MÁSODIK RÉSZ
Az adomák hazája

I.

Egész Fertőszeg kinn volt az országúton az új földesasszonyt fogadni. Nagy ünnepély készült. Az országúton keresztül diadalív volt felállítva zöld lombokbúl, s azon sárga kassai rózsákból kirakva ez a szó: „VIVAT”; két oldalt tizenkét fehérbe öltözött leányka, virágkosárkák a kezeikben, a kántor felügyelete alatt, ki igen szép zengeményt szándékozik az ártatlanokkal elénekeltetni. Egy emelvényen pirospozsgás parasztleányok vannak felállítva, kik egy óriási fonott kast fognak az érkező lábai elé tenni, melyen érett dinnyék, szőlőfürtök s csoda formájú ostyepkasajtok vannak felhalmozva. A dombtetőn mozsarak vannak kiszegezve. Egy terepély bükkfa árnyékában bivouacoznak a statutio hivatalos tagjai egy csoportban: az alispán, a megyei mérnök, a falu lelkésze, a járás fizikusa, a tiszttartó s a hozzájuk tartozó mellékszemélyzet, megyei és tiszttartói hajdú, sáfár és írnok; az alispán patvaristájának is ott kellene lenni, hanem az most nagyon sok buzgólkodnivalót talál a gyümölcshordó falusi canephorák informálásában. A jelenlevő uraknak feleségeik és leányasszonyaik is vannak („kisasszony” azon időben sértő cím volt), s azok kinn csoportosultak az árokparton: nem keresik az árnyékot; azért, hogy bemutathassák, hogy nekik napernyőik is vannak, ami akkor nem volt tréfadolog. Benn a vásártéren előkészületek vannak téve az ökörsütéshez: a nagy kerekes nyársra már fel van húzva a kövér tulok, s az alája rakott máglya csak felgyújtásra vár. Mellette magas állványra feltéve a tíz akós hordó tele borral; a csapszék leveles színjében egy banda cigány pengeti hangszereit, a toronyablakból pedig gyerekfők kandikálnak elő, lesve a földesuraság közeledtét, hogy jókor meghúzhassák a harangot.

A falunak csak egy tornya van, azon kereszt; hanem azért az nem a katolikus templom. A helység lakosai Luther-követők, svábok, keverve magyarral, akiknek a kedvéért minden harmadik héten egyszer magyar prédikációt is tart a lelkész.

A falu elöljárói a helységháza előtt vannak csoportosulva, ünnepi kék posztó öltözetekben: az öregek hosszú haja hátrasimítva nagy görbe fésűkkel; az ifjak ellenben tarka csináltvirágbokrétákat viselnek báránybőr süvegeik mellett, s dugaszban tartott pisztolyaikkal nagyszerű üdvlövéseket szándékoznak elkövetni.

Azok az urak ott a terepély bükkfa alatt azalatt sem unják magukat. A nagy melegben jólesik az appetitóriumnak fogadott borvizes ruszti, amit a tiszttartó hajdúja hordozgat fel a hűtőbűl. Három egymásnak szögellő lóca képezi a sessio helyét; mint elnök, középen ül az alispán, hatalmas faragott tajtékpipából szopogatva az édes véki dohányfüstöt. Termete eleven illusztrációja az „extra Hungariam non est vita” örök igazságának, melyet pirosra hízott arca sem cáfol meg, s a keményen kifent hatalmas bajusz hozzáteszi, hogy „ne bántsd a magyart!”

Viselete egészen ősmagyaros, ti. a század elejéből való, s hogy alulról kezdjük: sárga szattyán sarkantyús csizma, paszomántos violaszín lábszárhüvely, hosszú, combig érő virágos mellény, a fölött kajszi barackszín kanca-mente, quekker szabású, de körülprémes és sújtásos. Nyakán feszesre csavart patyolatkendő, hátul csomóra kötve, s abba beleszorítva a hátulsó varkocs. Mert a copfot már elhagyták, mely még a burkus háborúban oly nagy szerepet játszott a magyar daliáknál; de a régi emberek, akik szokva voltak hozzá, azért csak megőrizték apáiktól öröklött kincsüket, s inkább belekötötték a nyakravalóba, hogy legyen, de látható mégse legyen; elöl a fül mellett két hurkányi csigába van csavarítva a huncutka, s takarja a főt egy hatalmas nyestkalpag, kifityegő piros bársony csákóval. Az egyik padot ő foglalja el a lelkésszel, akit egyházi tisztsége erre a szomszédságra kvalifikál. Ez pedig egy tudománytól összegörnyedt és megaszalt alázatos férfiú, akinek az egyik válla lejjebb áll, mint a másik, az egyik szemöldöke feljebb húzódik, mint a másik, s mikor beszél, a szájának csak az egyik felét nyitja ki, azon ereszti ki a szót. Hivatalának egyenruháját viseli, fekete kabátot, bársony pulidert, gyapot harisnyát, csattos cipót, háromszegletű kalapot; kiegészíti a jelmezt az ünnepélyhez felöltött Luther Márton-féle bő ujjú ráncos köpönyeg, aminek a zsebéből a tudós férfiú elő-előhúzogat egy bőrkötésű könyvet, s nagyokat sóhajtva, ismét visszacsúsztatja azt. Őrá néz a beneventatio nehéz feladata, s ámbár a derék úr úgy tudja a szónoklatát, mint a karikacsapás, azért mégis remeg. Örök trémája van, még mikor prédikálni kell is. Ha pedig hozzákezdett, akkor egy Demosthenes.

