TIZENEGYEDIK RÉSZ
Férfiak dolga
I.
És mármost hát egy
darab ideig vége minden asszonyokkal való históriának, csak férfiak maradtak a
színen; kegyetlen, kardköszörülő férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú
történetet.
Vavel gróf, amint
portyázó csapatjával a Rábához visszatért, Katalint elküldé Győrbe,
lelkére kötve, hogy Marie-tól azontúl el ne váljon. Ő maga nem kísérhette
kedvesét oda, mert csapatjával rögtön a Szigetközbe betört franciák ellen kellett
indulnia. De megígérte neki, hogy mihelyt egy szabad napja lesz, meglátogatja
őket, s addig is sűrűn fognak egymással levelezni.
De bizony ő
az ígérete első felét nem válthatta be; mert olyan nap nem virradt rá
nézve többé, mely asszonyokkal találkozásra lett volna rendeltetve.
A Himfy írójának
kötetre menő epedő levelei szerelmes feleségéhez eleven képét nyújták
annak a kornak, melyben két szerető szívnek hónapokon keresztül nem
lehetett egymással egy pillanatra is találkozni, ha csak néhány mértföldnyi
távol választotta is el őket egymástól.
A táborozás gyors
eseményei Vavel Lajost mindennap új meg új jó barátokkal ismertették meg,
kiknek lelkesedése őt is magával ragadta. Egy új, sajátszerű népet
tanult megismerni, aminőről soha könyvekben nem olvasott.
S voltak jó
barátok, akikkel ma összeölelkezett, s holnap már a lovagtalan paripájukat
látta elővezetve: a jó barát ott feküdt már valahol a szép zöld
mezőn.
Különösen a derék bácskai lovasokat, akik oly jó vitézek a
kardcsattogás közt, mint amilyen jó cimborák a pohárcsengés közt, nagyon
megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú franciák.
Hanem a szíve dolgai iránt egészen nyugodt lehetett Vavel Lajos.
Mindennap felkereste a futár Győrből, akármerre kalandozott, azzal a
kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie írták számára
teli, egész a papír széléig. S az tele volt jó kedéllyel, örömmel, reménnyel,
jövőben való megnyugvással.
Milyen nevettető jelenet volt az, ahogy Katalin leírta, mikor
az acélládikót átadta Marie-nak, s aztán felnyitotta azt a rejtélyes kulccsal!
Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány, arcát is
félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte ujjai hegyével, hogy annak
rejtelme pernye és hamu, kacagott fel nagy örömmel. – Ah, milyen boldog lett
egyszerre! Hogy rettegett nagyságától megszabadulhatott! Most már szabad neki
az egész világra nézve senkinek és semminek lenni. – Most már lehet „valaki!” –
Ha örömet akar neki szerezni Katalin, hát úgy szólítja, hogy „Sophie!” Rég azt
akarta ő már!
Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi csatáját a Hanságban:
ezt mindennap újra el kell neki regélni.
Aztán minden reggel, minden este elmennek együtt a templomba
imádkozni az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden veszélytől. Ez az
ő mindennapi látogatásuk, mulatságuk, vigasztalásuk. Az ő imájuk
védni fogja az ő egyetlenüket.
Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az ellenséges golyók
füttyentettek egyet közbe a légből.
És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék vezére, a hős
Stipsics, éppen ilyen levelet olvasott fel neki tegnapelőtt a
menyasszonyától, – s ma már úgy hozták haza a homlokán keresztüllőve.
*
Ej! hallgasson el
a csalogány most, hadd szóljanak a trombiták.
|