VII. Meskó útja

Az abdai elsáncolt tábor arra a célra volt alakítva, hogy a Lajta felől betörő franciákat feltartóztassa, s annak a védelme alatt az egész országból összevont nemesi felkelő hadak begyakoroltassanak és szerveztessenek. Arra senki sem gondolt, hogy egy másik francia hadsereg Horvátország felől fog bejönni, s a Rába sáncolatait megkerülve, hátulról támadhat Győr ellen, ahonnan az egészen védetlenül van hagyva.

Győr akkor még várszámba ment. Nevezetesebb védelmi pontnak tartották Komáromnál. Volt belső vára, s abban volt tizenkét vaságyú. A rendelet szerint ugyan harmincnak kellett lenni; de úgy látszik, „schein”-ban volt értve.

Az abdai elsáncolt táborban állt Meskó, inszurgens tábornok a bácskai lovassággal, a pozsonyi lovasezred két osztagával és Vavel gróf halálfejes volónjaival. Azonkívül volt nála mintegy négyezer gyalog inszurgens, akik mind a legrosszabbul voltak felfegyverezve, puskája csak minden másodiknak volt; és az igen célszerűen volt, mert annak az egy puskának az elsütéséhez két ember kellett, az egyik célzott vele, a másik rátartotta a tüzes taplót. Volt azonkívül Meskónak három ágyúja és két haubica.

Mikor a győri ütközetnek vége volt, ez a különszakított dandár el lett vágva a hadsereg zömétől és Győr városától is, hol Pécsy ezredes maradt hátra, védelemre készen.

Az ellenség minden oldalról körülkerítve tartá Meskó dandárát, s az ütközet estéjén megjelent a francia parlamenter a sáncok előtt, ki által az alkirály arra szólítá fel az inszurgenseket, hogy rakják le a fegyvert.

A válasz az volt, hogy „jöjj ide, vedd el!”

A dandár főtisztei összegyűltek haditanácsra. A vezéren kívül ott volt Eszterházy János gróf, a pozsonyi lovasok ezredese, Keglevich gróf, a bácskaiaké, Széchenyi Pál gróf, Voith Ferdinánd táborkari őrnagy, Zirchich mérnökkari főtiszt és Vavel Lajos gróf.

Ez a sok mágnás nem mint felsőtáblai tag került a tekintetes Karok és Rendek élére, hanem annál az érdeménél fogva, hogy fiatal korában vagy a gárdánál, vagy a hadseregnél szolgált, s fogalommal bírt a csapatvezetésről s katonai szolgálatról.

A haditanácsban egyhangúlag elhatározták, hogy keresztül fogják magukat vágni az ellenségen.

Vakmerő terv volt. Előttük egy harmincezernyi győztes francia sereg; hátuk mögött egy ellenséges dandár, lovas gránátosok és gyalogokból, kikkel eddig is mindennapi dolog volt harcolniok.

Az volt a tervük, hogy keresztültörnek a körülzárolási vonalon, s aztán körülkerülve az egész ellenségtől megszállt tért, egy óriási vargabetűvel jutnak vissza a komáromi hadsereghez.

Valami gyönge reménységük ahhoz is lehetett, hogy talán Chasteler tábornokot valahol feltalálják, akinek léteznie kellett valamerre a föld színén, egy egész hadtesttel, melyet Tirolból hozott ki, otthagyva a fellázadt tiroliakat a bajorok és franciák bosszújának.

A terv merész volt; de nem kivihetetlen.

Győr vára el volt látva két hétre (!) a benn levő őrség számára elégséges élelemmel; lőszerrel is, amennyi a tizenkét ágyúnak kellett. E két hét több, mint elég arra, hogy Meskó dandára Chastelerrel egyesülve Komáromhoz felkerüljön, s akkor a két főherceg seregéhez csatlakozva, túlnyomó erővel vesse magát az alkirály seregére.

Ezt a tervet azután még a nádor kezébe is el kellett juttatni.

Széchenyi Pál gróf vállalkozott e feladatra.

Abdától Komáromig minden út meg volt már szállva az ellenségtől, kivéve a vízi utat, a Dunát. Ezen át kellett Komáromba eljutni.

