|
V.
Vavel Lajos csak az ebédnél találkozott ismét össze Marie-val.
Odáig nem mutatta magát előtte. Azt hitte, hogy azalatt el tudja
csillapítani annyira indulatait, hogy azok el ne árulják magukat arcvonásain.
Mégis remegett,
mikor összejött a leánnyal. Hűtlenség tudata bántotta lelkiismeretét. Neki
nem volt szabad a szívét elajándékoznia. Hogyan mondhatja ezentúl neki:
„testestül lelkestül az öné vagyok!”
A leány
magaviselete irányában ez órától fogva meglepően nagyot változott.
Szerény, figyelmes, szófogadó iparkodott lenni. Ha ő megszólította, arca
felderült; egyébként komoly, tartózkodó volt.
Sejtene tán
valamit?
Meg van-e adva az
az erő a magába zárkózott léleknek, hogy a más lelkének titkait ki tudja
találni?
De hátha látott
valamit?
Nem történhetett-e
az meg, hogy a leány, attól a vágytól hajtva, hogy Lajos útját kísérje,
fellopózott az obszervatóriumba, s az áruló cső tudatott vele valamit, ami
kezdetet ád a vég nélküli gondolatoknak?
Vagy arra sem volt szükség? Elég egy sympathicus léleknek a sugallat, hogy többet tudjon, mint aki a
szemeivel látott?
Ezentúl igyekezett
Lajoshoz nyájas, előzékeny lenni; de meglátszott rajta, hogy ez öntudatos
igyekezet.
Ez estén nagyon
későre adott jelt csengettyűjével, hogy már lefeküdt, s az
érkező Lajos széttárt könyveket talált az asztalon. A leány tanult.
Másnap a szokott
délelőtti órában eljött hozzá Lajos, a sétakocsikázásra felkérni a leányt.
– Köszönöm. Nem megyek – monda Marie.
– Miért nem?
– A kocsizás nekem
rosszat tesz.
– Mióta veszi ezt
észre?
– Már rég ideje.
Lajos rábámult. Mi
ez? Sejtené talán Marie, hogy abban a kocsiban tegnap más ült az ő helyén?
Valami ösztön (büszkeség talán?) azt súgná neki, hogy az a hely el van foglalva
már?
– Holnap sem fog
ön velem kikocsizni?
– Ha ön megengedi,
hogy itthon maradjak.
– Van önnek valami
baja?
– Semmi. Csak nem
szeretem a kocsirázást.
– Akkor én eladom
a lovakat.
– Azt nagyon jól
fogja ön tenni, ha önnek nincs szüksége rájuk. – Én majd annál többet fogok
sétálni a kertemben.
– S ha majd tél
lesz?
– Akkor járkálok
az udvaron, s csinálok hóembert, ahogy a parasztgyerekek szoktak.
Lajos gondolkodóba
esett. Ha olyan nagyon jól nem őrizte volna a leányt, hajlandó lett volna
azt hinni, hogy Henry fecsegett előtte a tegnapi találkozásról az
erdőben a három dragonyostiszttel; de hisz annak még azóta nem volt semmi
alkalma Marie-val távolról is találkozhatni.
Hanem azért mégis
az lett a vége a dolognak, hogy Lajos eladta a lovakat. Potom áron,
ajándékképpen vesztegette el egy helybeli parasztgazdának, s a két
elkényeztetett paripa tanult azontúl szántani.
Marie-nak pedig minden járása azontúl
csak a virágoskertjére szorítkozott. Azonkívül egész nap tanult és írt.
Ha kiment a
kertbe, azalatt a kertészlegényt eltávolították onnan, s annak a leány
visszatértéig más dolgot adtak.
A kertészlegény
fiatalember volt: a Schmidt családnak legidősebb sarjadéka, írni, olvasni
tudó fiú. Vavel gróf azért szerette, hogy olyan csendes, szótalan legény volt,
nem járt kocsmába.
Meg volt neki
parancsolva, hogy azalatt, amíg az úrhölgy a kertben sétál, ő a park
útjain és pázsitjain gereblyézze össze a lehullt faleveleket. Ott látta őt
Marie mindannyiszor.
Egy késő
őszi délután, amint Marie ismét visszatérőben volt a kertből,
József, a kertészlegény, a Vár oldalát takaró vadgesztenyefák lehullt gyümölcsét
hárítgatta össze kupacokba, s eközben a szokottnál közelebb esett ahhoz az
úthoz, amelyen a leány végig szokott haladni.
Schmidtné, mint
rendesen, elöl ment, s annak rendelete volt soha hátra nem tekinteni, amit az
nem szegett volna meg egy világért.
Marie, amint a
kertészlegény közelébe ért, egy pillanatra megállt. E pillanat alatt az jutott
eszébe, hogy most őrá senki sem ügyel fel. Lajos, kiről jól tudta,
hogy a vizsgáló-toronyból őt folyton kíséri tekintetével, amíg a kertben
sétál, – arra a jelre, hogy ő felveti a zsebkendőjét a légbe, lejön a
toronyból, kiadni az ablakon át Schmidtnének az ajtókulcsot. Ez alatt az
idő alatt, amíg odáig leér, őrá éppen nem vigyázhat. Ez bizonyos.
