V. A „névtelenek”

De hát ha csupa hősökből és vitézekből állt az inszurrekció, honnan vette magát az a szégyenletes adat a magyar történelemben arról a gyalázatos futásról? Nem történt az meg? Nincs abban semmi igaz?

Megtörtént. Egészen igaz.

A tiszántúli inszurgens hadcsapatok még útban voltak.

Egy gyalog zászlóalj közülök már túlhaladt Budán, s vonult az egyenes úton Győr felé.

A történetíró nem nevezi meg a zászlóaljat. Címere, mint a velencei dogék arcképsorozatában Foscarié, fekete fátyollal van behúzva. Névtelenek maradtak.

Nem szépítjük a dolgot. Feljegyezzük, hogy tiszta, tősgyökeres magyar nemesek voltak. Fegyverzetük – csak olyan, mint a többié: – rossz. Kovátlan, sárkánytalan puskák, rozsdás szuronyok; – de karjaik csak olyan jók, mint a többié. A Győr alatt küzdők megmutatták, hogy nincs rossz puska! Ha nem sül el a likas vége, elsül a puska agya, csak közelebb kell menni az ellenséghez.

Délre eljutottak Bánhidáig: ott a Vérteserdő alja, a szép Tata folyócskával a szélén, kellemetes pihenőhelyül ajánlkozott a nagy hegymászás után, s nyár volt, amikor minden bokor szállást ad. Ott letelepedének, és hozzáfogtak a falatozáshoz.

Cigányt is hoztak magukkal: azt hogy hagyták volna otthon? s az húzta nekik keservesen a „Sárga csizmás Miskát!”

Egy délceg csoport kiállt a szép tisztásra, s elkezdte a toborzóst táncolni: annyira nincs a magyar vitéz elfáradva soha, hogy ha a lába alá húzzák a nótát, kész ne legyen a táncra.

A csapra ütött hordó, s a lacikonyha süstörgő bográcsa körül aztán elfeküdt a táncoló csapat lassanként, csak egy daliás legény rakta még egymagában, vállára vetve a panyóka mentét, s csattogtatva térdéhez a rezes kardot.

– Nézd, hogy rúgja a port a Sámsonverő!

Ezt az egy nevet hallani. S ez is csak adott név. Így nevezik azt a legényt kegyetlen nagy testi erejéről. Onnan kapta, hogy egyszer híres birkózó komédiás járt a vidéken, aki Sámsonnak hirdette magát, s száz forintokat kínált annak, aki őt le tudja gyűrni. A mi nemes legényünk nem sajnálta tőle a fáradságot, s úgy teremtette a Sámsont a földhöz, hogy annak menten kificamodott a lába. S mikor aztán a levert komédiás ki akarta fizetni a pénzt, azt mondta: nem kell neki, csak úgy barátságból tette. Innen maradt rajta a Sámsonverő.

– No gyere már! – biztaták a bográcsban halászók – mert majd nem marad!

– Az se nekem lesz baj, hanem a franciának, mert két franciával többet eszem meg ma vacsorára!

S legelébb is, hogy a szomját elverje, felvette két kézzel a gönci hordót, s úgy ivott belőle, mint más ember a kulacsból.

– Csak a puskáink ne volnának ilyen rosszak! – exceptívázott egy perpatvaros atyafi.

– Ejh, kell is puska a franciának! Ha a dohányzacskóm jól meg van tömve, azzal agyonütöm.

– Hát láttál te már franciát?

– Hogyne láttam volna? Hát négy év előtt, mikor az első „francia futás” volt, hozzánk is hoztak egy csoport maródit; én is felfogadtam egyet; de csak olyan volt az, hogy ha nagyot trüsszentettem, hát hasra esett, s mikor legelőször megkóstoltattam vele a paprikás bürgét, le akarta vágni az orrát: azt gondolta: mérget evett, az csapta fel az orrát. Nem kell a franciának töltött puska; meg lehet azt ölni töltött káposztával.

Ez már igazán odatalált.

– Békával él a, meg heringgel. Akármi legyek, ha nem láttam, mikor a cserebogarat ette a kertben.

– A cserebogarat!

Sámsonverő valamennyi fűzfánfütyülő, jégenkopogó, kifordított bundában járó szentekre esküdött, hogy igazat mond.

