VI.

A démonok vezérük eleste után igyekeztek visszavonulási útjokat megtalálni.

Vavel Lajos volónjai egész a hídig üldözték őket. Ott a menekülők egy csapatja leszállt lovairól, s fegyvertüzeléssel tartóztatá vissza az üldözőket, míg társaik a dobogóról lehányták a padlókat a vízbe, akkor aztán az utolsó védelmezők a pusztán maradt mestergerendákon futottak végig. Ezt a mesterséget lóháton nem lehetett utánukcsinálni.

A tér, hol a csatározás leghevesebben folyt, üresen maradt már, mire Katalin oda megérkezett.

Csak akkor, mikor a vérmezőn széttekintett, borzadt össze.

Minő Istentől elátkozott hely ez!

Itt egy mozdulatlan alak fekszik hanyatt a zsombikokon keresztül, hátraszegzett fejét a földre csüggesztve, s megdermedt kezének égre meredő öt ujjával a semmibe markolva. Mit akar ott? Láthatatlan ellenséget fojtogatni vagy láthatatlan nemtő segélyét kérni, hogy emelje fel?…

A pocsolyában még lubickol valami. Haldokló, aki nem akarja elhinni, hogy itt van a túlvilágnak a kapuja, s mellére szorítva tenyerét, még csukogatni próbálja az ajtót, melyen keresztül a lélek elillan…

A legázolt sás közül fel-felemeli a fejét egy vergődő paripa, s rémült szemeiben a leáldozó nap tűzfényével, félelmesen nyerít végig a pusztaságban…

Egy rekettyebokorban alig hallható hangon, mintha távolból jönne az, énekli valaki: „Ave Maria… ave Maria…”

A nagy, széles levelű mozsárvirágokon, mint korán reggel, ott ragyog a harmat; csakhogy piros a gyöngye: piros vér.

Katalin mint az álomjáró ődöngött e kietlen téren.

Egyedüli eszméje, mely idehozta, az volt, hogy felkeresse azt a helyet, ahol Lajost De Fervlans-nal összetalálkozni látta. Bízott a szívében, hogy az, mint a delejtű, oda fogja őt vezetni abban a bozót-tömkelegben.

A nagy fűzfát, mely oly magányosan állt ott a dsindsás közepén, már egész serege ülte el a hollóknak, varjúknak. – Arra gondolt, hogy nem fogja nekik prédára ott hagyni a kedvesét.

Egyszer egy nagy virágzó vadrózsacsalit állta el útját. Túl rajta egy paripa hevert elnyúlva, szügyében egy kard markolatával. A mohos tér közepén ragyogott egy ércsisak, elején az aranyozott császári sassal. Egy magasra kiemelkedő zsombik mellett feküdt egy sáros, véres fejű alak, fekete darócöltözetben, ökölre szorított bal kezével a mögötte levő sás közé markolva. Halottnak látszott.

Amint a pórnőnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával vizsgálódott a kis tisztás terén: a rózsabokor aljából lázas nyöszörgés hangja kelt elé. A megszólító magyarul beszélt.

– Ah, jó asszony, az Isten irgalmára… hozz nekem egy ital vizet.

Katalin nem kérdezte: ki az? Jó barát-e vagy ellenfél? A sebesült mind felebarát.

– Mindjárt hozok.

Ha markotányosné-készülékeit ott nem hagyta volna az öszvéren, könnyen teljesíthette volna a sebesült kívánatát; így azonban még elébb utána kellett annak járni.

Felvette a tér közepére kigördült aranyos sisakot, hogy abba merítsen vizet.

Hiszen víz volt ott körös-körül mindenütt; de minő víz? Növényrohadéktól zöldülő, ázalagoktól nyüzsgő, undorbűzű pocsétanyirok. Azt enyhítőül nem lehetett embernek adni.

Eszébe jutott Katalinnak az a monda, hogy a hansági pásztorok, mikor megszomjaznak, egy elvágott nádszálat dugnak le mélyen a süppedő talajba, s azon keresztül a föld alatt folyó tiszta víz felbuggyan alulról, s tűrhető italul szolgál.

Megkísérté azt. Leszúrt egy hosszú nádszálat a mohos talajba; mikor jó mélyen volt, egyet szítt rajta a szájával; az első szívásra ugyan telejött a szája mindenféle hínárízú folyadékkal; hanem a következő pillanatban megvolt az az öröme, hogy a nád végén ölnyi magasra látta felszökkenni a kristálytiszta vizet, mint egy szökőkút sugarát. – Lám, milyen könnyen megy itt az artézi kútfúrás!

