V.

Másnap délután Henry bejött a grófhoz jelenteni, hogy egy bolond ember van itt, aki mindenáron akar a gróffal beszélni. Azt mondja, hogy egy olyan ágyút talál fel, amivel ötszáz embert lehet okvetlenül lelőni. Nem hágy békét, hogy csak jelentsem be, hogy ő a Mátyás mester.

– Igen, én rendeltem őt ide – mondá a gróf. – Vezesse fel hozzám.

Henry nagyon csóválta a fejét, amibe sehogyse akart belemenni, hogy mi dolguk lehet egymással egy olyan okos embernek, mint az ő ura, s egy olyan bolond embernek, mint a látogatója?

Elhozta az embert.

Eredeti alak volt. Olyan formájú öltöny volt rajta, aminőt a kerek föld minden népei között senki se visel. A kabátja tetszés szerint ködmönné vagy köpönyeggé volt idomítható: ha akarta, ujja is volt, ha akarta, nem volt. Még a saruja is saját találmány, ahogy azt a csizmadia meg nem tudná önteni. Szakálla hosszúra volt hagyva, de bajusza le volt nyírva, szintúgy a haja is egész a bőrig. Sovány arcának minden vonása izgékony volt, s mindig valami olyan indulatot fejezett ki, aminek semmi köze sem volt ahhoz, amit beszélt: haragos volt, tréfás volt, elbámult, anélkül hogy valami indoka lett volna rá. Aztán volt egy kurta plajbásza, azt beszéd közben a szájába dugdosta, s nagy gyorsan illusztrálta vele az előadását, a tenyerébe rajzolva vele.

– Éppen jókor jött Mátyás mester – mondá a gróf.

– Hja, bizony; de csak a marengói ütközetből el ne késtem volna – sóhajtá fel a nevezetes férfiú. – Ami felett Henry elkezdett csendesen mosolyogni.

– Azon már nem segíthetünk, Mátyás mester; az elveszett – nyugtatá őt meg a gróf –, hanem nálam volna valami hirtelen elkészítendő munka, amit önre szeretnék bízni. Jöjjön velem, majd megmagyarázom.

Mátyás mester annyiban érkezett jókor, hogy Marie éppen a kertjébe távozott sétálni, ahol egy órát el szokott tölteni, s ezalatt Lajos átvezethette az ezermestert a leány szobájába, s ott elmondhatta neki, hogy mit szeretne ő itt létesíteni.

Mátyás mester figyelmesen hallgatott a gróf beszédére, s aközben az előhúzott hüvelykmérővel kiméregette a tudni való hosszakat és széleket, s miután jól megértett mindent, ünnepélyes bámulatra nyúló ábrázattal mondá:

– Igenis; de mért veszett el a marengói ütközet? Azért, mert Gvozdanovics generálisnak nem volt annyi talentuma, hogy mikor Napóleon lovassága azt a nagy attakot csinálta a batteriái ellen, ő azon a hosszú allén minden fára felmászatott volna három katonát, kettő töltötte volna a puskát, egy meg lőtt volna folyvást. A svalizsér utána nem tudott volna mászni, mind otthagyta volna a fogát. A generálisnak azt kellett volna kommandírozni: „Halbe Bataillon, halb links, Baum hinauf Marsch!!!”

De már ezt Henry nem állta ki, anélkül, hogy a fal felé fordulva, ki ne nevesse magát egy kicsit.

– Ez is igaz, Mátyás mester – mondá a gróf jámborul –, hanem hát azt szeretném megtudni, hogy képes-e ön azt, amit én kívánok öntől, tökéletesen kiállítani?

Mátyás mester szomorú arcot öltött, pedig amit mondott, az nem volt szomorú.

