II.

Az ebédhez megjelenő bárónő a legegyszerűbb eleganciával volt öltözve; fekete selyemruha volt rajta, s a nyakán négy sor igazgyöngy; más ékszert nem viselt; s a fekete ruha gyászt, a gyöngyök könnyeket jelentenek. – Modora megcáfolta mind a kettőt. Víg volt és kedélyes. Hanem hiszen a mosoly lehet álarc is.

Feltűnt, hogy a díszlakomához egy hölgy sem volt hivatalos. A baronesse és társalkodónője egyedül képviselték a szépnemet.

– Te ide ülsz mellém – monda a bárónő Bernát úrnak, megemlékezve a kötött Bruderschaftról.

A tekintetes úrnak pedig eszébe jutott a tekintetes asszony odahaza, akinek a nyelve bezzeg ki tudja mondani az ő nevét, még olyan predikátumokat is told hozzá, amik nincsenek az armálisban, s mikor azt nekiereszti, rettenetesebb a királyi komisszáriusnál; annálfogva igyekezett calmirozni a bizalmas viszonyt.

– Megmondom baronesse, nálunk nem tegeznek senkit, csak a gyereket, meg a cigányt. Akivel bizalmasan vagyunk, annak azt mondjuk, hogy „maga”. Hozzá tehetjük, hogy „húgom” és „bácsi”.

– Hát a feleségét sem tegezi az ember?

– Annak is azt mondja, hogy „lelkem maga!”

– És a gyermekek sem tegezik a szülőiket?

– Az meg éppen botrány volna.

– Csodálatos ország. No hát „Bernát bácsi” maga, tessék magának mellém ülni.

A rögtön támadó családias bizalmasság jellemzé a bécsi nőt, elütőleg a párizsi hölgyek finom agaceriájától, akiket egyébiránt Bernát úr sohase látott.

Katinka bárónő még evés közben is tudott mulattatni, ami ugyan a jobb oldali szomszédjánál, tiszteletes Mercatoris úrnál tökéletesen kárba veszett. A tudós úrnak rossz fogai voltak, annálfogva egész penitencia volt rá nézve az evés, s amíg azzal el nem készült, addig rá nézve nem létezett semmi diskurzus.

Ami a nevét illeti a tiszteletes úrnak, az valaha „Kalmár” lehetett; hanem egy időben a tudományos férfiak szerették neveiket latinizálni.

Annál készebb társalgókra talált a bárónő az alispánban és a doktorban.

– Tehát a hivatalos átadás egészen elvégeztetett nálam nélkül, Bernát bácsi?

– Nem végeztetett biz az; sőt inkább úgy jártunk, mint az egyszeri cigány, aki azt mondta, hogy elveszi a grófkisasszonyt. A beleegyezés az ő részéről már megvan: csak a comtesse-é hiányzik még. Itt is hiányzik még a beleegyezés a bárónő, – azaz – Katinka húgom – részéről.

– Mihez kell az én beleegyezésem?

– Ahhoz, hogy a „Névtelen Vár” servitusa fenntartassék-e?

– „Névtelen Vár?” – „Servitus?” Mik ezek a szavak? Szeretném tudni.

– A Névtelen Várat innen a kastélya erkélyéről majd színről színre megláthatja húgomasszony. Az egy vadászkastély, amit egy Markóczy ős építtetett a Fertő partjára valami őskorbul származott cölöpépítmény fundamentumára: ott tartotta nagyszerű vadászatait, mikor még a lankaság csupa erdő volt. Ezelőtt három évvel egy külföldi úr jött ide, akinek nagyon megtetszett ez a magányos épület, s kivette azt bérbe az akkori tulajdonos bárótól, olyan szerződést kötve vele, hogy a várkastélyhoz tartozó parkban, ameddig az körül van palánkolva, senkinek se legyen szabad rajta és a hozzátartozókon kívül járni. Ezt nevezik servitusnak. Az tehát a kérdés, hogy van-e kedve Katinka húgomnak egy ilyen „tilalmast” a birtoka közepén eltűrni? vagy pedig fel akarja azt mondani?

– És ha fel akarnám azt mondani?

– Akkor tetemes vinculumot kellene fizetni a bérlőnek. Akarja-e ezt tenni?

– Attól függ, hogy micsoda ember az a bérlő?

– Mindenesetre különc. Valami világkerülő.

