|
III.
De vajon ugyanazt, amit Vavel gróf elkövet, nem teheti-e meg
Landsknechtsschild bárónő is? Hogy egy erős telescopiummal
kikémlelje, ami az ő kastélya körül történik?
Mert azt megteheti észrevétlenül. Külről nem lehet meglátni
világosról, ami egy sötét szobában történik.
Efelől is bizonyosságot szerzett magának Vavel gróf, mégpedig
egy igen emlékezetes alkalommal.
A csillagászati naptár egy júliusi éjszakára ritka szép teljes
holdelsötétülést jelzett, ami este tíz órakor veendé kezdetét, s éjfél táján
érendé el egész teljességét, mely ismét eltartott lesz mintegy ötven percig.
Lajos Marie-t is felbiztatta, hogy e látványt együtt fogják
megnézni, azért a mai napon a szokottnál korábban végezték kirándulásukat a
tavon, hogy tíz órakor már az obszervatóriumban lehessenek.
Marie-t a csoda fogta el, mikor legelőször meglátta a
távcsövön át a teleholdat, amelyet ő a kalendáriumi arcképe szerint egy
becsületes pufók, orral, szemmel, szájjal ellátott égi ábrázatnak képzelt, s
aztán egyszerre meglátott maga előtt egy kietlen fényes jégtányért,
teleszórva mértani ábrákkal, mintha valami demiurgus azon tanulmányozta volna a
kör négyszögítését.
Lajos megmagyarázta neki, hogy azok a nagy fényes karikák kiégett
tűzókádók, azok a sötét foltok pedig tengerek. Még akkor ott volt a tudományos világ, hogy
tengereket képzelt a holdban. Marie-t természetesen az érdekelte volna
leginkább, hogy vannak-e a holdban emberek. Lajos aztán megígérte neki, hogy
meg fogja szerezni számára azokat a fantasztikus útleírásokat, miket a múlt századbeli
természettudósok a holdplanétán tettek. Ez legalább érdekes és ártatlan
olvasmány. „Vajon milyenek lehetnek a holdbeli emberek?” Lajosnak az jutott
eszébe: „egyet itt látsz közülök magad előtt”.
A leány azonban
belefáradt az égi tünemény bámulásába, s a rendes lefekvési idő elmúltával
elővette az álmosság; Lajos hasztalan beszélt neki a Mare imbrium, meg az
Aristarchus hegy csodadolgairól; Marie el-elbólintott, s azon vette észre
magát, hogy már álmodik.
– Én nem várom meg
a holdfogyatkozás végét – mondta Lajosnak. – Szép, nagyon szép, de álmos
vagyok.
Még annyiban
gyermek volt, hogy egy édesded álmot a világ minden planétáinak elsötétüléseért
föl nem áldozott.
– Akkor jó lesz
aludni menni.
Lajos maga vezette
őt le a torony lépcsőin, egész a hálószobájáig, s ott jó éjt kívánt
neki, s megkérte, hogy a szobája ajtaját zárja be maga után. Ő maga
visszament a csillagdába.
A holdtányér félig
elsötétült már, a földárnyék az Arzachel körhegy láncolatát nyalogatta; Lajos
azonban kivette a csillagászati csövet a telescopiumból, s a földvizsgálót
tette helyébe (mert amaz fölfordítva mutat), s a hold helyett a szomszéd
kastély felé irányozta a távcsövet.
Hisz erre is
alaposabb oka volt a puszta kíváncsiságnál. Ha valamikor, ez alkalommal meg
lehet tudni, hogy van-e a kastély birtokosnőjének erősen nagyító
távcsöve. Ez égi tüneménynél bizonyosan használni fogja azt.