– Hát ha azt meg tudom csinálni, hogy mikor még egyszer ránk jön az a… Napóleon, hát úgy megkötözöm, hogy se té, se tova nem tud mozdulni saját ármádiájával, tetszik azt tudni? Találtam fel én egy hordozható sáncot, vaspléhbül: azt minden katonánk magával hordja, mikor jön az ellenség, azt letámasztja maga elé, azon csak egy akkora nyílás van, hogy a puskája kifér rajta; őneki semmi golyóbis nem árthat, ő meg mind lepuskázhatja az ellenséget. Az olyan lesz, mint egy megerősített vár, amit odább lehet vinni. Akkor az egész Napóleonnak halt wer da, bei fuss!

Henrynek majd szétpukkadt a két pofája a nevetés visszafojtása miatt. A gróf mérgesen nézegetett rá.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy olyan lesz – szólt a gróf beleegyezőleg. – Hanem a fődolog ennél az én stratagémámnál az, hogy kívülről ne legyen semmiképpen felnyitható.

Mátyás mester agyarkodó arcfintorra kényszeríté magát.

– Óh, uram s én Istenem. Hát a mágneses golyóbisokat ki találta fel: nem én? Hogy ólom helyett mágnesvasból kell a golyóbisokat csinálni. Az ilyen aztán minden lövésre embert talál. Nem addig van! Nekünk szélpuskás regementeket kell formálnunk. A szélpuska nem durranik. Akkor aztán éjszaka támadjuk meg a… franciát, hogy mire Napóleon felébred, azt látja, hogy az egész serege le van ölve, – még a hangját se hallotta!

Henry kezdett már bámulni, és nem nevetett.

– Megnyugszom a nézeteiben, Mátyás mester – monda a gróf –, de jól értse meg: ennek az én fortélyos művemnek úgy kell alkotva lenni, hogy aki a zárt helyen belül van, mind levegőt, mind világosságot eleget kapjon, és maga mégis hozzájárulhatlan és láthatatlan legyen.

Mátyás mester arcán a kételkedés foglalt helyet. Pedig ellenkezőleg, az, amit most mondott, egészen pozitív alapokon épült.

– Hát tudja azt a nagyságos úr, hogy mire való a gumilásztikum csizma? Hát mikor a mi katonáink a franciák sáncait ostromolják, akkor ilyen nagy gumilásztikumot kötnek a talpukra. Aztán mikor az árokhoz érnek, egyszerre beleugranak az árok fenekére, a gumilásztikum meg az árokból éppen olyan magasra felrúgja őket, egy ugrással az ellenség sáncára.

Henry teletömte a száját a zsebkendőjével, hogy veres és kék lett az arca az elfojtott jókedvtől.

– Mind elhiszem – szólt megnyugodva a gróf. – De nem akar ön némi kis rajzot készíteni előleges megtekintés végett?

Óh, Mátyás mesternek volt tervezetes könyvecskéje a zsebében, hová a rábízott munkát szakavatott kézzel belevázolja; hanem mindenekelőtt (ha már plajbászra és papirosra került a dolog) meg kellett ismerkednie a grófnak azzal a furfangos ágyúval, ami egyszerre ötszáz embert seper le a csatatérrül.

– Mert az így van. Két ágyúcső van egymáshoz forrasztva, tíz foknyi éles szögletben, úgyhogy a töltéskamrájuk egy lesz, hanem a két szájuk széjjel megy. Ebbe két golyóbist tesznek bele, amik egy hosszú lánccal egymáshoz vannak csatolva. Mikor aztán elsütik az ágyút, a két golyóbis kétfelé repülve, széthúzza a hosszú láncot, s amit közbekap ellenséget, annak mind lekaszálja vele a fejit. Feuer! Bumm! Kopf ab!

De már ezt nem bírta elviselni Henry, ki kellett futnia a szobából. Ez neki is sok volt.

