II.

– Minden megvan – mondta Mátyás mester Vavelnek, három fedett társzekérre mutatva, melyet a franciáktól vettek el a fekete volónok Kis-Cellnél. – Itt van, ami szükséges, mind, az ekhó alatt.

A halálfejesek csapatja leghátul jött; el lehetett neki maradni a dandártól úgy, hogy senki se vette észre.

A dandár ment a palotai úton, a volóncsapat pedig Zircnek.

De már a Zirc előtti erdőkben úgy elveszett, hogy hírt se lehetett felőle hallani, mintha elnyelte volna a Bakonyerdő.

Még a rátótiak dicsekedve beszélték, hogy milyen szép huszárcsapat ment végig trombitaszóval a falujokon, tiszta magyar fiúk voltak, köszöngettek a menyecskéknek, s a kocsma előtt, ahol egy pohár borra megálltak, fizettek szép csengő pénzzel, banknótával, s danolták, hogy „Valamennyi rongyos bankó, Mind a kocsmárosnak való!” De már a zirciek panaszkodtak, hogy őhozzájuk egy csoport ellenséges lovas vonult be, abból a fajtából, amiről azt énekli a népdal, hogy „… Nem is Isten madara, Kinek fején a farka!” Kakastollbokrétás süvegű, kék köpönyeges franciák, akiknek a vezére igen kegyetlen hangon parancsolgatott a bíróval, egy kukkot se tudott másképpen, csak franciául. Szerencsére a fehér barátok perjele értette ezt a nyelvet, s az tolmácsolt. Nagyon gyanakodók voltak: a lovaikról le nem szálltak, hanem mind a kezében tartotta a karabélyát, a bámészkodó asszony-, gyereknépet a kapitányuk mérgesen kergette széjjel, s ami bort hozattak, azt elébb meg kellett kóstolni a bírónak, hogy nincs-e benne méreg. A még csak hagyján; hanem azután még a kútból kimerített vizet is meg kellett neki kóstolni, hogy nincs-e abban is méreg. Szegény bírónak ez volt az első víz, amit legénykora óta a torkán leszalasztott. Aztán a vezérük keményen megtolmácsoltatta a lakosságnak, hogy ha valaki utánuk mer sompolyogni, hogy kikémlelje, merre mennek, azt a két lábánál fogva két lehajtott fához kötik, s úgy hasíttatják ketté, ha pedig valaki a magyar huszárokat a nyomukba igazítja, akkor mind a négy végén felgyújtják a várost, s kardra hánynak minden élő teremtést. Örült is minden ember, mikor odébb mentek.

Ezek Vavel volónjai voltak. A sűrű erdőben lerakták a veres csákókat, a társzekerekből előszedték a franciáktól elvett tollas kalpagokat, s a kék köpönyeget felölték a fekete egyenruha fölé: senki se mondta volna, hogy nem francia chasseurök. Még a trombitásuk is úgy fújta az indulót, ahogy a franciák szokták.

Mátyás mester mindenütt előresietett, kikémlelni, nincs-e az útban valahol akár francia, akár magyar csapat. Bármelyikkel is veszedelem lett volna most találkozni.

Nem jártak az országúton. Nekivágtak a magas hegyi útnak, ahol egy falvat Fenyőfának hínak (annak a csodájára, hogy ott a Bakony tölgyesei között fenyőerdők szigetelték el magukat). Arról a fenyvesről olyan keveset tudnak a világban, mint az alattuk megpihenő csapatról. Onnan másnap tovább vitt az út a Bakonyér mentében; a közbeeső falucskák lakói bámulva nézték az átvonuló csapatot, s találgatták magukban, hogy vajon talyigát vásárolni jöttek-e azok ide, vagy mészre van szüksége a francia seregnek, avagy pedig szénre, vagy pedig azt nézik, hogy lesz-e az idén elég gubics az erdőn. Nem tudtak velük beszélni, nem kérdezhették meg.