A holdvilágnál jól
lehetett megkülönböztetni. A bárónő a kastély erkélyén ült kinn, egypár
női alakkal, akik közül egyik a társalkodónő, a másik valami szolgálattevő
némber lehetett. Ő is a holdfogyatkozást nézte – egy színházi
látcsővel. – No, az nem sok árulásra képes. – Eziránt tehát Lajos
tökéletesen meg lehetett nyugodva. – Hanem azért, hogy olyan jól meg volt is
nyugtatva, csak mégis inkább a kastély erkélyén vizsgálta a hold intenzív
fényének fokozatos hanyatlását, mint magán a nagy fénytányéron, s úgy találta,
hogy egy gömbölyű fehér váll, mely a pongyola köntös fodrai közül
kicsúszik, sokkal fényesebb hóhalom, mint maga az Aristarchus!
Azután a báróné is
úgy járt a társaságával, mint a gróf. Egyik asszony a másik után hajtá álomra
fejét: azokat azután elküldte aludni. Csak ketten maradtak fenn csillagot
vizsgálni: ő és a gróf. Ő nézte a holdat, a gróf meg őtet.
A bárónő, úgy
látszott, hogy amit föltett magában, abban kitartó volt. Bevárta a hold teljes
elsötétülését, amíg csak az utolsó fénykaréj is eltűnt, s az égen csak egy
nagy, ismeretlen látványú rézveres gömb libegett, egy izzó árny.
Mikor már csak az
utolsó fényvonal világított, a delnő, hogy jobban lásson, messze kihajlott
az erkélyről, s akkor a csipkefodrok fellegei közül a fénylő
„Aristarchus” mellé még egy darab „sinus iridum” is tündökölt; – néhány perc
múlva a föld árnya eltakarta mind a kettőt.
Erre a hölgy
fölkelt, és visszavonult az erkélyről termébe. Hanem a csillagvizsgáló úgy
tapasztalta, hogy az erkélyajtót nyitva hagyta maga után. Valószínűleg az
volt a szándéka, hogy mikor a hold újra kifénylik, az árnyelvonulás
tüneményében tovább gyönyörködjék.
Amint a hold
elsötétült, tökéletes éj lepte be a földet, éjjeli csend ülte el a vidéket;
kakasszó, ebugatás nem hallatszott sehol. A Névtelen Vár rejtélyes ura rendes
angariát fizetett minden gazdának azért, hogy a kakasát tegye kosár alá, a
kutyáját zárja be a pitvarba éjszakára. Most már az okát is ki tudjuk találni a
hóbortként jelentkező különcködésnek. Akkor még Lajos éjente ott aludt
védence szobájában, s nem akarta, hogy valami ebvonítás vagy kakasszó Marie-t
fölébressze álmából, s az észrevegye az ő ottlétét. Az ok már megszűnt;
hanem az angaria és a szolgalom csak megmaradt.
A csillagász tehát
várta az obszervatóriumból, hogy újra megjelenjen a sötétből – a hold.
Ahelyett azonban
egészen más valami jelent meg.
A kastély háta
mögött elterülő park bokrai közül egy férfi jött elő; az körültekintett,
és jelt adott a háta mögé, s arra azután egy második férfi jött elő, majd
egy harmadik, meg egy negyedik.
A homályban is
kivehette a gróf, hogy mind a négynek az arcán valami kezdetleges álarc van,
papirosból; kezeikben balták. Öltözetüket nem lehetett tisztán kivenni.
Ezek rablók.
A hátul jött
férfiak egyike egy sajátszerű eszközt hozott magával, melyet a kisvárosi
gyermekek használnak a „három királyok csillaga” játéknál. Rövid, egymáson
keresztülfektetett pálcák sorozata ez, melyek csavarszegekkel a közepeiken és a
végeiken egymáshoz vannak kapcsolva, s ha a két végső pálcát széthúzza az
ember, akkor összelapulnak, ha pedig összehúzza, akkor hosszúra kinyúlik az
egész, mint egy hágcsó.
Azt az eszközt a
lappangók egyike odaakasztotta az erkély vasrácsozatához, s aki legkönnyebb
legény volt, az felmászott rajta. A másik három odalenn maradt, az erkély
alatti kapu mélyedésébe húzódva. Ezek bizonyosan arra vártak, hogy az erkélyen
át belopódzott társuk a belülről bezárt ajtókat előttük kinyitogassa,
s ők aztán a cselédséget álmában meglepve, ártalmatlanná tehessék, s aztán
háborítatlanul hajthassák végre rablási merényletüket.