– Hogy híják?

– Azt nem tudni. Éppen azért nevezik őróla azt a kastélyt Névtelen Várnak.

– De hát hogy lehet az, hogy valakinek egy helyen, ahol három esztendeig lakik, ne tudják meg a nevét?

– Igen egyszerűen. Ő maga nem auffirolja magát sehol, a cselédei nem híják másként, mint a „gróf”.

– De levelet tán csak kap a postán?

– Azt gyakran kap a világ minden részéből: néha pénzesleveleket is, azoknak a recepisséit neki kell aláírni. Hanem úgy van vele, mint az egyszeri paraszt, aki azt mondta, hogy „bárcsak én írni tudnék, ha olvasni nem is; majd találnék én valakit, aki azt elolvassa”. Ennek is kell lenni valakijének, aki azt, amit ő írt, el tudja olvasni, de erre mifelénk senki azokhoz a cifrákhoz nem ért, ami az ő adresszén van, s az ő keze alól kikerül.

– Hát a hatóság nem vonhatja őt kérdőre?

– Miféle hatóság?

– No – maga, Bernát bácsi.

– Hát spicli vagyok én?

– De az útlevelét csak elő szabad kérni az idegennek?

– Útlevelét? Hiszen mindjárt kidobnának engem a vármegyeház ablakán, ha valakitől Magyarországon útlevelet kérnék, vagy egy „Salva guardiába” betenném a lábamat a benne lakó engedelme nélkül.

– De hát nem ügyelnek itt fel arra, hogy ki mit cselekszik?

– Minek? Nemesember azt teszi, amit neki tetszik; a paraszt pedig azt, amit muszáj.

– De hátha veszedelmes összeesküvést forral az az ember?

– Az a királyi fiskus gondja, nem az enyim.

– Hátha hamispénzverő?

– Az meg a tárnokmesterre tartozik.

– De a rablók ellen csak kell valami rendőrségnek lenni.

– Arra itt vagyok magam, meg a pandúrjaim, s ha rakoncátlankodnak: kihirdetem a statáriumot; s akkor vagy kézre kerülnek, vagy átmennek a másik vármegyébe. Egyébiránt a szóban forgó Névtelen Vár lakója ellen egyik indicium sem forog fenn. Az nagyon csendes ember.

– Egyedül van? Nincs családja?

– Már erre tiszttartó úr jobban meg tudna felelni; mert ő folytonosan szemüggyel kísérhette.

– Nos, tiszttartó úr. Mit tud felőle? Van felesége e rejtélyes úrnak?

– Megvallom, megvallom: úgy látszik, mintha volna; de egész bizonysággal mégsem lehet tudni.

– No ez már engem pikíroz! Hát hogyan nem lehet tudni? Láthatatlan?

– Látható, látható. A névtelen úr meg a dáma együtt szoktak kocsikázni mindennap délelőtt tíz órakor, s elkocsiznak a szomszéd városig: ott visszafordulnak, és hazatérnek; de a dáma oly sűrű fátyollal van betakarva, hogy nem lehet kivenni, hogy vajon vénasszony-e, vagy ifjú leány.

– De ha kocsikáznak, akkor cselédjüknek is kell lenni, aki a lovakat hajtja. A cselédektől csak meg lehet tudni, hogy gazdájuk és asszonyuk között micsoda viszony van?

– Valóban, valóban. Cselédjeik vannak. Egy komornyik, aki egyúttal a lovakkal is bánik. Ez a mindenes a háznál. Ez jár ki a faluba is néha, és németül beszél. Rajta kívül van egy kövér szakácsné a kastélyban, aki nem megy sehova; azt mondják, nem tud járni. Azután van két ember, aki bejár hozzájuk, a Schmidt meg a Schmidtné. Ezek soha a házba be nem lépnek, hanem rendesen reggel öt órakor, télen úgy, mint nyáron, megjelennek a kastély rondellájának az ablaka előtt: akkor ott a zsalugáteren keresztül kiadja nekik valaki a rendeletet, kilenc órára visszatérnek, akkor már egy kosár van kitéve a rondella alá, abba belerakják, amit hoztak, azt kötélen felvontatja valaki, s megint kiadja nekik a rendeletet. Ez a két ember egy zsellérházban lakik, amit a névtelen úr vett a számukra. De ezek az asszonyságról soha nem beszéltek; azért, mert sohase látták.