Lajos pedig egészen meg volt elégedve Mátyás mesterrel. Talált egy embert, aki tökéletesen érti a maga dolgát, de mindig a hadvezérek dolgairól beszél; azt pedig, ami körülötte történik, se nem látja, se nem hallja; se arról tudomást venni, s még beszélni is érdemesnek nem találja. Ilyen ember kellett neki.

Két hétig dolgozott a Névtelen Várban Mátyás mester; ez idő alatt Henry, aki megosztá vele szobáját, annyit tanult a stratégiából, hogy a vékonyai megfájdultak a sok röhögéstől; de hogy a faluban valakinek arról beszélt volna Mátyás mester, hogy mit dolgozik ő a Névtelen Várban, az nem történt meg. Az ő társaságában csak Napóleont lehet verni.

– Gróf úr! – monda a munka vége felé Henry. – Ha én ezt a Mátyás mestert még sokáig hallgatom az ő Napóleon-verésével, még magam is olyan bolond leszek, mint ő.

Vavel Lajos azt mondta rá:

– Az vagy már régen, szolgám. – Velem együtt.

*

Hanem a tervezett mestermű tökéletesen sikerült.

Azt Mátyás mester elébb a kastélynak egy földszinti szobájából rögtönözött műhelyében állítá össze, s a grófnak csak akkor mutatta azt meg, mikor már készen volt. Vavel meg volt vele elégedve.

Hanem nagyobb kérdés volt annál, hogy Marie hogy lesz vele megelégedve?

Hogyan lesz a leány kibékíthető azzal a gondolattal, hogy ő minden éjszakára úgy be legyen zárva; mint a drezdai „zöld boltozat” kincsei? Mikor a valódi indokkal nem lehet őt megismertetni.

Lajos főzött ki egy tervet.

Nemsokára elkövetkezett a születésnapi ünnep. A tizenhatodik évforduló már.

A leány szépsége a hajadoni bűbáj teljes pompájában fejlődött ki, a gyermeki naivságot felváltotta nála az érzelemteljes ábránd. Egész lénye keresztülment már a hajadonság napfordítóján, ahol a gondtalan pajzánság helyét elfoglalja a túlérzékeny szemérmetesség. A ragyogó szemeket elfellegezte a méla érzelgés, s az ajkak már tudtak bánatot is kifejezni.

Lajos ezen a napon is, mint szoká, eljött őt üdvözölni, de a leány nem adott neki elő semmi kívánságot; ezen a napon, amelynek kiváltsága van a tegezésre, meg a gyermekóhajtások teljesítésére. Csak a tegezés maradt meg.

Ebédnél és ebéd után hosszabb időt töltöttek együtt. Lajos szándékosan tartóztatta vissza Marie-t az olvasószobában. Azalatt alkalma volt Mátyás mesternek a maga kész remekét a leány hálószobájában nyélbe sütni.

Az a remekmű egy furfangos göngyöleg függöny volt, vékony acélpálcákból, amik úgy voltak egymáshoz kapcsolva, hogy világosság és szabad lég átszűrődhetett köztük. Ez a redőny egészen betölté annak a két márványoszlopnak a közét, mely a leány fekhelyéhez vezető fülke-boltozatot emelé. Egy zsinór meghúzására az ércfüggöny legöngyölődött, amint annak az alsó széle a padlatot érte, két csappantyú kétfelől azt úgy leszorítá, hogy azt kívülről se felnyitni, se betörni nem lehetett. Azután megint, ha egy gombot megnyomtak a padlón, az egész ércgöngyöleg magától szépen felgördült.

Csakhogy ez meg fogja majd rémíteni a leányt. Azt fogja kérdezni: hát az életemre törnek-e, mikor alszom?

Óvatosan kellett őt ezzel megbarátkoztatni.