Katalin nőies gyönyörrel tartotta alá e paraszt tudománnyal készített ugrókútnak a sisak öblét. A női kedélyben megvan az, hogy a legsötétebb aggodalmak közepett, ily rémületes helyen, mint ez, körülborzongatva a friss csatatér rémeitől: emberek között, kik most készülnek kísérteteknek, egy ilyen gyermekörvendeztető tünemény még gyönyörűséget szerez neki; s addig a pillanatig, amíg ezt a napsugárban szivárványjátszó kristályvizet nézi, elfelejt mindent, ami keserű – és gyönyörködik.

Előbb kiöblíté a sisakot, mint rendes asszony szokta tenni vízhordó edénnyel, aztán telecsorogtatá azt. Maga is szürcsölt belőle. Édes volt a víz és üde.

Azután fogta a sisakot, és odavitte a vadrózsabokorhoz, ahonnan a nyögés hangját hallá.

A sebesült lovag hanyatt feküdt a fűben, s arcát az ég felé emelte.

Katalin bizony nem ismert rá.

A halál nagy művész: tíz perc alatt más álarcot ád a komédiásnak, mint aminőt életében viselt. E sárga, színtelen arcokat, e besüppedt szemeket, ez elferdült ajkakat nem látta ő soha. Ez az egész tekintet nem volt emléke lapjaira lerajzolva. Odahajolt hozzá, hogy a vízzel telt sisakot ajkaihoz tartsa.

Hanem a lovag ráismert az ő arcára a parasztfejkötő alatt is.

– Thémire! – hörgé eliszonyodva, s kezét védelemre emelte elé.

E névre, e hangra valami istennői düh állta el az asszony szívét. Nem ahogy asszonyok dühöngenek, hanem ahogy Juno, ahogy Minerva, ahogy Diana tudott kegyetlenkedni azokon, akik felséges haragját lángra lobbantották; oly emberfölötti bosszú rendíté meg egyszerre minden idegeit.

– Fervlans! – kiálta rá fogait összecsikorgatva, s sarkával homokot rúgott a haldokló szeme közé. – Te fekszel itt! Te átkozott! Megölted a leányomat! Soha meg ne bocsásson neked érte Isten! Amivé engemet tettél és gyermekemet! Halj meg, azzal a képpel a szemed előtt, amit most látsz. S rettegj attul a gondolattul, hogy a másvilágon még rád találok.

S e szóknál szilaj, féktelen dühvel emelte magasra két kezével a vízzel tölt sisakot, mintha annak tartalmát a haldokló arcába akarná önteni.

Az pedig megfordult, arcát a zöld mohába hajtá, és nem mozdult meg többet.

Katalin újra emberi érzések hűs régióiba kezdett alászállni. A kezével magasra emelt tárgy: vitézi sisak egykor, vízhordóedény most, vízikígyók tanyája holnap, aláhanyatlott kezében. Magához tért, körültekintett. Akkor észrevette, hogy az a másik alak, aki a zsombikhoz támasztva a hátát fekszik panaszatlanul a földön, azt a kezét, mellyel az imént a sásba kapaszkodott, most leeresztve tartja. Ez talán még él: ezt még meg lehet menteni.

Odament hozzá, s a sisakban hozott vízzel lemosta annak arcáról a vért és iszapot. Ah, milyen rút arc volt! Az iszonyatos eszményképe. Mégis leöblítgeté azt a hideg vízzel. Aztán megmosta sebeit. Ah, mily rettenetes vágások a koponyán! Be mélyen a csontba. Iszonyat rájuk nézni! Mégis kimosta azokat. Volt egy pillanatja, amikor az iszonyat elfogta érzékeit: kéket, zöldet látott maga előtt; hanem aztán, mikor feltekintett az égre, a hófehér bárányfelhők között úgy tetszett neki, mintha egy hófehér ruhás alakot ismerne meg, aki biztatóan int le hozzá: „Úgy úgy, anyám! Én is így tettem! Tanuld meg te is!” – Azután fogta patyolatgyolcs nyakkendőjét, s bekötözgeté vele a tátongó sebeket. Olvasta valahol, hogy a fekete nadálytő levele jó sebforrasztó. Az a piros csengettyűs virág bőven terem ott a zsombikok alján; azzal takargatta be a sebeket.

Hová lett a kényes úrhölgy, aki elsápadt, ha vérről beszéltek előtte, s elájult az érvágás láttára? Hová lett a szalonok túlfinomult idegzetű komédiásnéja; aki különbséget tudott tenni, melyik embert kell meglátni, melyiknek az ujja hegyét nyújtani, melyiket észre sem venni? – Ott térdelt a rongyos közvitéz mellett, nem sajnálva szép, fehér kezeit annak a szennyétől; s vizsgálta a kezébe vett kezén az üteret, hogy van-e még benne élet.