– És a komornyik?

– Azt úgy híják, hogy vasszájú ember. Különben is olyan úrias magatartású, hogy alig meri valaki megszólítani. Mindig fehér glaszé kesztyűt hord és ezüstzsinóros bérruhát. Azt tartják, hogy a szakácsné az ő felesége. A falubeli leányokra az igaz, hogy rá sem néz. Eljár a szomszéd faluba a katolikus templomba; de meg nem gyónik soha. Nem enged tudakozódni magától: csupán egyszer szalasztott ki annyit a száján, hogy „az ő úrnője egy szegény árva leány, akinek semmije nincs; de azért mégis mindennel ő rendelkezik”.

– S nem fogadnak el látogatásokat?

– A látogatót maga az úr fogadja, s olyankor, ha idegen érkezik, a dáma a belső szobákba zárkózik, és onnan ki nem jön. Ha valaki ebédre is ott marad, akkor az ételek felhordása alkalmával az úr minden ételből szed ki egy tányérra, s azt saját maga viszi be abba a szobába, ahol a dáma van. Az elő nem jön soha. Kérdezősködni senki se mer felőle. Egyszer a feleségem megszánta a magányban élő teremtést, szép szerével ismeretséget akart vele kötni. Pünkösd vasárnapján egy szép bokrétát formált az üvegházi virágokból, s azt elküldte a szolgálója által a Névtelen Várba. A cseléd felment a grófhoz, s elmondta, hogy köszönteti a tiszttartóné, ezt a bukétot küldi a nagyságos grófnénak. A cseléd visszajövet dicsekedett a komornyiknak, aki az ajtón kiereszté, hogy ugyan örült a gróf a grófnénak küldött bukéton; egy húszast adott neki, s ugrált, mint a bolond, örömében. „Ugrált bizony haragjában!” – monda a komornyik; „köszönd, hogy leány vagy, mert ha férfi volnál, pisztollyal kergetett volna ki.” S amint kilépett a leány a kastélyból, csak úgy hullott a fejére a széttépett bukét virágja, s a gróf káromkodott odafenn valami idegen nyelven, amit a cseléd nem értett. Másnap a gróf összetalálkozott a feleségemmel a faluban véletlenül. Az asszony apprehendált, s rá se nézett. Délután a gróf a Schmidtné által hat palack bort küldött a feleségemnek, azzal az izenettel: azért a szívességért, hogy nem látta őt meg. Haute Sauterne-i borok voltak.

– Ah, tehát a remeték ilyen jó borokat isznak.

– Valóban, valóban. És kitűnő konyhát tartanak. A Schmidtné mindennap hazahordja az ételmaradékot a gyermekeinek, amit a szakácsné ád neki, s azok fejedelmi konyhárul tanúskodnak. A konyhájukról azt is meg lehet tudni, hogy igaz keresztyének. Húsvét napján páskabárány, mindszent napján heilige Stricli van az asztalukon. Templomba azonban nem járnak, s pap nem jár hozzájuk.

– S minő viseletben jelennek meg, mikor kikocsiznak?

– A gróf egyszerű barna kabátot visel, széles kerek kalappal, térdig gomboló fehér kamáslit; télen karbonari-köpönyeget. A dáma azonban mindenkor a legújabb divat szerint van öltözve, s ruháit a postán hozzák külföldről.

– S mi okuk lehet nekik e rejtélyes bújósdi játszásra?

– Megvallom, megvallom, már ez szférámon kívül esik. Én csak a dátumokat tudom előadni: a kombinációkhoz jobban ért a doktor úr!

– Ah, igaz, igaz! – szólt általános kacagásban részt véve a bárónő. – Hiszen itt van a doktor: az ember ne húzza hiába a vármegye fizetését; ha ön a vármegye harangja, akkor kell tudnia, ami itt közelünkben történik.

– Hát hiszen tudom is: csakhogy eddig nem juthattam szóhoz – a mérnök úrtól. (Mondok, hogy mit mondok?) Hát ha olyan kegyes a bárónő, s meg akarja hallani, én megmondhatom, hogy ki ez az úr és ez az asszonyság. Én háromféle verziót is tudok. Szabad belőle válogatni. Az első hiteles magyarázat az, hogy ez a névtelen úr egy külföldön grasszált nagy rablóbanda kapitánya, aki az üldözés elől vonult vissza rablott kincseivel ide a mi Árkádiánkba. Az a dáma pedig a szeretője, aki már egyszer Németországban hurokra került, elítéltetett, s az ítélet következtében a homlokán tüzes vassal megbélyegeztetett. Ez az oka, amiért az arcát fátyolozatlanul nem mutathatja soha.

