ÖTÖDIK RÉSZ
Barthelmy Ange

I.

Marie tehát jól meg volt védve minden regényes erőszak ellen. Őfelőle teljesen meg lehetett nyugtatva Vavel Lajos. Sátán Laci tanácsa egészen bevált. De mi történjék Landsknechtsschild bárónővel? A veszély rá nézve még mindig létezik.

Vavel Lajos, mint afféle külföldről beszármazott újmagyar, a magyarországi rablóéletben egész rendszert képzelt, amióta a kastélyba betörtek, de még inkább, amióta a nevezetes zsivány azt a furcsa látogatást tette éjjel a Névtelen Várban. Annak a beszéde után hajlandó volt azt hinni, hogy Magyarországon kétféle zsiványok vannak: regényes, demokrata hajlamúak, mint voltak a highwaymanek, – és rablólovagok, minők voltak a Doone-ok Angliában. Az elsőbbek közé sorozta Sátán Lacit, az utóbbiak alatt képzelte a „Bärenhäutereket”. Ami igen nagy tévedés volt az ő részéről. Futóbetyár, lótolvaj, pusztázó szegénylegény mindig volt a Duna–Tisza között, éppen úgy, mint vannak Londonban, Párizsban, Bécsben, Berlinben a társadalomnak hasonló ellenségei, kik szeretik elvenni a másét, s a törvényhatóságokkal folytonos ellentétben élnek, csakhogy az ottani rablók a háztömkelegek odúiban, a mieink pedig az erdőkben tenyésznek, és azoknak ártalmatlanná tételére mindig elég volt a patriarkális apparátus, amit közigazgatásnak neveztek; úgy hisszük, hogy az utolsó zsiványok, akiket csak a múlt évben egész Szlavóniáig kergettek a pandúrjaink, valószínűleg nem voltak a legutolsók; hanem biz ez már a jelen században csak specialitás, mint a medve.

Aki az ilyenben gyönyörködik, annak még szolgálhatunk egy-egy példánnyal: maga a rablóélet nálunk nem regény már, csak genrekép; a históriáig sohase vitte, mint Olasz- és Göröghonban. – Ami azonban a délceg Bärenhäutereket illeti, azoknak még a várát is tőbül kihányták régen a XVII-ik században: azokkal nem kedveskedhetünk többé.

Vavel gróf mindamellett hajlandó volt szó szerint venni azt, amit könyvből olvasott, s komolyan töprengett azon, hogy mi módon adhatná tudtára szomszédnőjének ezt a nevezetes fölfedezését, miután a veszély azt is közvetlenül fenyegeti.

Saját kezűleg nem írhatott neki. Egyik elővigyázati rendszabálya az volt, hogy kéziratával senkinek ne szolgáljon. Az is áruló jel lehet. Eddigi leveleit rendesen Marie-nak diktálta. Ez esetben lehetetlen az eddig követett levelezési mód. Marie-nak nem szabad megtudni a rabló éjjeli látogatását a Névtelen Várban; – de még kevésbé Lajos látogatását a szomszéd kastélyban.

Mit tegyen hát, hogy a bárónőt a feje felett függő veszélytől megóvja? Maga menjen-e oda: élőszóval elmondani azt, amit megtudott?

A jó sors igen szépen kisegíté Vavel Lajost ebből a tépelődésből. Egy este trombitaszó csalta az ablakához, s amint kitekintett, az országúton végig egy zászlóalj lovasságot látott felvonulni. Dragonyosok voltak, ahogy fénylő taréjos sisakjuk mutatá; hogy nem vértesek, azt könnyű lovaikról lehetett megtudni.

A helységbe beérve, az ezred zenekara rákezdé a legszebb mazur-indulót, s úgy tartá ünnepélyes bevonulását.

Lajos láthatta a távcsövén, hogy a katonákat hogyan szállásolták el a gazdákhoz házszerte, s este a káplári kalapácsverés a jeladó kis táblákon már áthangzott a helységből, s kilenc órakor a világ négy része felé elhangzó takarodó hirdeté, hogy a vitézek megérdemlett nyugalomra hajtják le fejeiket.