A gróf rögtön
sietett le az obszervatóriumból.
Legelébb is Henryt
verte föl az álmából.
– A szomszéd kastélyba
rablók törtek be.
– Hopp! Azok a
gazemberek ugyancsak jól választották ki az idejüket: amikor a hold elsötétül.
Most senki se látja őket.
– De én megláttam,
s el fogom őket onnan zavarni.
– Lövéseket
kellene innen a kastélyból tennünk; attól megijednének.
– Van eszed? Hisz
akkor Marie-t is úgy megijesztenők, hogy sohase merne többé egyedül
aludni. Ha azt hinné, hogy ezen a vidéken rablók tanyáznak, nem merne itt
maradni többé, s tudod, hogy mi ide vagyunk kötve.
– Hát én akkor nem
tudom, mit tegyünk. Bemenjek a faluba, s fellármázzam a lakosságot?
– Hogy azután a
szolgabíró elé híjanak, s ottan mint tanúnak el kelljen mondanod, ki vagy? mi
vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?
– Igaz a! Nekem
nem szabad lármát ütnöm.
– Tedd, amit
mondok. Te itt maradsz, s puskádat kezedbe véve, Marie ajtaja előtt
foglalsz helyet. Én magam átmegyek a kastélyba.
– Előhozzam a
pisztolyait?
– Nem kellenek.
Hányszor mondjam már, hogy nekünk nem szabad lövöldöznünk. Add ide a görcsös
botomat.
– Micsoda? Bottal
akar menni a rablók ellen?
– Csak tolvajok
azok. Álarcot viselnek. Ez nem igazi zsivány. Az ilyen a közeledő lépés
hangjától is elfut. Aztán csak négyen vannak.
– Négyen egy
ellen, akinél nincs más, csak egy fütykös!
– Hiszen
háromélű tőr is van benne, s az szűk helyen hatalmas fegyver. Ne
beszélj sokat, hanem add elő! Hozd a felső kabátomat is, s tedd a
zsebébe az érvágó eszközös tárcámat; meglehet, hogy valaki elájult odaát az
ijedtségtől, s szüksége lehet rá.
– Ejh, uram,
milyen hidegvére van önnek, hogy még erre is gondol!
– Ugyan, jó Henry,
hát illik nekünk ilyen apró rablókat nagyba vennünk, akik olyan nagy rablókkal
is dacolunk? Gondolj a Blancs Manteaux utcai tréfára, és nevess ezen a
mostanin.
Henry
előhozta a görcsös botot, aminek a végén is jó súlyos vasszorító volt; meg
a felöltönyét az urának; a gróf csak akkor vette észre, mikor már a kapun kívül
volt, s az oldalát ütögetni kezdte valami nehéz, hogy mégis odacsempészett a
zsebébe a hű szolga egy duplapisztolyt.
Sietnie kellett.
Nem kerülte körül
a földnyelvről kivezető úton át a kastélytól elválasztó öblöt, hanem
mindjárt ott a gáthoz kiláncolt csónakjába ugrott, s hatalmas
evezőnyomásokkal néhány perc alatt odaát volt a túlsó parton.
Az éjszaka
rémletes színt öltött attól a sötéten izzó planétától, melyet a föld árnyéka
betakarva tartott, s melynek visszfénye most mint egy réz bálványkép
csillámlott a nyugtalan tavon. Amint kiugrott a partra, sietett a kastély felé.
Szíve nyugtalanul dobogott. Valami félelem volt az a találkozás előtt. Nem
az orvokkal, hanem azzal a nővel találkozás előtt. Valami önvád, hogy
a vartára állított őr elhagyta helyét, ahonnan nem lett volna szabad
elmozdulnia.
A kastély kapuja,
mint minden magyar úri házé, éjjel-nappal nyitva szokott állni. A gróf áthaladt
az udvaron, s amint a szegleten kibukkant, csakugyan az történt, amit ő
előre megmondott.
