TIZENHARMADIK RÉSZ
Marie

I.

A vértesosztag, melyet a halálfejesek Öttevényig elűztek, értesítve volt már, hogy a két úrhölgyet megint fedezet alá veheti. A győri úton vonultak Börcs felé.

Vavel fekete lovagjai azt hitték, újabb összemérkőzésre jönnek, s nagy harci kedvvel szándékoztak őket elfogadni. Ott álltak már egész hadirendben.

– Hüvelybe a kardot! – vezényelt Vavel gróf. – Négy hétig nem verekszünk. Fegyverszünet van. Önök a hadsegédem vezénylete alatt Fertőszegre fognak visszavonulni, s ott megvárják, míg újabb rendelettel megérkezem.

Azzal intézkedéseket tett, hogy a Névtelen Várat hogy alakítsák át kaszárnyává, gondoskodott a legénység napidíjáról és élelmezéséről, megköszönte a vitézeknek eddigi hűségüket, hősi bátorságukat; maga is könnyezett, azok is: olyan nagyon megszerették egymást. S aztán, mikor a vértescsapat a falu egyik végén bejött, ugyanakkor az inszurgens volóncsapat a falu másik végén kivonult. Csak Vavel maradt egyedül hátra Mátyás mesterrel, ki volón egyenruhában kísérte őt e kalandban mint trombitás.

Descourselles kapitány lóra ült, s csapatja elhelyezéséről gondoskodott, melynek egy része itt a faluban fog maradni; más része Győrbe vonul a hölgyeket kísérve, most már csak díszőrségül, nem oltalom végett.

Vavelre maradt a lovagias kötelesség a hölgyeknek kezét nyújtani, mikor azok a hintóba felültek.

Mikor már biztos helyen érezte magát a tábornokné, kihajolt a hintó ablakán, s azt mondá Vavelnek:

– De most mégis bosszút fogok önön állni azért a furfangért, amivel minket rászedett. „Desden con desden.” Megfosztom önt diadala gyümölcseitől. Én egy éjszakával hamarább ott leszek Győrött, mint ön, s amint megérkezem, rögtön megírom az ön jegyesének a velünk történteket; – mire ön megérkezik, már akkor tudni fognak mindent, és ön meg lesz fosztva attól a gyönyörűségtől, hogy maga adhassa nekik hírül, hogy meg vannak szabadítva. Ez édes bosszú lesz.

– Nagyon édes – mondta Vavel, megcsókolva a delnő kezét. – Áldja meg önt az ég azért, hogy szegényeknek egy nyugodalmas éjt fog szerezni ez izenet által.

– De mármost még egy dolgot nem értek, s azt is szeretném felvilágosítva látni. Véletlenül botlott ön mibelénk? Vagy valami abrakadabra által?

– Számot adhatok róla. Marquis de Fervlans-nak egy levelét portyázóim elfogták, amit Guillaume tábornok úrhoz írt; ebből én megtudtam, hogy a tábornoknő asszony minő hivatásban jön Magyarországra, s azóta mindig nyomában voltak a kémeim, s engem tudósítottak az ellenfél minden mozdulatairól.

– Rettenetes! Igazam volt, mikor azt mondám, hogy jó szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet ellenünk. Kérem, adja át búcsúüdvözletemet házigazdánknak, nem látom őt sehol.

– A kórodába hívták egy haldokló sebesültet meggyóntatni.

– Kóroda!– Hajts, postillon!

S azzal eau de Cologne-os zsebkendőjét arca elé kapta, s ott tartotta addig, amíg csak az utolsó házat is el nem hagyták.

Vavel gróf azonban nem várt a másnap reggelre, hanem ő is felkapott a lovára, s Mátyás mesterrel együtt igyekezett kifelé a faluból.

A falu végén az őrszem rájuk kiáltott, és megállította őket. Mátyás mester előhúzta a csizmaszár mellül a fehér lobogót, s trombitaszóval felelt. Vavel Lajos előmutatta az oltalomlevelet, s amíg azt a káplár olvasá, észrevette, hogy annak is, meg a közlegénynek is, friss kardvágás sebe van az arcán: a mai utolsó kardcsattogások emléke.

Milyen gunyoros a sors! A „piquet-partinak” a veszteségét ezek a szegény katonák fizették meg.