Egész naphosszat tartott a felvonulás, csinálatlan rossz utakon, ahol a társzekerek alig haladhattak. Koroncónál is el kellett azokat hagyni, mert ott útjokat állta a Marcal és a Rába, amik itt már csaknem egyenközűen futnak egymás mellett. Itt a csapat magához szedte a társzekerekről az eldugott süvegeit: a több napra kitartó élelmiszereket, s a csillagvilágnál átúsztatott a két folyam közötti szigetbe. Ott megvonult éjszakára. S azt nagyon jól tette, mert akkor már Koroncónál volt a magyar inszurrekció egyik dandára, s az, ha megkapja a kakastollas süvegeit az álfranciáknak, késő lesz aztán megmagyarázni, hogy miféle ravaszságban járnak. Nekik a magyarokat még jobban kellett kerülni, mint a franciákat.

Mátyás mester azonban nem maradt ott pihenni, hanem átvitette magát még éjjel a Rábán egy halász lélekvesztőn, s reggelre vissza is tért a tudnivalókkal.

Hajnalban a csapat átkelt a Tóközbe, s reggelire a Rábcán is átúsztatott, s elérte Börcs helységét.

Kicsiny falu az a Rábca partján, de van egy nevezetes régészeti emléke. Egy tágas kerek sánc, melynek a közepén áll a templom. A hajdani török-kuruc-labanc világban ide szokott menekülni a falu népsége, s védte magát a száguldozó csapatok ellen. Ezért híják tán németül Rundenturmnak.

Vavel csapatja ezt a kerek sáncot foglalta el, ahol észrevétlenül meghúzódhatott. Körös-körül nagy messzeségre francia seregektől volt megszállva az egész vidék.

A Győrbe vivő országút már meglátszik e templom tornyából.

Vavel maga felment a toronyba, s onnan kémlelte az országutat tábori távcsövével.

Egyszer aztán meglátta, amire várt.

Öttevény (németül Hochstrass) felől erős porfelleg jelölte a közeledtét.

Egy osztály vértes közeledett, mellvértjeik messze ragyogtak a napsugárban, a kétfelé szakított csapat közepén haladt egy sárga utazó-hintó, négyes fogattal; a postakocsisok a nyeregből hajtottak.

A hintóban ült egy éltesebb úrhölgy, arcát nagyon őrizve a sűrűre húzott fátyollal a nagy portul, míg a fiatalabb hölgy nem tűrte halvány arca előtt a fátyolt, s legyezője mögül igyekezett a leeresztett hintóablakokon át nézegetni a tájat, a tarka rónát, melyen az aratatlan, érett vetés a zöld kaszálókkal cifra szőnyeget vont végig.

A hintó mellett egy fiatal tiszt lovagolt, az éltesebb hölgyet mulattatva folyékony elbeszéléseivel, s néha-néha egyetértő pillantásokat váltva a szép, halavány arcú kisasszonnyal.

Ez a két hölgy: Guillaume tábornok neje és leánya.

Most jönnek Marie-t átvenni. Ők lesznek a kísérői Párizsig. Ez a hintó fogja őt elszállítani, s ugyanez a vértescsapat lesz a védő fedezete a hintónak.

„A mi kezeink messze elérnek!” – monda De Fervlans.

Íme már meg is fogták martalékukat.

Hanem… még hátravan valaki, aki a hatalmas kézre rá mer ütni.

A szép zöld rónán, melyen az országút átvonul, egy erős lovascsapat közeledik. A fiatal vértestiszt azt mondja a kíváncsi hölgyeknek:

– Lovas chasseurök. Szénázni jártak.

Az igaz, hogy a csalódás kedvéért több szénásszekeret hajtottak maguk előtt, amik már felkaptak az országútra.

A postakocsis messziről elkezdett trombitálni, hogy a szénásszekerek térjenek ki előle a tört útról a töretlenre; aminek az lett a következése, hogy az egyik szénásszekér feldűlt, s a másik meg melléje hajtatott, a tengelye beleakadt amannak a ferhécébe; most aztán tökéletesen elzárták az utat.

Ekkor egész közel ért Vavel csapatja.

Egy jelszóra hirtelen ledobta minden lovas a kék köpenyét meg a tollas kalapját, felcsapta helyette a halálfejes csákót, s azzal megrohanta a hintó kíséretét.

