IV.

Tromfszky doktor éppen criminalis visum repertumról jött haza ezen az estén, s a parasztszekér nagyon megviselte a tagjait. Fel is fogadta, hogy vacsora után rögtön le fog feküdni. Az eső is nekieredt, csak úgy zuhogott az eresz.

– No iszen – mondá a doktor a vén gazdasszonyának, aki éppen a sajtmaradékot takarította el az asztalról –, híhatnának most beteghez, ha mindjárt a prímásnak akadt volna is halszálka a torkán, ki nem mozdulnék most innen az odúmból. Nem, száz aranyért se! Még ha üveges hintót küldenek értem; akkor sem. Fogadom.

S abban a nyomban elkezdtek zörgetni az utca ajtaján; mégpedig igen nyomatékosan.

– Mondtam ugye, hogy most jutott eszébe valakinek elvitetni magát az ördöggel. Menjen ki Zsuzsa, mondja meg neki, ha maga a Herkópáter is, hogy már lefeküdtem, s fáj a lábam, magam is cataplasmákat raktam fel, nem mehetek.

Zsuzsa asszony kicammogott a folyosóra a konyhamécsessel a kezében, s miután többszörösen megkérdezte a künnlevőtől, hogy „ki van az ajtón?”, s a válaszul adott „én vagyok!” vékony női hangjából meggyőződött róla, hogy az nem Sátán Laci, a híres zsivány, felnyitotta az ajtót, s akkora hézagot támasztott az ajtó és küszöb között, amekkora elég volt, hogy kiszólhasson rajta.

– A doktor úr nem mehet ma sehova, most lefeküdt, s katapalacsintákat rakott a lábára.

Hanem ugyanaz a hézag elég volt, hogy egy gyönge női kéz benyúljon rajta, s a gazdasszonynak egy csomó pénzt nyomjon a markába.

Zsuzsa asszony a mécsvilágnál felismerte a szép fényes ezüst húszasokat. – Ezek nem bolond emberek! – Erre már egészen kinyitotta az ajtót.

Akkor aztán tökéletes volt a megjuhászodása, mikor a fátyolos hölgyet megpillantotta. A kíváncsiság hatalmas ösztön.

– Óh, kérem alássan. Tessék besétálni nagyságos asszony.

– De ha a doktor úr lefeküdt már.

– Muszáj neki fenn lenni, ha a nagyságos asszony akar vele beszélni.

– Jelentsen be kérem, elébb.

Zsuzsa asszony meg volt sértve.

– De ha én mondom, hogy tessék besétálni!

– Én úgy szeretem, hogy elébb jelentsen be.

– Hát kit mondjak neki?

– A fátyolos nő a Névtelen Várbul.

Zsuzsa asszony letette a mécsest a konyhaasztalra, s ott hagyta a vendégeket a konyhában.

– No, mit dödörög maga olyan sokáig odakünn? – kérdé a berohanótól a doktor.

– Vegye fel frissen a kaputrokkját! A fátyolos grófné van itt a Névtelen Várbul.

– Tyhü, ez már valami! – monda a doktor; s hirtelen gálába veté magát, felkapva a fényes acélgombos kaputrokkot. – A gróf is vele van?

– Nem. A komornyik kísérte idáig.

Ez a szó, hogy a „fátyolos grófnő”, nagyobb hatással volt a doktorra minden száz aranynál. Végre valahára megláthatja a mitológiai alakot, sőt beszélhet vele. Talán az egész titokba be lesz avatva.

– Vezesse be őnagyságát a vendégszobába, s vigyen oda gyertyát.

Maga is sietett oda rögtön, csak a nyakravalóját kötötte fel elébb a tükörből.

Ott állt előtte a titokteljes nőalak. Arca lefátyolozva, mint mindig; termete arannyal áttört drága keleti sálba burkolva. Háta mögött állt a komornyik, akit már ismert a faluban minden ember.