Alkonyat után érkezett meg Vavel Győr alá.

A nyolc órát éppen akkor harangozták, s a francia helyőrség takarodót fúvó trombitaszava hangzott minden kapunál. Azokon most holnap reggelig Vavel grófot be nem bocsátják. Hanem hiszen arra való Mátyás mester komájának, Tajkos uramnak, a cserzővargának a kiskertje, hogy azon keresztül ki- s bejárhasson az ember, akinek éppen nincs kedve a kapura kerülni. Mátyás mester sohase szokta azt kérdezni, hogy merre az egyenes út. Ilyenkor a görbe út a rövidebb. Egy kis kerülővel a cserzőállások között bejutottak a városba.

Hiszen látott Vavel már bombáktól összezúzott falakat, leégett várost máskor is, de az a gondolat, hogy e kormos romhalmaz közt kell neki felkeresnie azokat, akiket szeretett, mégis elszorítá a szívét.

A háborúban lerombolt város képe nagyon különbözik más leégett városokétól. A kárvallott lakosok nem jajveszékelnek a romok között. Még dicsekesznek vele, hogy kinek a házába ütött be több bomba. A milliókra menő veszteséget nem számítgatja senki: csak a csodákat jegyzi föl, amik között maga és háza népe megmenekült, s ha az ellenség kegyetlen nagy sarcot vetett a városra, az élelmes népkedély megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy visszaszerezze a veszett fejsze nyelét. A belső városban már oly élénk a piac késő alkonyat is, hogy alig lehet lóháton is keresztültörtetni a sokaság közt. A közel Győrszigetből, Révfaluból, Pataházáról beözönlött a nép, amint a fegyverszünet ki lett hirdetve, s a közlekedés felszabadult, s hozta szekérszámra az eladni való eleséget. A franciának sok pénze volt, vett mindent, mesés árakon. Nem volt olyan képtelen követelés, amit meg ne adott volna. Egy földszinti ház tulajdonosának, kinek porig égett minden vagyona, megmaradt a pincéje s abban a borai; de kidugott egy rudat azon a lyukon, amit a golyó ütött a falán, arra felakasztott egy fagyöngybokrot, ami azt jelenti, hogy ott bort mérnek, s özönlött a házához a sok szomjas katona: szakajtókosárral szedte össze a pénzt, úgyhogy esténként, mivelhogy az ércpénzt a bankótól különválogatni nagy munka lett volna, kiállt az udvarra, s a kiterített ponyva fölött „megszelelte” a pénzhalmazt: ezüst, arany, réz aláhullott, a rongyos papirost félrehordta a szél: aztán összesöpörték mind a kettőt, s külön a magot, külön a polyvát rakták zsákra!

Vavel grófnak és trombitásának a megjelenése nem is keltett senkiben csodálkozást, az utóbbi napokban sokat jártak-keltek itt keresztül az inszurgensek küldöttei, kik a határvonalakat megállapítani segítettek. Azt is tudta minden ember, hogy Győr tőszomszédjában táboroz már az egész inszurgens sereg. Vavel, amint keresztül bírt hatolni a szénatér szekérvárán – hol most a szép sétánysor vonul végig – minden kérdezősködés nélkül mehetett kedveseit fölkeresni: Mátyás mester tudta már a járást. Az ostromágyúk hordtávolán kívül volt egy kis nyári lak, oda vitte ki őket a bölcs alispán.

Mikor ezt a házat messziről meglátták, Mátyás mester dicsekedve monda:

– Nem áll már a két medvesüveges a kapuban! Az alispán hajdúja strázsál ott most.

Vavel sarkantyúba kapta paripáját, s vágtatott ahhoz a házhoz.

S e gyors száguldás alatt félistennek érezte magát.

Íme, ki tudta vívni elrabolt drágaságait a diadalmas ellenség kezéből, mikor az már vasmarokkal tartá azokat fogva. Kicsikarta kezéből furfanggal és erőhatalommal férfiak és asszonyok dolgával. Ha a hadvezérek vesztettek is: ő diadalmaskodott. Azt az óriást, akit senki le nem bír győzni, ő legyőzte azon a téren, ahol egymásnak találkozót adtak!

