|
III.
Másnap reggel, a bőséges reggeli után, mely teljes egy órát
vett igénybe, az úrivendégek búcsút vettek a háziasszonytól, s akik helybeli
lakosok voltak, hazaballagtak gyalog, a távolban lakók csézáikra ültek; Bernát
bácsi azonban ezzel a szóval kezdett a költözéshez:
– No én, Katinka húgom, nem veszek búcsút, mert még visszatérek, s
akkor aztán majd elmondok mindent. Audiát! A kocsin van minden?
Az audiát szótlanul bólintott.
Mert a tekintetes urak nagy szerrel utaztak. Nélkülözhetlen volt a
pincetok, a piramid alakú bőrzacskó a hosszú szárú selmeci pipákkal és a
kurta szárú tajtékpipával és dohányzacskóval; a posztószél hüvelybe dugott
duplapuska, s a szarvasbőr iszákba hurkolt ezüstös fringia és a
borotválkozó eszköz. Erre mind a patvaristának kellett felügyelni. Az aktákat
őrizte a hajdú. Az meg ahhoz értett.
Tehát Drávaszentkeresztúri Görömbölyi Bernát úr egyenesen a
Névtelen Várhoz hajtatott a forspontossal reggeli nyolc órakor.
A Névtelen Várnak hítt kastély egy keskeny földnyelvre volt építve,
mely a Fertő tavába benyúlt, erős rőzsesánccal védett töltésen
ment a várkapuig az út, melyet buckófejű fűzfák árnyékoltak be a víz
felől, míg a másik felét elrekesztette a deszkapalánk. Ezen a kapun csak
kéredzkedéssel lehetett bejutni.
A csengetésre megjelent a kastélyból a már említett komornyik, aki
egyúttal kocsis és mindenes: egy öles termetű, szikár, széles vállú férfi,
erősen kiálló arccsontokkal, sűrű szemöldökkel. Most is fényes
bérruha volt rajta, kezein fehér kesztyűk, lábain fehér harisnyák és
sarkatlan cipők.
– Itthon van-e a gróf? – kérdé az alispán.
– Igen.
– Jelentsen be
bennünket. Én a megye alispánja vagyok, s kívánom tenni hivatalos
tiszteletemet.
– Már értesülve
van a gróf úr uraságtok jöveteléről, s szívesen látja magánál.
Hisz ez igen simán
kezdődik.
S a szíves
fogadtatásnak legbiztosabb tanújele volt az, hogy a komornyik maga sietett
rögtön leszedni a kocsiról az útikészleteket, s azokat a tornácba behordani,
ami annak a jele, hogy a vendégeket itt marasztalják.
Hanem azután mégis
történt valami különös.
Mielőtt a
lépcsőajtót benyitotta volna a komornyik, elébb három pár olyan
posztószironyokból fonott lábtyűt hozott elő, amiket ezen a tájon
„mamusz”-nak neveznek, s kérte egész tisztelettel a vendég urakat, hogy azokat
kegyeskedjenek a csizmáik fölé felhúzni.
– Minek az?
– Hát először
azért, mert ebben a kastélyban nem szeretik a csizmakopogást; azután pedig,
hogy valami sárfolt vagy poros lábnyom ne maradjon a parketten vagy a
szőnyegen.
– Tehát éppen csak
mintha puskaporos toronyba menne az ember látogatóba.
Hanem hát meg
kellett benne nyugodni, s csak felhúzták mind a hárman a sárga csizma hegyén a
nagy mamuszokat, s úgy mentek fel a lépcsőkön a vendégszobákba.
Az aggodalomig
vitt tisztaság uralkodott minden részében a kastélynak. Lépcsők, folyosók
be voltak húzva fehér abaposztóval; a falak világos papírszőnyeggel
bevonva, az ajtók fényes, fehér mázzal festve, s minden kilincs ragyogott a
tisztaságtól. Egy pókháló nem volt a szegletben: nem is lett volna annak semmi
keresete itten, mert légy sem volt sehol.
A vendégszobában is,
ahová az urakat vezették, olyan fényes volt a padló, mint a tükör, s a
bútorokon egy porszem nem látszott.
Bernát úr
aggodalma az volt, hogy „hová verje majd ki itt az ember a pipájából a hamut?”
Már tudniillik
majd ha lesz pipa.
Mert ezt az egyet
a komornyik elmulasztotta behozni a vendégszobába.
– Audiát, menjen,
és nézzen utána, hogy bejöjjenek a pipáim. Aztán forduljon meg a konyhában, s
tudja meg, hogy mit főznek.
A patvarista elment, de vissza nem tért. Ezekben a
posztócipőkben az ember meg se hallja, ha valaki közelít.
Küldötte helyett aki benyitotta az ajtót, az a komornyik volt.