Egyszer aztán meglátta ennek a kéznek a hüvelykujján azt az acélgyűrűt, azzal a három liliomos címerrel.

– Sátán Laci! – sikolta fel a hölgy örömteljes meglepetéssel, s mintha az volna a világ legszebb Adonisza, mintha atyja, bátyja, vőlegénye volna, oly gyöngéden vette a fejét a karjai közé, hogy jobb fekvést adjon a testének; s gyöngéd hangon hívogatá vissza az életre: „Ébredj! Tekints fel! Kezdj újra élni!”

Óh, hiszen ez volt az az ember, akire rá volt bízva, hogy Marie-t vigye el a veszélyeztetett helyről: ő tudja, hogy hova lett az a leány, aki ha elvész, Lajos szívét meg nem gyógyítja az ő szerelme soha. Ha ezt a leányt veszedelem érte, akkor ez a balsors, mint egy átokmondás fog őközötte és Vavel között állni, mert ő volt annak megindítója!

Azért ápolta olyan nagyon azt az ijesztő pofájú rablót.

Hisz megfoghatatlan rejtély volt előtte, hogy kerülhetett az most ide, mikor annak útban kellene lenni Marie-val Győr felé. Nem találta-e meg a leányt? Nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette-e? Elfutott-e az másfelé? Hátha De Fervlansnak egy másik csapatja a Fertő túlsó oldalán került Fertőszegnek, s elrablá a leányt?

S ez a holt ember itt oly makacsul hallgat, s nem felel meg ezekre a kérdésekre.

– Ébredj fel! Ébredj fel! Nem szabad meghalnod!

S Sátán Laci csakugyan jó szófogadó ember volt. Ha olyan nagyon hívták, hát megemberelte magát. Felnyitotta szemeit, s látott maga előtt egy asszonyt térdepelni. Azután felnyitotta a száját, s azt mondta:

– Ihatnám!

Katalin sietett neki friss vizet hozni a sisakban a szökőkútjából.

Odavitte neki, térdére emelte a sebesült fejét, odatartá ajkaihoz a sisak ernyőjét, s tartotta ott, amíg az ivott.

– Köszönöm, hugám!

Arra a sebesült megint le akarta tenni a fejét a fűbe, s kedve volt megint halottnak lenni egy kicsinyt.

De Katalin nem engedte őt leszédülni, tele markába meríté a vizet, azzal locsolta Sátán Laci arcát, míg az újra magához tért, s azt dörmögé, hogy „No mi baj?”

– Laci bácsi! – beszélt hozzá szépen Katalin. – Nézzen csak rám, nem ismer meg? Én vagyok az úrnő, aki a feleségét, gyerekét magamhoz vettem. A Lackó gyerek nevelőanyja.

Erre a szóra a sebesült szája valami idétlen nevetésre nyílt fel. Egy fekete üreg, melyből az hangzik „hahaha”.

– Hahá! – A Lackó gyerek – fürge gyerek! Majd meglőtt a kisasszonya miatt.

– Úgy? úgy? Szóljon a kisasszonyáról! Hova tette? Mi lett belőle? Az a lovag, aki önnek ezt az acélgyűrűt adta, az én hites mátkám. Annak a kincse volt az a leány! Önre volt az bízva. Hová tette ön? Nézzen rám! Emelje fel a fejét.

A sebesült karikára felnyitotta a szemeit. Gondolatjait látszott keresni. Aztán dadogva adogatta elő.

– A szép kisasszonyt – a Névtelen Várban – nem kell félteni. A Lackó gyerek – fürge gyerek. S az én feleségem becsületes asszony.

– Tudom, tudom! Derék fiú és becsületes asszony. De szóljon, az égre kérem. Laci bácsi, édes Laci bácsi, kedves, jó Laci bácsi! Ne hunyja be a szemeit; csak egy pindurka kis percig legyen ébren, s mondja meg, hova lett az a leány, akit önnek ezzel kellett megszólítania: Botta Zsófia! Hova lett?

E szóra a sebesült egyszerre felkapta a fejét; s mintha egy világos percet kapott volna elkábulatából, sietett elmondani: „A Botta Zsófiát a feleségem vitte el Győrbe. – Lackó fiam kísérte – ezóta ott vannak.”

Óh, hogy ápolgatta, dédelgette a sártól, vértől szennyes alakot e vigasztaló szókért a delnő, hogy igazgatta a köteléket sebzett homlokán, s törülgette a vért rettentő arcáról, mint egy gondos anya, aki a gyermekét találta fel a csatamezőn.

Valaki nézte ezt a közelből, a háta mögül. – Vavel Lajos.

Nézte, hallgatta, csodálta.

Csendesen, a mohában nem hangzó léptekkel odakerült mellé, s aztán keblére ölelte az örömében felsikoltó hölgyet.