– Doktor úr – rebegé a leány halk hangon, melyből alig lehetett megítélni, hogy gyermek, fiatal vagy agg nő szava-e az. – Kérem önt, siessen velem rögtön a kastélyba. Az „úr” nagyon beteg.

(Az „úr?” De hát kinek az ura?)

– Óh, ezer örömmel! Azazhogy nem annak örülök, hogy a nagyságos úr betegnek méltóztatik lenni, hanem hogy én lehetek szerencsés szolgálatjára lehetni. Azonnal készen leszek, csak a legszükségesebb szereimet veszem magamhoz. Lehet, hogy érvágásra vagy evometicára lesz szükség; meglehet, hogy rögtön sinapismust kell alkalmazni; – vagy éppen gyors stimulantiákat.

– Óh, csak siessen ön!

– Öt perc alatt odaérünk a hintóval.

– De mi nem jöttünk hintón.

– Hát?

– Csak így gyalog.

Most vette még csak észre a doktor, hogy a hölgy ruhája csupa csatak. Valamint, hogy Hamlet (nem a drámai, hanem a históriai) arról találta ki az angol király udvaránál a királyné szolganői származását, hogy az felemelte a hosszú ruháját, mikor sárhoz ért; akként árulta el a leány úrnői eredetét az, hogy hagyta maga után úszni a ruháját vízben, sárban:

– De az Istenért! Ebben az időben, gyalog a Névtelen Várbul! Mikor saját hintaja, lova van a nagyságos grófnénak. Miért nem fogatott be?

Marie érezte, hogy erre a kérdésre nem lehet felelni: ha megmondja őszintén a doktornak, hogy a páciens fejbelövéssel fenyegeti azt, aki neki doktort hí az ágyához, az majd úgy megijed, hogy el nem megy.

– Hát doktor úrnak nincs hintaja?

– Hintóm van; de azt csak forspont húzza.

Ezt a szót sohase hallotta Marie.

– Hát az a forspont nem ló?

– Azaz, hogy mikor van, akkor ló; de mikor nincs, akkor nem ló. – De hát a komornyik úr hirtelen visszafuthatna a kastélyba, s úgy jöhetne el a hintóval megint.

– Az nem lehet.

– De hát miért nem?

Marie gondolkozott rajta, hogy valamit kellene mondani, ami eltér az igazságtól. Nem boldogult vele. Nem tudta, hogyan kell hazudni. Az igazat pedig nem mondhatta meg: hogy a komornyiknak őt egy pillanatig is egyedül hagyni egy idegen házban valóságos halálbüntetésre érdemes gonosztett volna, s az nem is vállalkoznék erre. Megint csak ő kérdezett.

– Doktor úr, nem jöhetne el velünk gyalog?

Doktor úr már tudott „úgy”, ahogy Marie nem tudott. Egyszerre készen lett a kifogással.

– Én bizony szívesen elmennék; de bizony Isten, fáj a lábam; rheumatismus acutus van a coxamban, ha most felázik a lábam, okvetlenül ischias lesz belőle.

Marie összekulcsolta a két kezét könyörgésre, úgy emelte az ajkaihoz esedezve. De nem lehetett hatása e néma kérelemnek, az arckifejezés kárba veszett a sűrű fátyol miatt. Ha mégis láthatná az ember azokat a könnyező szemeket, azokat az indulattól reszkető orcákat, a sírásra vonagló szép ajkakat. – Talán megteszi az úrhölgy, hogy kérésének nyomatékot adandó, leleplezi az arcát?

Hanem az másforma hölgy volt.

Mikor a némán, könyörgésre kulcsolt kéz nem használt semmit, akkor a keblébe nyúlt, s elővont egy kétszárú selyem erszényt, s kifordítá annak a tartalmát az asztalra; aranyat, ezüstöt, rézpénzt, vegyest.

– Nézze ön! – szólt büszkén. – Nekem van ilyen pénzem sok. Megjutalmazom önt, ha kérésem teljesíti.

