V.

Az egyik férfi, aki gólyalábakkal utazott tovább, Mátyás mester volt; akinek a távgyaloglásai e hadjárat alatt a mesével határosak voltak.

Vavel Lajos csapatját már Eszterházán találta Mátyás mester. A vezérrel tudatá, hogy az ellenség már megérkezett a pomogyi Rába-hídhoz, s a révcsárdánál rostokolni készül.

Vavel lovasai sem pihenhették még ki magukat, de ők legalább rendes utakon jöttek idáig; nem voltak elcsigázva: vezérük rögtön indulót fúvatott, kiosztotta altisztei között a rendeleteket.

Amint meglátta, hogy Katalin is felült az öszvérre, és csatlakozni készül hozzá, megfogta a kezét, s megkísérté ott marasztalni.

– Ne jöjj velem tovább. Maradj itt biztos helyen. Valami baj érhet.

De a nő nem hagyta rábeszélni magát. Nevetett.

– No, már kedves barátom, én igen nagy belépti díjat fizettem azért a látványért, amikor te megölöd Barthelmy Fervlans-t. Ha nem volt elég, még a fejemet is odateszem ráadásul: mert hogy te megölöd Fervlans-t, arról olyan bizonyos vagyok, mint az egy Istenről az égben.

Vavel értette őt egészen. A nő, aki oly nagyon tud szeretni, egy mindennapias asszonyi gyöngeség mögé akarja elrejteni igazi érzelmét, s kegyetlen kíváncsiságot szenveleg. Hősét akarja látni, hogyan győz. Pedig nem igaz. Együtt akar vele meghalni, ha elvész!

– Pedig lásd: a te jelenléted engemet csak gátolni fog a rendelkezéseimben: mert fél szemem mindig terád fog ügyelni, s lesz valami okom a félelemre, amikor azt nem volna szabad ismernem.

– Ne féltsd te magadat! Jobban ismerlek én! Mikor meglátod az ellenséget, elfelejtesz engem, s otthagysz. Nem maradok el tőled.

És nevetett.

Nevető asszonyt pedig nem lehet lebeszélni arról, aminek olyan nagyon jól nevet. Vavel Lajosnak meg kellett azt tudni, hogy ez az asszony mennyire megy a szerelmében. Egész a puskaropogásig, a kardcsattogásig, a piros vér kiontásig.

Meg kell neki azt tudni az utolsó próbáig, hogy Thémire-e vagy Katalin? Az élvhajhászó divathölgy-e vagy a halálig hű ara?

Trombitaszó nélkül indult ki a csapat az eszterházai fasorok közül, s amint a pomogyi berkekhez közelített, ott Vavel csapatjának egy részét csatárláncra osztotta fel, s úgy küldé előre portyázva, míg más részét egy tömegben tartva, vezette az országúton.

A Hanság bozótját elérték: a portyázók előrenyomultak a berekbe.

A sűrű berekkel benőtt rónán csak egyetlen halom volt. Az is emberkéz munkája. Egy sziksógyárnak a salakjából összehordott kráter, mely a mélyen fekvő épületet három oldalról fogta körül. Ezt a helyet foglalta el Vavel tartalékjával, lovasait elrejtve a hordott sánc mögé.

Maga, Katalinnal együtt, fölhágott e domb tetejére, s onnan nézte körül a tért.

Tábori távcsövével kiveheté a Rába hídját s a mellette fehérlő csárdát: az egész tér csupa bozót volt; az országút déli vonalától vonult egy vízárok a Fertőig, melynek mértani vonalait elevenzöld rekettyés jelölte.

– Tehát légy hadsegédem – szólt Lajos enyelgő szóval Katalinhoz. – Én leszállok e dombról, mert ha meglátnak, megtudják, mi van a hátam mögött; te parasztasszony vagy: nem tűnsz fel. Nézz a távcsövemmel a híd felé, s értesíts arról, amit látni fogsz.