– Óh, milyen asszony vagy te!

*

Vavel fekete volónjai becsülettel állták ki az első kísérletet. Nem váltak szégyenére a nagy fennyen feltűzött halálfejnek. Az ellenségnek egyik leghírhedettebb csapatjával mérkőztek össze, s azt visszavonulásra kényszeríték, adtak neki emlékül sebeket, s itt fogtak tőlük emlékbe halottakat, foglyokat és prédalovakat.

Azonban Sátán Laci csapatjához sem szabad hálátlanoknak lenniök; aztán meg ahhoz a jó földhöz sem, mely velük együtt harcolt. Ez a kettő ütötte helyre az aránytalanságot a két harcoló fél között. Mert bizonyára a démon-légió csupa harcedzett kegyetlen vitéz volt, a halálfejes bandérium pedig merő újonc.

Nem is voltak hálátlanok: Sátán Lacit keresztbe fogott puskákra fektetve vitték el magukkal, s a hű szövetséges földnek átadták a csatatér legdrágább kincseit, a halottakat.

A volónok közül is több ott veszett, s Vavel Lajos a csata utáni éjszakát jobbadán azzal töltötte, hogy az elesettek szülőinek, rokonainak vigasztaló leveleket írt. A sebesülteket pedig szekerekre rakatta, és elküldte Komáromba. Ott volt a tábori kórház.

Másnap reggel visszatért a csapatjával az inszurgens táborhoz. A kapuvári révnél megtudta, hogy tegnap reggel az a szekér, mely Marie-t és kísérőit vitte, szerencsésen átkelt a Rábcán. Éjjel érkeztek; akkor nem lehetett a megáradt folyón átmenni a komppal, a hidat pedig elhordta a vízár.

És így, ha a csodák közbe nem jönnek: ég, föld, víz, tűz és emberszív csodái, akkor a démonok csakugyan ott lepték volna a menekülőt.

Mikor a táborhelyre megérkeztek, olyan diadallal fogadták őket, mintha Napóleon egész táborát levágták volna. Kivált az alispán. Az volt csak nagyra az ő soproni legényeivel! Túltesznek azok valamennyin! Olyan hadvezér sem volt előtte több, mint Vavel Lajos. De még annak a menyasszonya is ritkítja párját a hősnők között. Nagyobb híre lesz ennek, mint a saragossai hősleánynak, vagy Spatár Eudoxiának, a görög szabadságharc amazonjának.

Lajos pedig éppen a megfordított nézeten volt, s mátkáját mindenféle semiramisi hírnévtől megfosztani törekedett; nem is lehetett tőle azt rossz néven venni.

– Te, kedvesem, most rögtön Győrbe utazol, s Marie-t gondod alá veszed. Fertőszegről odahozatsz mindent, amire szükségetek van. A Dunántúl egyedül Győr a biztosított hely, s a nemesi felkelő had ott fog összeseregleni; ott alakul rendes hadcsapatokká, minélfogva kétségtelen, hogy az nem válik a háború színhelyévé, miután a két hadvezérnek, kik Olaszországból és Tirolból vonulnak Magyarországra, az a feladatuk, hogy az olaszországi ellenséges hadsereget addig feltartsák, míg a felkelő tábor felszerelve és hadászatilag beosztva lesz, s akkor azzal együtt csatlakozzanak a generalissimus nagy hadseregéhez amely esetben viszont Eugène alkirály hadserege Napóleon ármádiájához fog sietni. Tiszta képtelenségnek tartom, hogy Győr közelében valami nagyobb csata fejlődhessék ki. Ott tehát egész bátorságban lehettek. Ha élünk, egymásé leszünk. Vedd tőlem jegygyűrűnek ezt az acélgyűrűt.

Az ugyan Katalinnak minden ujjára nagy volt, de azt ígérte, hogy majd kibélelteti arannyal, úgy foga viselni.

– Most már kinyithatod a kulcsával az ércládikát is. Vidd el azt Marie-nak. Meglátod, milyen örömet szerzesz neki vele, ha felnyitod azt, s ő látni fogja, hogy ami benne van, – az pernye és hamu. Óh, hányszor kért ő engem erre!

Azzal megcsókolgatá szíve szerint az ő szerelmes menyasszonyát, s felültetve őt a szekérbe, lelkére köté, hogy mindkettőjük egészségére vigyázzon, s aztán – a sok szép osztrák tisztek valamelyikébe ott a főhadiszálláson belé ne szeressen. Aztán utána futott, még valamit elfelejtett. – Ezt a csókot meg adja át Marie-nak; de biz abból az „egy” csókból Győr városa minden árva hajadonát elláthatta volna Katalin izenettel…