Széchenyi egy kétevezős szandolinra ült, s elindult egyesegyedül a Rábcán, onnan a keskeny győri Dunaágon; mire besötétedett, már ott sikamlott végig keskeny lélekvesztője a francia tábor közepett. Innen is, Győr felől, túlnan is, a Szigetközben, a franciák őrtüzeivel volt ellepve a mező. Mind a két partról hangzott feléje a sűrű „qui vive?”, jeléül, hogy a franciák ébren vannak: egyet villant, a golyó ott fütyült el feje fölött, vagy lecsapott a vízbe. A lélekvesztő suhant tovább. – Egyszer egy jól célzott golyó lyukat ütött a csónakon a vízszint alatt, Széchenyinek most azzal is kellett vesződni, hogy elébb ezt a veszedelmes léket betömje; s míg azzal bajlódott, a franciák egy dunai malomról utána eredtek csónakkal, s messze elüldözték. Csak izmos, edzett karjainak s könnyű szandolinjának köszönheté, hogy el tudott előlük menekülni. – Egyszer aztán a nagy Duna-ágba eljutva, könnyebben lélegzett. A sűrű fűzfás szigetek között könnyebb volt az ellenfél figyelmét kikerülnie. Másnap reggel már ott volt Komáromban, s átadta a nádornak a keresztültörési tervet.

Nagyon jó volt a terv; csak a hozzá való anyagtól függött, hogy sikerüljön.

De azzal az inszurgens gyalogsággal nyílt síkon csatát állni, tiszta lehetetlenség. Meskó dandárának nem lehet egyébre számítani, mint a lovasságára és az ágyúira.

Úgy is volt az elrendelve. A gyalogságnak nem számítottak a karjaira, csak a lábaira.

Óh, ez nevezetes tényező a hadjáratok eldöntésénél: a láb. Mennyiszer győzött a könnyű láb a nehéz fej fölött? Azt legjobban megmutatta Napóleon és a franciák.

De most az egyszer embereikre akadtak, akik még őket is le tudták gyalogolni. – Nem futni: az nem virtus, hanem gyalogolni!

Elöl az úttörők, az ágyúk és a pozsonyi lovasság; hátul a többi lovascsapatok; közbül pedig az egész oszloprendben vonuló gyalogság. A harc dolga a két végsőé lesz, a középé csak a sietés.

Az éj beálltával Zirchich őrnagy tutajokból összeállíttatá a hidat a Rábcán keresztül, s azon átvonult nesztelenül az egész dandár. Mikor a túlparton voltak, akkor a náddal megrakott hidat felgyújtották a hátuk mögött.

Csak akkor vette észre az ellenség, hogy a körülfogott dandár elmenekült. Nem erre várták a kitörést, hanem a Szigetköz felé. Onnan legrövidebb út lett volna a Csallóközbe átjutni dereglyéken, dunai malmokon. Ott vártak rájuk erős készülettel. Azt hitték: a Rábca felé nem mehetnek. S ha mehetnek, hová jutnak arra? A Dunától a Balatonig az egész környék a franciák által van megszállva.

Igenis, az volt a szándékuk: a Dunától a Balatonig lemenni, s onnan megint felkerülni a Dunához. Egy óriási üstököspálya!

A Rábcán átkeléssel egy éjszakai egérutat nyertek. Az alkirály serege nem üldözhette őket új hídverés nélkül; hanem annál inkább Marullas tábornok összes lovassága, mely a Szigetközbül üldözésükre elindult; míg az alkirálynak egy hadcsapatja a Marcal mentében sietett eléjük kerülni.

Majd az előhad, majd az utóhad keveredett harcba, amint az ellenséggel érintkezésbe jött. Amaz utat tört, emez feltartóztatott.

Pordánynál már utolérték őket Marullas lovasai. Azokat Garnika ezredes és Szucsics őrnagy a bácskaiakkal, meg Vavel volónjai úgy szétverték, hogy arra a napra elment a kedvük a további üldözéstől.

Másnap újra kezdődött a hajsza. Hátul tűz, elöl víz.

A gyalogság lábáról már leszakadt a csizma a gyorsmenet miatt; a nemesi felkelő seregnek rongyos lábbeliben, mezítláb kellett folytatni a vonulást. Rozsdás fegyver, rongyos csizma! De összeillettek!