A doktor elhüledezett. Annyi arany gurigált az asztalán, amennyit az egész vármegye se látott ebben a fekete bankós világban. Ezek nem bolond emberek!

– De csak ne szakadna úgy az eső!

– Én odaadom önnek az esernyőmet.

– Csókolom kezeit; olyan nekem is van.

– No hát siessünk akkor!

– De csak a lábam ne fájna.

– Azon segíthetünk. Henry erős ember, fel fogja önt venni a vállára, s a kastélyból azután majd hintón hozza vissza.

Erre már nem lehetett ellenvetést tenni, kivált miután Henry is a legnagyobb készséggel ajánlotta fel a vállait forspontnak.

Doktor úr egy nagy tarisznyába összeszedte a tudományához tartozó segédeszközöket, a pénzt elzárta a fiókjába; Zsuzsa asszonynak kiadta a rendeletet, hogy el ne aludjék, amíg ő visszatér, s másvalakit be ne bocsásson az ajtón; azzal szépen felkapaszkodott Henry úrnak a széles vállaira, egyik kezében a veres esernyőt, másikban a lámpást tartva; s így indult meg a tásaság: elöl a dupla férfi, hátul a nőalak, kinek most már nem volt kire támaszkodnia, hanem magának kellett az esernyőt tartani.

Az éji őr, aki találkozott velük az utcán, úgy elszaladt ijedtében, hogy az alabárdját is eldobta, azt hitte, most jön a Lucifer, óriás alakban, veres kalappal, tüzet okádó szájjal.

A doktornak hármas oka volt emócióba jönni. Egyik a kínálkozó szép kúra, ami csupa gyönyörűség egy szenvedélyes orvosnak, a másik a gazdag sallárium, a harmadik az a nagy nyereség, hogy most már egyenesen beléphet a saisi titok függönye mögé, s a Névtelen Vár lakóinak benső barátjává lehet. Mekkora pletykauzsorát lehet majd ebből a kapitálisból kiverni! Eddig is nagy kelete volt Tromfszky doktornak a vármegyében, hát még ha híre futamodik, hogy a Névtelen Várban ordinárius lett!

A zivatar kissé alábbhagyott, mire a kastélyba megérkeztek. Ott mély csendesség volt. A betegen kívül csak egy élő lélek volt még a nagy épületben, Lizette, a szakácsné; de az már ilyenkor oly mélyen aludt, hogy miatta a házat is elvihették volna a feje fölül. Henry legelébb is az obligát mamuszokat hozta elő. Azokra most mindhármuknak szükségük volt, mert sáros lábaik ugyan szép nyomokat hagytak volna a szőnyegen.

Marie és Henry azután egyenesen Lajos hálószobájához vezették a doktort. Elébb Henry dugta be nagy óvatosan a fejét az ajtón, s ez értesíté a többieket suttogva, hogy az úr most is erős lázban van, s nyugtalanul hánykolódik a fekhelyén.

Erre aztán bátorságot vett magának a doktor is belépni. Legelső dolga volt a gyertya hamvát elkoppantani, aminek a kanóca egész vörös gombává nőtt már, alig világított. Ekkor aztán jobban meg lehetett a beteg arcát tekinteni.

Az egészen ki volt kelve az alakjából, arca tűzlángban égett, s a mereven bámuló vérborította szemek kifejezésében a hagymáz rémlátása foszforeszkált. Öltönye nem volt levetve, csak széttépve mellén.

– Hm, hm – dörmögött a doktor, kipakolva az asztalra az érvágóját és csodatevő cseppjeit, s azzal odalépve a beteghez, megtapintá annak az üterét.

A jéghideg ujjak érintésére egyszerre felemelkedett fektéből a beteg, riadottan kiáltva az orvosra.

– Ki az? Kicsoda ön?

– Én vagyok a doktor. A megye fizikusa, doktor Tromfszky. Mutassa kérem, gróf úr, a nyelvét.

