|
V.
Az egyik férfi,
aki gólyalábakkal utazott tovább, Mátyás mester volt; akinek a távgyaloglásai e
hadjárat alatt a mesével határosak voltak.
Vavel Lajos
csapatját már Eszterházán találta Mátyás mester. A vezérrel tudatá, hogy az
ellenség már megérkezett a pomogyi Rába-hídhoz, s a révcsárdánál rostokolni
készül.
Vavel lovasai sem
pihenhették még ki magukat, de ők legalább rendes utakon jöttek idáig; nem
voltak elcsigázva: vezérük rögtön indulót fúvatott, kiosztotta altisztei között
a rendeleteket.
Amint meglátta,
hogy Katalin is felült az öszvérre, és csatlakozni készül hozzá, megfogta a
kezét, s megkísérté ott marasztalni.
– Ne jöjj velem
tovább. Maradj itt biztos helyen. Valami baj érhet.
De a nő nem
hagyta rábeszélni magát. Nevetett.
– No, már kedves
barátom, én igen nagy belépti díjat fizettem azért a látványért, amikor te
megölöd Barthelmy Fervlans-t. Ha nem volt elég, még a fejemet is odateszem
ráadásul: mert hogy te megölöd Fervlans-t, arról olyan bizonyos vagyok, mint az
egy Istenről az égben.
Vavel értette
őt egészen. A nő, aki oly nagyon tud szeretni, egy mindennapias
asszonyi gyöngeség mögé akarja elrejteni igazi érzelmét, s kegyetlen
kíváncsiságot szenveleg. Hősét akarja látni, hogyan győz. Pedig nem
igaz. Együtt akar vele meghalni, ha elvész!
– Pedig lásd: a te
jelenléted engemet csak gátolni fog a rendelkezéseimben: mert fél szemem mindig
terád fog ügyelni, s lesz valami okom a félelemre, amikor azt nem volna szabad
ismernem.
– Ne féltsd te
magadat! Jobban ismerlek én! Mikor meglátod az ellenséget, elfelejtesz engem, s
otthagysz. Nem maradok el tőled.
És nevetett.
Nevető
asszonyt pedig nem lehet lebeszélni arról, aminek olyan nagyon jól nevet. Vavel
Lajosnak meg kellett azt tudni, hogy ez az asszony mennyire megy a szerelmében.
Egész a puskaropogásig, a kardcsattogásig, a piros vér kiontásig.
Meg kell neki azt
tudni az utolsó próbáig, hogy Thémire-e vagy Katalin? Az élvhajhászó
divathölgy-e vagy a halálig hű ara?
Trombitaszó nélkül
indult ki a csapat az eszterházai fasorok közül, s amint a pomogyi berkekhez
közelített, ott Vavel csapatjának egy részét csatárláncra osztotta fel, s úgy
küldé előre portyázva, míg más részét egy tömegben tartva, vezette az
országúton.
A Hanság bozótját
elérték: a portyázók előrenyomultak a berekbe.
A sűrű
berekkel benőtt rónán csak egyetlen halom volt. Az is emberkéz munkája.
Egy sziksógyárnak a salakjából összehordott kráter, mely a mélyen fekvő
épületet három oldalról fogta körül. Ezt a helyet foglalta el Vavel
tartalékjával, lovasait elrejtve a hordott sánc mögé.
Maga, Katalinnal
együtt, fölhágott e domb tetejére, s onnan nézte körül a tért.
Tábori távcsövével
kiveheté a Rába hídját s a mellette fehérlő csárdát: az egész tér csupa
bozót volt; az országút déli vonalától vonult egy vízárok a Fertőig,
melynek mértani vonalait elevenzöld rekettyés jelölte.
– Tehát légy
hadsegédem – szólt Lajos enyelgő szóval Katalinhoz. – Én leszállok e
dombról, mert ha meglátnak, megtudják, mi van a hátam mögött; te parasztasszony
vagy: nem tűnsz fel. Nézz a távcsövemmel a híd felé, s értesíts arról,
amit látni fogsz.