Egyike az
álarcosoknak, amelyik őrül volt kiállítva a kastélyajtóba, amint őt
megpillantá, hirtelen a szájába dugott két ujjával élesen füttyentett kétszer,
s azzal elfutott az angolkert bozótjai közé.
Vavel nem futott
utána, hanem egyenesen berohant a nyitott ajtón, fütykösét feje fölé emelve. A
lépcsőházban függő lámpa égett; az ismeretlen helyiségben ez
megmutatta neki a folyosót, melynek közepéről nyílt a terem szárnyajtaja.
Azon egyenesen benyitott, s még láthatá, amint egyike a felriasztott
tolvajoknak nyakra-főre igyekezett a teremből az ablakon át
kimenekülni.
A mellékszobából
lámpafény derengett elő; Lajos odarohant, azt hitte, hogy még egypárt ott
szorít; de bíz azok sokkal serényebbek voltak; ez az utóbbi, akinek még a
leugró alakját láthatta az ablakban, már csak sereghajtó volt. Mind elfutottak.
A lámpavilág még
egy ajtóval odább eredt, s az az úrnő hálószobáját világítá meg, melynek
asztala tele volt halmozva etuis-kből kihányt ékszerekkel és
ezüstneművel. A padlaton pedig volt egy serpenyő tele parázzsal,
amiben mindenféle gyilkos vaseszközök izzottak. Rettenetes gonosztevők;
bizonyosan kínozni akartak valakit!
Az alkoven
előtt volt egy karszék, abban ült egy hölgyalak, két keze a
függönyzsinórokkal a szék karjaihoz hozzákötve.
Meglepő
szépség. Termetének gyönyörű idomait elárulja a tapadó éji köntös, mely
egész nyakáig fölér, s ott van halványsárga szalaggal összehúzva, míg hímzett szegélyei
lábujjhegyeit is eltakarják. A szétzilált haj félig befonottan omlik alá a
földig hosszasan, mint egy aranyzuhatag. A rablók valószínűleg akkor
lepték meg, mikor lefekvéshez készült a haját újra fonatni. Szép arcát még
ragyogóbbá tette a megszabadulás öröme s a szemérem pírja, midőn a délceg
szabadító hálótermébe betoppant: egy hős, aki egy szál görcsös bottal jön
egy rablóbanda ellen és győz!
– Én Vavel gróf
vagyok – sietett a látogató, azzal a görcsös bottal a markában, bemutatni
magát, nehogy az úrnő őt is rablónak nézze, s sikoltozni kezdjen vagy
elájuljon.
– Kérem.
Szabadítson fel! – suttogá a delnő a belépőhöz, s addig pirosra gyúlt
arccal s összevont szemöldökkel fordítá félre arcát, míg az a zsinórok
felbontásával bajlódni fog. Ily helyzetben még a szabadítónak sem illett
őt látni.
A gróf azonban
röviden végzett; kihúzta ezüstnyelű kését, amit akkor minden gavallér a
csizmaszár mellé dugva viselt (egyik mellé a kést, villát, a másik mellé a
frizőrfésűt), s íziben kettévágta vele a zsinórokat, felszabadítva az
úrnőt, s azzal rögtön a csengettyűzsinór után nézett.
A bárónő elértette a szándékát.
– Kérem – monda –, ne harangozza föl cselédeimet. A rablók elfutottak már, s nem vittek el
semmit. Ön elég jókor jött segélyemre.
– Nem bántották
önt, bárónő?
– A megkötözésen
kívül egyéb rosszat nem tettek velem; hanem megfenyegettek, hogy kínozni
fognak, ha a pénzemet elő nem adom; az ékszerekkel nem voltak megelégedve.
A pénzt is odaadtam volna nekik, de az a tiszttartómnál áll. Éppen alkudozásban
voltam velük, hogy adok nekik utalványt a tiszttartóhoz, vegyék fel tőle
szépen; amikor ön megzavarta egyezkedésünket.
– Szép egyezkedés!