De nem mutatta az neki a nyelvét; hanem az öklét.

– Mit keres ön itt? Ki hítta önt ide?

– Csak legyen csendesen, gróf úr– mondá a doktor, ki hajlandó volt ezt az izgatottságot hagymázos jelenségnek venni. Engedje az üterét vizsgálnom. Itt egy kis paroxizmus van jelen, amire gyors orvosi segély kell. Hadd lássam a pulzust! Egy-kettő…

A gróf azonban kirántotta kezét az orvoséból, s haragosan kiáltott:

– De énnekem nem kell se orvos, se gyógyszer. Nekem nincs semmi bajom. Nekem nincs öntől semmi megtudni valóm, csak az az egy, hogy ki hozta önt ide.

– Kérem! – szólt a doktor megneheztelve. – Én híva voltam. E borzasztó időben! Azt mondták, hogy gróf úr veszélyes beteg

– Ki mondta? Henry! – kérdé a gróf térdére emelkedve.

Henry nem mert a helyéből mozdulni.

– Te hívtad ide az orvost? – mormogá a beteg, s széttágult orrcimpái fújtattak dühösen.

A doktor jót akart tenni azáltal, hogy megmondja az igazat.

– Engedelmet kérek, gróf úr. Nem Henry úr egyedül jött értem, hanem a nagyságos grófnéval jött oda hozzám; mégpedig gyalog, ebben a zivatarban.

– Mit? Marie! – hebegé a kóros, s e pillanatban olyan lett az arca, mint aki egyszerre megőrült. Valami olyan önkénytelen epileptikus vonaglás rándította össze minden tagját, hogy kibukott az ágyából; de abban a pillanatban megint felszökött, s mint a bőszült oroszlán ugrott oda a komornyikhoz, megragadva annak a torkát, s mint egy pokolból elszabadult démon ordítva rá: Gazember! Áruló! Mit mertél tenni? Megfojtalak!

No, iszen a doktornak se kellett több biztatás, uccu neki: ott hagyott érvágót, elixírt, flastromot; négy lépcsőt ugrott lefelé, úgy elfelejtette az ischiast a tomporában, s azzal ki a nyitott ajtón a szakadó záporba, nem kellett neki se üveges hintó, se emberi dromedár; de még lámpásra, esernyőre se gondolt, hanem amerre egyenes volt az út, vágtatott a legszebb sáron keresztül; még a mamuszokat is elvitte a lábán.

Pedig hát nagyot vesztett véle, hogy ezt cselekedte. Hogy nem lehetett szemmel látó tanúja annak a jelenetnek, ami erre következett: mert abból sokat megtudhatott volna.

Amint a gróf torkon ragadta a komornyikot, s úgy megrázta azt a kezei között, ahogy az oroszlán leteperi maga alá a bölényt: a leány egyszerre odalépett hozzá, s erőteljes, csengő hangon kiáltá:

– Louis!

Erre a szóra elereszté kezeiből azt a másik embert, s mint akit egy varázsszó bénává ütött, összeroskadt, térdre esett Marie lábai előtt, s aztán két karjával átölelve annak térdeit, zokogva csókolá össze a leánynak sártól, víztől átázott ruháit, fuldokló szemrehányással kiáltozva: – Miért tette ön ezt velem?

Hanem a doktor megjelenése mégis meghasznált a betegnek.

A szertelen indulatrohamtól a természet önkénytes reakciója fordulatot idézett elő bajánál.

Elkezdett hányni: a belül forró dühnek epesalakja nem oszolhatott szét az ereibe, a bölcs életműszer kidobta magából a pokolanyagot, a jótékony krízis előállt, önkénytesen a dühkitörés alatt, s azután egyszerre elkezdett izzadni a kór, és azzal lassanként eszméletéhez tért.

– Ugye, meg fog ön gyógyulni? – rebegé a leány, ki el nem távozott mellőle, s a kezét ott tartá a homlokán a betegnek.