Kis-Cellnél ismét utolérte őket Marullas lovassága. Ez túlnyomó erejű volt, de a talaj az inszurgenseknek kedvezett. A Marcal semlyékein nem lehetett a lovassággal másutt harcolni, mint a rendes út hosszában, s ott egy Horatius Cocles sokat ér. És minden bácskai vitéz „az” volt most.

A hősök között, kiknek neveit a harcok aranykönyvében kiemelve találjuk, sok szláv hangzású van: Stipcsics, Antunovics, Bacsics, Radivojev, Knezy, Popovics; de az is a kor erős vonásaihoz tartozik, hogy a magyar nemesség csak hazát ismert és nem népfajt.

A mocsári ereken, a levezető csatornákon kisebb-nagyobb hidak vezetnek keresztül. Minden híd előtt megújult a harc, s az inszurgens lovasok mindaddig feltartóztaták az ellenfél rohamát, míg Zirchich lerontotta a hidakat. Ezzel ugyan a lovasság üldözését fel nem tartóztaták, mert amely vízen a magyar lovas átgázolt, azon a francia is átmehetett; hanem azt megakadályozták, hogy a franciák ágyúikkal vehessék üldözőbe, míg ők a hídon túl felállított ágyúikkal távol tarthatták maguktól az üldözőket.

A kis-celli híd körül elkeseredett csata fejlődött ki.

Ezt mindenáron meg kellett tartani az utóhadnak, hogy a hosszú, fárasztó útban elcsigázott gyalogzászlóaljak azalatt az erdős vidéket elérhessék, ahol azután az ellenfél lovasságának meg lehet nehezíteni az üldözést, puskatüzeléssel.

Amíg Meskó tábornok a hídon állva vezényelte a csatát, a bácskaiak Keglevics alatt elbúsultan verekedtek a lovasokkal, azalatt Vavel leszállítá volónjai egy részét a lóról, s amit az ellenféltől tanult, most elővette, a vízárkok fedezete alatt a támadók oldalába került, s karabélytüzeléssel üdvözölte tömött hadsoraikat.

A dandár ezalatt átvonult Kis-Cell helységén. Elöl egy gyönge lovasszakasz: turóciak vagy hontiak, utánuk a gyalog zászlóaljak, azután az ágyúk, azután ismét gyalogok, azután a pozsonyi lovasezred Eszterházyval.

A forró júniusi nap kegyetlenül égette az izzadó arcokat. Egy szellő nem akart lengeni. A kutakból már minden víz ki volt merítve a keresztül-kasul járó seregek által. Az erdő közellétét bögölysereg hirdeté, mely megrohanta a lovakat, a mezőkön bogározó gulyák nyargaltak végig, feltartott farkkal. S ahogy az a szívós agyag az úton, felvágva terhes szekerek kerekeitől, feltaposva lovak, vágómarhák ezreitől, egyszerre kemény cseréppé száradt az afrikai hőségben; azon végigballagni mezítláb, talpatlanná vált gavalléros csizmákban, amik nyalka verbunkos táncra, de nem háromhetes masírozásra voltak készítve: ez a pokolbeli mulatságok közé tartozott.

Volt is áldás, de cifra!

– Inkább ellenségen törnénk keresztül!

A rosszat pedig csak kívánni kell, mindjárt beteljesül.

Alig érték el az első lovasok az erdő szélét, amint egyszerre egy egész szemközt jövő dandár bontakozik ki rájuk az erdei mély útból: lovasok és gyalogok.

Ez volt az a dandár, melynek őket az abdai sáncok között kellett volna elfogni, mely elől akkor elmenekültek; hanem az az egyenesebb úton, a Marcal jobb partján eléjük került. Egyenesen belementek annak a torkába.

Az előhad nem volt e meglepetésre készen. A kis lovascsapat a túlnyomó erő előtt meghátrált, a gyalogság nem bírt a rögtöni támadás előtt hirtelen csatarendbe felállni, a legelső zászlóaljak rendetlenül futottak vissza, s zavarba hozták a többit is. A tüzérségnek alig volt ideje az ágyúkat lekapcsolni; három-négy kartácslövés után már körülfogta őket a francia lovasság.