De Fervlans-t a
hadsegéde e szóval költé fel a méhser mellől:
– A bozótban veres
süveges lovasok mutatkoznak!
De Fervlans rögtön
kisietett a csárda elé, s lovasainak felülésre trombitáltatott, s azonnal
megindított ő is egy portyázó csapatláncot a szemközt jövők ellen.
A sűrű
bozótban csak a lovasok fövegeit lehetett látni, amint a folyondáros bokrok
szövevénye közül kibukkantak. Itt a démonok fekete sisakjai, veres tollprémes
tarajokkal, amott a volónok veres csákói a fehér halálfejekkel.
Egy-egy lövés
hangzott innen is, túl is, ami nem sok kárt tett.
Azután hangos
összeszólalkozások, amint a bozótban két ellen egymásra bukkant, s
összecsapott. A sűrűben nem lehetett az ellenfél számerejét kitudni:
Ha egy lovasra kettő-három csapott rá, perc múlva annak is két-három társa
akadt. Hol egy inszurgenst, hol egy démont fogtak körül, s vitték már
fogolynak, amint két-három társa összeszólalkozott, utánaeredtek, kivágták az
ellenfél kezéből. A bozótban nem lehetett másképp, csak apró csapatokban
küzdeni, mert a zsombikok gátolták a tömeges támadást, a lovak lába beszakadt a
süppedő talajba, s a hancsikok között lovagjaikkal együtt elbuktak; minden
lovasnak az ellenségen kívül még a földdel is kellett harcolni.
De Fervlans-hoz néhány
sebesült érkezett vissza, aki keservesen mutogatta neki a beütött fejét, amit a
sisakon keresztül belyukasztottak.
„Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!”
Azt a görbét bizony fokosnak hívják. Azért veszedelmes fegyver,
mert aki azt a kezébe veszi, az nem számít arra, hogy védelmezze magát, az csak
támadni készül; aztán az alakja is gonosz praktikával van kifundálva. Egy
szívós csáti tölgybot végére kalapács alakú vas van húzva, melynek az egyik
vége olyan, mint a sasnak a csőre. A sisaknak nagy ellensége, mely a
kardvágást könnyen kiállja, de a fokos kampója lyukat üt rajta, és csúffá
teszi.
– Ezek Vavel volónjai – monda De Fervlans, távcsövén át nézve az
ellenfél lovasait. – Ismerem a felszerelésüket Jocrisse leírásából. A
fokosaikra is ráismerek. Éppen ilyen „kezükszennyét” hagyták a dragonyosaim
sisakjain, mikor néhanapján együtt mulattak a fertőszegi kocsmában.
Thémire asszony árulása tehát tökéletes. Ő magát Vavelt hozta a nyakamra.
– No hát majd ennek is megmutassuk, hogy a háború nem csillagvizsgálás. –
Valamikor ez az úr katona volt, s nagyon rosszul végezte volna a hadi iskolát,
ha elmulasztotta volna annak a dombnak a megszállását, ahol egy parasztasszony
áll, piros kendővel a fején. Az ott egy szódafőző. Jól ismerem a
helyet. Vavel úr főcsapatjának ott kell tartalékban lenni. Ha azt nem
tette, megérdemli, hogy degradálják közlegénynek. Az lesz a mesterség, őt
most onnan kicsalni és kelepcébe keríteni.
Szétnézett altisztei között.
– Signore „Trentatrante!”
A megszólított előléptetett. Marcona tekintetű egy alak
volt, a mellén három érdemrend, a pofáján négy sebhely; sűrű
összenőtt szemöldei alól villogó fekete szemek, merész sasorr, fekete
bajusz és körszakáll: igazi romagnai mintakép, termete a vatikáni viadoré.
– Te harmincad magaddal leszállsz a lóról, s puskáitokra szuronyt
tűzve, megkerülitek a bozótot. A vízárokhoz érve, a sűrű
rekettye oltalma alatt előrelopóztok, és lesben maradtok, amíg én az
országúton előretörök, s a szódafőzőnél elrejtett volónokra
ráütök. Azok akkor előjönnek rejtekükből: én visszavonulok
előlük, és becsalom őket magam után a bozótba. Ekkor előrohantok
a vízárokból, s hátul támadtok rájuk puskával, szuronnyal. Mikor helyben
lesztek, akkor ezt nekem hírül adjátok azzal, hogy azt a nádkúpot ott a füzes
közepén felgyújtjátok.