Ezen az estén azt is láthatá, hogy a szomszéd kastélynak azon a szárnyán is ki vannak világítva az ablakok, mely eddig rendesen sötéten szokott maradni. Oda nagyon valószínűleg maga az ezredparancsnok szállásolta be magát: ahogy illett is; sőt a karabéllyal őrködő strázsa a kapuban e föltevést egészen kétségtelenné tette.

Mármost azután egészen meg lehetett nyugodva Vavel gróf, hogy a rablók nem fognak rátörni a bárónő kastélyára: van eszük, hogy nem őgyelegnek olyan helyen, ahol lovas katonák ütöttek tanyát.

És ezzel egyúttal más egyéb veszély is elmúlt.

Ez a veszély, úgy látszik, abból állt, hogy még utóbb Katalin bárónő tör be a Névtelen Várba, s az rabolhatja el a vár urától azt, amit majd nehéz lesz Sátán Lacinak visszalopni: a szívét.

Ez is el volt hárítva a szép dragonyosezred beszállásolásával. Lajos feléje se nézett a kastélynak többé. Bizonyos volt felőle, hogy ott deli lovagok vannak, feles számmal, akik az úrnőt kedélyesen elmulattatják, nem szorul ő többé az ő unalmas philosophemáira.

Hallhatta minden este a kastély erkélye előtt felállított ezredi zenekar válogatott ouverture-jeit, s néha a kastély nyitott ablakain át a tánczenét is, késő éjszakáig. Ott jól mulatnak. Okosan teszik.

Mi köze neki mindezekhez?

De valami köze mégis volt hozzá; mert a lovas vitézeket minden reggel kivezették gyakorlatokra ugyanazon az úton, amelyen ő szokta a rendes sétakocsizását tenni; avégett aztán, hogy ne találkozzék velük, a kirándulási óráját déli tizenkét órára tette át, amikor a katonák ebédelnek.

Nem is akadtak bele egymásba soha.

Attól nem kellett tartania, hogy az ő lakásába is szállásoljanak be katonát; a Névtelen Vár kapujára egy nagy kétfejű sas volt festve, melynek szügyében a magyar nemesi címer pompázott, két fejének csőrei pedig arra voltak alkalmazva, hogy egy széles sávot feszítsenek szét e felirattal: SALVA GUARDIA. Most megtudta a gróf a hasznát ennek a dekorációnak. Ez azt jelenti, hogy ott nemesi telek van, mely három privilégiummal van felruházva: szabad benne bort mérni; szabad rajta zsidónak lakni; s nem szabad bele katonát szállásolni.

A megérkezés utáni napokban az ezredparancsnok látogatást tett a Névtelen Várban, ahogy gavallér emberhez illett, ki a világi szokásokkal ismerős; ott a komornyiktól azt a biztosítást nyerte, hogy a gróf nincsen idehaza.

A tiszt úr aztán átadta a névjegyét, s Henry felvitte azt Vavelnek, aki, mint tudva van, mindig otthon volt.

Lajos ezt olvasá a névjegyről:

„Barthelmy Léon, vicomte, cs. kir. lovassági ezredes.”

Gondolkozott rajta, hogy hol hallott vagy olvasott ő e névről valaha valamit? De csak nem jutott eszébe.

Megnyugodott felőle, hogy semmi közük sincsen egymáshoz, s a látogatási kísérlet nem lehetett egyéb udvariassági szokásos bekocogtatásnál. A jövevény főúr sorba vizitezi a körül-belül lakó uraságokat.

A látogatást pedig vissza illett adni. Ennek is tudta a leghelyesebb módját Vavel. Az obszervatóriumából kileste, mikor megy el a kastélyból az ezredes lovagló iskolát tartani, akkor kerekedett fel a viszontlátogatásra; nem találta őt otthon, s ott hagyta a kapusnál a névjegyét.

Azt hitte, hogy ezzel ki vannak egyenlítve.

Másnap azonban megint átlovagolt a Névtelen Várhoz az ezredes, megújítva a meghiúsult látogatást. – Az ezúttal sem sikerült. – Henry azt mondta, hogy az úr dolgozik, be van zárkózva, ilyenkor nem lehet hozzáférni. – Barthelmy Léon átadta névjegyét, s ezúttal feltette magában, hogy napestig otthon fog maradni, és bevárja a viszontlátogatást, amit szomszédok és utasok között huszonnégy óra alatt vissza nem adni erős gorombaság.