– Ugyan, a pipámat! – monda neki Bernát úr.
– A gróf úr várja a tekintetes urat a teremben – mondá a komornyik,
s erre Bernát úrnak csakugyan fel kellett hagynia a pipanyomozással s
átballagni a terembe.
Ott is minden
bútor fehér mázos volt és aranyozott. A rokokó rámákba foglalt olajfestmények
mind tájakat, gyümölcscsoportokat, állatokat ábrázoltak; egy arckép nem fordult
elő.
A hosszú,
tigrislábakon álló ovál asztal mellett állt a Névtelen Vár rejtélyes lakója.
Egy magas, daliás alakú férfi, kifejezésteljes arccal; magas,
előreülő homlokkal, melyet a mesterkéletlen üstök és hajcsigák
szabadon hagytak: erős, egyenes, görög metszésű orra volt, nyugodt
tekintetű tengerszürke szemei, rövid bajuszt és à la IV. Henrik álszakállt
viselt: ami valamivel világosabb volt a hajánál. A két karja össze volt fonva;
de nem elöl a mellén, mint Bonaparte Napóleont festik, hanem hátul, ami éppen
nem kézszorongatásra invitáló pozitúra.
– Magnifice comes… – kezdé az alispán latinul.
– Én beszélek magyarul… – vágott közbe a házigazda.
– Lehetetlen! – szólt elbámulását őszintén kifejezve a vendég.
– Magyarul? Hogy tanulhatta azt meg nagyságod?
– Grammatikából.
– Grammatikából! (Ez meg már éppen tengeri csoda volt az alispán
előtt: hisz ő eddig úgy tudta, hogy aki magyarul akar megtanulni, azt
gyerekkorában elküldik cserébe valami magyar városba; de hogy ezt
grammatikából tanulják meg, mint a „hic-haec-hoc”-ot, az már protocollumba
vételre érdemes furcsaság!) No ez nagyon derék. Azt hittem, hogy a latin
nyelvhez kell folyamodnom nagyságoddal szemben, minthogy ezt a világ minden
nemzete beszéli, amivel híresen megjárta az egyszeri földesúr, aki dicsekedett
a forspontosának, hogy a diák nyelvvel az egész világon keresztül lehet utazni.
Egyszer aztán megreked a szekér a poroszlói töltésen: „no uram, mondja a
forspontos, most fogja be a rúd mellé a diák nyelvet, ha azzal az egész világon
keresztül lehet menni!”
Nem nevettek az adomáján. Ami rosszul esett neki.
– De hogy
bemutassam csekély személyemet.
– Van szerencsém.
Már értesültem. Tekintetes Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát alispán úr.
Minden hiba nélkül
elmondta.
– Idejövetelemnek
oka…
– Azt is tudom. A
fertőszegi birtok más tulajdonos kezére került, annak törvény szerinti
joga van az előde által kötött bérletet és servitust hivatalosan
felmondani, s tekintetes alispán úr a bárónő felhívására jött ide.
Bernát úr nem
szerette, ha a beszédébe vágnak, s mindent előre tudni akarnak, amit
ő elmondani szándékozik.
– Éppen az
ellenkező végett jöttem ide. A bárónő megújítani szándékozik a
bérletet, minthogy értesült arról, hogy nagyságod e vidék szegényeinek valódi
jóltevője. Ennélfogva az eddigi bérletnek feléért ajánlja a várkastélyt és
parkot a gróf úrnak átengedni.
Azt hitte, hogy ez
már felolvasztja a hideg embert. Még jobban megfagyasztotta.
– Köszönöm. – A
bárónő, ha sokallja a bérösszeget, találhat magához közel szegény
embereket, akiken segíthet vele; de én kevesebbet neki sem fizetek, mint az
elődének.
– Hahaha! No
bizony az ilyen alkun hamar ki lehet egyezni. Tehát marad az eddigi összeg, s
nagyságod itt tanyázhat, ameddig csak kedve tartja. Azért hoztam magammal a
patvaristámat is, hogy az rögtön megírhatja a szerződést két példányban;
én mindjárt hitelesítem, s rendben lesz az egész dolog.
– Igen köszönöm –
monda a háziúr, hanem azért csak nem vette elő a kezeit a hátáról, össze
volt a két karja fonódva, mint két kígyó.
– A dolog mindjárt
meglesz. A patvaristának lediktálom a szerződést, ez letisztázza szépen.
Hanem hát egy adomát kell elmondanom elébb nagyságodnak. Az egyszeri professzor
azt mondta a tanítványainak, hogy ő az az ember, aki mindent tud.
Ekkor egy tanítványától azt kérdi: hogy hívják domine? – Mire a discipulus azt
feleli neki: ha kegyelmed mindent tud, hát ezt hogy nem tudja?