Ebben a válságos pillanatban hangzott a Pozsony megyei lovasság trombitarecsegése.

Vágtatva jöttek Kis-Cell felől, élükön Eszterházy János gróffal.

És ez a roham volt az inszurrekciót jellemző hőstettek legfényesebbike. Itt már zárt tömeg szabályos támadását látjuk. Nem egyes vitézek válnak ki, az egész csapat egyesített súlyával csap le az ellenfélre.

S minő lecsapás volt!

Egyhuzamban, megállapodás nélkül, szétverve, lekaszabolva a támadó francia lovasság; az ágyúk visszafoglalva, s újra az ellenségnek fordítva; kétszáz lovas chasseur tizenkét tiszttel fogollyá ejtve! Azzal neki a hátul jövő francia gyalogságnak! Az percek alatt szét van szórva az erdőben, s menekül a bokrok és vetések közé. – Még ez sem elég! – A pozsonyi ezred most már vágtat előre a kinyitott úton. Utoléri a francia kíséretet, mely a Győrnél foglyul ejtetteket szállítja lefelé. Szétver minden ellenállót; kiszabadítja a fogoly inszurgenseket, a stájer honvédeket, három gyalog sorezred katonáit, a Strassoldo, Eszterházy, Saint Julien ezredekéit, azok közt harminchat osztrák s magyar törzstisztet. Ez sem elég neki! Tovább vágtat az ellenség uralta téren; meglep egy társzekérvonatot, mely puskát, kenyeret és ami legbecsesebb: csizmát szállít a francia hadsereg számára. Azt is elfoglalja egy „hajrá” kiáltás alatt!

Derekabb hősi rohamot, mint Eszterházy pozsonyi lovasezredéé volt, nem mutat fel a hadak krónikája: mégpedig a világ első katonáival, a franciákkal szemben!

Van tehát mármost puska is; jó francia fegyver! Van csizma, amennyi az egész dandárnak elég! Van kenyér és bor! Van megszaporodott haderő, kiszabadult vitéz bajtársakból! És ami több: van becsület! Az ellenség megtanulta a leckéből, hogy nem gyáva himpellérekkel van dolga s meg fogja őket ezentúl becsülni.

Senki se merte többé Meskó dandárának útját állni! Az utóhad is visszaverte a támadókat keményen, s most már aztán kényelmesen kipihenve magukat, s bőségesen felcsizmázva, folytatták az utat; a kiszabadult foglyok kísérték elfogóikat a saját puskáikkal. Ez volt a felfordult világ!

Harmadnapra ott voltak Keszthelyen: a Balaton mellett.

Aki nem sajnálja a térképen megnézni, mennyire van Győr Keszthelytől, az meg fogja érteni, minő utazás volt ez három nap alatt.

És itt – véletlenül rábukkantak Chasteler tábornok előhadára.

Azaz, hogy tulajdonképpen arra senki sem tehetett volna le jó lélekkel tanúbizonyságot, hogy a tábornoknál melyik az előhad, melyik az utóhad, mert ő maga sem tudta, hogy merre van előre, merre hátra. S minthogy az ellenség nem tette meg neki azt a barátságot, hogy üldözőbe vegye: hát csak olyan plátói ellenségeskedést folytatott vele.

Marullas tábornok pedig, ki eddig Meskó dandárát üldözte, megfordult szépen, s elment a maga dolgára másfelé.

Most már tiszta volt az út az egyesült magyar és osztrák hadsereg előtt Komáromig.

A Balaton keleti partján végig Fehérvárnak, onnan a Bakonyon keresztül Tatának. Ha idáig eljöhettek három nap alatt: négy elég lesz az óriási V betű másik vonalán végigmenni. Chasteler hadteste és Meskó dandára most már tekintélyes haderő volt együtt. Ha az gyors menetekben egyesül most János főherceg seregével s József főherceg inszurgens táborával, lezúzó erővel támadhatja meg az alkirály seregét; ki már annyira meg volt hökkenve, hogy minden poggyászát visszafelé rendelte Magyarországról.

Meskó tábornok Keszthelyről rögtön futárt küldött a nádorhoz Komáromba, jelentve, hogy szerencsésen keresztülvágta magát, s útban van a nádor serege felé.