Rengeteg hahotára buzdítá vele az egész társaságot.

S még olyan ellenség mer ide bejönni, aki cserebogarat eszik!

– Aztán akármit mondtam neki, mindenre azt felelte, hogy keszkövolevú.

No még csak azt kellett megtanulni.

– Mármost legalább tudunk vele beszélni, ha összeakadunk: keszkövolevú.

Hanem hát danoljunk egyet. „Ácsi!” more! Most mi fújuk. Álljatok karikába!

S fújták a hetyke dalt:

„A nagy hírű Attilának-nek-nak
A nagy Bendegúz fiának-nek-nak
Csak nevének hallására-re-ra!
Kibújt a tótból a pára-re-ra!”

– Hát még a franciából, aki csak cserebogarat eszik!

A zászlóaljparancsnok azonban már úgy találta, hogy jó volna odább sietni, s parancsot adott a századosoknak, hogy állítsák fel a zászlóaljat.

Parancsot? Ilyen szó nincs a Páriz Pápaiban.

A százados odalépett a mulatozó körbe, s kardját hivatalosan kivonva, odaszólt közéjük:

– Talpra legények! Vége a mulatságnak.

– A kutyámnak parancsolsz! Annak is csak, ha én engedem! – veté neki oda hetykén a Sámsonverő. – De nagyra vagy vele, hogy most kapitány vagy! Majd ha eljön a restoráció, bezzeg a kis ajtóra jössz könyörögni, hogy ne csapjunk le az esküdtségből! Gyere, jobb lesz, igyál velünk egyet.

S a százados mit tehetett? A Sámsonverő híres választó kortes: nem jó lesz őt megbántani.

– Jobb lesz, ha visszadugod a tokjába azt a dohányvágó kést!

– Mit? Dohányvágó kés? Ez a legjobb fringia; olyan vas, hogy a te rozsdás kardodat úgy metszi ketté, mint a siflit.

– Az enyimet? Ide vele!

Azzal felszökött helyéről a Sámsonverő, s kirántva a kardját, kitartá azt az ég felé emelt heggyel; rettenetes karján csak úgy vonaglottak az izmok, mintha kígyók tekergőznének egymáson.

– Vágj hozzá!

A századosnak meg kellett mentenie a fringiája becsületét. Hozzácsapott a feltartott kardhoz; a két vas hatalmas szikrát adott, s a Sámsonverőé jókora csorbát kapott. De nem olyan kardok voltak ám azok, mint a mostaniak; hanem hatalmas, tenyérnyi széles pallosok, hogy a lapjukon az egész Miatyánk és a Boldogságos szűz képe is elfért.

– No hát most én próbálom meg a te gyíklesődet! Tartsd ki! – hetvenkedék a Sámsonverő.

A százados mit tehetett. Nagyon kinevetik, ha nem meri a fringiáját kitenni a próbának. Hát csak feltartotta ő is a pallosát.

Sámsonverő odacsapott, s bizony lerepült a százados kardjának a hegyéből egy jó arasznyi darab. Most aztán mehetett a csonka kardjával kommandérozni. De nem is ő kommandérozott azoknak, hanem azok őneki. Nem „sorakozz!” volt a vezényszó, hanem „ez a pohár bujdosik!” meg „három a tánc”. A kapitánynak inni kellett, meg táncolni, ha azt akarta, hogy jó cimborának tartsák.

A zászlóaljparancsnok kezdett bosszankodni. A gyülekezés terén alig volt húsz-huszonöt ember még. Maga indult neki a szerteszét mulatozó csapatokat felköltögetni. Azok összecsókolták, vállaikra vették, megvivátozták; de nem fogadták meg a szavát.

– Csak még egy kvaterkát engedj! Aztán majd kettőt lépünk egy helyett.

Azután a szomszéd faluból kíváncsi menyecskék kerültek elő a nagy dáridó-hangra. Azoknak is csak meg kellett mutatni, hogy járják a Tiszántúl a kufercest! Eközben bizony szépen bealkonyodott. S ez a győri ütközet napjának az alkonya volt.

– Induljunk! Urak! Induljunk!

– Hová indulnánk most? Alkonyodik az idő! Húzd rá, cigány! Egy cseppet se siessünk! Itt a tábor, pihenjünk!