– Ah, ez nagyon rémségesen regényes, doktor úr – szólt a bárónő. – Ezt nem fogadjuk el. Adja elő a másodikat.

– Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni, azért eresztettem legelöl; pedig ezt sem szoptam az ujjamból. A másik már nem ilyen rémséges. A névtelen lovag egy apácát szöktetett el a kolostorból. A szent fogadalmát megtört égmenyasszonya e vétke vezekléseül azt a fogadást tette, hogy, kedvesét kivéve, az egész világról le fog mondani; ezért zárkózik el vele egy félreeső kastélyba; ezért nem mutatja az arcát soha senkinek, őrajta kívül.

– Ez regényes, de nem valószínű. Ha egy apáca annyira megy, hogy a kolostorból megszökjék a kedveséért, akkor már azt is megteheti, hogy áttérjen a protestáns hitre, s akkor feleségül mehet a szíve választottjához: nem kénytelen se bűnös életet élni, se rettegni, se elrejtőzni. Ezt nem hisszük el.

– Akkor a harmadik lesz a legvalószínűbb. A hírlapok ezelőtt négy évvel híreszteltek el egy nevezetes asszonyszöktetési esetet. Egy francia előkelő tisztnek a feleségét elszöktette a dieppe-i fürdőből egy idegen: nem tudni ki. A kijátszott férj mind ez idő óta keresi a feleségét az egész világon, de a csábítót nem ismeri. Ezek ők.

– Ez a legérthetőbb megoldása volna a talánynak. Hanem egy hibája van. Ha a szerelmespár az üldöző francia tiszt elől menekült ide Fertőszegre, akkor a titokban maradásra a legrosszabb módot választotta a nő arcának örökös fátyol alatt tartásával. Ha egyszerűen a maguk alakjában jelennek meg, ugyan ki fog rájuk ismerni itt Fertőszegen? Míg a fátyolnak híre megy, s előbb-utóbb nyomukra vezeti a tudakozó férjet.

– Hiszen mások is támasztották ezt a skrupulust. De itt jön azután az igazi magyarázat. Van egy öreg erdőkerülő, aki mindennap látja őket kikocsizni. Az erdőnek egy tisztásán le szoktak szállni a hintóból, s egy kis sétát tesznek a gyalogösvényen, a dáma az úr karjába fogózva. Az erdőkerülő megjegyzé, hogy egyik nap a dáma nehézkes, tappogó léptekkel jár, a másikon pedig oly ruganyos, könnyed járással lépeget, mint egy tündér. A termete is egyszer deli, másszor összegörnyedő. Az erdőkerülő azt mondja, hogy a lefátyolozott dáma nem egy asszony, hanem kettő. A csábító idegen nem egyedül szöktette el a francia tábornoknét, hanem leányostól: az anya azóta összerokkant, a leány pedig felnőtt, s a bűnös ember elcsábította mind a kettőt!

– Shocking! – kiálta fel az erényeire féltékeny társalkodónő. – Ilyesmit nem lett volna szabad doktor úrnak elmondani hölgyek előtt.

– Kérem, doktornak minden szabad!

Elmondva azonban már csakugyan el volt, s visszavenni nem lehetett: ennélfogva az egész asztaltársaság egyhangúlag felriadt, hogy ez már szörnyűség! Egy ilyen gonosztevőt csakugyan nem szabad tovább megtűrni a Névtelen Várban.

Ezalatt azonban tiszteletes Mercatoris uram is elkészült a rossz fogaival, s most már ő is hozzászólhatott a napirenden levő tárgyhoz.

– Uraim és hölgyeim – kezdé – engedjék meg, hogy én szót emeljek e kérdésben, melynek részleteiről senki sem bír annyi ismerettel, mint én, aki évek óta folytonos összeköttetésben állok ez ismeretlen emberrel.

– Minő összeköttetésben?