– Aztán úgy ne járjon, tiszteletes úr – tréfálkozik vele az alispán–, mint nemrégiben Csokonai; akinek a parókián elcserélték a prédikációs könyvét egy szakácskönyvvel, s csak akkor vette észre, mikor a katedrában elkezdte olvasni a textust; „az ecetes…” akkor vette észre, hogy ecetes ugorka becsinálásáról van szó. De hamar feltalálta ám magát; ex tripode folytatá tovább: „az ecetes vízzel megkínált Jézus pedig mondá: elvégeztetett!” S erről a textusról stante pede olyan prédikációt improvizált, hogy bámult rajta a presbitérium!

– Én csak megleszek a magam dikciójával valahogy – felelt a lelkész –, csak a spectabilist el ne ragadják Phaëton paripái, mikor a statutio alkalmával ki kell mondani a domina nevét.

– Már az igaz, hogy perversus egy név! Eleget utaztam Soprontól Nezsiderig olyankor, mikor a sár hirtelen megfagyott; de úgy szekér még meg nem rázta bennem a lelket, mint mikor végig kell mondanom: hogy is van csak, tiszteletes úr?

– Catharina…

– No azt még tudom.

– Catharina de Landsknechtsschild.

A két hegyes bajusz megpróbálta ezt a nevet felöklelni.

– Lantz-k-nek-htsz-sild! – Ez sok egy embernek.

– Pedig magyar nemes família az. A legközelebbi diaetán indigenálták az ősét.

Ezt egy harmadik úr mondta, aki a diagonalis padon ült, egészen tubákszínű öltözetben, himlőhelyes ábrázattal, szanaszét kuszált sárga hajjal s veres karikájú szürke szemekkel.

– Hát maga ismeri azt a famíliát, doktor?– kérdé a spectabilis.

– Hogyne ismerném – felelt a doktor –, báró Landsknechtsschild örökölte ezt a birtokot anyjárúl, aki Markóczy leány volt, s Mária Terézia idejében ment férjhez egy morva kapitányhoz; ez most zálogba adta a birtokot az unokahúgának, Katalinnak. Hiszen láthatta a bárót, inzsellér úr, mikor a „Névtelen Vár” környékét kihasították a bolond gróf számára.

A hivatkozott úr ott ült az orvos mellett, s mint előrenyújtott nyakáról látni lehetett, mérnök volt. Kezéből le nem tette volna egy világért azt a nagy bádogtokot, ami az uradalom térképét rejté. Igen tudós és a maga szakmáját értő férfiú volt; de a beszélgetés nem volt kenyere; amihez hozzáfogott, az nem ment ezen túl:

– Én azt mondom, hogy mit is mondjak?…

Aztán nem vártak rá, hanem beszéltek tovább.

– Százezer schein forintért vette meg a jószágot a baronesse, minden regaléval és úrbériséggel együtt – mondá a doktor.

– Az bizony elég szép ár – szólt az alispán. – De még szebb az, hogy még itt is akar lakni a baronesse. Tiszttartó úr tudhatja legjobban.

A tiszttartónak az a szokása volt, hogy mikor mondani akart valamit, sebesen összedörzsölte a tenyereit, mintha apró gölödényecskéket gömbölyítene ki.

– Megvallom, megvallom (mindig benevolumon kezdte), ami igaz, az igaz. A baronesse pompás mobiliákat hozatott le Bécsből; még clavicordiumot is küldött le, egy stimmelő meisterrel; s a szobákat mind kitapecéroztatta, és lusztereket akasztatott fel, a glazhaust is egészen renováltatta.