Hanem aztán, amint közelebb ért a házhoz, eszébe jutott, hogy a paripa-robaj megriaszthatná a leány gyönge szívét, s inkább megállította a lovát, és leszállt róla. Gyalog ment odább; Mátyás mesternek azt hagyva, hogy jártassa meg azalatt az utcán csendesen a nagyon meghajtott lovakat.

Csendesen közeledett a ház felé. A kapuban katonásan tisztelgett előtte az alispán hajdúja, kivont karddal. Lajos sietett a házba.

A folyosón találkozott a kis Lacival, annak egy csizma meg egy kefe volt a kezében. Vavel láttára csizmát, kefét kiejtett a kezéből.

A folyosóról betért a konyhába: ott Sátánnéval találkozott, az ijedten csapta földhöz, akármi volt a kezében.

Ettől sem kérdezősködött, benyitott a legelső szobába, ahonnan férfihangokat hallott, s ott három ismerőst talált: az alispánt, Tromfszky doktort és Doboka mérnök urat.

Mind a három megrettent, amint Vavel közéjük lépett. Az alispán arca ugyanazt a furcsa átalakulást mutatta, amin legelső találkozásuk alkalmával keresztülment, mikor Vavel olyan vadul rápillantott; Doboka úgy mosolygott, ahogy nagyon megijesztett emberek szoktak, a doktor pedig azon a ponton állt, hogy megfutamodjék, mint mikor a Névtelen Várban a komornyik torkának esett a feldühödött gróf.

E három ijedt arc kifejezéséből egy villámgyors gondolat jött Lajos agyába: gondolat, mely leforrázta képzeletének idáig hozott kedves ábrándjait.

– Valaki beteg? – kérdé tőlük.

Kettő nem felelt, a harmadik pedig azt hebegte, hogy „én azt mondom, hogy semmit se mondok!”

– Marie beteg? – suttogá lenyomott hangon Vavel.

Erre az alispán némán inte a fejével, s a mellékszoba ajtajára mutatott.

Lajos nem kérdezett többet, hanem sietett a mellékajtón belépni.

Minő ismerős szobácska ez!

Megint a Névtelen Vár-i hajadon tündéri menedéke. Ide hozatták a gyermekjátékszereket, a bútorokat, még a négy macska is ott mosdik az ablakpárkányon és a pamlagon, s a két kutya ott fekszik a hímzett vánkoson, s a szoba mélyében ott áll a mennyezetes ágy, kígyós oszlopaival, kínai selyemvirágos függönyeivel, s az ágyon fekszik Marie, és az ágy fejénél ül Katalin.

– Ah! Uram Isten! – ordít fel Lajos, két kezével homlokára csapva, s az olyan keserves hangon ejtett kiáltás, hogy aki azt meghallja, asszony, férfi, gyermek, mind egyszerre előveszi a zokogás. Csak ő maga, csak a beteg kacag.

Neki van oka nevetni, örülni!

Van, mert Lajos nem menyasszonyához siet elébb, hogy azt üdvözölje, ölelje, csókolja; hanem őhozzá. – Ő az első. Ő az, aki előtt térdre veti magát, akinek orcáját elárasztja csókjaival, könnyeivel.

– Óh, én drágám. Óh, én szentem! Óh, én kicsi kis bálványom!

A leány arca ragyog. Nemcsak azok a vészt jelentő rózsák ragyognak rajta, amiket az a sötét arcú vőlegény szokott menyasszonyai arcára festeni; hanem a legtisztább földi öröm, ami már az égi üdvnek verőfénye.

Ő is magához ölelte Lajos fejét, s forró lélegzettel suttogá fülébe:

– Ne félj tőlem. Nem halok meg. Nem az a rút influenza támadott meg. Nem Cambray-tól ragadt rám. Meghűtöttem magam, mikor éjjel futottunk a tűzgolyók elől. De most már meggyógyulok. Hogy te itt vagy. Hogy értem jöttél. Hogy megszabadítottál. Most már akarok élni! Te olyan hatalmas vagy. Ha ki tudtál ragadni az ő kezeikből, ki tudsz ragadni még a halálból is!

Katalin a homlokára tette a leánynak lágy kezét, suttogva:

– Óh, ne beszélj oly hevesen.

A leány aztán megfogta Katalin kezét, s odavonta azt Lajos ajkaihoz, hogy csókolja meg.