De Fervlans-t a hadsegéde e szóval költé fel a méhser mellől:

– A bozótban veres süveges lovasok mutatkoznak!

De Fervlans rögtön kisietett a csárda elé, s lovasainak felülésre trombitáltatott, s azonnal megindított ő is egy portyázó csapatláncot a szemközt jövők ellen.

A sűrű bozótban csak a lovasok fövegeit lehetett látni, amint a folyondáros bokrok szövevénye közül kibukkantak. Itt a démonok fekete sisakjai, veres tollprémes tarajokkal, amott a volónok veres csákói a fehér halálfejekkel.

Egy-egy lövés hangzott innen is, túl is, ami nem sok kárt tett.

Azután hangos összeszólalkozások, amint a bozótban két ellen egymásra bukkant, s összecsapott. A sűrűben nem lehetett az ellenfél számerejét kitudni: Ha egy lovasra kettő-három csapott rá, perc múlva annak is két-három társa akadt. Hol egy inszurgenst, hol egy démont fogtak körül, s vitték már fogolynak, amint két-három társa összeszólalkozott, utánaeredtek, kivágták az ellenfél kezéből. A bozótban nem lehetett másképp, csak apró csapatokban küzdeni, mert a zsombikok gátolták a tömeges támadást, a lovak lába beszakadt a süppedő talajba, s a hancsikok között lovagjaikkal együtt elbuktak; minden lovasnak az ellenségen kívül még a földdel is kellett harcolni.

De Fervlans-hoz néhány sebesült érkezett vissza, aki keservesen mutogatta neki a beütött fejét, amit a sisakon keresztül belyukasztottak.

„Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!”

Azt a görbét bizony fokosnak hívják. Azért veszedelmes fegyver, mert aki azt a kezébe veszi, az nem számít arra, hogy védelmezze magát, az csak támadni készül; aztán az alakja is gonosz praktikával van kifundálva. Egy szívós csáti tölgybot végére kalapács alakú vas van húzva, melynek az egyik vége olyan, mint a sasnak a csőre. A sisaknak nagy ellensége, mely a kardvágást könnyen kiállja, de a fokos kampója lyukat üt rajta, és csúffá teszi.

– Ezek Vavel volónjai – monda De Fervlans, távcsövén át nézve az ellenfél lovasait. – Ismerem a felszerelésüket Jocrisse leírásából. A fokosaikra is ráismerek. Éppen ilyen „kezükszennyét” hagyták a dragonyosaim sisakjain, mikor néhanapján együtt mulattak a fertőszegi kocsmában. Thémire asszony árulása tehát tökéletes. Ő magát Vavelt hozta a nyakamra. – No hát majd ennek is megmutassuk, hogy a háború nem csillagvizsgálás. – Valamikor ez az úr katona volt, s nagyon rosszul végezte volna a hadi iskolát, ha elmulasztotta volna annak a dombnak a megszállását, ahol egy parasztasszony áll, piros kendővel a fején. Az ott egy szódafőző. Jól ismerem a helyet. Vavel úr főcsapatjának ott kell tartalékban lenni. Ha azt nem tette, megérdemli, hogy degradálják közlegénynek. Az lesz a mesterség, őt most onnan kicsalni és kelepcébe keríteni.

Szétnézett altisztei között.

– Signore „Trentatrante!”

A megszólított előléptetett. Marcona tekintetű egy alak volt, a mellén három érdemrend, a pofáján négy sebhely; sűrű összenőtt szemöldei alól villogó fekete szemek, merész sasorr, fekete bajusz és körszakáll: igazi romagnai mintakép, termete a vatikáni viadoré.

– Te harmincad magaddal leszállsz a lóról, s puskáitokra szuronyt tűzve, megkerülitek a bozótot. A vízárokhoz érve, a sűrű rekettye oltalma alatt előrelopóztok, és lesben maradtok, amíg én az országúton előretörök, s a szódafőzőnél elrejtett volónokra ráütök. Azok akkor előjönnek rejtekükből: én visszavonulok előlük, és becsalom őket magam után a bozótba. Ekkor előrohantok a vízárokból, s hátul támadtok rájuk puskával, szuronnyal. Mikor helyben lesztek, akkor ezt nekem hírül adjátok azzal, hogy azt a nádkúpot ott a füzes közepén felgyújtjátok.