– szólt Vavel felgerjedten, a tüzes serpenyőre mutatva.
– Ah, ez csak
ijesztgetés volt tőlük; de ne vesződjék ön velem – szólt a
bárónő, ki még mindig a lehető legegyszerűbb toalettben ült
vendége előtt, s nem mert felállni, hogy fedetlen lábacskái ki ne bújjanak
az öltönye széle alól. Csodálatos teremtés volt. Legkisebb ijedelem nem
látszott az arcán; semmi remegés nem árulta el, hogy fél az elfutott
gonosztevőktől; hanem minden mozdulata azt, hogy inkább remeg
megszabadítójától.
– Kérem önt: ne
üssön zajt. Hanem menjen át itt a mellékkamrába, ott fog találni egy
nőcselédet, akit szintén megkötöztek, s betömték a száját, szabadítsa azt
meg.
Vavel átment a
hálószobából nyíló kamrácskába, s ott meglátott az ágyon egy megkötözött
nőt, kinek a szája be volt dugva zsebkendővel. Azt hirtelen
felszabadítá nyűgeitől, hanem azért a nő nem mozdult meg. Úgy
tetszett, hogy el van ájulva.
Az úrnő erre
utána jött gyertyával. Most már bő, virágos selyem kantus takarta
termetét, a lábain török papucskák voltak, a haja is főkötő alá volt
szorítva.
– Nos? Talán
meghalt? – kérdé, ijedtségtől kerekre nyílt szemekkel tekintve Lajosra.
– Meg nem halt… –
szólt Vavel az ágyon fekvő némber arcát vizsgálva figyelmesen.
– Hát mi? – sürgeté a bárónő.
Vavel emlékezett már e nő arcára. Többször látta őt
együtt járni-kelni azzal a gyermekkel, akit ő pártul fogott, azóta is,
hogy az a bárónő házához került. Ez a Sátán Laci felesége.
– Arról szó sincs, hogy meghalt volna, hanem csak elájult, vagy
csak tetteti magát ájultnak.
Azzal a nő üterét vizsgálta, s szemhéjait emelé fel ujja
hegyével.
– Igazán el van ájulva.
A bárónő már készen volt a repülősós flakonnal, amit
kantusa zsebéből elővett, s az alélt nő orra alá tartott; de
bizony minden siker nélkül.
– A parasztnőnek erős természete van – dörmögé Vavel –,
ha az egyszer elájul, holmi illatszerektől föl nem ébred. Ennek érvágás kell.
– De Istenem! Hát
mit tegyünk? Az orvost nem hívathatom most, nem is akarnám, hogy mindent
megtudjon.
– Én értek az
érvágáshoz – monda Vavel.
– Ah. Ön uram?
– Valamikor
tanultam az orvostant.
– De hát mivel
akar eret vágni?
– Itt a sebészi
eszközeim.
– Ah, ön arra is
gondolt, hogy itt valakit elájulva talál.
– Csak egy
nőcselédre volna szükségem, aki a karját tartja az aléltnak, míg a
műtétet végzem.
– Nem akarom, hogy
felköltsünk valakit. Nem tehetem-e én meg?
– Ah! Ön akarna
segédkezni? Nem fél a vér látásától?
– Félek biz én. De
attól mégsem olyan nagyon, mint hogy önt egy cselédem meglássa itt, ebben az
órában.
– De hisz ez is
meg fog látni, ha felocsúdik.
– Óh, ez iránt
biztos vagyok. Ez hallgatni fog.
– Tehát tegyünk
kísérletet.
A kísérletnek a
vége bizony csak az lett, hogy az elájult nőcseléd az ügyesen végrehajtott
érvágásra felocsúdott, hanem akkor meg a segédkező úrhölgy arca sápadt
halálra; szemei elfordultak szemhéjaik alá, s ajkai elkékültek; szerencsére
neki finomabb természete volt, az arcába fecskendezett hideg víz és a
repülősó rögtön életre téríté. Feje az ifjú férfi vállán, termete karjain
nyugodott addig a néhány percig.