Az ország főkapitánya e tudósítást az egész hadsereggel közölte, magasztaló elismeréssel halmozva el a derék inszurgens dandárt, vezéreitől kezdve minden közkatonájáig. A királynak is megküldte ezt a jelentést.

Meskónak pedig azt a parancsot küldte, hogy a leggyorsabban és a legegyenesebb úton siessen Komáromba. Innen lovasezredek fognak eléje küldetni, amik dandárja előtt nyitva tartják az utat.

Erre a szóra mindenki elfeledte a fáradságát, s Meskó dandára megindult előhadnak.

Chasteler hadteste jöhetett utána bátran.

Chasteler tábornok, miután a felkelő tiroliakat otthagyta a franciák és bajorok kényére, Magyarországba átvonulva, bámulatra méltó hadvezéri talentumot fejtett ki annak a feladatnak a megoldásában, hogy az előre-hátra őgyelgő francia hadseregek közül egyikbe se ütközzék bele; ha pedig egy inszurgens csoportot megkaphatott, azt különös előszeretettel igyekezett maga és a franciák közé odatolni, mely hadműveletének korántsem az volt az indoka, amit a rosszakaratú historikusok állítanak, hogy a francia születésű tábornok Napóleon proklamációját tartotta volna erős respektusban (mely minden franciát, aki az ellenség mellett harcol, ha kézre kerül, főbelövéssel fenyeget), hanem mint az eredeti napiparancsokból kiderül, sajátszerű kiformált terve volt: az ellenségnek a hátába kerülni, s azt egy kombinált támadással megsemmisíteni.

Mikor már Meskóék dandára útban volt a Balaton mellékén, akkor a hadvezér parancsot küldött utána, hogy jöjjön vissza egy szóra, valami fennakadás van!

Chasteler tábornoknak igen széles látköre volt. Ő egyenes összeköttetésben állt Bianchival, a generalissimus tábornokával, ki Pozsonyt védelmezte, János és József főhercegekkel és azonkívül a horvátországi bánnal. Íme most három helyről kapott parancsot egyszerre. Bianchi azt kívánja tőle, hogy siessen Pozsonyt felmenteni; a főhercegek idézik Komárom alá, a bánus pedig lelkére köti, hogy találja meg vele az összeköttetést. Mit tegyen ily esetben egy ügyes hadvezér?

Meskó véleménye az volt, hogy egyiket a három közül választani kell, s minthogy Bianchi parancsa kivihetetlen, a bánusé szükségtelen, a nádorét kell választani.

Ilyen a tanulatlan, együgyű inszurgens tábornok!

Az igazi tapasztalt hadvezér ilyenkor azt teszi, hogy mikor háromfelé indulásra kap három külön parancsot, hát az első nap tesz egy utat észak felé, a második nap nyugat felé, s miután mind a három parancsolatnak megpróbált engedelmeskedni, a negyedik nap visszakerül oda, ahonnan elindult, s megveti a lábát Zalabéren.

Ez a Zalabér igen kellemes kis mezőváros a Zala folyónak egy félszigetet képező kanyarulatában; s annak, ki a világtól félrevonulva, csendes, szemlélődő életet akar folytatni, megbecsülhetetlen rejtek. S ha a világ minden nemzetei itt adnának egymásnak harci találkozót a Dunántúl, egy is azok közül bele nem botlanék Zalabérbe.

Itt vesztegelt a sereg jó egy hétig; ami ez izgalmas időkben egy örökkévalóságnak tetszett.

De már itt elszakadt az inszurgensek türelmének az idege. Mind felzúdultak, hogy nem azért jöttek ők ilyen nagy sereggel, hogy a Zalában rákásszanak! A tisztek kijelenték, hogy ők nem fogadnak el mástól parancsot, mint a nádortól. S azzal felkerekedtek, otthagyták a nagy stratégát seregestül, ki hasztalan marasztalván a nyughatatlan embereket, végtére is kénytelen volt őket áldás nélkül elereszteni; de legalább két ágyújokat meg egy haubicokat ott fogta, miket azután a nádor külön parancsban követelt vissza tőle mint az inszurrekció tulajdonát.