– Úgy lesz – szólt az altiszt, s kiválasztva harminc legényt, azokat leszállítá a lóról, s elvitte magával gyalog a bozótba.

A franciák már akkor gyakorolták ezt a veszedelmes harci módot: a lovasság egy részét leszállítani, s mint gyalogságot használni puska- és szuronytámadáshoz.

A berekben ezalatt folyt az apró csatározás: egyes vitézek párviadala kardtávolban, biztató lövöldözés puskából, pisztolyból, bizonytalan eredménnyel.

A dombtetőn álló hölgy hátrafordult, s csendes hangon mondá Lajosnak:

– De Fervlans jön csapatja élén az országúton. Ráismertem.

– Akkor hát siessünk mi is az üdvözlésére!

Azzal riadót fúvatott, s elővezette tartalékcsapatját.

Annyi katonai ismeretet ő is feltett ellenfeléről, hogy az ezt a réduit alakú dombot itt a róna közepén megtámadatlan nem hagyja.

Nemcsak lovagias büszkesége, de a katonai lélektan is azt tanácsolta neki, hogy ne várja be a támadást. Olyan csapatot, mely először kerül csatába, jobb rohammal vinni a tűzkeresztségbe, mint védelmi állásban várni azt be vele.

A szemközt jövő két csapat meglehetősen egyenlő volt számerőre.

Mind a kettő à cheval véve az országutat, kettős zárt sorban haladt, eleintén lassú, majd gyors ügetéssel előre, két szárnyára szedve előretolt csatározóit.

„Rajta magyar, rajta!” rivallt a nemesi felkelő csapat, kardját villogtatva öklében; a démonok, – régi csataedzett vitézek nevetve biztatták egymást a gúnyos jelszóval: „avanti, avanti, signori briganti! Cavalieri ladri! Avanti!”

Most egyszerre füstoszlop emelkedett a bozótbul. A füzes közepén álló nádkúp föl lett gyújtva.

Ez volt a De Fervlans által várt jeladás.

E jeladásra a démon-csapat megállt, s karabélyait vállról levéve, úgy tett, mint aki ellenfelét nyugodtan akarja bevárni, hogy sortüzet adjon rá.

Ennek is tudta Vavel az ellenfogását. Egyszerre csatárrajjá bontotta fel a csapatját, s utasításul adta nekik, hogy ne sokat lövöldözzenek, nem ér a lóhátról puskázó semmit, csak a hangja nagy; igyekezzék ki-ki a maga emberét megkapni, s aztán karddal, fokossal vágjon közé.

A démonok karabélytüze ropogott. – A hölgy a dombtetőn eltakarta irtózva az arcát. A halál postái most repkedik kedvesét körül. – Nem ártottak meg annak. A régi harcokban különös, válogatott szerencsétlenség kellett hozzá, hogy valaki egy kósza puskagolyóba beleüsse a fejét.

Vavel sértetlenül közelített ellenfeléhez, s egyenesen felé tartott.

Már messziről megismerték egymást, s egymásra nevettek. Mintha csak két tornahős találkoznék egymással a karusszeltéren egypár ví-rohamra.

Még tréfálózni is ráértek.

– Holla hó! Marquis de fer blanc! (bádogmárki) – kiálta Vavel gróf. – Leányt vártál, legényt hoztam!

– Hohó, csillagvizsgáló uram! – kiálta vissza a márki. – A lábad alá vigyázz: gödörbe ne essél!

Azonban De Fervlans nem követte el azon hibát, hogy mindjárt a csata kezdetén személyes viadallal foglalja el a figyelmét. Vavel grófot egyik hadnagya fogadta: zömök, napbarnította arcú szicíliai.