Hirtelen
elhatározta magát.
Amíg a Schmidtné
hátra nem tekintve haladt előre, ő hirtelen a vadgesztenyefák felé
irányzá lépteit, s sietve ment a kertészlegény felé. Ez ott dolgozott csendesen
egymagában, s elbámult, mikor az úrnőt egyenesen maga felé sietni látta;
akivel neki szót váltania szigorúan meg volt tiltva.
Marie tikkadt
lélegzettel mondá e szókat a kertészlegénynek:
– Kérem, legyen ön
olyan jó: fogja ezt a levelet…
De alig mondhatta
idáig, még a levél jóformán a kertészlegény kezében sem volt, amint a kastély
északi oldalán levő kis vasajtó hirtelen fölpattant, s azon előrohant
Vavel gróf, dühösen, mint egy vadállat. Egyik kezével a megrettent
kertészlegény karját ragadta meg, s olyat penderített rajta, hogy az az
orgonabokrok közé kalimpázott, másik kezével a leány kezét fogta meg. A levél
mind a kettőjök kezéből leesett a földre. Azt a gróf felkapta és a
zsebébe dugá, s azzal szótlanul és hevesen elhurcolta magával a leányt.
(Az a jámbor
kertészlegény élete fogytáig abban a hitben maradt, hogy őbelé egy
elátkozott hercegasszony volt szerelmes, de rajtakapták a félbeszakadt szerelmi
vallomásnál, s így nem lett e kész szerencséjéből semmi.)
Lajos pedig vitte
magával egyenesen a leányt a tanulóterembe. Egy szót sem szólt addig hozzá.
Arca sápadt volt a dühtől és ijedtségtől, hogy félelem volt ránézni.
Mikor aztán egyedül
voltak a bezárt négy fal között, akkor eléje állt a leánynak, s a szemébe
nézett vádterhesen.
– Ön levelet akart
küldeni valakinek?…
A leány nyugodtan
nézett a haragvó arcába.
– Kinek szólt e
levél?
A leány szomorún mosolygott,
s csendesen bókolt a szép fejével.
Vavel kivette
zsebéből az elfogott levelet. Címül ez volt rá írva:
„– A szép, jó,
kedves szomszédnőnek.”
– Ön
Landsknechtsschild bárónőnek akart írni?
– A nevét nem
ismerém, azért írtam így.
Amint a túlsó oldalára
fordítá a levelet Vavel, ott meg a pecséten a leány címerét látta. Azt a
címert, amit minden ember ismer.
Sietett ezt
morzsalékká törni.
S aztán
elolvashatta, ami belül volt írva.
„Kedves, szép,
jó asszonyom!
Szeresse ön az én Lajosomat. Tegye őt boldoggá; ő
nagyon jó ember. – Én nem vagyok rá nézne senki és semmi.
Marie.”
Amint elolvasta, a két öklével a fejéhez és a szívéhez csapott
Lajos, s végigesett a kereveten, s elkezdett keservesen zokogni.
A leány most nem
ment oda hozzá, hogy megkérlelje. Szánakozó tekintettel nézett le rá, és nagyot
sóhajtott.
– Hogy ő
nekem senkim és semmim! – fuldoklá a férfi.
– Senki és semmi – suttogá utána a leány csendesen.
Erre Vavel
felugrott, s odament eléje: égő szemei még könnyeivel teli.
– Mit akar ön,
Marie? Mit akar ön?
Ekkor a leány
egész lelki erejével föléje kerülve, megragadá a férfi kezét, s szólt egész
szíve teljességéből:
– Mit akarok? Azt
akarom, hogy adjon ön nekem anyát! Azt akarom, hogy hozzon nekem asszonyt a
házhoz, akit én szeressek, s aki engemet szeressen: asszonyt, aki nekem
parancsoljon, s akinek én szót fogadjak, akinek elmondhassam, ha búsít, ha
felvidít valami, s aki megdorgáljon, ha ostobaságot teszek, s akinek a kezét
megcsókolhassam, ha megfenyített. Adjon ön nekem anyát; én annak engedelmes,
szófogadó leánya leszek: soha meg nem szomorítom, ellene nem mondok; – akárhogy
bánik velem, eltűröm tőle, s megáldom az órát, amelyen e házba
belépett! Irtózom már az egyedülléttől.
– Nem vagyunk-e
ketten? – szólt tompa hangon a férfi. S nem vagyok-e én is oly egyedül, mint
ön?
– S azt hiszi ön,
hogy ez az ön márványarca nem az én lelkemnek a terhe? Ez a vas tekintet;
amivel ön a legirtóztatóbb sorsot tűri, az én legijesztőbb
kísértetem. Mindennap látom ez arcot, aki eltemette magát az én elátkozott sorsom
miatt elevenen; ifjan, erővel, lélekkel gazdagon; és soha egy mosolyt,
soha egy örömsugárt rajta: kifosztva, megölve, megsemmisítve. És aztán tudnom
kell, hogy mindennek én vagyok az oka. Hogy átok a létezésem annak az egyetlen
embernek a fején, aki tudja, hogy vagyok a világon.