– Csókold meg: – Ő nekem nagyon jó kis anyám. Mennyit sírt miattam! – Óh, ha tudnád, miket végeztünk együtt, ha engem erővel el akarnának innen vinni! De mármost nem kell. – Minden jól van. – Olvastuk a levélből, amiben mindent megírtak. – Te vagy a mi hősünk, a mi Szent György lovagunk. – Mitől félnénk már? Már meggyógyulok. – Nem is betegség ez az enyim; csak rettegés volt az és kétségbeesés. – Ez elmúlt, s mármost majd a baj is elmúlik. – Kérjétek meg szépen a doktort, hogy hadd ne vegyek ma semmi orvosságot. – Szeretnék fölkelni. Erősnek érzem magamat. – Felöltözöm. – Aztán majd a karjaitokba kapaszkodom, s elsétálok veletek az ablakig. – Megnézem, hogy jön fel a hajnalcsillag. Küldjétek be hozzám Sátánnét. – Ő majd felöltöztet; jobban fel bír emelni, mint Katalin – én nehéz vagyok. – Addig menjetek a belső szobába. – Beszéljetek egymással. – Sok mondanivaló van a világon, – amit az ember kigondol, – s ha „egy” embernek el nem mondhatta, sohase mondja el.

Marie Lajos nyakába kapaszkodva ült fel ágyában, s még aztán ő kérdezte tőle aggódva:

– Nem sebesültél meg?

A nőcseléd bejött a hívásra, Marie-t felöltöztetni; az orvos azt mondá, hogy meg kell tenni a kívánságát.

Lajos azalatt kiment az oldalszobába, Katalin követte őt.

Vőlegény és menyasszony.

Ott álltak egymással szemközt, és aztán sokáig néztek egymás szemébe.

S e tekintetben is sok olyan gondolat volt, amiket, ha „egy” embernek el nem mondhatunk, sohase tudja meg azokat senki.

Nehéz tusakodás volt az: fegyver nélkül, szavak nélkül.

Mégiscsak a nő adta meg magát legyőzött félnek.

Térdre roskadt a férfi lábainál, s kebléhez szorítva annak karját, arcát odafekteté annak kezére.

– Őrangyalom vagy! – suttogá hozzá. (Hangosan nem szólhatott, nehogy Marie meghallja) – Őt megszabadítád ellenségeitől; de engem a kárhozattól. Óh, ha tudnád, mit szenvedtem ez idő alatt! Ennek a leánynak minden sóhajtása, éjszakai álmainak hagymázos szavai mind az én lelkemet sújtó vádak voltak. Egy elárult angyalnak a vádjai egy bűnös ellen, aki nem áhít egyebet, mint megtérni, vezekleni és vétkét jóvá tenni. Óh, minő rettenetes napok voltak ezek! Válogatni a csapások között; nem hogy hárítsa el azokat Isten; hanem hogy elébb hozza el a szelídebb csapást: a halált! Óh, minden órában rettegni: melyik látogató kocogtat elébb az ajtón: az a csontkoponyájú-e vagy az a kifestett képű? S aztán kívánni annak, akit úgy féltünk, hogy haljon meg inkább! És látni azt a mártírszenvedést egy angyal arcán; aki elárulóját vigasztalja kétségbeesései között, és érte imádkozik, mikor az nem tud! Ha Marie-t elragadták volna az én kezeim közül, nekem más választásom nem maradt volna, mint vagy élve vagy halva temetkezni el! – Óh, milyen jól tetted, hogy mikor hozzánk beléptél, őt ölelted, őt csókoltad, nem engem! – Olyan igazságos voltál, mint egy Isten! – De én is szenvedtem annyit, mint a biblia akármelyik asszonya! – Te most elvetted rólam e szenvedéseket. Kimentettél önszívem pokoltüzéből. Felmentetted lelkemet láncaiból. Minden rosszat, mit én elkövettem, egy kézfordítással jóvá tettél. Visszaszerezted őt. Odamenekülhetett a karjaid közé, ahol oly boldognak érezte magát, mint az oltár mennyezete alatt. Most ítélj fölöttem. – Dobj el, vagy emelj fel. – Mind a kettőt megérdemeltem; – megköszönöm.

Vavel Lajos karjai közé fogta az asszonyt, és ajkait ajkára nyomta, hosszan, végtelenül.

E csókban volt bűnbocsánat, szerelem, megtisztulás, – együtt.