– Csupán levelezés által. És az is egész sajátszerűen megy végbe. A gróf – nevezzük annak, ámbár semmi okunk sincs rá, mert ő nem mondja, hogy az – mindennap elküldi nekem a maga „Augsburger Allgemeine Zeitung”-ját, amit reggel a kapum alá bedugva találok; s azonkívül a Schmidtné által gyakran küld hozzám leveleket; de az nem férfi írás, világosan nőkéz vonásai. Azok sem maradnak nálam; a küldöncné visszakéri mindig a levelet. A pecsét a levelen rendesen sima. – Csak egyszer láttam rajta egy címert, három virággal.

– Mi volt az a három virág? – kérdé a bárónő élénken.

– Azokat nem ismerem.

– S mi iránt folytatnak önök levelezést?

– Eleinte azon kezdődött, hogy az idegen úrnak voltak apró kívánságai, amiknek teljesítésére engem kért fel. Majd az volt a baja, hogy a kutyák nagyon vonítanak a faluban, majd meg az, hogy a gyermekek kiszedik az erdőn a fészkekből a madarakat, majd meg az, hogy a bakter nagyon kiabál. De mindezeket sohasem a maga nevében panaszolta el, hanem egy harmadik személyre vonatkozólag tette, akit nem nevezett meg, csak azt írta: „félnek a kutyaüvöltéstől”; – „szeretik a madarakat”; „felijednek az őr kiáltásától”. – S aztán pénzt küldött annak a gazdának, akinek olyan ugatós ebe volt, hogy éjszakára zárja be azt, a fiúknak, hogy eresszék szabadon az elfogott madarakat, s az éji őrnek, hogy a falu túlsó végén kiabáljon.

– Úgy látszik, hogy az a nő, akit őriz, nagyon szereti a csendet.

– Úgy van. Az itteni fiatalságnak az a szokása volt, hogy az új év első óráját nagy lövöldözéssel szokta megünnepelni. Az idegen úr a másik évben a fiatalokat felkérte általam, hogy hagyják abba a lövöldözést, inkább mulassanak az ő rovására, s azóta minden Szilveszter éjen megvendégeli őket a falu kocsmájában. Amint ezeket az apró kívánságait elintéztem, akkor elkezdte a hírlapjait elküldeni hozzám, ami nekem vajmi jólesett, mivelhogy falusi papnak nemigen telik ilyesmire. Később a könyvtárából is kölcsönzött olvasni való műveket. Minden nemzetbeli klasszikusai megvannak. Azután Wieland, Lessing, Kleist, Börne, Locke, Schleiermacher művei. Ezen kezdődött a levelezésünk. Gyakran a leghevesebb disputába elegyedtünk, egy nap tízszer is megfordult Schmidt, a futár, a Névtelen Vár és parókia között a véleménycserét ide-oda hordva, s ugyanaznap elmentünk egymás mellett az utcán, anélkül, hogy egyebet mondtunk volna egymásnak, mint „jó napot”. Az általam olvasott levelekből azonban arról meggyőződtem, hogy a rejtélyes férfi se nem büntetés elől bujkáló gonosztevő, se nem regényes asszonyszöktető kalandhős, de még nem is világgyűlölő szerencsétlen bolond; hanem valódi nemes érzésű emberbarát, aki érdeklődik az egész világon történtek iránt, és szereti tudni az apró emberek baját, hogy rajtuk segíthessen; philosoph, aki boldognak érzi magát, ha csend van körülötte.

A bárónő odainté a komornyikját, s azt az utasítást adta neki, hogy az elöljáróságot kérje fel a nevében, hogy minden tervezett üdvlövöldözést és rakétázást hagyjanak el. Feje fáj, nem tűrheti. Mulassanak a mai nap örömére csöndesen a födél alatt.

Azután azt kérdezé a lelkésztől:

– De hát hogyan értesül a szegény emberek bajairól a névtelen úr, ha soha se ő, se cselédei a néppel nem érintkeznek?