– Ha azt akarja ön, hogy meggyógyuljak – monda a férfi –, akkor tegye azt, amire kérem. Menjen a szobájába, vesse le nedves öltönyeit, és feküdjék le. Aztán ígérje meg, hogy többet nem tesz ily iszonyú merényletet soha! Alugyék szépen.

– Mindent megteszek, hogy önt meg ne haragítsam.

– Elhagyni a házat! Nálam nélkül kimennni! – dörmögé a beteg, s e szónál megint végigfutott testén a borzongás, a fogai összeverődtek vacogva.

A leány visszament hálószobájába, levetette nedves ruháit, le is feküdt; de annyiban mégsem fogadott szót, hogy szépen aludt volna, hanem inkább minden félórában felkelt az ágyából; felölté japonikáját, felhúzta papucskáit, s átlopózott Lajos szobájáig, és besuttogott az ajtón:

– Hogy van ő?

Henry ápolta. A jó ember számba se vette, hogy a torkát úgy megszorongatá az ura: azért oly gyöngédén bánt vele, mint egy gyermekkel az anyja.

– Csendesen alszik! – vigasztalá meg Marie-t.

– Ugye nem bántotta önt nagyon?

– Megérdemeltem azt, és nem fájt.

A leány megszorítá az öreg cseléd kezét. Mire az térdre borult előtte, s megcsókolá a szép kezet: – Meg vagyok érte jutalmazva.

Reggelre semmi baja se volt Lajosnak. Felkelt magától, s megitta a szokott hat pohár vizet. Ebből állt a rendes reggelije. Az elmúlt éj történetéről senkinek se szólt többet.

*

Mindezekből pedig a tovamenekült doktor sohase tudott meg semmit.

Ő csak akkor mert visszanézni, mikor a keskeny tóöböl már közte és a Névtelen Vár közt volt. Ugyan örült, hogy a lőtávolon kívül érezte magát. Mégiscsak bolond emberek ezek! Ilyen dolog még nem történt doktorral soha!

Amint az urasági kastély előtt elment, látta, hogy még annak az előtornácában ég a lámpás. A baronesse sohase tudott éjfél előtt lefekünni.

Gondolta magában: ezt az esetet rögtön el kell mondani a bárónőnek. Ő nagyon szereti a mendemondát. Ez pedig válogatott jeles kaland.

A fátyolos nő éjjeli megjelenése gyalog; a rejtélyes gróf dühös embergyilkoló rohama. Az ilyennel nem fekhetik le az ember úgy, hogy valakinek el ne mondja.

Azon sárosan, ahogy az erdei utat megúszta, felment a kastélyba, magával vive az előadás hitelességét approbaló külső jeleket is: a háta közepéig fecskendett sarat. Ez még emelni fogja a hatást.

Az előszobában a bárónő komornyikja azt mondta neki, hogy tessék egy kicsit várni, majd elébb bejelenti.

Ez furcsa. Az orvost nem szokták máskor bejelenteni, az csak kocogtat, és belép.

Nemsokára visszajött a komornyik, s azt a mentséget hozta, hogy nem lehet a bárónővel beszélni, mert már fekszik.

– Nos aztán. Hát talán azt gondolja Georg, hogy én sohase láttam úrhölgyet ágyban fekve, mikor orvos vagyok?

– Nagy migrénje van a bárónőnek.

– Hát hisz akkor meg éppen eggyel több oka van arra, hogy az orvosával beszéljen. Menjen csak be Georg, és mondja meg a bárónőnek, hogy most jövök a Névtelen Várból, beszéltem az úrral és asszonysággal, rendkívüli dolgokat tapasztaltam. Ettől, tudom, hogy elmúlik a migrénje.

A komornyik még egyszer bement, s még egyszer visszajött azzal az izenettel, hogy nagyon köszöni a bárónő a szívességet, holnap legyen szerencséje a doktor úrhoz villásreggelire; de ma már nem hallgathatja meg az érdekes közlendőket, mert alunni akar.