– Úgy lesz – szólt az altiszt, s kiválasztva harminc legényt,
azokat leszállítá a lóról, s elvitte magával gyalog a bozótba.
A franciák már akkor gyakorolták ezt a veszedelmes harci módot: a
lovasság egy részét leszállítani, s mint gyalogságot használni puska- és
szuronytámadáshoz.
A berekben ezalatt folyt az apró csatározás: egyes vitézek
párviadala kardtávolban, biztató lövöldözés puskából, pisztolyból, bizonytalan
eredménnyel.
A dombtetőn
álló hölgy hátrafordult, s csendes hangon mondá Lajosnak:
– De Fervlans jön
csapatja élén az országúton. Ráismertem.
– Akkor hát
siessünk mi is az üdvözlésére!
Azzal riadót
fúvatott, s elővezette tartalékcsapatját.
Annyi katonai
ismeretet ő is feltett ellenfeléről, hogy az ezt a réduit alakú
dombot itt a róna közepén megtámadatlan nem hagyja.
Nemcsak lovagias
büszkesége, de a katonai lélektan is azt tanácsolta neki, hogy ne várja be a
támadást. Olyan csapatot, mely először kerül csatába, jobb rohammal vinni
a tűzkeresztségbe, mint védelmi állásban várni azt be vele.
A szemközt
jövő két csapat meglehetősen egyenlő volt számerőre.
Mind a kettő
à cheval véve az országutat, kettős zárt sorban haladt, eleintén lassú,
majd gyors ügetéssel előre, két szárnyára szedve előretolt
csatározóit.
„Rajta magyar,
rajta!” rivallt a nemesi felkelő csapat, kardját villogtatva öklében; a
démonok, – régi csataedzett vitézek nevetve biztatták egymást a gúnyos
jelszóval: „avanti, avanti, signori briganti! Cavalieri ladri! Avanti!”
Most egyszerre
füstoszlop emelkedett a bozótbul. A füzes közepén álló nádkúp föl lett gyújtva.
Ez volt a De
Fervlans által várt jeladás.
E jeladásra a
démon-csapat megállt, s karabélyait vállról levéve, úgy tett, mint aki
ellenfelét nyugodtan akarja bevárni, hogy sortüzet adjon rá.
Ennek is tudta
Vavel az ellenfogását. Egyszerre csatárrajjá bontotta fel a csapatját, s
utasításul adta nekik, hogy ne sokat lövöldözzenek, nem ér a lóhátról puskázó
semmit, csak a hangja nagy; igyekezzék ki-ki a maga emberét megkapni, s aztán
karddal, fokossal vágjon közé.
A démonok
karabélytüze ropogott. – A hölgy a dombtetőn eltakarta irtózva az arcát. A
halál postái most repkedik kedvesét körül. – Nem ártottak meg annak. A régi
harcokban különös, válogatott szerencsétlenség kellett hozzá, hogy valaki egy
kósza puskagolyóba beleüsse a fejét.
Vavel sértetlenül
közelített ellenfeléhez, s egyenesen felé tartott.
Már messziről
megismerték egymást, s egymásra nevettek. Mintha csak két tornahős
találkoznék egymással a karusszeltéren egypár ví-rohamra.
Még tréfálózni is
ráértek.
– Holla hó!
Marquis de fer blanc! (bádogmárki) – kiálta Vavel gróf. – Leányt vártál,
legényt hoztam!
– Hohó,
csillagvizsgáló uram! – kiálta vissza a márki. – A lábad alá vigyázz: gödörbe
ne essél!
Azonban De
Fervlans nem követte el azon hibát, hogy mindjárt a csata kezdetén személyes
viadallal foglalja el a figyelmét. Vavel grófot egyik hadnagya fogadta: zömök,
napbarnította arcú szicíliai.