A meglepett vértesek, akik e támadásra nem voltak készen, az első taszításra le voltak szorítva az országútról, s a vizenyős réten nehéz lovaikkal igen egyenlőtlen harcot fogadtak el Vavel könnyű lovasai ellen, kik számra is túlnyomók voltak. Vezérük, a fiatal százados ugyan egész lovagi elszántsággal foglalt helyet a hintó előtt, a viadalt elfogadni készen, s Vavel Lajosnak egész fölényét fel kellett használnia, hogy a derék lovagot lefegyverezze. Abban a percben, amidőn a kard az ifjú francia vitéz kezéből kirepült, az ifjú hölgy, elfeledkezve minden etikettről, rémülten sikolta fel.

– Ah, mon Dieu! Ne tuez pas Arthur!

Vavel Lajos udvariasan üdvözlé a hölgyeket, meghajtotta előttük a kardját, s Talma legékesebb francia nyelvén biztosítá őket:

– Ne féljenek, úrhölgyeim. Jó kézbe jutottak. Mi magyarok vagyunk.

A vértesek teljes visszavonulásban voltak Öttevény felé, üldöztetve a volón csapat által.

Vavel maga is leszállt a lóról, hogy a nyergéből leemelt fiatal tiszttel beszéljen.

– Legelőször is, engedje ön, hogy gratuláljak önnek ahhoz a szerencséhez, amit egy gyöngéd fölkiáltás önkénytelenül elárult előttem az imént. Nagy örömömre fog szolgálni, ha önnek az ügyét ez epizód által előmozdíthattam.

Erre a halavány arcú ifjú hölgy gyöngéden elpirult, a másik hölgy azonban egészen elvörösödött, s elkezdett veszekedni.

– Mit akar ön velünk? Mit avatkozik ön a mi dolgainkba? Mi nem vagyunk kombattáns felek!

– Hogy mit akarok? Azt majd megmagyarázom ennek a fiatal lovagnak. Legelőször is vegye ön vissza a kardját. Igen jól forgatta, csak azt tanácsolom önnek, hogy a quinteket ne vegye olyan mélyen, mert akkor mindig igen könnyen kiüthetik a fegyvert a kezéből. Aztán arra fogom kérni, hogy üljön föl a lovára. Derék paripa. Kár, hogy szügyben kissé keskeny. Azután harmadszor arra kérem önt, hogy vágtasson azonnal Győrbe. Egészen egyenes országút vezet oda. És vigye meg szíves izenetemet de Guillaume tábornok úrnak. Az izenet így szól: „Én, Vavel de Versay Lajos gróf, a mai napon foglyul ejtettem Guillaume tábornok úr feleségét és leányát. Guillaume tábornok úr foglyul tartja magánál az én jegyesemet: Dealba Thémire grófnét és fogadott leányomat, kinek neve Botta Zsófia, vagy ha úgy tetszik, Marie hercegasszony. Én kérem vissza cserébe az én hölgyeimet az ő hölgyeiért. Egyéb kívánságom nincsen. Mentül elébb visszatér ön, annál jobb. Ott, abban a kerek sáncban fogom önt várni, ahonnan az a templomtorony kilátszik. Adieu!”

Az ifjú hölgy némán, összetett kezekkel könyörgött az ifjú tisztnek, amit annak nem volt szükség a szívére kötni. Az úgyis minden lehetőt el fog követni, hogy a tábornokot a cserére rábírja.

A szabadon bocsátott lovag tovarobogott az országúton. Vavel Lajos pedig az utazóhintót a börcsi út felé fordíttatá, s a kocsiajtó mellett lovagolva, társalgott a hölgyekkel.

Guillaume tábornokné asszony eleinte keserű kifakadásokkal halmozta el Vavel grófot.

– Ez népjogsértés! Ez brigantaggio! Elfogni előkelő hölgyeket!

– Hát az én hölgyeimet nem tartja-e fogva az ön férje?

– Az én leányom oly rettegős, olyan ideges.

– Nincs a föld kerekén olyan félénk teremtés, mint az én szegény Marie-m!

– De ön elvégre is francia, s tudni fogja, mivel tartozik a nők iránti udvariasságnak?

– E tekintetben mintaképül fogom választani Guillaume tábornok urat.

– Ön iránt nincs semmi kétségem; de ezek az ön kísérői, ezek rettenetes emberek! Nem kentaurok ezek?

– De – azoknak az ivadékai.

– Igaz, hogy még most is emberhúst esznek?