Doktor Tromfszky nem győzte fejét rázni bámulatában, amíg a kastélyból kiment. Ilyen beteg asszony, akinek nem kell se orvos, se pletyka, még nem fordult elő praxisában.

Ezt jó lesz följegyezni, hátha még ebből is lehet valami pletykát kavarintani idő jártával?

*

A Névtelen Vár lakói pedig másnap reggel tíz órakor a szokott sétakocsizásukban voltak láthatók: a fehér hajú komornyik, a mogorva úr s a lefátyolozott úrnő.

Doktor Tromfszkyt pedig már reggel, mikor fölébredt, ott várta a hazaküldött orvosi szereinek csomaga, egy levélborítékkal, amibe százforintos bankjegy volt takarva az éjjeli látogatás salláriumául; de egy betű se hozzá. Erre aztán ő is hazaküldte az elragadott troféumokat, a két mamuszt. Biz abból sohase lett többet mamusz, úgy televette magát sárral.

*

A napok eközben múltak, a Névtelen Vár lakóira nézve a maguk szokott egyhangúságában. A szeptember gyönyörű meleg idővel köszöntött be; Magyarországon a hosszú ősz kárpótolja a rövid tavaszt, s mintha a takarékos anya a májusból eltett ajándékokat most szedegetné elő, illatos ibolyával, érett szamócával lepi meg gyermekeit.

A tópart hemzsegett a sok dévaj gyerektől, akik meztelen lubickoltak a vízben, lármájuk felhangzott a Névtelen Várig. És Lajos értette Marie arcán azt a búskomorságot. Ő egyetlen ártatlan tündéri gyönyörétől van eltiltva. Más úrileánynak annyiféle öröme van: neki semmi. Őt nem mulattatják hízelgő udvarlók, nem ingerli a táncvigalmak hevélye; hírhedett művészek feltűnnek és letűnnek, ő nem gyönyörködött bennük; színházat sohasem látott. Egy barátnéja nincs, akivel gondolatait kicserélhetné, akivel együtt megszólhatná az embereket, s nevethetne a bolondokon, akiket szépsége elkábított, és akit pompás toalettjével irigységre költhetne, ami az élet fő gyönyörűsége. Neki nincsenek más hízelgői, mint a macskák, más barátnői, mint a macskák, más művészei, mint a macskák.

Az volt az egyetlen öröme még; a hullámvilág. Ez volt neki a bál, a színház, a hangverseny: a nagyvilág. Ez volt neki a szabadság. A föld volt a börtön. – Ezt vette el tőle az a végzetes ijedelem.

Ismét megtelt a hold: még mindig meleg volt, a tó szélén nyíltak a kövér nimfeák tulipánjai. Lajos megszánta a leányt, amint látta, mily keservesen nézi az ablakából az aranycsillámú víztükröt.

– Jöjjön, Marie. Hozza úszóruháját – monda neki –, kísértse meg. Én ott leszek az ön közelében. Őrködni fogok, hogy semmi meg ne ijessze. Aztán nem megyünk messze, csak itt maradunk az öbölben.

Ah, mint megörvendezteté e szóval a leányt! Az táncolt, szökellt örömében. Kedves Lajoskájának nevezte érte. Futott a Melusine-köntösét előkeresni, előresietett a tópart felé: Lajosnak úgy kellett utánafutni. Hanem aztán mentül közelébb ért az öltöző-kunyhóhoz, annál tartózkodóbb lett, s mikor annak a küszöbén megállt, azt mondta Lajosnak:

– Nézze csak, hogy dobog egyszerre a szívem.

S megfogva a kezét, odaszorítá azt kebléhez, hogy érezze az.

– Miért?

– Hát én tudom?

Mire Lajos a csónakkal előjött a fűzfák közül, a szép najád is kilépett öltöző-kunyhójából. A holdfényt egész odáig hozta a lábaihoz a csacska hullám.