– Nem értem az
alkalmazást – monda a gróf.
– A szerződés
végett nekem is a nevét kell kérdenem nagyságodnak a predikátumával együtt.
Aha! Itt van a stratagema:
most mindjárt meg kell mondani, hogy micsoda név az, amit nem tud semmi
emberfia kibetűzni?
A háziúr
előbb hosszan a szeme közé nézett a kérdezőnek; azután egész
csendesen odadűlt a hátával a kandalló párkányához, s nyugodt hangon
mondá:
– A nevem Vavel de
Versay Lajos. Egyes v-vel írva, a végén a-ypsilonnal: gróf.
Hisz ez olyan
simán megy, amint csak kívánni lehet.
– Nem felejtem el!
Igen jó memóriám van – monda Bernát úr, teljesen megelégedve a kivívott
sikerrel. – És azután ha szabad kérnem még a nagyságos grófné családi nevét?
De már erre a
szóra elővette a gróf a háta mögül a kezeit, mégpedig egy olyan
mozdulattal, amely előkészülete annak, mikor valaki kétfelé akar
repeszteni valakit, s vetett egy oly tekintetet Bernát úrra, mitől annak a
királyi biztos és a tekintetes asszony jutott egyszerre eszébe. A haragra kelt
férfi még egy fejjel magasabbá látszott nőni, s a melle, vállai viadori
állásra tágultak szét, a két szemében nem a tenger látszott most, hanem a
zivatar.
A várt felelet
helyett, e kérdés után megfordult a sarkán, s egy szót sem szólva többet,
otthagyta a vendégét az ősi terem valamennyi faképeinél.
Bernát úr bámult
és ámult: nem tudta mire vélni a dolgot. Igen természetesnek találta pedig,
hogyha szerződést csinál az ember, valami „usu capiálás” végett, abba a
felesége nevét is betétesse. Ezzel a kérdéssel ő csak nem sérthetett meg
senkit. Utoljára is, a gróf nem jött vissza: nem maradt más teendő, mint
neki is a szobájába vonulni; s ott várni be a további fejleményeket. A grófnak
múlhatlan szüksége van a megújított szerződésre, mert különben innen
kiexpediálják; pedig látszik, hogy milyen nagy költséggel rendeztette be ezt a
várat, ami vadászkastély korában ronda kis fészek volt; most pedig egész
tündértanya. Tehát neki kell a kis ajtóra kerülni.
A szobájában
egyedül járogatva a nesztelen posztócipőkben, egyszer csak beszédet hall
az ajtajában; a patvarista és hajdú hangjait ismerte fel.
– Tudja, mi lesz ma itt az ebéd? – kérdé a patvarista.
– No hát mi? – szólt a hajdú.
– Spenót sült békacombokkal…
– Aujnye!
Bernát úr mérgesen nyitotta fel az ajtót.
– Mit beszél
audiát?
– Én? Nem beszélek
semmit.
– Hol vannak már a pipáim?
– Hiszen éppen abban járok! – monda a patvarista, tovább csónakázva
a két mamusszal.
A tekintetes úr megint egyedül maradt, s várta, hogy mi lesz már.
Kis idő múlva ismét halk dödörgést hall az ajtajában. Megint a
patvarista beszél a hajdúval.
– János, ma itt nem mi eszünk, hanem minket esznek.
– A frányát is!
– A komornyik azt
mondja, hogy a gróf pisztolyait töltögeti. Meg akar lőni valakit. Azt
mondja, hogy aki a grófné felől tudakozódik, azt mindjárt duellumra hívja.
A tekintetes úr
felszakította az ajtót.
– Mit beszél
audiát?
– Én? Nem beszélek
semmit.
– Hát hol a
pipáim?
– Éppen azt
investigálom!
Azzal szánkázott
tovább a hosszú folyosón.
A tekintetes úr
dohogott magában.
– Megütheti a
ménkű! Még meg akar duellálni. Hát hiszen én nem ijedek meg az ő
pisztolyától. Nekem is van puskám, meg kardom is. – De ez mégis bolond
história. – Hogy én most birokra menjek egy idegen asszonyért, akit sohase
láttam! – Mit mond rá majd a feleségem otthon? – De csak ne jöttem volna ebbe a
bolond várba! – De csak ne kötöttem volna Bruderschaftot azzal a
bárónővel! Miért is nem bíztam az egész statutiót a másodalispánra? – Csak
találnék valami ürügyet, amiért hátba vághassam ezt az egész bolondokházát. –
De a pisztolyok elől csak meg nem szaladok. – A magyar nemes: született
katona! – Csak legalább a pipám volna itten! – Hiszen pipa nélkül az ember
félember. – A pipától mindjárt kap az ember jó gondolatokat. – Hol őgyeleg
az az audiát?