– Úgy tudom, hogy néhány év óta ezt a szokást elhagyták. De nem lehetetlen, hogy most, mikor ez a cikk olyan olcsó, megint visszaesnek bele.

– Ah! És hogy vadkanagyaraik vannak?

– Az igen valószínű. Azt takargatják el azokkal a hosszú bajuszaikkal; úgy gondolom.

– Hát az igaz-e? – szólt suttogva az úrhölgy – (úgy olvastam valahol), hogy az itteni úrasszonyok fiatal rabnők vérét bocsáttatják ki, s abban fürödnek?

– Az igen kellemes lehet – hagyta rá Vavel. – Csodálom, hogy ezt a divatot Párizsban még fel nem kapták.

– Mit gondol ön? Az Istenért!

– Hát hisz önöknek olyan szép vérkiontó masinájuk van hozzá.

– Csitt. Hazaáruló! Az egészen más.

Eközben az történt, hogy egy volón egy elfogott vértest vitt magával: a vértes gyalog volt, a volón lóháton. Meg volt sebesítve mind a kettő. Az inszurgens a homlokán, a vértes a karján.

A volón fel sem vette a kapott sebet, bekötötte azt a zsebkendőjével, hanem a fogoly francia egészen el volt bágyadva; nem tudott odább menni.

Ekkor a volón leszállt a lováról, s az oldaláról leakasztva a csutorát, odanyújtá azt a fogolynak, s negédesen biztatgatá:

– No, húzz belőle egyet, kamerád, ne búsulj semmit. Látod, minek vágtál olyan nagyot a fejemre? Megerőtetted vele magadat. No, sebaj. Gyere, majd fölteszlek a lovamra.

Azzal fölsegíté a sebesült foglyot a saját lovára, s maga gyalog vezette a lovat.

– Ah! Ah! – kiálta fel a tábornokné, elbámulva azon, hogy a kentaur nincs hozzánőve a lóhoz, s talán másodsorban még azon is, hogy a kentaurnak emberszíve van.

A kentaur észrevette a felkiáltást, s azt gondolta, hogy legjobban fogja azt értelmezni, ha az úrhölgyet is megkínálja a csutorával. Ilyen melegben, nagy porban s arra a nagy ijedségre nem árt egy korty abból a badacsonyiból.

Az úrhölgy nem merte a kínálást visszautasítani, s aztán nem is bánta azt meg.

– Ah, hisz ez bor! – mondá meglepetten az ízlelés után Vavelnek.

– Ön azt hitte, hogy lótej?

A volón pedig azt mondá az úrnőnek, a kulacsát visszavéve, latinul, hogy:

– Conducat sanitati… domicella…

– Hiszen ez római nyelven beszél! – szólt összecsapva a kezeit a párizsi nő.

Vavel nem állhatta meg, hogy ne nevessen.

– Ön nagy bohó! – szidta a tábornokné aztán. – Hiszen ezek csinos emberek, s egynek sincs vadkanagyara. Az sem lesz mármost igaz, hogy az úrnőik leányvért használnak a fürdőhöz. Vannak ott házak, ahová ön visz bennünket?

– Nem éppen oly nagyszerűek, mint az ön palotája a Chaussée d’Antinon, de azért házak.

– S mivel fogom én ott a hosszú időt tölteni, amíg monsieur Descourselles visszajön? Tud ön pikétezni? Én szenvedélyes pikétező vagyok!

– Majd megmondom önnek, Madame, hogy mivel fogja ön az időt tölteni, ha odaérünk a faluba. S hiszem, hogy meg lesz vele elégedve.

Aközben el is érték a kertek alját, ahol érőben levő meggyel és cseresznyével rakott fák mosolyogtak ki a magas sövény mögül, s onnan a szép diófákkal szegélyezett utcába bekanyarodva, a templom elé hajtattak.

Az egész faluban nincs több úri lak a lelkészénél. A tisztelendő úr künn állt a kapujában, ahol Vavel megállíttatá a hintót, s aztán lesegíté a hölgyeket az ülésből, s felkérte a lelkészt, hogy fogadja őket vendégszeretettel, amiben nem is volt legkisebb hiány sem. A lelkész konyhája előadta, ami csak ízletes volt, s a hölgyeknek el kellett ismerni, hogy a kentaurok országában ebédelni tudnak.