Az összecsapásnál
Vavel úgy kicsapta a kardot ellenfele kezéből, hogy az búgva repült fel a
levegőbe, s arra bal kezével letaszította a lovagot a nyeregből, ki
még a pisztolyához kapkodott.
– Nem úgy verik a
cigányt! – kiálta nevetve.
A hölgy ott a
dombtetőn hogy tombolt örömében a lábával!
Az első
rohamnak sikere volt. A volónok megállták a csetepatét. S De Fervlans hátrálót
trombitáltatott a csapatjának, melyet a csatárrajjá felosztott ellenfél
túlszárnyalt.
A halálfejesek ezt
győzelmi sikernek vették, s nagy „Rajta magyar, rajta!” kiáltással
nyomultak a hátráló ellenfél nyomába. Hanem az a szemlélő a dombtetőn
már vette észre, hogy ez csak cselfogás.
Katalin látta jól,
hogy bukdácsolnak a rekettyés vízárokban előre a lappangó démonok; piros
sisaktaréjaik fel-felcsillámlanak a sás közül. De Fervlans hátráló mozdulata
csak arra való, hogy Vavelt két tűz közé kerítsék.
– Vavel! vigyázz!
– kiálta teljes erejéből a nő. Azt hitte, hogy a csatazajban
meghallhatja azt kedvese. Messze volt az, s nem hallotta a kiáltást. Csak
ellenfelével volt elfoglalva, nem gondolt a szeretőjére. Megmondta azt
előre Katalin: ha azt meglátod, engemet el fogsz feledni.
S Vavel egyre
közeledett a kelepce felé. Már benne volt. A vízárkot elhagyta, mire a veres
sisaktaréjok gyorsan kezdtek a sás közt előrenyomulni. Hasmánt kúsztak a
sás között, mint az indiánok.
Katalin nem
tarthatta vissza magát többé. Nem volt asszony, hanem fúria. Lerohant a
dombról, felszökött az öszvérére, s utánavágtatott a kedvesének. A szíjostorral
vágta az öszvért, hogy az nyargalt vele eszeveszetten. Nem gondolt rá, hogy ha
meglátják a démonok, bizonyosan agyonlövik.
De Fervlans
hátrálása igen szép rendben ment végbe. A zsombikos, bozótos csatatér nem volt
vágtató rohammal elfoglalható. Bokorrul bokorra lehetett azt védelmezni.
Eközben előtörhetett a szuronyos csapat.
Ekkor Katalinnal
az a baj történt, hogy az öszvére az út közepén megcsökönyösödött, ami szokása
az öszvérnek, ha nagyon ütik: egy tappot sem akart tovább menni.
A hölgy leugrott
róla, s most már gyalog igyekezett Vavel közelébe jutni. Futni is jól tudott.
A vízárok egy nagy
kerek nádas mellett vitt el, melynek a közepéből egy vén terepély
fűzfa nőtt elő.
Mikor e nádas elé
értek a megkerülő csapat démonai, akkor kiugráltak az árokból a partra, s
feltűzték a szuronyaikat a puskáikra. S azzal egy sortüzet küldtek Vavel
fekete volónjainak a hátába.
S aztán „avanti!”
Hanem a nádas azt mondta nekik: „piano!”
Egyszerre oly kettős sortüzelés fogadta őket az eddig oly
csendes nádas mélyéből, hogy fele a csapatnak holtan, sebesülten elhullt,
a megmaradt rész pedig szemközt találta Sátán Laci cimboráit, akik iszaptól
feketén mint igazi ördögök, ugráltak eléjük a nádasból, s ki-ki a maga emberét
kiválasztva, kivont karddal rohantak reájuk.
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! – ordítá Sádán Laci a
vezényszót.
A megrémült démon-csapat a kétségbeesés hősiességével védte
magát; de ezúttal magához hasonlóra talált. Ezek is a társadalom
számkivetettei. Ezek is azért jöttek erre a mezőre, hogy egy elátkozott
életet elveszítsenek rajta: ezeknek is „rabló” a nevük, amíg a „hős”-sel
fel nem váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem
ereszti egymást élve.