A mellékszobából zongorahang zendült elő. Halk akkordokban az inszurrekció népdala.

Lajos és Katalin odasiettek.

Marie be akarta mutatni Lajosnak, hogy mennyire ment már, amióta ő távol van.

Az ő kedvenc kék ruhája volt rajta.

Azok az ő átlátszó finom ujjai csak úgy libegtek végig az elefántcsontokon, kicsalogatva azt a búbánatos melódiát.

S az utolsó akkordhoz még a verset is eldanolta, felhők távolából révedező hangon: „Rágalmazó nyelvek irigysége, Régi szerelmünknek lett vége.”

Azután a szék támlányára hullottak karjai. Ez a néhány ütem minden erejét kimeríté.

Fáradságát azzal rejté el, hogy Lajosra és Katalinra mosolygott.

– Ez a dal nem tinektek szól ám – suttogá. – Ez csak tréfa. – Ugye ti nagyon fogjátok szeretni egymást? – Elmentek innen messze, messze, s itt hagyjátok „Marie”-t eltemetve? – No, nem engem: hanem azt a rossz leányt, aki annyi bajt okozott a világban; aki miatt annyi jó ember szenvedett, s akinek a hamvai ott porlanak abban az acélszekrényben; akinek annyit fájt az élet, hogy nincs kedve még egyszer feltámadni. – Hanem a „Sophie”, az itt marad, az elmegy veletek, s látni akarja, milyen boldogok lesztek. – Vigyetek az ablakhoz, hadd lássam meg a hajnalcsillagot.

Odagördíték karszékét az ablakhoz, s Vavel kinyitá az ablakszárnyat, hogy friss lég jöjjön be a kertből.

Marie megfogta kettőjük kezét, s ölébe vonva, egymáshoz szorítá azokat. Csendesen suttogott hozzájuk:

– Ugye? El fogjátok felejteni a tegnapot, – s nem emlékeztek rá többé? Álom volt: rossz álom. – A Névtelen Vár! – Hagyjátok ott. – Ne lépjetek bele többet. A fátyolos nő, a bezárt ajtók, a messzelátó cső, a szótalan férfi, a magányos séták az emberhangtalan kertben. – Álom volt: nem kell rá gondolni többet! – A fenyegető férfiak, – a kardcsörgés és ágyúzengés – mind nem voltak, csak álmodtuk. – Nem jártunk közel soha se a trónhoz, se a vérpadhoz. – Ki volt Marie? – A macskák fejedelemnője. S a kiskutyák meg a kismadarak országában trónörökösnő. Dajkamese, amivel rossz gyermekeket elaltatnak. – De itt lesz Botta Zsófia holnap is, holnapután is, és örökké, míg az emlékezet tart, az együgyű, bohó leány, aki nem tud semmit, csak szót fogadni azoknak, akiket nagyon szeret. – Ne beszéljetek Marieról soha többet. Az haragot, keserűséget támaszthatna közöttetek, ahogy harcot, vérontást támaszthatna a világban; viszálykodást, gyűlöletet a koronás emberek között. – Ha megharagusztok egymásra valaha, híjátok Botta Zsófiát; az kibékít. Előjön még egy más csillagból is. – Nem! Nem! – Ha ti parancsoljátok neki, hogy meggyógyuljon, meggyógyul, és itt marad köztetek.

Vavel Lajos keze oly erővel szorítá Katalin kezét e szavak alatt, hogy szinte összetörte. Kézszorítás és szívszorítás ki lett állva, anélkül, hogy egy könny kihullt volna. – Pedig az volt a legerősebb küzdelem.

Nem szabad az élni óhajtó beteg előtt sírni.

S annak oly lángban égett most az arca.

– Nézzétek, máris mennyire jobban vagyok! Eddig minden este, mikor a hajnalcsillag feltűnt, eljött rám a láz. – Ma elmaradt. – Látjátok, az öröm meggyógyított. – Hagyjátok még a kezeiteket a kezemben. – Ezek itt tartanak engem.

II.

Dehogy tartották őtet itten!

Jól mondá az alispán: „Nem való tinektek, franciáknak az ilyen teremtés!”

Minek az ilyen lény erre a világra?