Az összecsapásnál Vavel úgy kicsapta a kardot ellenfele kezéből, hogy az búgva repült fel a levegőbe, s arra bal kezével letaszította a lovagot a nyeregből, ki még a pisztolyához kapkodott.

– Nem úgy verik a cigányt! – kiálta nevetve.

A hölgy ott a dombtetőn hogy tombolt örömében a lábával!

Az első rohamnak sikere volt. A volónok megállták a csetepatét. S De Fervlans hátrálót trombitáltatott a csapatjának, melyet a csatárrajjá felosztott ellenfél túlszárnyalt.

A halálfejesek ezt győzelmi sikernek vették, s nagy „Rajta magyar, rajta!” kiáltással nyomultak a hátráló ellenfél nyomába. Hanem az a szemlélő a dombtetőn már vette észre, hogy ez csak cselfogás.

Katalin látta jól, hogy bukdácsolnak a rekettyés vízárokban előre a lappangó démonok; piros sisaktaréjaik fel-felcsillámlanak a sás közül. De Fervlans hátráló mozdulata csak arra való, hogy Vavelt két tűz közé kerítsék.

– Vavel! vigyázz! – kiálta teljes erejéből a nő. Azt hitte, hogy a csatazajban meghallhatja azt kedvese. Messze volt az, s nem hallotta a kiáltást. Csak ellenfelével volt elfoglalva, nem gondolt a szeretőjére. Megmondta azt előre Katalin: ha azt meglátod, engemet el fogsz feledni.

S Vavel egyre közeledett a kelepce felé. Már benne volt. A vízárkot elhagyta, mire a veres sisaktaréjok gyorsan kezdtek a sás közt előrenyomulni. Hasmánt kúsztak a sás között, mint az indiánok.

Katalin nem tarthatta vissza magát többé. Nem volt asszony, hanem fúria. Lerohant a dombról, felszökött az öszvérére, s utánavágtatott a kedvesének. A szíjostorral vágta az öszvért, hogy az nyargalt vele eszeveszetten. Nem gondolt rá, hogy ha meglátják a démonok, bizonyosan agyonlövik.

De Fervlans hátrálása igen szép rendben ment végbe. A zsombikos, bozótos csatatér nem volt vágtató rohammal elfoglalható. Bokorrul bokorra lehetett azt védelmezni. Eközben előtörhetett a szuronyos csapat.

Ekkor Katalinnal az a baj történt, hogy az öszvére az út közepén megcsökönyösödött, ami szokása az öszvérnek, ha nagyon ütik: egy tappot sem akart tovább menni.

A hölgy leugrott róla, s most már gyalog igyekezett Vavel közelébe jutni. Futni is jól tudott.

A vízárok egy nagy kerek nádas mellett vitt el, melynek a közepéből egy vén terepély fűzfa nőtt elő.

Mikor e nádas elé értek a megkerülő csapat démonai, akkor kiugráltak az árokból a partra, s feltűzték a szuronyaikat a puskáikra. S azzal egy sortüzet küldtek Vavel fekete volónjainak a hátába.

S aztán „avanti!”

Hanem a nádas azt mondta nekik: „piano!”

Egyszerre oly kettős sortüzelés fogadta őket az eddig oly csendes nádas mélyéből, hogy fele a csapatnak holtan, sebesülten elhullt, a megmaradt rész pedig szemközt találta Sátán Laci cimboráit, akik iszaptól feketén mint igazi ördögök, ugráltak eléjük a nádasból, s ki-ki a maga emberét kiválasztva, kivont karddal rohantak reájuk.

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! – ordítá Sádán Laci a vezényszót.

A megrémült démon-csapat a kétségbeesés hősiességével védte magát; de ezúttal magához hasonlóra talált. Ezek is a társadalom számkivetettei. Ezek is azért jöttek erre a mezőre, hogy egy elátkozott életet elveszítsenek rajta: ezeknek is „rabló” a nevük, amíg a „hős”-sel fel nem váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem ereszti egymást élve.