A démonok vezetője gyönyörű szép fehér fogsorait
megmutatva fekete bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással
szemelte ki a maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az. Az volt a legcsúfabb.
Az is megbecsülte őt, és felé tartott.
A démonok decuriója kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiálta,
mellére ütve:
– Io sono il brigante Trentatrante! Harminchárom embert öltem már meg! Jer! Hadd
legyen ma a nevem Trentaquarante!
A rablóvezér
értett belőle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik, s ő is
kicserélte vele ez udvariasságot.
– No, hát az én
nevem meg Sátán Laci! S mármost hát „cseréljünk acélt!”
Azzal nekirontott
betyárosan, nem engedve másnak az első vágást.
Hanem biz az
ő acélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában tört ketté a démon
kardján.
Trentatrante
ördögien nevetett.
– Most én jövök!
Melyik ördög eszi
meg hát a másikat?
Ámde Sátán Laci
puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére, azt az egy vágást, amit a
fejére kapott, számba se vette. Katonadolog az! S a másik vágás már nem az
ő számára volt rendelve. Kicsavarta a kardot ellenfele kezéből, s a
harminchárom-emberölőt saját kardjával döfte keresztül.
Sátán Laci
legényei többségben voltak, a démon csapatot, alig került-fordult, levágták
vagy leteperték, s farkasgúzsban hagyták: s aztán azon véres arccal, maguk is
összevissza vagdalva, rohantak De Fervlans lovasságára.
De Fervlans, amint
a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját megkerülő csapatjának
tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót fúvatott, s erre a hátrálni látszott
démon lovasok megfordultak, s összecsaptak ellenfeleikkel.
A dsindsásban
veszedelem volt a harcolás: süppedék, zsombik, tüskebozót gátolta a lovast
mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette hasznát, attól tartva, hogy a
bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a lovak vészt nyerítettek, amint lábaik
alatt beszakadt a talaj; néhol a két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele
nyeregkápáig a dágványba, s feledve a harcot, ketten kétfelé igyekeztek
kimenekülni a feneketlen degetből.
A
sűrűségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a
kiáltozásokról hallá, hogy hol verekszenek. S a tusába mind a két fél úgy
belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita-jelszóra.
Vavel is hallotta
a háta mögött hangzó puskalövéseket, s ő is azt vette ki abból, hogy az
ellenfél egy csapatja megkerülte őt. Erre felhagyott azzal a hősregei
babonával, hogy az ellenfél vezérét kell megölni. A modern vezérnek más
feladata van. Közelebb inté magához a trombitást, hogy parancsot adjon neki a
visszavonulási jeladásra.
Az odaugrató
kornétás azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy zsombikban
elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvő lónak.
Három ellenséges
lovas De Fervlans kíséretéből odavágtatott egyszerre, hogy a kornétást
elfogja.
Vavel Lajos, látva
a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog, maga ugratott elő
annak a védelmezésére, s egyszerre három támadó ellen fogadta el a harcot.
De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél csodálatát is
felkölti, s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel vagdalkozott. Nem jött
hevélybe, nem osztott lesújtó csapásokat, hanem mind a három ellenfélnek a keze
fejét, könyökét, alkarját vagdalta össze, ami harcképtelenné tesz. De Fervlans
látta, hogy oldalognak vissza egyenként legdühösebb démonai, mialatt Vavel
volónjai kisegítik a kornétást a lova alól s a lovát is négy lábára állítva,
ismét felültetik rá. – Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet
jelt adnia visszavonulásra.
A csatamező
keleti oldalát sűrű, összegubancolt vad komlóbozót zárta el. De
Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás csapat, mely innen
elő fog törni, dönti el a viadal sorsát.
Végre megnyílt a
komlóberek, s előrohant belőle, nem Trentatrante, akit De Fervlans
várt, hanem Sátán Laci.
A véres, sáros had
szuronnyal rohant a démon-lovasokra.
A roham oly
véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De Fervlans
kétségbeesett a további küzdelem fölött.