– De ugyan mi történhetett a baronesse-szel, hogy úgy megszerette a mi vidékünket? Ami annyival különösebb, hogy a statutióra senkit se hívatott meg a szomszédságban lakó földesurak közül, mintha előre tudtul akarná adni, hogy senkivel sem szándékozik ismeretséget kötni. Más statutiónál a fél vármegyét összeinvitálják, itt meg csak magunk vagyunk, akiknek ex offo itt kell lennünk. – Ezt az alispán úr kérdezte a pipaszopókán keresztül.

– Én hallottam felőle valamit – szólt közbe a doktor.

– No hiszen, ha a „vármegye harangja” se tudna semmit.

– Már azért, amit én mondok, mégis mindig igaz. Hát azt mondják, hogy a baronesse-szel az történt, hogy jegyben járt egy bajor majorescoval, a lakodalom napja is ki volt tűzve; amikor a vőlegény egyszer csak megtudja, hogy a menyasszonya……

– De lassan, az Istenért! – szabódott a tiszttartó – a cselédek meg ne hallják.

– Hiszen semmi rossz sem, amit meghallott felőle; csak azt hallotta meg, hogy lutherana, s minthogy Bécsben és Bajorországban a mixta matrimonia tiltva vannak, análfogva recedált; ebbeli bújában aztán a repudiált sponsa valét mondott a világnak, s örökös pártában maradásra határozta magát, s azért kereste ki e félreeső falut állandó rezidenciájául.

– No, inzsellér úr, ez jó parti lenne magának – enyelgett a főbíró. – Magától meg a menyasszonyai szoktak megszökni.

A tudós matematikus megcsóválta a fejét.

– Azt mondom én, hogy mit is mondok?

– Ugyan mondja ki már egyszer! – nógatá a doktor.

– Azt mondom én, hogy az bizonyosan valami vén klepsidra. (Ami nem más, mint egy hajdankori fövényóra.)

Ezért mindannyian rátámadtak: honnan következteti ezt?

Az inzsellér erre a két középső ujja közé csíptetve az orrát, így igazolta véleményét:

– Mert hogyha valami formás személy volna, bizonyosan mindjárt kapott volna másik vőlegényt ott Bécsben.

Ezért aztán kinevették.

– Jaj, inzsellér úr, csak maradjon maga a cirkalom mellett! Nem trigonometria ez!

Úgy látszott, hogy az alispán úr előtt legmegvetettebb tudomány volt a háromszögeléstan, s minden tollatlan kétlábú állatok között legalábbvalónak tartotta azt, amelyik a papíron lépeget: a cirkalmot.

Azonban egyszer csak megkondul a harang a toronyban; erre elpukkannak a mozsarak; a cigányság rákezdi Bihari „negyvenemberes marsát”, az országúton porfelleg támad, abból a postakürt szava hangzik elő, s nemsokára jön nyargalva egy kengyelfutó, három strucctollas sipka a fején, könnyű kutyakocogásban; s utána egy nehéz négylovas hintó, jágerrel és postillonnal a bakon. Az urak kivonulnak a bükkfa árnyékából a diadalív elé; a tiszteletes utoljára húzza elő zsebéből a fekete könyvet, meggyőződést szerezve felőle, hogy dikciója még mindig benne van. A négylovas hintó megáll, s akkor látják, hogy nem ül abban senki. Csak a levetett wiklerek és schlüpferek bizonyítják, hogy abban asszonyok utaztak.

Az általános hüledezésnek a hátul jövő hintóban érkező bécsi ágens vet véget, felvilágosítva az urakat, hogy a baronesse a vadaskerthez érve, társalkodónéjával együtt kiszállt a hintóból, s onnan kedve tartotta az erdőn, parkon keresztül gyalog felsétálni a kastélyba. Ezóta már ott is lehet; mert a postalovak a homokban csak lépést jöhettek.

S ezzel az egész nagy parádé mind kárba veszett. Aminthogy szaladt is már nagy lelkendezve a faluból a deputációhoz egy hajdú, fél kezével a forgós csákóját fogva a fején, hogy le ne essék róla, s jelenté, hogy már a baronesse ott van a kastélyban, s várja az urakat.

Ez már bosszúság! Amihez minden ember egy hét óta készült, azt egy asszonyi szeszély mind dugába dönti.

Lett is rá egy általános megjegyzés, nyíltan és elhallgatottan.

– Ez a második bolond a faluban.

Azzal minden ember kullogott nagy morogva a kastély felé.

A baronesse bizony szépen besétált az egyenes úton, a szép árnyékos erdőn keresztül, s nem tette meg a tisztelgők kedvéért, hogy körülkerülje a saját faluját a poros országúton.