– Hol van már a százados úr kompániája? – rivallt az őrnagy mérgesen az előtámolygó csonka fringiás tisztre; mire az nyakába borulva az őrnagyának, szép énekszóval felelt meg:

„Ne várd Panni Miskát, mert nagy a sár!
Sárga csizma sárban járni kár!”

…Dejszen ki nem mozdítja ezeket innen mai nap semmi emberi hatalom!

Valami aztán mégis kimozdította.

A győri ütközet végeztével egy hatvannyolc főből álló inszurgens lovasság a balszárny felől legszélre előőrsül volt felállítva.

Ezeknek a hadnagya még májusban kapta meg az akkor kidolgozott csatarendet, melynek határozata szerint az egész inszurgens hadtest, ha az ellenség Győr alul kiszorítja, Budára fog visszavonulni.

Ez a kis csapat az ütközet alatt történt elhatározásról a visszavonulás iránt nem tudott semmit; hanem az elébbi rendelethez híven, amint azt látta, hogy a sereg Győr alul visszavonul, megindult Buda felé az úgynevezett „mészárosúton”. – Gyorsított menetében utolérte azokat a szekereket, amik a megelőző napi csatában megsebesülteket szállították: ezek is Budának tartottak. Most azután a sebesültek szekérvonata is gyorsabb haladáshoz kezdett: azt hitték, hogy az ellenség repülni tud.

E sebesültek között volt az a tüzér is, aki a múlt napi lőporfelrobbanásnál összeégett.

Mikor ez a szekérvonat megérkezett Bánhida alá, még javában folyt a víg mulatság.

Hajh, hogy vége lett egyszerre! Hogy kijózanodott minden fő! Milyen másnemű lármahangtól visszhangzott egyszerre az erdő!

– Szétverték a seregünket egészen! – ordítá rémült hangon a Sámsonverő.

Nincs iszonyúbb, mint egy megrémült Herkulesnek az ordítása. Mars, a hadisten akkorát ordított, mint tízezer ember, mikor Trója alatt Ajax hasba hajította kopjájával. A Sámsonverő ordított egy zászlóaljra valót.

A félbeszakadt mulatság közepén ott döcögött végig az a szekér, melyen a megégett tüzér feküdt. Egy rettenetes alak, melyen minden emberi vonás elpusztult: egy kínlódó, jajgató, vonagló hústömeg, lőportól fekete és vértől iszonyú.

– A franciák megégetik a magyar nemeseket!

Az újonchad, melyet a dáridó minden rendből kiforgatott, egyszerre az ittas ember rémületével kezdett neki a futásnak. A gyalog zászlóalj háta mögött hagyta a hatvannyolc lovast, úgy nekiiramodott. Nem volt nagy a sár a sárga csizmának! Futottak pocsétán, bozóton keresztül.

Legelöl a Sámsonverő.

Rohantak vak rémülettel, merre utat láttak, felverve a közbeeső helységeket a rémkiáltással:

– Vége a nemesi seregnek! Itt jön a francia! Öl, gyilkol és éget!

Aztán a falukból is velük szaladt, akinek csak az élete kedves.

A futó embert hazuggá teszi a rémület. Hogy futását igazolja, rémségeket gondol ki. Sámsonverő, ki legjobb futó volt, mikor ő maga minden mást megelőzve, végigszaladt a bicskei utcán, azt kiabálta be minden házba, hogy ő maga menekült meg egyesegyedül a nagy mészárlásból. De a nyomába igyekező sokaság már egész bizonyosan hirdette, hogy az ő zászlóaljuk volt az egyetlen, melyet az ellenség az utolsó emberig le nem kaszabolt.

A felriasztott népek aztán nem kérdezték, hogy ki a nemes, ki a paraszt, hanem indultak a futó zászlóalj nyomában, úgyhogy mire az Buda alá megérkezett, az már akkor nem zászlóalj volt, hanem tábor. Hogy milyen rémületet költött Budapesten ez a megfutott csapat, tanúskodik róla egy akkori tudósunknak ifjúkori naplója, melyben a futók előadásának alapján oly mongol-dúlási rémtettek vannak feljegyezve a franciákról Magyarországon, amik vetekednek a bolgárföldi atrocitásokkal s amikből egy szó sem volt igaz. Hanem a megrémült ember képzelete apokaliptikus szörnyeket termel.