Hogy az
oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, ő maga
vágtatott kísérőivel együtt a Sátán-csapat leverésére.
Vavel Lajos pedig
a nyomába.
Most már a
kornétásnak is megnyílt a trombitája: de nem a visszavonulásra, hanem:
„előre! előre!”
Sátán Laci véres
fejel, s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött De Fervlans-ra szembe.
De Fervlans
megismerte a cimborát.
– Hát tégedet
mégsem akasztottak fel? – kiálta rá.
A betyár fenekedve
felelt neki oda.
– Nálunk csak az
árulókat akasztják fel most.
S azzal egy
bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált volna, ott termett De
Fervlans lova előtt, s megragadva a ló zabláját, hogy az ágaskodva
emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi zsiványhumorral:
– Add meg magad, cimbora!
De Fervlans
dühösen vágott a kardjával Sátán Laci fejére, ágaskodó lova kengyelében
felemelkedve. Ez volt Sátán Lacinak mai nap már a második csapás, s ez úgy
látszik, hogy „erre a napra” elég volt neki, mert szédülten eloldalgott és
összeesett; hanem a kardját ott hagyta: markolatig döfve De Fervlans lova
szügyébe.
A márkinak alig
volt ideje kiugrani a kengyelből, hogy összeroskadó paripája maga alá ne
szorítsa.
Úgy tetszett,
mintha el volna veszve!
Csapatja teljes
felbomlásban s ellenfelének kócsagos csákója már közeledik a bokrok mögül.
Szép
vadrózsabokrok voltak: tele piros és testszín virágok csillagaival. Oly
magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki közülök.
De Fervlans
kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, amelyik szabadon
maradt.
A zsebéből
kivett egy levelet: Thémire levelét.
Eszébe jutott, hogy ha őt élve elfogják: ez a levél jogot ád
Vavel Lajosnak, hogy őt arra az egyetlen fűzfára itt a dsindsásban
fölköttesse. Ő nem ellenség volt, hanem átszökő: „pribék”.
Azt a levelet összegyűrte, és a pisztolyába tömte.
Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétől, alig húsz
lépésnyi tér; s De Fervlans remek lövő volt.
Vavel Lajos látta ellenfele előkészületét. Ő is kihúzta
hát nyeregkápájából az egyik lazarino comenazót. Neki is volt egy széttépni való levele, –
amiben De Fervlans ír „Thémire” felől. Ő is fojtást gyúrt abból, s
azt a pisztolyába tömte.
– Jó éjszakát,
Vavel lovag! – kiálta De Fervlans. – Itt küldöm a kedvesed levelét.
A pisztoly
eldördült, s a csákó megránduló állszíja tudatá Lajossal, hogy a golyó a
csákóján ment keresztül. Talán éppen a halálfőt találta. De nem csinált
halálfőt! A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erős.
– No hát fogadd te
a magad levelét retúr, marquis de fer blanc! – monda Vavel Lajos, s minden célozgatás nélkül
rásütötte a pisztolyt.
A levél égő
rongyai mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra, melynek tövét egy
halálra sebzett lovag piros vére áztatá.
De Fervlans márki
tragédiája be volt fejezve.
És a
császári princesszek szalonjai nem fogják őt többé elfogadni; és Joséphine
ölebei nem fogják őt megugatni, se az új császárnő ölebei nem fognak
farkat csóválni előtte; és a grand père táncát el fogják végezni nála
nélkül; és a szép, illatos öltönyű hercegnők nem fogják lesni
ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja őt „kedves hercegem”-nek
nevezni, – és Grassini nem fogja az ő kedvéért da capo elénekelni az
„ombra chiarát”!; se Isabey nem fogja őt megnevettetni majom-paródiájával;
– hanem majd eljőnek hozzá azok a sötétkék ércfényű bogarak, amik úgy
szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, ahol valami állati élet átalakul
növényi életté, s esztendő múlva már a mohátul nem fog látszani a
süllyesztő, amelyen át marquis De Fervlans a nagy színpadról eltűnt.
|