Aki nem tud: csak szeretni és lemondani, nemzetét még üldözőiben is imádni; – akinek nincs más vágya, mint békét szerezni haragvó felek között, s odaadni nekik mindenét, amije legdrágább, hogy béküljenek ki rajta.

Minek volna ez tinektek?

Azért, hogy három esztendő múlva elűzzétek? Hogy aláírjátok a halálítéletét? Vagy rosszabbat annál. Hogy minden bűnt, hibát, szerencsétlenséget, országos csapást, szégyent, veszteséget, amit országnagyok, hadvezérek, elementumok, diplomaták és ellenségek halmoznak egy országra, az ő rovására írjatok fel? hogy minden éhező azzal vádolja, hogy ő eszi meg a kenyerét? minden sebesült, hogy ő fürdik a vérében? minden rab, hogy ő tartja bezárva? s aztán átkozzák a gunyhóktól a palotákig? lefessék a képét torzalaknak? nevét megörökítsék gúnydalokban? s a kínszenvedések koronájául adjanak neki egy férjet is, aki mellett a szolgáló lesz az asszonyának az úrnője?

Az Úr másképp gondoskodott az ő választottjáról.

Sötét zivatar fogta el a hansági láthatárt: az égboltozat olyan volt, mint egy gyásszal bevont templom, a távol villanások meg-megemelték a földig érő kárpitot, s utánuk hangzott – a távoli orgonaszó.

Az acélfekete égnek ellenmondó fényben világol a kiterjesztett tó tükre. Kéneső-csilláma élesen kitünteti a távol fekete partok közül, míg a közeledő vihar őrá is lassanként fátyolt kezd húzni, s a sötétzölddé elboruló hullámsíkon hófehér sávok üldözik egymást.

Az eszterházai jegenyesorok zúgása előrehangzik, mintha óriások énekelnének valami kardalt a távolban.

Percek szünetei között, valami titkos kéz villámfénnyel betűket ír a menny érclapjára. – Nincsen próféta többé, aki megmagyarázza Belsazárnak, mit jelentenek ezek a betűk? Pedig azok most is azt írják, hogy „menetekel ufarzin!”

A fertőszegi parton sorakozva, hadrendben áll a halálfejes valónok bandériuma.

Valakit várnak: – a túlsó partról.

Az érccsillámú tó tükrén egy fekete pont közelít, el-eltűnve, meg kiemelkedve a hullámtorkolatok között: egy dereglye. Hat férfi evez, hetedik a kormányos.

A dereglyén van egy koporsó; egyszerű bakacsinnal bevonva. Nincs rajta semmi dísz, csak egy mirtuszkoszorú, fehér virágokkal átfonva. Két véginél ül két asszony: egy úrnő és egy pórnő.

A hat férfi hatalmasan küzd a habokkal, amik be-becsapnak a dereglyébe, mintha ők is üdvözölni akarnák koporsójában azt, aki oly sokszor enyelgett velük.

A dereglye hosszú barázdát húz a víz színén, s úgy tetszik, mintha e vonal mentén fel-felbuknék néha egy idomtalan gömbölyű fő, s a vihar fütyülésébe s a sirályok sikoltozásába még valami szokatlan jajgató hang vegyülne.

Mikor a dereglye a fertőszegi parton kiköt, a zivatar is megérkezett. A szakadó záport megvilágítja az egyre lobogó villám, s úgy tetszik, mintha égtől földig érő hárfahúrok özönében vinnének feketeruhás alakok egy koporsót egy megásott gödörig a part mentén, nyomukban két síró asszony. Távolról árnyaknak nézi őket, aki látja.

Egy kiváló árny, a kormányos alakja, feláll a dombtetőre és beszél.

Szavát túlzengi a dörgés.

– Vitézek! Adjátok meg a végtiszteletet a visszatért zászlóanyának… Nincs miért harcolni többé… A béke megköttetett. „Amaz” – elvett országotokból kétezerötszáz négyszögmértföldnyi tért… „ez itt” nem vesz el többet két négyszögölnyi térnél… Nektek marad a tépett zászló és a kapott sebek… Térjetek családjaitokhoz vissza… Az én kardom bevégezte munkáját örökre, s utánamegy annak, akiért ki volt húzva.

Ezt mondva, kettétörte kardját, s a koporsó után hajítá azt is a sírba.

– Adjon az Isten nekünk feledékenységet és elfeledtetést.