Mire azonban a Névtelen Vártól a kastélyig visszalovagolt, már ott találta a kapusnál Vavel névjegyét, viszonzásul a sajátjára. Bámult rajta, hogyan lehetett annak őt megelőzni. Megmagyarázták aztán neki, hogy a gróf csónakon jött át a Névtelen Várból, s úgy is tért vissza, s ez négyszerte rövidebb út, mint lóháton körülkerülni az öblöt.

Még ezt sem akarta megérteni az ezredes. Meg akarta mutatni, hogy ő milyen makacs, megátalkodott tisztelője a Névtelen Vár lakójának: a következő napon este nyolc órakor tette udvarlását. Ezúttal azt a választ nyerte Henrytől, hogy az úr már lefeküdt.

– Beteg talán?

– Nem az. Ez a rendes lefekvési ideje.

– De már hogy mehet valaki este nyolc órakor az ágyba?

S megint ott hagyta a látogatójegyét.

Ezt a látogatást aztán Vavel másnap reggeli három órakor adta vissza az ezredesnek.

Akkor még természetesen minden ember aludt a kastélyban; csak az őrt álló silbak rivallt rá a vendégre, hogy „Halt, wer da?” s megtudván, hogy a közeledő jó barát, nem gátolta meg abban, hogy a kapust felzavarja. Az boglyos fejét azon tollasan, ahogy az ágyból felvette, kidugva az ajtón, bámulva kérdezé a gróftól, hogy mit parancsol.

– Itthon van az ezredes úr? – kérdé a gróf.

– Itthon. De fekszik.

– Beteg talán?

– Nem a. De ilyenkor még alunni szokott.

– De már hogy maradhat valaki még reggel három órakor is az ágyban?

Azzal Vavel behajtotta szépen a névjegye szegletét, s átadta az a kapusnak.

Ezt már végtére csak megértette az ezredes? Vagy talán a kastély úrnője világosítá őt fel afelől, hogy a szomszéd kastély lakója milyen sajátságos különc, magának való ember, aki nem szereti az ismeretségkötést, s ettől a naptól fogva aztán békét hagyott a Névtelen Várnak minden új vendége a helységnek.

Pedig a császári kir. tiszt urak igen mulatságos társalgók. Ez rég időtől fogva el volt róluk ismerve. A lovassági tisztek között különösen sok volt ez időben a Franciaországból kiköltözött gavallér, akiknek a finom, elegáns modora kihatott az egész környezetre. Barthelmy Léon vicomte is ezek közé tartozott. Bátor katona volt, s amellett vidám cimbora és bőkezű úr. Az ezrede zenekarát saját erszényéből tartotta fenn, közkatonáit vitéz tetteikért tallérokkal jutalmazta; s nemegyszer kisegített a manichaeusok körmei közül egy-egy szegény blokírozott főhadnagyot.

S asszonyok körül nem kevésbé volt hódításra kész, mint a csatatéren. Három év óta, hogy a császári királyi hadseregnél szolgál, sok mindenféle kis és nagy városban feküdt s mindenütt könnyező szemeket hagyott maga után hátra.

Azt még az ellenségnek is meg kellett engednie, hogy ellenállhatlan volt. Értve ellenség alatt nem a franciát, bár annak is többször bemutatta bravúrjait; hanem a „civilt”, mert az elejétől fogva orrol a versenyért, amiben rendesen a „két színű posztó” marad a győztes. (Így híjuk egymás között mi civilisták a hajtókás urakat.)

A polgári osztály leányainak moráljához tartozott a katonatisztek társaságát perhorreskálni, aminek igen jogosult magyarázata az, hogy a katonatiszt nősüléséhez kaució kívántatott, s az a legkisebb alhadnagynál is ötezer forintban volt megállapítva, három húszast számítva egy forintra, és így feljebb. Ahol tehát nem volt fölösleges a kaució, ott nem volt fölösleges a cautela. A tisztek társasága csak a gazdagok számára volt ajánlatos.

Azt egyébiránt mindenki tudta Barthelmy ezredesről, hogy neje van; de azzal nem él együtt, el sincs válva tőle. Ez nem volt titok. Gyöngéden érző szívek nem kockáztatták azt, hogy komoly veszélynek tegyék ki magukat; előre értesülve levén, hogy minden szilárdabb viszonynak útját állják egyházi kánonaink.