Tökéletes bécsi nő. Jókedvű és nyílt szívű. Minden szemközt jövővel egyszerre megbarátkozó. Látszott, hogy új volt neki minden, ami falusi. A kalapját levette fejéről, s azt mindenféle útszélen termő virággal teleszedte, s mikor a majorudvaron keresztülment, az apró kis sárga csirkéket mind összeszedte az ölébe: azt gondolta, kanárimadarak, amiért nagy vitája támadt a kotlóssal. A vén komondort is megcirógatá, s a kis béresgyerekeknek elsimította a hajukat a szemükből, s társalkodónéját, ki nem bírt vele bodzás lábaival lépést tartani, kétségbe ejté előreszaladásával.

A baronesse szőke szépség volt. Semmi kendőzésre nem szorult eleven arcszín, ragyogó kék szemekkel, örök mosolygó cseresznyepiros ajkakkal; s arcának hódító bűbáját még az unalmas bécsi divat sem volt képes kisebbíteni, mely megkívánta, hogy a hölgyek a hajukat simán a halántékaikhoz lapítsák, s a füleiket kereken betakarják vele, s semmiféle fejdíszt nem tűrt el a hajfonadékon kívül, mely lehető sok ágba és mentül keményebbre fonottan volt a fésűre feltűzve.

A kastélyban az előreküldött hopmester fogadta a földesasszonyt. Azt egy héttel előbb ideküldték, hogy a lakást rendezze el, s a beiktatási lakoma vendégeiről gondoskodjék. Itt is első gondja volt a baronesse-nek a konyhát, éléskamrát beszaladgálni, s a szakácsot és szakácsnékat bámulatra ragadni a konyhaművészet minden ágaiban való jártasságával. Innen hítták elő, mikor az urak megérkeztek. Még akkor is az ujját szopogatta, amire valami marmelád ráragadt a linzer-tortáról.

– Csak semmi ceremóniát, uraim! – kiálta csengő hangjával, a társaság közé toppanva a fiatal hölgy. – Szívemből gyűlölök minden szertartást. Idáig laktam vele Bécsben. Természetes levegőt akarok színi falun: tömjén és lőporfüst nélkül. Legfeljebb a dohányfüstöt engedem meg. Én rászedtem önöket; de úgy kell önöknek, minek készítettek nekem parádét, mikor megmondtam, hogy nekem nem kell egyéb, mint egy „hozott Isten!” aztán egy kézszorítás. Ami hivatalos formalitás jár a statutióval, azt végezzék el az urak a meghatalmazott ágens úrral: s aztán tegyünk úgy, mintha régi ismerősök volnánk, s tekintse magát mindenki idehaza.

Erre azt mondta az alispán, hogy:

„Kisztihand.”

– Ah, ön beszél németül?

– Beszélek – felelt a szittya utód –, csakhogy rajtam is megeshetik, ami a vitéz Barkóczyval történt, hogy mikor dicső királynénk, Mária Terézia bárányhimlőjéből felépülve, panaszkodott neki a kiállt betegség nyomairól, azzal vigasztalta meg, hogy „ah, Euer Majestät haben noch immer sehr schönes Leder”.

– Ah haha! – nevetett a baronesse. – Ön az az úr, aki mindenre tud adomát mondani? Már hallottam hírét. Kérem, ismertessen meg a többi urakkal.

Az alispán sorba vette a bemutatandókat.

– Tiszteletes Mercatoris Tóbiás úr, helységünk lelkésze; ki egy szép szónoklattal várta méltóságodat, de amit itt nem mondhat el, mert azon kezdődik, hogy „ím e zöld fáknak kies árnyékában”.

– No, majd kárpótlást fogok találni a tiszteletes úr vasárnapi prédikációiban. Én igen buzgó híve leszek.

Azután a doktort mutatták be.

– Ez itt doktor Tromfszky Fülöp, a járás fizikusa, maga is fertőszegi lakos és compossessor, orvos, sebész, és nemcsak e vármegyében, de Győr, Komárom, Vas és Sopron vármegyékben is elismert legnagyobb pletyka és hírharang.

– Ah! Hisz ez nagyon szeretetreméltó tulajdonság! Én nagyon szeretem a pletykát! Véghetetlenül szeretem a mendemondákat. Már csak azért is lesz mindennap valami bajom, hogy a doktor urat meghíhassam. Ugyebár, a doktor kötelessége azt is megmondani, hogy mit főzzenek ebédre? Mindennap kérni fogom a konzultációt.

Ilyen páciensre volt már a doktornak szüksége régen.