A démonok vezetője gyönyörű szép fehér fogsorait megmutatva fekete bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással szemelte ki a maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az. Az volt a legcsúfabb.

Az is megbecsülte őt, és felé tartott.

A démonok decuriója kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiálta, mellére ütve:

– Io sono il brigante Trentatrante! Harminchárom embert öltem már meg! Jer! Hadd legyen ma a nevem Trentaquarante!

A rablóvezér értett belőle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik, s ő is kicserélte vele ez udvariasságot.

– No, hát az én nevem meg Sátán Laci! S mármost hát „cseréljünk acélt!”

Azzal nekirontott betyárosan, nem engedve másnak az első vágást.

Hanem biz az ő acélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában tört ketté a démon kardján.

Trentatrante ördögien nevetett.

– Most én jövök!

Melyik ördög eszi meg hát a másikat?

Ámde Sátán Laci puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére, azt az egy vágást, amit a fejére kapott, számba se vette. Katonadolog az! S a másik vágás már nem az ő számára volt rendelve. Kicsavarta a kardot ellenfele kezéből, s a harminchárom-emberölőt saját kardjával döfte keresztül.

Sátán Laci legényei többségben voltak, a démon csapatot, alig került-fordult, levágták vagy leteperték, s farkasgúzsban hagyták: s aztán azon véres arccal, maguk is összevissza vagdalva, rohantak De Fervlans lovasságára.

De Fervlans, amint a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját megkerülő csapatjának tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót fúvatott, s erre a hátrálni látszott démon lovasok megfordultak, s összecsaptak ellenfeleikkel.

A dsindsásban veszedelem volt a harcolás: süppedék, zsombik, tüskebozót gátolta a lovast mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette hasznát, attól tartva, hogy a bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a lovak vészt nyerítettek, amint lábaik alatt beszakadt a talaj; néhol a két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele nyeregkápáig a dágványba, s feledve a harcot, ketten kétfelé igyekeztek kimenekülni a feneketlen degetből.

A sűrűségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a kiáltozásokról hallá, hogy hol verekszenek. S a tusába mind a két fél úgy belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita-jelszóra.

Vavel is hallotta a háta mögött hangzó puskalövéseket, s ő is azt vette ki abból, hogy az ellenfél egy csapatja megkerülte őt. Erre felhagyott azzal a hősregei babonával, hogy az ellenfél vezérét kell megölni. A modern vezérnek más feladata van. Közelebb inté magához a trombitást, hogy parancsot adjon neki a visszavonulási jeladásra.

Az odaugrató kornétás azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy zsombikban elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvő lónak.

Három ellenséges lovas De Fervlans kíséretéből odavágtatott egyszerre, hogy a kornétást elfogja.

Vavel Lajos, látva a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog, maga ugratott elő annak a védelmezésére, s egyszerre három támadó ellen fogadta el a harcot.

De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél csodálatát is felkölti, s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel vagdalkozott. Nem jött hevélybe, nem osztott lesújtó csapásokat, hanem mind a három ellenfélnek a keze fejét, könyökét, alkarját vagdalta össze, ami harcképtelenné tesz. De Fervlans látta, hogy oldalognak vissza egyenként legdühösebb démonai, mialatt Vavel volónjai kisegítik a kornétást a lova alól s a lovát is négy lábára állítva, ismét felültetik rá. – Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet jelt adnia visszavonulásra.

A csatamező keleti oldalát sűrű, összegubancolt vad komlóbozót zárta el. De Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás csapat, mely innen elő fog törni, dönti el a viadal sorsát.

Végre megnyílt a komlóberek, s előrohant belőle, nem Trentatrante, akit De Fervlans várt, hanem Sátán Laci.

A véres, sáros had szuronnyal rohant a démon-lovasokra.