– Hát ez évben semmi kívánságod se volt, kedves Marie? – kérdé tőle Lajos a születésnapi lakoma után, melyen a szakácsné készítette pompás torta érintetlen maradt. Pedig Marie neve is ki volt abban formálva cukorvirágokbul. Egyiket sem akarta összetörni. Majd ki lesz osztva Marie távoli kegyencei, a kis falusi leánykák között, akik e napon odajönnek a kapu elé, s körtáncot járnak, és dalolnak, s virágokat hajigálnak be az udvarra.

A leány elmélázva felelt:

– Volt bizony, kedves Lajos. Elvesztettem valamit, de te azt nekem nem adhatod vissza.

– Mi az, amit elvesztettél, Marie? Kérlek.

– Az álmomat.

– Az álmodat?

– Azt ám. A régi jó álmomat. S ahelyett nem hozhatsz nekem újat se Bécsből, se Párizsból. Azelőtt oly jó alvó voltam, hogy alig mondhattam végig az imádságomat az ágyban, s ha nem siettem jól az Amennel, már akkor, mire arra került a sor, egy más világban jártam. S ha fölébredtem is nagy néha éjszaka, s hallottam, hogy az óra ütni készül, még alkudoztam vele, hogy ne üssön nagy időt; hadd legyen még messze a reggel. Úgy örültem a sötétségnek. És nem jutott eszembe, hogy a sötétben lehet valami, amitől félni kell. Mindig nyitott ajtónál háltam. – Amióta meg zárt ajtónál alszom, néha éjfélig is fennvirrasztok. Valami oktalan borzadály fog el, ami szemeimet nyitva tartja, mikor így egyedül maradok, s csendesség támad körülem; állatkáim is alszanak. Azt hiszem, hogy a nagy csendben valaki lopózva közelít a hátam mögött, s a vállamon keresztültekint. Minden zugban, minden bútor mögött elbújt rémeket, elbújt embereket képzelek, akik ott guggolnak, s nem merek odamenni, hogy meglássam. S ha lefeküdtem, s eloltottam a gyertyát, azt képzelem, hogy sírboltban vagyok, elevenen eltemetve, a mély csendességben. Ha pedig valami hangot hallok, a szívem elkezd sebesen dobogni; találgatom, hogy mi lehetett az. Ha a szél megzörrenti ablakomat, azt hiszem, be akarnak rám törni, rossz emberek, – akik régen valamikor üldöztek, s szeretnék elfutni előlük. Akkor aztán fejemre rántom takarómat, hogy ne lássak és ne halljak semmit, s ha így elalszom, oly rosszakat álmodom, hogy örülök, mikor fölébredek megint. S aztán úgy alkuszom az óraütéssel, hogy miért nem több. Bár jönne már a reggel! S amíg megvirrad, ezerféle gondolat jár keresztül-kasul az agyamon. S némelyik úgy fáj, hogy én azt ki nem tudom mondani! Valamit érzek, ami végtelen és elszédítő.

Lajos kezébe fogta gyöngéden Marie kezét.

– Hátha én vissza tudnám adni elvesztett álmodat? Ha ismét ott volnék, mint azelőtt, az általad felvetett ottománon?

A leány a szemébe nézett: be, egész a lelkéig. Tudott-e már valamit? Vagy csak az a csodálatos divinatiói erő, ami a nőknek adatott, hogy behatoljanak a lelkek titkaiba, volt nála már tizenhat éves korában úgy kifejlődve, hogy sejtse, amit nem tud? Szelíd komolysággal monda:

– Nem, kedves Lajos, az lehetetlen.

– S ha én találtam volna ki valamit, ami azt lehetővé tegye?

A leány arca elsápadt. Mire gondolt most?

Lajos nem hagyta őt kétségben.

– Jöjj át szobádba, és lásd meg.

A leány odatette kis porcelánkezét az ifjú karjára, s átment vele saját szobájába.

Lajos odavezette őt a fülkébe; maga kívül maradt.

– Húzd meg azt a zsinórt ágyad fölött.

Abban a percben, amint a leány azt megtette, a fal mögé rejtett göngyöleg legördült, s bezárta őt.