Ha ez a rémület hógörgetege átszabadulhat a Dunán, ez meg nem áll, hanem felszedi valamennyi szemközt jövő inszurgenscsapatot, s elviszi magával egész a Kurtel-tóig.

Ezt a szerencsétlenséget akadályozta meg Alvinczy tábornagy.

Hogy a Duna bal partjain gyülekező ötezer főnyi inszurgens hadat magával ne ragadhassa a megrémült „egyetlen” zászlóalj; összeszedte a pesti polgárőrséget, s a hajóhídnál útját állta vele a rémület lavinájának.

S ha mondta neki azt a csúfszót Sámsonverő, hát itt mondhatta.

De aki a budai hídfőnél megszólította Alvinczyt, az olyan vitéz volt, aki még az ellenség kokárdáját sem látta lobogni, aki elfutott, anélkül, hogy a csatából egy ágyúdörgést hallott volna, s annak ugyan nem volt miért panaszt emelni a rossz puska miatt. Piszkafa kellett volna annak!

Senki sem jelentkezett azóta, hogy az adoma szerzőségét magának vagy a famíliájának követelje.

Ezt az egy „Lázár-vitézek” légióját „Névtelen”-nek hagyta a krónikaíró.

De annál nagyobb öröme volt benne annak a bizonyos „akadályozónak”.

Ah, milyen sietséggel iparkodott tudósítani a koronás uralkodót a magyar hadsereg szégyenteljes futásáról. Az összes inszurrekció elfutott gyalázatosan! Elfutott úgy, hogy meg sem mérkőzött az ellenséggel. Annyira futott, hogy egy nap alatt Győr alól Budáig rohant gyalog! Megmondták azt előre.

E gyászhír költötte haragot tolmácsolja az a királyi levél, melyet három nap múlva kapott az inszurrekció alkotója: a nádor.

A kapott sebek között ez volt a legfájdalmasabb.

És e három nap alatt az inszurrekció hősei a diadalmas ellenséget saját főhadiszállása közepette támadták meg; kiverték a helyéből, megölték egy vezértábornokát, s babérral takarták homlokaik égő sebeit…

*

Egy héttel később az inszurgens lovasság negyvennégy escadronja a Csallóközben állt összpontosítva, az ellenséget fölkeresni készen.

Délben felvonult a böösi rónán az egész dandár: nyolcezer lovas férfi.

József nádor rangja teljes pompájában jelent meg, s a dandár élére állva, azt mondá vitézeinek:

– Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét.

Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenség elé fognak menni.

De nem az ellenséggel találkoztak.

Hanem előjött a faluból egy fényes lovagcsoport. Tábornagyok és hadvezérek, lobogó tollas kalapokkal. A csoport élén egy férfi; rendcsillagokkal halmozott melle. – A király!

A meglepett inszurgens lovasság háromszoros vivátrivallása harsogott végig a rónán, amint az uralkodót meglátták, s aztán a nádor hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket a táborkar előtt.

Itt következik a krónika kéziratában egy lap, melynek sorait a cenzúra irala eltemette ugyan, de ami azért „kitör a koporsóból, és eget kér”.

Ez van meghagyva belőle:

„A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a fennálló renden elbámult, s benső megelégedését nyilvánítá.”

Ezek meg a kitörült sorok:

„S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta, mint amilyennek azt előtte lefestették, s most már megtudta azt is, hogy Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harcoltak.”

Öröm és diadal napja volt ez. A király az egyes hősfiakat, kik a csatában kitűntek, bemutattatá magának, s a hadsor előtt megdicsérte, megajándékozá. S aztán az egész nemesi hadsereget megvendégelé, s napiparancsában az inszurrekciót a legdicsőségesebb magasztalásokkal halmozta el.

A király maga tépte le zászlóikról a szégyen fátyolát, s maga tűzte fel helyébe a babérkoszorút.

Hanem ez mind feledésbe ment. – Soha köztudomásra se jött. – Akik jelen voltak, megvénültek, elhaltak, nem szóltak. – Hírlap nem volt, mely közzétegye. – Fennmaradt csak az a gúnydal, hogy „Retirálj! Retirálj! Komáromig meg se állj!”