Következett a mérnök.

– Ez pedig Doboka Márton úr, a vármegye inzsellérje, „hites matematikus,” vagy ahogy a paraszt nevezi: „hityimityimatyi mókus,” földet mér, ködöt szel, vizet szab, s ha valakinek az órája elromlik, azt megigazítja.

– Remélem – szólt a baronesse Doboka úrhoz –, hogy sokat fog ön velem foglalkozni, azért, ha nem vagyok is klepsidra.

A szegény inzsellér mosolygó álarca egyszerre a rémülés facies hippocraticájára nyúlt el e szóra. Csak a kezében levő bádog mappatok tetejét csavargatta, mintha azon gondolkoznék, hogy mint tudná saját magát is úgy összegöngyölíteni, hogy abba beledughassa.

A szép selma pedig hamiskás mosollyal mondá neki, megfenyegetve őt ujja hegyével:

– Nekünk bécsieknek nagyon jó rendőrségünk van ám.

A patvarista is ott ágaskodott a többiek mögött, s igyekezett a fejét előretolni a válla közül. Az úrnő azt is észrevette.

– Hát ezt az urat hogy hívják?

– Ez még senki sem – szólt az alispán –, csak a patvarista. Ezt még nem hívják, csak kiáltják, hogy „audiát!” Az ilyennek mondta azt Cziráky, hogy „sohase válogasd, öcsém, hová ülj az asztalnál, ahová te leülsz, bizonyosan az az utolsó hely”.

„Audiát” aztán megint lehúzta a fejét a válla közé, s iparkodott magát eccliptizálni.

– A tiszttartóját úgyis meg fogja ismerni méltóságod: Határi Ádám úr, akinek nem szükség azt mondani, amit Klobusiczky püspök mondott a tisztjeinek, mikor inaugurálták: „már csak úgy gazdálkodjanak az urak, hogy nekem is maradjon valami.”

– Óh, az én tisztjeimnek nem lesz panaszuk ellenem.

– És most magamat kell bemutatnom, én vagyok ennek a megyének az alispánja, nevem Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát.

– Jaj, uram! – szólt nagyot nevetve az úrhölgy – én ezt három esztendeig sem tudom összerakni.

– No, éppen így vagyok én méltóságodnak a nevével.

– Hát tudja mit? Inkább, hogysem egymást kínozzuk a kimondhatatlan neveinkkel, legyünk per tu, s híjuk egymást a keresztnevén.

– Csakhogy én, ha valakivel Bruderschaftot kötök, azzal én össze is csókolózom.

– Hát hiszen az is megtörténhetik – nevetett a baronesse, s minden mórikálás nélkül megadta a tekintetes úrnak a ceremonialis csókot, s aztán kezet szorított vele. – No, mármost hát „te Bernát bácsi”, én pedig „te Katinka!” S miután ezen szépen átestünk, menjenek az urak az irodába a hivatalos funkciót az ágens úrral elvégezni; én pedig addig visszavonulok toalettet csinálni. Az ebédnél megint találkozunk.

Azzal gyermeteg hibbanással kilebbent a mellékszobába.

– Ez már aztán kapitális egy menyecske! – mondá az uraknak a főszolgabíró. – Hát ugye nem „klepsidra”, Doboka barátunk?

A jámbor mérnök most is azt igyekezett a sinusok és cosinusok segélyével kikalkulálni, hogy ugyan kitől tudhatta meg ezt a baronesse. Csak nem a patvarista fecsegett tán a szobaleány előtt?

– De nagyobb baj lesz abból – szólt közbe a doktor maliciózus arcfintorral –, hogyha a tekintetes asszony odahaza megtudja a „csókot”; az lesz ám még csak a francia háború.

A szittya hős e szóra komolyan megrettent. Az oroszlánt megrémíté szavával a kakas; Bernát urat pedig – a tyúk. (Ő szokta a feleségét „tyúkom”-nak nevezni.)

– Csak lesz annyi becsületérzés doktor úrban, hogy nem pletykázza el.

– Már hiszen én magamról jótállok, mert sohasem szoktam pletykázni; hanem, ha egyszer az az inzsellér ki talál rukkolni azzal a szóval, hogy „azt mondom, hogy mit mondok?” akkor nem állok jót a titokról. Kivált ha még azt is megtudja a tekintetes asszony, hogy per „te Katica, te Bernus!” diskurálunk egymással; ezt nehéz lesz egy anekdotával elütni.

Az ágens véget vetett a tréfálkodásnak, átidézve a hivatalos urakat a komolyabb teendők elvégzése végett a kancelláriába.