A leány letérdelt a kinyúló rezgőpadra, s tenyerére támaszkodva lehajtá arcát a hullámhoz, és megcsókolta azt. – Az volt a szeretője. Megvallotta neki.

Azután csendesen leereszkedett a vízbe, mint szoká; de az első percben, midőn elmerült, ijedten sikolta fel, s kezével a csónak szélébe kapaszkodott.

– Lajos! Emelj ki! Én nem tudok úszni többé. – Félek.

És ezzel vége volt a régi gyönyörnek.

A leány szomorúan hagyta el kedvenc elemét, és sírt belé. Hogyne? Mikor a szeretője hűtlen lett hozzá? Hogyne, mikor megtudta, hogy a kedvesétől örökre el kell válni. Nem úszhatik többet.

E naptól fogva nagyon hallgatag lett.

„Megállj csak – gondolá magában a férfi, dú-fúlva dühében –, majd eljön a tél, akkor befagy a tó, akkor rád lesek a bozótban, ahol lakol: s akárki vagy, homunculus, triton vagy csodaszörny: elejtelek!”

*

Aztán bekövetkeztek a zord napok; a hosszú esték, a locspocs idő, amikor nem volt mit tenni mást, mint honn maradni és társalogni Dantéval, Shakespeare-rel, Horáccal. Közben egy-egy tudományos folyóirat is érkezett Stuttgartból, a gróf könyvárusától. Legtöbb élvezetét találta a bölcsészeti és természettudományi iratokban. Időközben folyt a levelezés közte és a tudós lelkipásztor között. Folyóiratait leküldé neki a gróf, s az, mikor kiolvasta, visszaküldte.

Egy alkalommal a lelkész is küldött a grófnak egy füzetet, amire büszke önérzettel volt felírva, hogy „szerző ajándéka”. E könyvecskét tudós Mercatoris uram írta latinul.

E művecske egy hírhedetté vált természeti csoda leírását tartalmazta, amely (vagy helyesebben „aki”) máig is a Fertő tó nevezetességei közé tartozik: egy ember, aki a vízben él: egy halember. Egy elzüllött árvagyermek, aki a Hanság mocsárai közé tévedt, vadak között maga is vadállattá lett; vízlakó, víz alatt járó, mint a vidra; néma, befogott szájú, emberszót ki nem ejtő vízi vad, ki úsztában fogja el a halat, azzal él; az évtized, mit folyton a vízben lakva töltött, bőrét kéreggé változtatta, sűrű szőrrel benőve, mely őt a tél hidege ellen védi, az egész tünemény egy csodálatos bizonyítéka annak, hogy az ember hogy fejlődött vadállatból Isten képévé; ez két lépés visszafelé a vadállathoz, még a majmon is alul. (Ha Darwin ezt láthatta volna!)