– Az Istenért,
Marie! Ki sugall önnek ilyen gondolatokat?
– Azok az én
hosszú éjszakáim! Óh, miket nem tanulok én!abban a mély sötétségben! Ha azt én
önnek mind elmondanám! Csak egyet mondok el belőle. – Nemhiába kérdeztem
öntől egyszer már régen, hogy milyen az a halál? Fáj-e még azután is
valami, vagy vége van vele mindennek? Ha akkor tovább kérdezett volna ön,
mondtam volna valamit. Önök akkor, mikor engem megmentettek a haláltól, az én
nevemet odaadták Botta Zsófiának, aki helyettem elvállalta az én sorsomat. Nem
tudom, mi lett belőle azután. Ha meghalt helyettem, nyugasztalja meg
Isten; s ha élve maradt, magasztalja fel Isten, hogy tündököljön az én
helyemen; – de adjátok hát ide nekem akkor Botta Zsófia nevét; adjátok ide az
ő szolgálóköntösét, adjátok ide az Isten szabad világát, ami az övé volt:
hadd legyek Botta Zsófia én, s hadd mossak ruhákat a patakban! Ha cseréltünk,
cseréljünk igazán! Tudjam meg, hogy milyen az élet, vagy tudjam meg, hogy
milyen a halál!
Vavel Lajos bámulva
hallgatá ez indulatkitörést. A csendes, szelíd, méla leánynak ez volt az
első szenvedélyes hangja. Maga sem tudta ő azt, hogy ennyire képes.
Ekkor ezt mondta neki Vavel gróf:
– „Madame!” Amiket
öntől hallottam ma, azokból megtudtam, hogy a kerek föld legnagyobb
gyémántja az én őrizetemre van bízva. – Ezentúl kétszerte jobban fogom önt
őrizni!
– Szükségtelen –
felelt neki a leány büszkén. – Ha azt akarja ön biztosítani, hogy megmaradjak
ebben a Névtelen Várban: csináljon belőle otthont; hozzon bele boldogságot.
Ha önt boldognak fogom látni, én is az leszek.
– Oh, az én
boldogságom napja is arra vár, hogy az öné virradjon. Eljön az, szentül hiszem.
De a Névtelen Várban ne várjon ön reá. Tartson bolondnak az egész világ: joga
van hozzá; egyedül önnek nincs. Ha élne még apám, anyám, akiket imádtam, még
őket sem bocsáthatnám be ide e falak közé, hogy titkomat megtudják.
– Egy nő, aki
szeret, el nem árulja azt.
– De ki szeretne
engem?
– Aki önt ismeri.
– Honnan ismerne
engem valaki?
– Leveleiből.
Nincs-e azokban lefestve önnek a lelke? képmása? Őneki kell önt szeretnie.
És önnek is kell őt szeretni! Ha én szeretem önöket mindkettőjüket,
hát akkor önök hogyne szeretnék egymást?
Csodálatos
észjárás!
– Én mindig
erről álmodtam; tehát igaz!
Lajos átérezte, hogyha ő most tettetne és tagadna, a
legméltatlanabb sértést követné el a legkristálytisztább lelken. Őszintén
megmondá utolsó gondolatját.
– És ha lehető volna az, hogy engemet valaki úgy szeressen,
ahogy ön arról álmodik: emberi gondolat volna-e tőlem, még egy harmadik
lényt, egy napsugárnak örvendő lelket eltemetni magam mellé ide ebbe a
magányba, ahol megszűnik minden érintkezés az emberekkel, az egész
világgal? Mert bizony mondom, hogy ki a Névtelen Vár lakójának beállt, annak a
számára ez a ház egy sírbolt, aminek az ajtaja nem nyílik meg elébb, mint a
szabadító angyal trombitaszavára!
– S sokáig fog-e még e trombitaszó magára váratni?
– Hiszem, – és
tudom, – hogy nem sokáig! Az idők jelenségei nem csalnak. Feltámadásunk
közelít. Addig tűrjünk és várjunk.
A leány magához
vonta a férfi kezét, s utánasóhajtá:
– Tűrjünk és
várjunk. – De most hát adja ön vissza elfogott levelemet.
– Miért kívánja
ezt?
– El akarom most
tenni, s aztán elküldeni az igazi címzetére: – majd mikor az angyal
trombitaszava megharsan.
– Aki
angyaltársának szabadítására eljön. Isten engedjen bennünket is kiszabadulni
velük együtt, szegény bűnös ördögöket.
– Amen. – És aztán
adasson ön egy pohár bort annak a szegény kertésznek, akit miattam úgy
megijesztett. Pedig csak én voltam a hibás.
– Ave Maria!
Hanem a levelet nem adta neki vissza.
|