S különösen egy olyan okos nő miatt, mint Landsknechtsschild Katalin bárónő, nem kellett aggódnunk. Ő nagyon elővigyázó, és igen szilárd elvei vannak. Azt maga Barthelmy ezredes is kénytelen volt felőle kinyilatkoztatni barátai előtt több havi ottmulatás után, hogy a baronesse-nek szilárd elvei vannak. Bizonyos határokon túl nem enged semmi közelítést.

Efölött azután erős akadémiai disputa támadt a szakértők között. Miért vannak e szép bárónőnek oly szilárd elvei? Az egyik párt azt állította, hogy ennek oka az egykori boldogtalan szerelem. A bárónő egyszer csalódott egy férfiban, s azóta egynek sem ajándékozza a szívét. A másik párt az ellenkezőt vitatta. Nem a bárónőt csalták meg, hanem ő csalja a világot; van valami eltitkolt boldog szerelmi viszonya, s abban van ellenállási ereje. – A szavazatok egyenlők voltak, s elnök tartózkodott a votum Minervaeval eldönteni a kérdést.

Hanem a kedélyes mulatságtól nem volt a bárónő idegen.

És ez is megérthető.

A környékbeli földesurakat nem fogadta el kastélyában, mert az ilyen látogatásnak célja van. Ebből mindjárt az lesz, hogy megkérik a kezét; – kosarat kell adni, – azért megapprehendálnak, – abból pletyka lesz. Jobb őket távol tartani. Különben is unalmas emberek. A gazda lovairól és agarairól beszél; a tudós ember nyelvtani vitákat kezd; a fennkölt szellem hazafias kesergésekkel szomorít; – a tréfás adomázó megpirítja a nőhallgatót; ebéd után valamennyien félrehúzódnak inni és pipázni, a cigánnyal csak maguknak muzsikáltatnak, s aztán ha egyszer bevették magukat a kártyaasztal mellé, a négy „dáma” mellett ott maradhat felőlük a világ minden szép hölgye.

A hadfiak pedig egészen hölgyeik szolgálatában állnak. Némelyiknek fiatal felesége is van, kit városról városra magával hord, azok kiegészítik a francia négyest, a mazurkát és a radovacskát (akkoriban legdivatosabb táncot) s mindennap kész a táncestély. S Katalin bárónő szenvedélyes keringőtáncos.

Egyik nap társasjátékokat rendeznek, amikben sok tréfás quiproquo adja elő magát, máskor meg Kotzebue-féle darabokat játszanak el rögtönzött színpadon, s azokban maga a bárónő is szerepel, megérdemlett tapsokat aratva valódi művészi játékával. Vannak a társaságban ügyes zsonglőrök, bűvészek, kik Boscót és Philapdelphiát produkálják, s a laterna magica bűvképeivel ragadják el a nézőket.

Még egy más különös érdemük is van, az, hogy discretusok, s hölgyeiket nem kompromittálják.

Máskor meg a bárónő rendezett birtokain vadászatot, fácánra, szarvasra; s mint ügyes amazon bámultatta magát, úgy a nyeregben, mint puskával a kezében.

Aztán meg a tiszt urak rögtönöztek lóversenyt, akadályugratással, templomtoronynak futtatással, sőt egyszer karusszelt is rendeztek az uradalmi lovardában.

Vavel Lajos sokszor elnézte e mulatságokat vizsgálótornyából. Valaha neki is nagy kedve telt az ilyenekben. Szenvedélyes versenyfuttató volt. Ő tudott csak árkokat, sövényeket átugratni! Volna csak ott közöttük, majd megmutatná nekik, milyen az igazi úrlovar! Hát még milyen vadász volt hajdanában!

Egész nap mászni a hegyeket zerge után; bevárni a veszedelmes vadkan rohamát tíz lépésnyire a halálos lövéssel; erdőn, mocsáron át kergetni a koronás vadat, s jelt adni a kürttel a hallalira: e büszke mulatságban nevelkedett fel. A tánczene is ott kísért néha egész nap az agyában, s minden gondolatja arra a melódiára hangzik, ami a kastély ablakaiból átrévedezett hozzá. Ő is szeretett valaha tréfálni, bohóskodni, szép asszonyok fehér vállaiban gyönyörködni, amint azok a nevetéstől megrengenek. És ezt mind csak távolból nézni, hallani lehet most: – amióta beállt saját maga porkolábjának.