– Ne
vesződjék ön velem – suttogá a hölgy, amint szemeit felnyitotta, s fejét
Vavel karjára nyugtatva találta –, hanem lásson a másik nő után. – Azzal
felugrott térdeiről.
Azt a cselédet meg
az életretérés után úgy rázta a hidegláz, hogy a fogai is összevacogtak bele,
vagy talán a rémület hatása volt az? Nem kellett neki más, csak nyugodtan fekve
maradni és betakarózni. Ha csak láz a baja, az majd elmúlik magától; ha pedig
iszonyat, az ellen nincs orvosság. Nem felelt a kérdésre mást, csak azt, hogy
„jaj Istenem!”
A bárónő és a
gróf visszatértek az alkovenes szobába.
Ideje volt néhány
obligát frázissal helyreütni az elmulasztott bevezetést.
– Ugyan sajnálom,
bárónő, hogy önnel ez a kellemetlenség történt, ezen a mi kedves, csendes
vidékünkön, ahol oly becsületes nép lakik, hogy az ember künn feledheti az
erszényét az udvarán, s nem lopják el. Úgyhogy én meg nem foghatom, honnan
kerültek elő a Fertő tó környékén a zsiványok?
A bárónő
közbenevetett.
– Engemet az egész
rablókaland inkább mulattatott, mintsem elrémített. Úgyis egész életemben
vágyam volt színről színre láthatni azokat a nevezetes magyarországi
zsiványokat, akikről a bécsiek olyan csodadolgokat tudnak mesélni. Most
legalább célt értem. Ez igazi kaland volt, aminőket a regényekben
olvashatni.
– Hanem e
regénynek lehetett volna igen szomorú vége.
– Igen, ha az ég
egy hatalmas, bátor szabadítót nem küld számomra.
– Azt valóban az
ég küldte; mert ha történetesen ez éjjel holdfogyatkozás nincs, s én azt
távcsőmmel nem vizsgálom, s ha történetesen az ecclipsis okozta szünet
alatt szét nem nézek a vidék felett is, akkor nem veszem észre, hogy önhöz
álarcos alakok törnek be az erkélyajtón.
– Ah, ön ezt
távcsővel látta meg? – Jövőre jobban fogok vigyázni magamra.
Vavel gróf értette
ezt; de más értelmet adott neki. Most jólesett a maga vétkét a rablókra kenni.
– Bizony azt jól
fogja tenni a bárónő, ha jövőben nem hagyja nyitva éjszakára az
erkélye ajtaját, s a kastély udvarán éji őrt állít fel; aztán meg a
cselédjeit felfegyverzi, és a közelben hálatja.
– Óh, nem, nem!
Jövőre pénzt is fogok itthon tartani, hogy ha eljönnek a rabló urak,
kielégíthessem őket.
Vavel gróf, látva,
hogy a bárónő nagy lelki erejét akarja tüntetni az által, hogy tréfára
veszi e komoly veszedelmet, maga sem akart hátramaradni, s ugyanazon
hangulatból folytatá:
– No, hát csak
kérem az előadás napját velem előre tudatni, hogy mikor a
„Schlagwort”-ra kerül a sor, el ne késsem a „jelenetről”.
A báróné nevetett,
és aközben kezét nyújtva, bocsánatot kért varázslatteljes tekintetével.
– Lássa ön, milyen
bolond vagyok én? Ahelyett, hogy bámulnám és megköszönném önnek a nemes,
lovagias vakmerőséget, amit nem tudom, hogy ki utánozna még, úgy teszek,
mintha fel se venném az egész veszélyt, amiből kiszabadított. Ne vegye
komolyan az én bohóskodásomat. Az a szerencsétlen szokásom, hogy mindenből
gúnyt űzök. Most egész komolyan kérem önt még egy nemes tettre, ami
különös kívánság ugyan; de el fogom mondani az okát. – S azzal kivette Vavel
kezéből a görcsös botot, amivel az indulásra kész voltát jelezé, s
lefoglalta azt mintegy zálogul az ottmaradásra.