– Igen egyszerű módon. A kastély tornyában van egy hatalmas telescopiuma elhelyezve. Ezt ő maga tudatta velem. Ezzel ő a magasból minden udvarba belát. Úgyhogy megtudja, kinél mikor van keresztelő vagy temetés; s ha rongyos a ház, ahol ily eset fordul elő, már másnap ott van nálam az enyhítő segély. Elnézegeti, hogy mulatnak a parasztlegények egymással, s nekem megírja, hogy ezt vagy amazt a szép leányt jó lesz meginteni, mert nagyon szilajon járja a táncot; meg hogy ezt meg ezt a menyecskét megdorgáljam, hogy ne nyissa ki az ablaktábláját, mikor éjjel kocogtatnak rajta. Még azt is kitanulta, hogy melyik fiú a legjobb iskolába járó, melyik forgatja otthon a könyvet a kezében legszorgalmasabban, s annak ösztöndíjt küldött. S karácsony estéjén minden kisfiút és leányt felhívat a Névtelen Várba, ott nagyszerű karácsonyfa van a számukra felállítva, égő viaszgyertyákkal, s azon minden gyermek számára apró ajándékok, öltönydarabok, könyvek, nyalánkságok. Azokat ő maga osztogatja ki közöttük. Sőt egy igen nevezetes esetet mondhatok el róla, ami nagyon jellemzi az embert. Egyszer egy szerencsétlen asszonyt, aki házastársi viszonyban él egy rossz hírű férfival, a vármegye befogatott. A tekintetes főbíró úr tudja az esetet: a Rakoncza Jutka; a Sátánné.

– Hogyne tudnám? most is odabenn ül. Őkelme az a híres Sátán Laci szeretője.

– Ennek volt egy kisfia. Annak azután, hogy az anyját elvitték, nem volt hová lenni. Az idegen úr a tornyából nézte, mi történik ezzel a gyermekkel, akinek az anyját látta pandúrok által elkísértetni. Azt minden házból kikergették, utoljára a többi gyerekek elkezdték bosszantani, csipkedni, taszigálni, míg a gyerek kibujdosott a falu végére, lement a tópartra, s mivelhogy nem adott neki senki enni, a tukorcát ette: a fiatal sás édes hajtását. Az idegen úr rögtön írt nekem, hogy az elzüllött gyermeket kerestessem föl, s adjam oda gondviselés végett a Schmidtnének; ott kap addig enni, amíg az anyja hazakerül; a rektor pedig fenyítse meg a fiúkat, hogy ne bántsák a nyomorultat többet.

A bárónő könnyezett ez elbeszélésen.

A főbíró pedig adomát mondott rá.

– Kár volt! Úgy jár vele, mint az egyszeri ember a farkasfiúval. Ha megnő, a jóltevőjét eszi meg.

– Ah, ah, ne szóljon úgy, Bernát bácsi – tiltakozék a bárónő. – Szegény kisfiú! Ez egészen elérzékenyített. Georg! Pakoljon össze a süteményekből egy jó csomót, s vigye el majd a Schmidtnének a szegény kis árva számára. Az ilyen dolog engem nagyon meghat. Aztán majd jöjjön el hozzám az a kisfiú; valami ruhát fogunk számára összeszedni. Mondja csak tisztelendő úr: tehát az én bérlőm igazi nemes szívű ember!

– Tettei annak hirdetik, bárha szavát nem hallani is.

– De akkor mégis mi magyarázata van a lefátyolozott nő titkának?

– Ezt nem tudom, mert ezt a tárgyat távolról sem érinti leveleiben soha.

– Rabja neki az a nő, akit erőszakkal tart magánál?

– Az nem lehet – szólt a lelkész –, mert száz alkalma volna tőle megszökni, vagy segélyt kiáltani, mikor az utcán végigkocsizik vele.

Itt aztán oly hosszú hallgatás támadt, hogy elvégre az inzsellér úr is hozzájutott a maga sorához.

– Azt mondom, hogy mit is mondok…

– Ugyan, az Isten áldja meg, mondja ki hát! – unszolá a doktor.

– Azt mondom…

– No, csak ki vele bátran!

– Azt mondom, hogy azért van annak a dámának a képe mindig lefátyolozva, minthogy – mit is mondok!

– De mondja már!

– Minthogy ő a „disznófejű kisasszony!”

E nem várt megoldás rengeteg kacajra zendítette fel az egész asztaltársaságot.

– De pedig nem olyan nevetnivaló ez, amit az inzsellér mond – szólt Bernát bácsi, amint a kacajhullám kissé elsimult. – Gyermekkoromban én is sok adomát hallottam a disznófejű kisasszonyról.

– Lehet, hogy közel járunk a megoldáshoz az inzsellér úr ideájával! – szólt bele a doktor – ha nincsenek is disznófejű kisasszonyok, de olyanokról, akiknek valóságos halálfejük volt ábrázatuk helyett, több esetet említ az orvosi tudomány.