A roham oly véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De Fervlans kétségbeesett a további küzdelem fölött.

Hogy az oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, ő maga vágtatott kísérőivel együtt a Sátán-csapat leverésére.

Vavel Lajos pedig a nyomába.

Most már a kornétásnak is megnyílt a trombitája: de nem a visszavonulásra, hanem: „előre! előre!”

Sátán Laci véres fejel, s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött De Fervlans-ra szembe.

De Fervlans megismerte a cimborát.

– Hát tégedet mégsem akasztottak fel? – kiálta rá.

A betyár fenekedve felelt neki oda.

– Nálunk csak az árulókat akasztják fel most.

S azzal egy bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált volna, ott termett De Fervlans lova előtt, s megragadva a ló zabláját, hogy az ágaskodva emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi zsiványhumorral:

– Add meg magad, cimbora!

De Fervlans dühösen vágott a kardjával Sátán Laci fejére, ágaskodó lova kengyelében felemelkedve. Ez volt Sátán Lacinak mai nap már a második csapás, s ez úgy látszik, hogy „erre a napra” elég volt neki, mert szédülten eloldalgott és összeesett; hanem a kardját ott hagyta: markolatig döfve De Fervlans lova szügyébe.

A márkinak alig volt ideje kiugrani a kengyelből, hogy összeroskadó paripája maga alá ne szorítsa.

Úgy tetszett, mintha el volna veszve!

Csapatja teljes felbomlásban s ellenfelének kócsagos csákója már közeledik a bokrok mögül.

Szép vadrózsabokrok voltak: tele piros és testszín virágok csillagaival. Oly magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki közülök.

De Fervlans kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, amelyik szabadon maradt.

A zsebéből kivett egy levelet: Thémire levelét.

Eszébe jutott, hogy ha őt élve elfogják: ez a levél jogot ád Vavel Lajosnak, hogy őt arra az egyetlen fűzfára itt a dsindsásban fölköttesse. Ő nem ellenség volt, hanem átszökő: „pribék”.

Azt a levelet összegyűrte, és a pisztolyába tömte.

Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétől, alig húsz lépésnyi tér; s De Fervlans remek lövő volt.

Vavel Lajos látta ellenfele előkészületét. Ő is kihúzta hát nyeregkápájából az egyik lazarino comenazót. Neki is volt egy széttépni való levele, – amiben De Fervlans ír „Thémire” felől. Ő is fojtást gyúrt abból, s azt a pisztolyába tömte.

– Jó éjszakát, Vavel lovag! – kiálta De Fervlans. – Itt küldöm a kedvesed levelét.

A pisztoly eldördült, s a csákó megránduló állszíja tudatá Lajossal, hogy a golyó a csákóján ment keresztül. Talán éppen a halálfőt találta. De nem csinált halálfőt! A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erős.

– No hát fogadd te a magad levelét retúr, marquis de fer blanc! – monda Vavel Lajos, s minden célozgatás nélkül rásütötte a pisztolyt.

A levél égő rongyai mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra, melynek tövét egy halálra sebzett lovag piros vére áztatá.

De Fervlans márki tragédiája be volt fejezve.

És a császári princesszek szalonjai nem fogják őt többé elfogadni; és Joséphine ölebei nem fogják őt megugatni, se az új császárnő ölebei nem fognak farkat csóválni előtte; és a grand père táncát el fogják végezni nála nélkül; és a szép, illatos öltönyű hercegnők nem fogják lesni ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja őt „kedves hercegem”-nek nevezni, – és Grassini nem fogja az ő kedvéért da capo elénekelni az „ombra chiarát”!; se Isabey nem fogja őt megnevettetni majom-paródiájával; – hanem majd eljőnek hozzá azok a sötétkék ércfényű bogarak, amik úgy szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, ahol valami állati élet átalakul növényi életté, s esztendő múlva már a mohátul nem fog látszani a süllyesztő, amelyen át marquis De Fervlans a nagy színpadról eltűnt.