt idáig, lett azzal a küldetéssel megbízva, amit de Fervlans
levele említett: őket vezette a márki, ki Barthelmy ezredes korában azt az
egész vidéket legjobban keresztül tanulmányozta.
|