Az egész helység csupa mulatság lett, amióta a dragonyosok idekerültek.

A közkatonák is mulatnak, miként a tiszt urak. Ha ezek az úrnővel, azok meg a parasztmenyecskékkel. A mulatság, igaz, hogy másforma: tömörebb, közvetlenebb. Vavel azt is elnézi gyakran, kivált vasárnaponként. Akkor a nagy kocsmában gyűlnek össze a dragonyosok és parasztlegények, meg a leányok. Eleinte kedélyesen iddogálnak, táncolnak, utoljára összeverekesznek. Enélkül nem is volna mulatság tökéletes. Néha egész ütközet folyik a kocsmában és annak az udvarán, katonák és parasztok felváltva foglalják el a vitatott erődöket, míg végre az őrjárat, a pandúrok, meg a kisbírák meg nem jelennek a hadjárat színhelyén mediatio végett, s kétfelé nem választják a harcoló feleket.

Egy körülményt megjegyzett Vavel: azt, hogy amíg a mulatság után rendesen két-három dragonyost visznek el lepedőben a kocsmából, akinek a feje kegyetlenül el van látva, ami megfoghatatlan az ércsisak mellett, addig a parasztlegények összevissza szabdalt pofákkal ugyan, de mindig a maguk lábán mennek haza.

Másnap aztán megint jó barátságban vannak: dragonyosok és legények. Kivéve a barátságtalan káplárt és kisbírót, akik a tegnapi est hőseinek a megérdemlett jutalmakat el nem engedik.

Vavel gróf korát messze megelőzött szabad szellem volt. Az sem kerülte ki a figyelmét, hogy amíg a jutalom a dragonyosokra nézve abból állt, hogy a káplár levette a kitüntetett hős lovának a szerszámáról a farmatringot, s azzal a fekmentessé tett vitéznek a revers felére olyan huszonötöket rovogatott le, hogy a megtisztelt minden rovást nyugtatványozott egy keserves felkiáltással: azalatt a törvénybe idézett falusi legények a kisbíró által csupán a bíró háza előtt felállított kalodába zárattak.

A gróf nem késett ez észrevételét közölni tudós Mercatoris urammal, felmagasztalva a magyarhoni előhaladott korszellemet, mely a verésbüntetést mellőzi, ellentétben a katonaságnál még folyvást divatozó barbár intézménnyel.

Tiszteletes Mercatoris uram aztán felvilágosítá, hogy azok a vitézek – nemes legények. Ezek a leghíresebb verekedők. S csak azért nem kapnak botot a virtusaikért, mert megőrzi őket attól az armalis.

A parasztlegénynek van annyi logikája, hogy nem megy oda mulatni, ahol katonák vannak, mert tudja előre, hogy ha a katona veri meg őtet, akkor ma van megverve, ha pedig ő veri meg a katonát, akkor holnap lesz megverve.

Marie sokat nyugtalankodott ez idő alatt. A sok trombitaszó nagyon izgatta; félt ettől a hangtól. Akit eddig attól is megvédtek, hogy éjszakai ebugatás, kakasszó fel ne zavarja álmából: most fél éjszakákon át elhallgatta a távolból áthangzó bombardonok, klarinétok és piccolák zenéjét, s eltöprengett magában, hogy mit csinálnak ilyenkor az emberek. Hogy ilyen késő éjszaka muzsikálnak?

Hát még mikor az egzekuciók folytak! A jajgatás hangjaitól egész reszketőssé lett. „Ki bántja azokat az embereket?” – Nem volt neki szabad megmondani az igazat. Azt hitették el vele, hogy azok csak hadgyakorlati jelszavak.

Hanem valami öröme mégis volt ezalatt. Lajos többször volt mellette, s ha arca oly rideg és komoly volt is, de nem találta meg rajta többé azt az elmélázást, – amit a nők léleklátó szeme előtt nem lehet eltitkolni.

Katinka bárónő kezdett Vavel grófra nézve egészen közönyös fogalommá válni.