Ebéd után a kisasszony kimerültségről panaszkodott, annak megengedték, hogy lepihenjen, akkor aztán így szólt Vavel a tábornoknénak:

– Akarja ön a helység nevezetességeit megtekinteni, Madame? Van itt egy igen régi templom.

– S van benne valami igen szép kép?

– Megható szép kép. A „Szamaritánusok”.

– Antik vagy modern?

– Antik modor. A keresztyénség előéveire emlékeztető, hanem a kivitele modern.

– Valami híres festő műve?

– Nem. Csak naturalistáé. A tisztelendő úr munkája.

A tábornoknő csodálkozva rázta a fejét; s mármost nem tudta, hogy ővele tréfál-e Vavel gróf vagy a lelkésszel. Mindjárt megértette pedig a dolgot, amint a templom ajtaján belépett.

Az Isten tiszteletére szánt hely ezúttal a legmagasabb istentisztelet szertartásához volt berendezve: szenvedő emberek ápolásához. Az egész templom egy kórház volt, melyben tiszta ágyakra elhelyezve feküdtek, szép kettős sorban, sebesült francia katonák, kik a győri csatatér körül szerteszét fekvő falvakban úgy voltak szétosztva. A kis falu asszonyai maguk ápolták, gyógyítgatták őket, a maguk házi szereivel, a maguk jó szavával, mintha mindannyi sebesültnek a tulajdon édesanyja volna az ágya fejénél. És a lelkész keresgélt a számukra mindenféle gyógyító írokat, a maga kopott „házi orvos”-ában: tábori orvos nem került ide, mikor Aspernnél húszezer, Wagramnál huszonkétezer francia feküdt sebesülten. Hanem ezek a nyomorult emberek ápolgatták, építgették a náluknál még nyomorultabbakat: az ellenséget.

– Ugye szép tabló, asszonyom? – mondá Vavel gróf. – Beillenék a Notre Dame-ba oltárképnek! Méltó megörökíteni a szerzője nevét. – Ilyenek azok a kannibálok, akik ezt az országot lakják! – És bizony mondom önnek, hogy végigmehet ön kisasszonyával együtt ezen az egész országon, és nem fogja önöket egy bántó tekintet se megsérteni sehol. Csak egyetlenegy ember van ebben az országban, akiben kannibáli szenvedélyek laknak, aki vaddisznóagyarat visel a szájában, aki asszonyok vérében megfürödni képes: – az én vagyok! És bizony mondom önnek, hogy nem töltheti ön el az időt jobban addig, amíg monsieur Descourselles visszatér, mintha itt marad a templomban, s a sebesülteket ápolni segít, és azalatt imádkozik a védszenteihez, hogy Guillaume úr az én szeretteimet szabadon bocsássa!

A tábornoknőnek lehetetlen volt nagyot nem nevetnie ezen a patetikus fenyegetésen.

– Haha! Uram! Ezért egészen fölösleges volna a védszenteimnél alkalmatlankodnom, különben is csak minden héten pénteken szoktam vezekleni, akkor is csak éhomra, nem ebéd után, s ma még csak szerda van. Ha már a többi kentauroktól nem kell félnem, hogy megesznek, öntől legkevésbé félek. Legyen ön afelől megnyugodva, hogy Guillaume úr nem fog késni az ön szeretteinek kiadásával, mihelyt megtudja, hogy az miértünk lesz cserébe. Én ismerem Guillaume urat. Ha milliókkal jött volna ön eléje, hogy megvegye tőle kedveseit, nem hallgatta volna önt meg; ha hadsereggel jött volna ön rá, hogy kivívja tőle, nem kapta volna meg; de hogy az az ördögi jó ötlete támadt önnek, hogy elfogja a feleségét meg a leányát: ez sakk – matt neki! Menjünk innen. Nem imádkozhatnám.

– De hátha Napóleon parancsa nyomatékosabb lesz előtte?

– No, már azt higgye ön el, hogy jobban fél Guillaume úr éntőlem, mint Napóleon császártól. – Jerünk innen! – Sebesülteket sem akarok ápolni. Az Isten őrizzen meg minden szenvedőt attól a szerencsétlenségtől, hogy valami bajában én ápoljam, mert azt nem állja ki! – Menjünk pikétezni, uram!