Ekkor az asztal végén egy még eddig csak bevétellel foglalkozó száj nyílt meg, hogy ily vakmerő és minden okoskodást szerteszét kuszáló nyilatkozat kiadására vállalkozzék:

– Márpedig az az idegen dáma a leggyönyörűbb, isteni szépségű kisasszony…!

Mindenki odafordult hozzá.

Ki volt az? A patvarista. A senki. Még egy ember, akinek nincs neve.

És amellett ez az ember egész hidegvérrel dobolt a késével, a villájával a tányérján, mintha Zapfenstreichot verne.

– Hogy mer, audiát, ilyet mondani? – rivallt rá Bernát bácsi.

– Mert láttam.

– Audiát, látta? Mikor látta? Hogyan látta?

Akit senki se látott még.

– Hát, mikor tavaly hazajöttem a kollégiumból, per pedes apostolorum: az útiköltségem elfogyott, a tarisznyám kiürült, ahhoz meg nem szoktam, hogy mint armer Reisender bekopogtassak a házakhoz, hát ezen a tájon hozzáfogtam mogyorót szedni a park bokrairól: az igen jó ebéd volt; amint egyszer csak egy ablakzörrenés riaszt fel. Odatekintek: hát a Névtelen Vár egyik ablakának mind a két szárnya fel van nyílva, s azon félig kihajolva tekint ki egy csodálatraméltó szépség, amilyent én még festve se láttam soha.

– Ah! ah! – szólt a bárónő. – Mondja csak, milyen volt? Jöjjön közelebb hozzám! – S aztán, hogy a patvarista nem akart előrejönni a maga biztos menedékéből, ő ugrott fel helyéről, s odafutott az asztal végére, kíváncsian tekintve az elbeszélő arcába, nehogy egy szót elveszítsen abból, amit mond.

– Hosszú, göndör fekete haja elöl a vállaira omlott; arca fehérebb volt a liliomnál és piros mint a rózsa; homloka tiszta és magas, s bizony semmi bélyeg rajta; a szája vékony és finom és mosolygós. Az egész alak olyan, mint egy angyal, aki az égből letekint.

– Hajadon volt-e, vagy nő? – kérdezé a bárónő.

– Nagyon fiatal még. Nem lehet több tizenöt évesnél – felelt a patvarista. – Főkötő még nem is illett volna a fejére. (Ezt biztosan lehetett azon időkben megtudni, mert a férjhez ment nők a főkötőt soha le nem tették, s a leányok viszont semmi fejtakarót nem viseltek.)

– Hahaha! – kacagott Bernát bácsi. – S ez a tündér bizonyosan audiát kedvéért nyitotta ki az ablakot, s mutatta meg a szépségeit, amiket addig senki se látott.

– Igenis, hogy nem értem cselekedte azt, ahogy meggyőződtem felőle, hanem nálamnál szerencsésebb állatokért: négy darab macskáért, amik ott játszottak a kastély ereszén. Egy fehér, egy fekete, egy veres és egy cirmos; s amik egyszerre odaszaladtak hozzá a háztetőről, az ablakpárkányzaton, amint hítta őket.

– Valóban, egyetlen játszótársai a macskák, – annyit tudunk a cselédeitől – bizonyítá a tiszttartó.

– És ami legkülönösebb – mondá a fiatal joggyakorló – az, hogy nem azzal a szóval hítta a macskákat, amivel mi szoktuk: „cic, cic!” hanem azt kiáltotta nekik, hogy: „pusz, pusz!”

– Ah! – szólt meglepetve a bárónő. – A hollandiak szólítják így a macskákat.

– Az ablak ismét becsukódott, s a tündér eltűnt előlem.

*

A senki ember, a patvarista által aratott siker babérai nem engedték az alispán urat nyugodni.

– Audiát! – monda, hátravetve magát a székében. – Tanulja meg, hogy fiatalembernek csak akkor kell felelni, hogyha kérdezik; sőt mint tudós Hatvani professzor mondá: „akkor sem szükség minden kérdésre felelni!”