Éppen nyitotta be
az ajtót.
– Hát mégsem
találja a pipáimat?
– De már megtaláltam.
– Hát hol vannak?
– Ott vannak a
komornyiknak a szekrényébe bezárva.
– Hát miért vannak
bezárva?
– Azért, mert
ennél a háznál pipázni nem szabad. Első dolog az, hogy minden vendégnek
elszedik a pipáját, s elzárják.
– Ez bolond beszéd!
– Relata refero.
– De hisz ez actus
majoris potentiae! Egy nemesembernek elzárni a pipáját! A primae nonus
flagrans megsértése! Nekem megtiltani azt, hogy dohányozzam! – Még Bécsbe is
csak azért nem megyek soha, hogy a véki dohányomat nem engedik bevinni a vámon.
– Amiből nekem még a császár sem parancsol, azt nekem gróf uram nem fogja
megtiltani. – Megyünk! Rögtön itthagyjuk ezt a bolondokházát. Gróf uram aztán
lássa, hogyan marad meg benne. Audiát, inhibeálja rögtön annak a komornyiknak,
hogy rögtön bocsássa szabadon a deteneált pipáimat, ellenkező esetben
marcalis processust akasztok a nyakába. Megyek. Fogatok! Küldje a hajdút a
holmiaimért. Nekem gróf uram nem parancsol. Megmutatom.
S azzal lehúzta lábairól a fatális mamuszokat, s vágta őket
oly erővel a földhöz, hogy megrendült bele az egész kastély, aztán fogta
egyik kezébe a puskáját, a másikba a kardját, s úgy vonult ki az elátkozott
szorosból, bebizonyítva, hogy nem gyáva futással, de fegyveres kézzel nyitott
magának utat: ámbátor, amíglen a puskát a posztószélből s a fringiát a
szarvasbőr iszákból kibontotta volna, azalatt akár kiéheztethették volna.
A patvarista pedig szaladt a pipákért, s a principálisa háta mögött
félrefintorított pofákkal s az orra hegyéhez illesztett tenyere billegetésével
adott kifejezést annak az eszméjének, hogy a patvarista is „valaki”. – A
folyosó végén, ahol a komornyik szobájába akart nyitni, szemközt jött rá a
gróf. Útját állta neki.
– Ön a patvarista? – kérdé a gróf.
– Úgy csúfolnak.
– Mikor lesz
önből ügyvéd?
– Mikor a censurát
leteszem.
– Mi kell ahhoz?
– Egy esztendei
jurátusság; meg egy arany a diplomáért.
– Az aranyat
megadom önnek. S aztán ha ügyvéd lesz ön, akkor megfogadom fiskálisomnak
hatszáz forint fizetéssel.
(Ez nagy szó volt.
Hatszáz forint fixum: erre már házasodni lehetett abban az időben.)
– S miután tudom,
hogy magyar nemes ingyen nem szokott ajándékot elfogadni, az adott aranyért egy
utasítást kérek öntől. Ön jogtudós. Megadhatja.
– Tessék kérdeni.
– Mi módon lehetne
énnekem ebbűl a Fertő tóbúl egy darab vizet úgy elfoglalnom, hogy az
senkié se legyen, csak az enyim?
– Indigenatust
kell önnek szerezni ebben az országban.
– S hogy függ
össze az indigenatus a vízzel?
– Úgy, hogy aki
honosítva van ez országban, annak már joga is van itt fekvő birtokot
szerezni. A Fertő partján van elég compossessor, akinek jó pénzért eladó a
birtoka. Akkor, ha ön egy ilyen darab földet megvásárol, kizárólagos
birtokosává lesz e földdel egyenlő szélességű Fertő tónak a
közepéig.
– Köszönöm. – Még
egyet. – Ha ön ügyvédem leend: mit fog ön tenni, hogy engem ebből a várból
ki ne zavarjanak, anélkül, hogy az új birtokosnővel új szerződést
írjak alá?
– Legelőször
is elhúzom a repositionalis processust tizenkét esztendeig. Azután kétszer
opponálok, egyszer repellálok. Ez is három esztendő. Elég lesz?
– Elég.
A gróf
fejbólintással üdvözlé a fiatal jogtudóst, s azt sem kérdezte tőle, hogy
kinek híják.
De hisz ez sem
kérdezte azt a gróftól.
Bernát bácsi
dehogy ment vissza a bárónőhöz a Névtelen Várból. Hajtatott egyenesen
haza.
„Köszönje gróf
uram, hogy rá nem tettem a kezemet!”
*
Hanem ez
is csak Magyarországon történhetett meg egy megye főnökével (aki kormányzó
ugyan, de nem rendőr), hogy arra a kérdésre: „ki lakik ebben a házban?”
azt feleljék neki, hogy „ott kinn tágasabb!”
|