Ez volt az utolsó szava a fénylő vízsugarak között fel-feltűnő árnynak.

A vitézek három sorlövéssel üdvözölték a sírgödröt; annak a hangja és villanása is elvegyült a zivataréban.

Azután még hangzott valami dübörgés, minő a távozó paripák robogása és még halkabb dobogás, minő egy sír betemetése; azután semmi más, csak a zápor zuhogása.

És mikor elvonult a zivatar, s feljött a hold; az idő lecsendesült szépen, tündérregei ihlett éjszaka szállt le, csak a felköltött habok beszélgettek még a hazatért kedvenchez: akkor már üres volt a tér, s a gyep borította parton nem volt más változás, mint hogy az egy égerfa mellett most egy másik is zöldült.

Ő kívánta így, hogy fektessék öreg barátja, D’Avoncourt mellé, aki atyja helyett atyja volt.

És hogy ne tegyenek sírjához semmi jelt egyebet annál az örök élőfánál, ami holta után kővé válik.

Mit is írhattak volna sírkövére? Egy nevet, mely nem az övé, egy történetet, mely nem igaz?

Vagy írták volna rá az igazi nevét s éltének való történetét, hogy aztán azok, akiknek ez nem tetszik, pöröljenek egy sírkővel?

Jobb volt neki semmi jelt nem tenni, hogy senki se tudja, hová lett!

Hanem amint ég, föld elcsendesült, csak az élő habok beszélgettek még, aranyvilágot vetve a telehold fényében: a tündöklő smaragdbölcsőből előbukkant egy szörnyeteg. Nem ember, nem állat, egy kárba veszett lény.

Feje még rútabb, amióta az égő bozót leégette a haját, s egykori ruhájából csak rongyok csüggnek még tagjairól. Kijön a partra, óvatosan körülszimatolva, mint a farkas. Keresgél; kezeivel tapogatja a pázsitot. Egy helyen aztán összekuporodik, fejét térdei közé húzva. Megtanulta a hiúztól, a vadmacskától, hogyan sír az, mikor a vadászok elvitték a fiait, s üresen találja fészkét. Nyihog és üvölt.

Majd meg visszamegy a tó medrébe, s teleszedi a markait azokkal a fehér kagylókkal, amik kővé váltan hevernek a tó fenekén.

Mit akar azokkal?

Emlékezik rá, hogy látott ő egyszer egy jelvényt, amit úrasszonya a nyakában viselt: egy jelvényt, ami előtt az emberek letérdeltek, s könyörögve néztek föl rá; egy jelvényt, amit a koporsók előtt szoktak vinni. Ezt a jelvényt kirakta ott a pázsit fölé azokból a fehér kagylókból.

Azután megint eltűnt a tóba.

*

Ha azt kívánta Vavel, hogy adjon Isten nekünk feledékenységet és elfeledtetést: ez bőven beteljesült.

Egypár esztendeig járt még a híre Botta Zsófiának, el is jöttek a névrokonok messze földről azért az ezerötszáz forintért, amit Vavel gróf, mint a megholt leány hátrahagyott ruháinak vételdíját, a vármegyénél letett a jelentkező örökösök számára; de egy sem tudta a családi összeköttetést bebizonyítani. Aztán jött a devalváció; a fekete bankó elolvadt a bezárt kasszában, s többet senki se jött aztán Botta Zsófia felől kérdezősködni.

Vavelről és Katalinról sohasem hallott többé a világ semmit. A nemesurak is hazamentek a falvaikba szántani, vetni, s befogták a harci paripát szekér mellé. Ez volt az utolsó nemesi inszurrekció.

A Névtelen Vár is el tudott tűnni. Ahogy el-eltűnnek a Fertő partjain falvak, templomok hatvan-hetven év alatt. Elnyelte szépen a föld, lassan, csendesen, egyik falat a másik után, egész a forgó szélvitorláig; mint ahogy elnyelte lassan, csendesen azt az egész korszakot: a nemesség erős várát, egyik bástyáját a másik után, egész a címeren könyöklő kardhordozó karig, lassan, csendesen, észrevétlenül, rombolás nélkül, földindulás nélkül, – örökre.

„Nemes lelkek” még vannak a világon, „urak” is vannak; „vitéz harcosok” is vannak; de „nemes emberek” nincsenek többé!