Mellékelve volt a leíráshoz mint címkép, a leírt csoda ábrája is, hű rézmetszetben. A csodaszörny ugyanis emberi kezek közé került. E birtok új tulajdonosnője, Landsknechtsschild Katalin bárónő értesülve róla, hogy egy ilyen vízi szörny több alkalommal a Fertő tóban fürdő leánykákat megijesztgette, rendeletet adott a halászoknak, hogy álljanak lesbe, és fogják el; ami egy mesterséges vizafogó segélyével azoknak sikerült is. A csodát partra húzták, s a kastélyba felvitték. Ott emberi öltözetet adtak rá; hajdút rendeltek mellé preceptornak, aki megtanítsa beszélni, emberi módon két lábon járni; annyira vitték, hogy már a kenyeret is megeszi (eleinte csak nyers halat evett, meg sáshajtást, tukorcát), már nem tépi le a ruháit, s ha megéhezik, ki tudja mondani ezt a szót: „hám-hám”. Már annyi szófogadásra is megtanították, hogy a konyhában rá lehet bízni a pecsenyeforgatást. A bárónő mindent elkövet, hogy e nyomorult félállatot emberi eredetéhez újra visszavezesse. Meg van tiltva őt ütni-verni. A nádmézet nagyon szereti, s azt mindennap elveszi a bárónő kezéből, s olyankor az arcán valami vigyorgó fintorgás mozdul meg. Már kezdi elérni a majom rangfokozatát; de csak a bárónő láttára, más emberre még csak morog, mint a vidra. Érdekes tanulmány a physiologok számára, hogyan tudott átalakulni egy szárazföldi állat (= ember) vízlakó állattá, a nem számára rendelt elemhez idomítva egész életszervezetét, s míg az állati ügyesség, ösztön, izomerő szokatlan érvényre fejlődött benne, hogyan zsugorodott össze nála minden nemesebb tulajdon: ész, beszélőtehetség, – mélyen alul az emberhez szokott állatoknál; – hisz a kutya már gondolkozik, s hangja különböző indulatokat fejez ki. E vízlakó ember még a kutyának is alatta áll. Hasonló elzüllött emberi vadat a múlt századból is jegyeztek fel a krónikák, akit a Fertőben fogtak el, s aztán a kapuvári várban neveltek: a kortársak leírása szerint iszonyú tömött, gömbölyű fejű, hosszú fülű, széles szájú alak volt, kéz- s lábujjai szokatlanul hosszúk, bőre halhéjhoz hasonló merev; csak sírása árulta el, hogy ember.

E füzetke olvasásának kétféle hatása volt Lajosra. Az egyik az a kiengesztelő tudat, hogy Marie megrémítője nem volt valami ellenség által fölbérelt orgyilkos, valami gyakorlott búvár, hanem egy öntudatlan természeti rendkívüliség; a másik pedig az a szemrehányó önvád, hogy íme, akit ő lesből le akart lőni, azt a szomszédnője élve elfogatta, s emberi lénnyé idomíttatni törekszik. Mennyivel nemesebb szíve van ennek az asszonynak, mint őneki!

Érdekelni kezdte őt a szomszédnője.

A kapott füzetet átvitte Marie-hoz, s beszélgetni kezdett a leánnyal annak az éjszakának az élményeiről, amikor az elfutott az orvosért a faluba, hogy őhozzá elhívja.

– Ugyebár, Marie, útközben a doktor kérdezősködött önnél afelől, hogy mi oka lehet az én betegségemnek?

– Igen.

– Ön aztán elmondta, hogy engemet nagyon feldühített valami kimagyarázhatlan eset, ami önt megrémítette.

– Igaz. El kellett azt neki mondanom.

– A doktor ezt bizonyosan elmesélte a kastély úrnőjének, s az utánajáratott az önt megfélemlítő rémnek, s elfogatta azt: nézze ön, itt van a képe. Ez a könyv arról van írva.

A leány mohón kapott utána, s amint a könyvet felnyitá, s a rézmetszvényt meglátta, még akkor is összeborzadt.

– Természetrajzi rendkívüliség az egész, Marie. Kár volt érte úgy felindulnunk. Ugyebár, a jövő nyáron nem fog ön többé félni a tó vizétől?

A leány hosszasan nézett a férfi szeme közé. Valamiről gondolkodott.

Az a gyanúja támadt, hogy hátha azt az egész füzetkét, a hozzávaló képpel együtt, maga Lajos készíttette, csak azért, hogy az ő félelmét elűzze általa, s örömét visszaadja.

– Át fog ön egyszer vinni a bárónőhöz? – kérdezé a leány.

– Minek? – kiálta fel a férfi, helyéről haragosan felszökve.

– Azért, hogy meglássam magam is e rendkívüli alakot.

– Nem! – szólt indulatosan a férfi, s azzal felkapva az átadott füzetkét, otthagyta a leányt, s a brochure-t rögtön visszaküldte a lelkésznek.

„Nem!”

De hát miért „nem”?