Az asztaltársaság azonban nem osztotta ezt a véleményt. Ellenkezőleg, minden oldalról ostrom alá fogták a patvaristát, mint valami Montgolfier-i léghajóból leszállt utazót; hogy mondja el, mit látott azokban az embertől be nem járt régiókban? Milyen ruha volt a rejtélyes hölgyön? Csakugyan nem volt-e fejkötő a fején? Igazán nem több-e tizenöt esztendősnél?

Az alispán úr végét szakította ennek a győzelemnek.

– Ejh, mit tudhat az ilyen fiatalember mondani? egy pillanatnyi látás után? Ez nem authenticum… Majd „én” megtudom, hogy ki ez a dominus és az ő dominája.

Ez az „én” szó oly öntudattal volt kiejtve, hogy annak csak a „quos ego” bullában találni párját.

– Hogyan, kérem? – tudakozá a bárónő visszatérve a helyére.

– Oda fogok menni a Névtelen Várba.

– De hátha önt sem ereszti be?

– Engem? Az alispánt? A legale testimoniumot? Akkor úgy járna velem, mint a tolnai főispán a kirekesztett deputációval, hogy létrát tettek az ablakához, s ott mentek be hozzá a repraesentatióval. Egyébiránt majd elmondom a feketekávé mellett az egész csatatervemet.

A feketekávéra kerülvén a sor, a szíves háziasszony azt indítványozá, hogy talán kellemes lenne azt a veranda alatt elfogyasztani; mire az asztaltársaság kivonult a nyílt tornácra a mokkanedvtől párolgó findzsák asztalkáihoz, s ott a bárónő és az alispán egymás mellé ültek, ahonnan éppen a Névtelen Várra lehetett látni. Görömbölyi Bernát úr rögtön hozzáfogott elmondani strategemáját, mellyel azt a várat bevenni szándékozik, minden erőhatalom nélkül, ami egy magyar tisztviselőnek tiltva van.

– De lassan méltóztassanak beszélni – inté a társaságot a tiszttartó –, mert fogadni mernék, hogy a gróf most is ott ül a tornyában, s onnan a telescopiumával az egész társaságot úgy odaviszi maga elé, mintha körülötte ülnénk.

Bernát úr nagyot nevetett ezen.

– Tiszttartó úr bizony azt hiszi, hogy a telescopiumon át nemcsak közelről lehet látni az embert, hanem azt is meg lehet hallani, hogy mit beszél?

Tiszttartó úr bizony nem talált volna abban semmi különöst. Az ördöngös masina, ha az egyiket megteheti, miért ne a másikat is?

Azonban hát mégis igyekezett ki-ki halkabban beszélni, s nem mutogatni a Névtelen Vár felé, annak a tudatában, hogy valaki most annak a tornyából a telescopiummal oly közel viszi az illetőt magához, hogy az odamutogatónak könnyen a körmére koppinthat egy pálcával.

A hölgyek azután visszavonultak délutáni toalettet csinálni, az urak pedig átmentek a dohányzószobába: egy kis múlhatatlan nasivasival berekeszteni az ünnepélyes aktust, ami nélkül a statutio nem volna perfekt. Az ágens úr adta a bankot, s utasítása volt a bárónőtől úgy játszani, hogy mindig ő veszítsen, s a vendég urak nyerjenek. Nyertek is mindnyájan, kivéve a patvaristát, akinek még nem szabad a nasivasiba beleszólni, mert ő még senki sem, neki csak pipát tölteni s fidibusszal szolgálni szabad, mikor más kártyázik.

A doktor úr eközben is mulattatta a társaságot pletykáival. Megszólta elébb a távollevőket, azután a jelenlevőket. Megszólta a bankadó ágenst – magyarul, hogy ne értse, azután kicsúfolta a társalkodónő zsiráf frizuráját – latinul, hogy a tiszttartó ne értse; végre megszólta az alispánt is – tótul, hogy az ne értse.

Még késő éjszaka is, mikor a hálószobáikba mentek az urak, bőséges vacsora után: a doktor, ki a patvaristával hált egy szobában, nem lévén más, akit bosszantson, azon gyakorolta magát az élcnyíllövészetben; amit a jól regulázott fiatalember tűrt csendes lélekkel; hanem lefekvés előtt a toalett-tükröt odaállítá a már lenyugodott doktor elé az éjszekrényre.

– Mi lesz ebből?

– Hát hogyha én már el találok aludni, legyen még, akit megszólhasson a doktor úr!

– Pernahajder!