A leány meglepetve kiálta a künn maradottnak:

– Ah, én most be vagyok zárva?

– Igen. És kívülről senki az ércredőnyt el nem mozdíthatja. Hanem, ha a lábaddal megnyomsz egy rézfogantyút, amit láthatsz fényleni az oszlop tövében, akkor megint szabad léssz.

A másik percben az ezermester alkotványa ismét felgöngyölődött a fülke homlokzatába.

A leány elbámult rajta.

– És aztán még egy fortélya van e csodagépezetnek – magyarázta neki Lajos. – Ugyanaz a zsinór, mely megrántva a redőnyt leereszti, jelt ád az én dolgozószobámban egy csengettyűvel, s akkor én felszedem a könyveimet és írásaimat, átköltözöm ide ebbe a szobába, s folytatom a munkámat itt, ami téged nem fog zavarni. Itt ez alkovenben csak annyi világosság szűrődik a redőnyön át, hogy sötét ne legyen körüled. Te akkor nem fogsz félni, s ismét megtalálod az álmodat.

Most már nem csókolta meg a leány ez ünnepi ajándékért. De mind a két kezét odanyújtá neki, s megszorítá azokkal az ifjú kezeit, oly forrón, oly erősen, hogy az többet mondott minden szónál, – minden csóknál.

– Mennyit kellett neked ezen gondolkodnod, míg kitaláltad? – suttogá melegen.

– Ugye meg vagy vele elégedve?

– Nagyon! Ez igen jó lesz.

Szegény gyermek! Egy kicsit megcukrozták neki a keserű gyógyszert, s azt mondta rá, hogy igen jó!

Este alig várta, hogy kísérletet tehessen a csodagépével. Nem kezdett hozzá az egyedül kártyázáshoz; már tíz órakor lefeküdt. – Abban a percben, amelyben az ércfüggöny az ütközőjébe csappant, hangzottak Lajos tompa léptei a folyosón. Jött készségesen, egyik kezében hozva a kétágú gyertyatartót, másikban a pisztolyokat meg a kalamárist, a hóna alatt könyvet és papírt, a szájában pedig a keresztbe fogott írótollat; s azzal letelepedett a megszokott kerevetre, s folytatta a fehér asztalkán munkálatait.

A leány – nem lett volna leány – ha az ércfüggönyön keresztül nem nézte volna sokáig csodálatos védelmezőjét. Ezt a gyönyörű tanulmányfőt, mely tenyerébe támasztva a néma könyv fölé hajol, s egy vonás meg nem mozdul rajta. Mintha e homlok domborodásai, e szemöldökök kiálló izmai, e klasszikus metszésű orr, ez achillesi ajk és áll mind bronzból volnának öntve. Igazi hős: – hős, aki a föld legerősebb démonaival: az emberi indulatokkal harcol. És győz.

És a leány e naptól fogva megtalálta, amit elvesztett: a régi jó álmát ismét. Nem üldözte se rémlátás, se szívdobogás. Az a végtelenség érzete is elmaradt tőle.

Igen, de a régi jó álom hajdanta korán is jött; nem váratott magára. A leány megkísérté másnap, hogy hátha félórával hamarább adna jelt: meghallaná-e azt Lajos?

Meghallotta. Fél tízre is eljött. – És aztán a leány (ilyenek az elkényeztetett gyermekek!) egész a visszaélésig vitte a kísérletet. Megadta a jelt kilenc órakor, fél kilenckor, utoljára nyolc órakor is. A madarakkal együtt feküdt le, csakhogy annál hamarább ott tudja őt a szobájában. Az pedig jött abban a pillanatban.

S aztán gondolá magában a leány:

„Szeret. Nagyon szeret. Mint a fakír a Brahmáját, mint a perzsa Hosszeinját, mint a karthauzi a Boldogasszonyát: úgy szeret.”