Vavel gróf
mindenre egyébre gondolt, csak arra nem, amit a bárónő kívánt tőle.
– Ne szóljon ön arról,
ami ez órában itt történt, senkinek..
– Ezt igen
szívesen megállom, bárónő.
– Nem akarom, hogy
a hatóság vizsgálatot indítson e rablási kísérlet miatt.
(No, ilyen
vizsgálatra Vavel grófnak volt legkevesebb szüksége, ahol felelni kell e kérdésekre:
ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?)
A gróf fejével
intett, mutatva, hogy már elkezdte a hallgatást.
– „Önnek”
felfedhetem e kívánságom okát. Ez a nő, akit most életre hozni segített,
ugyanaz az asszony, akiről önnek írtam: a híres rabló felesége, Sátán
Lászlóé, vagy ahogy a népajk kificamította a nevét: Sátán Lacié. Ha most
kitudódnék az, hogy engemet az éjjel rablók támadtak meg, minden ember azt
mondaná egyszerre: „Ezeket a Sátán Laci felesége idézte oda; annak az ura volt
az! Ő cimborázott velük; ő eresztette be azokat!” s akkor ezt a
szegény asszonyt börtönöznék be rögtön..
– S ön ártatlannak
tartja őt e merényletben?
– Bizonyosan
mondhatom önnek, hogy az. És én nem fogom őt elbocsátani magamtól, hanem
itt tartom tovább is, és itt fog hálni a hálószobám mellett, és rá lesznek
bízva a szekrényeim kulcsai.
S minden
állításnak nyomatékául egyet ütött Vavel vasas végű botjával a parkettra.
– Tehát becsületes
nőnek tartja őt, bárónő?
– Lelkemet teszem
rá, hogy az! Van rossz múltja, de azt már megbánta; vannak hibái, de azokról el
kell neki szokni. Én akarom, hogy becsületes nő legyen, s akit én
egyszer pártul fogtam, azt nem engedem nyomorultul elveszni.
Vavel gróf e
szónál önkéntelenül nyújtá kezét a báróné elé, amit annak kézszorítása
fogadott.
– Nézze ön: a
másik pártfogoltam is, mikor két lábon járni tanítottam, hogy megharapta a
karomat, hanem azért én mégis megtanítom őt ember módjára járni.
A bárónő köntöse ujját feltűrve, megmutatta Vavel grófnak
a márványsima kart, ami bizonyosan egyike azoknak, amiket a milói Vénusz
elvesztett, egy friss harapás nyomaival a bársony felszínen.
– Tehát nagyon kérem, ön se szóljon e mai találkozásunkról
senkinek, ahogy én sem fogok. S mármost visszaadom a fegyverét. Odahaza azóta
bizonyosan aggódik ön miatt valaki.
– Igen. A komornyikom.
– Mármost csak arra kérem, ha eltávozik ön, zárja be maga után a
kapuajtót, s a kulcsát hajítsa fel az erkélyre. Én ott megtalálom azt, s aztán
biztonságban leszek. Higgye el, hogy én jól tudom, mivel lettem adósa ma, s
jöhet idő, amikor tartozásomat leróvom. Isten önnel!
S azzal utánozhatatlan gráciával nyújtá kezét a grófnak. Vavel gróf
búcsút vett. Eltávoztában még egyszer figyelmesen körülnézett, ha nem
rejtőzött-e el a rablók egyike valami zugban. Oda alant bezárta a
kapuajtót, s aztán még egyszer meglátta a bárónőt, amint várt rá, hogy a
felhajított kulcsot átvegye. Az rögtön visszatért a terembe.
Vavel pedig sietett haza.
Henryt ott találta Marie ajtajában a felvont sárkányú fegyverrel.
– Nincs semmi baj itthon? – kérdé tőle. – Marie nem ébredt
fel?
– Nem. Hanem álmában kiáltott valamit, amíg ön oda volt; jól
hallottam az ajtón keresztül: „Lajos! – Vigyázz! – Harap!”
Vajon kiről álmodott?
A rablókalandról pedig senki sem beszélt ki semmit.
|