Most azután a Meskó dandára, Vavel csapatjával együtt, ismét magára hagyatva indult neki, másodszor is megtenni az utat a Balatontól a Dunáig: ezúttal a Bakonyon és a Vértesen keresztül.

Azt az egész területet a franciák tartották megszállva.

Nekivágtak.

De a visszamenetel nem ment olyan gyorsan, mint az idejövetel.

Verekedniök kellett minden falunál, minden városnál a keresztülvonulásért. Verekedniök kellett minden hídért, ami egy folyón, patakon átvezetett. Verekedniök kellett a mindennapi kenyérért, a kutakért, mikből megitattak, verekedniök kellett az éjszakai pihenésért. Útjokban mindenütt francia sebesültekkel találták telve a helységeket, kik a győri ütközetből kerültek oda. Minthogy még akkor a genfi konvenció nem létezett, a magyar inszurgensek nem verték a francia sebesülteket agyon, hanem becsületszavukat vették, hogy egy esztendeig a magyar király seregei ellen nem fognak harcolni, s aztán a lelkészeknek és a népnek szívére kötötték, hogy a sebesültekkel bánjanak emberségesen. – Narbonne tábornoknak egy elfogott levelében olvasható az elismerő magasztalás, azon szíves bánásmód fölött, mellyel a magyar nép a sebesült ellenséget ápolta. A nagybaráti lelkészt különösen megnevezi, kinek a sebesültekre fordított gondért a francia vezér háromezer frank jutalmat küldött; s a plébános még hozzátette a maga kétszázötven forintocskáját is, s kiosztotta mind a szegények között.

Két hét került bele, amíg az elszakadt inszurgens dandár száz apró bosszantó csetepatén keresztül a komáromi útra keresztülverte magát.

De senki se volt annyira megverve, mint az elővigyázatos stratéga hadvezér, Chasteler tábornok, ki most már az inszurgensek által tört úton előre akarván hatolni, nagy bosszúságára úgy találta, hogy azok minden hidat elpusztítottak maguk mögött. Most azután csakugyan nem lehetett a legjobb akarat mellett is semmiféle mozdulatot elkövetnie.

Tele is van minden bulletinje Meskóval; a historikus valamikor azt fogja kiolvasni az adataiból, hogy Meskó volt az ellenség, azt kergette Chasteler tábornok; de nem tudta ütközetre bírni.

A komáromi egyenes úton aztán szemközt jött a visszatérő dandárra – Gosztonyi, a két veterán ezreddel; a pesti és a veszprémivel. Most már nem állhatta az útjokat senki.

Csengő zenével, pergő dobszóval, lobogó zászlókkal haladtak előre; a városokból eléjük jöttek az asszonyok, a leányok, s virágokkal halmozták el a várva vártakat.

Maga az ország főkapitánya: a nádor, az összes tábornoki kar, az egész főszállásmesteri törzs kíséretében kivonult eléjük Új-Szőnyig.

Ott üdvözölte őket a hős vezér, s a vén, tapasztalt tábornokok mind, forró szavakkal s ragyogó könnyekkel.

S aztán maga a nádor állt a dandár élére, s ő vezette a hídon keresztül táborhelyükre, ágyúk üdvlövése, harangok zúgása között.

Az volt az örömnap!

Elrongyosodva, összetépve, portól, sártól belepve, de felbokrétázott süveggel és diadalragyogással az arcon. Még a paripák nyakába is koszorúkat aggattak a bohó asszonyok, s nyújtogatták a hadsorokon keresztül a kezeiket, nemcsak szorításra, de kulacskínálásra, s tömték a tarsolyokat tele puha cipóval s cigánypecsenyével.

A Szent András templom előtt maga az ország prímása fogadta a dandárt főpásztori áldásával.

Hát még kinn a táborban, mikor a többi bajtársak közt elfoglalták a visszatért hősök a számukra fennhagyott helyet. Mikor az ismerősök, jó barátok, rokonok, testvérek az elveszettnek hitt, a diadalmasan visszatért vitézek ölelésére rohantak: az olyan színjáték volt, aminőt csak istenek rendeznek a saját gyönyörűségükre!

*

Kár, hogy az örömnap – olyan későn jött – és olyan rövid volt!