HATODIK RÉSZ
A halál a háznál

I.

Egy délelőtt Vavel Lajost olvasmányai közül Marie keserves zokogása riasztá föl.

A leány úgy jött be hozzá, hogy az arca egészen nedves volt a könnyektől; csak egy pongyola-öltöny volt rajta, s azt is az egyik kezével tartá elöl összefogva, a lábain pedig nem volt más, csak harisnya; a haja meg szétbomolva hullott a vállára, keblére; úgy rontott át Lajos szobájába.

– Mi történt? – kérdé Lajos, ijedten elbámulva.

– Az Istenért! Segítsen ön! Könyörüljön! – zokogá keservesen a leány.

– Mi baja önnek, Marie?

– Hol vannak a gyógyszerei? Mit tud ön a halál ellen.

– Marie! – kiálta Lajos, odaugorva hozzá, s keblére vonva a leányt.

– Nézze ön! Nézze csak: – szepegett a leány, keblébe nyúlva, s reszkető kézzel vonva elő ruhafodrai közül – a kis magányos verebet. – Meghal!

A kedvenc zsoltáréneklő ott feküdt hanyatt a leány rózsaszínű tenyerén, hátrahajtott fejjel, s száját tátogatva; a leány forró leheletével iparkodott őt fölmelegíteni.

– Segítsen rajta! – rebegé Lajoshoz, könnytől ragyogó szemeit hozzá emelve.

– Mi történt vele? – kérdé igaz részvéttel Lajos.

– Óh, én magam vagyok az oka, hogy meghal. Oda szokott a lábamra repülni reggelenként, mikor öltözködtem; és ma nem gondoltam rá, nem ügyeltem oda, hogy ott repked; egyszer csak azt veszem észre, hogy amint a lábamat letettem a földre, nagyot sikoltott. Rátapostam. (A leány összerázkódott.) Óh, Istenem! Én magam tapostam rá. Én magam öltem őt meg. Szegény kedves kis Dávidomat.

S ismét rákezdte a keserves zokogást.

– Hm! Hogy tud sírni – egy veréb miatt, – akit eltaposott! – dörmögé Vavel Lajos. – Hát az, aki népeket tapos el! És nem siratja meg lábának nyomait, amik után ezernyi halott marad el, agyongázolva! Ön már egy madár halálát sem tudja magának megbocsátani!

– Adjon ön neki életet! – kiálta kétségbeesetten a leány.

A férfi elővette gyógyszereit, bedörzsölte szeszes életébresztőkkel a kis énekes fejét; vizet csepegtetett a szájába, illó-olajjal kenegette be a szívecskéje táját. Mind a ketten leültek emellett a padlat-szőnyegre, a kis állatot középre véve.

– Már felnyitja a szemeit… – suttogá a leány. – … Még lábra áll!… Ugye, meg fog élni?

A kis énekes még egyszer összeszedte életerejét, szárnyai repdesni kezdtek, félig futva, félig repülve odasietett úrnőjéhez, s aztán elbújt annak a selyemköntöse fodrai alá.

– Hozzám sietett! Pedig én gázoltam rá! – rebegé a leány, s aztán óvatosan, gyöngéden szétbontá ruhája szárnyait, hogy rátaláljon az odamenekültre.

A kis énekes meg volt halva.

Most már nem sírt a leány, mikor látta, hogy vége van, csak mély szomorúsággal tekinte kis halottjára, a földön ülve, s a fejét bólingatta csendesen.

… Nem lesz már, aki engem reggelenként felköltsön énekével;… – suttogá magának – … nem csókolgatja már sorba az ujjaim hegyeit… nem pöröl velem, mikor öltözködöm… nem lopkodja el csészémből a kalácsdarabkákat… üresen fog állani a kalitkája.

– Majd szerzek önnek másik madarat, éppen olyan kedveset, mint ez volt– biztatá őt Lajos.

– Ne hozzon ön nekem másikat – monda Marie. – Akit én szerettem, annak a helyébe nem tudnék én tenni egy másikat, hogy azt szeressem. Hiába volna az szép is, okos is, kedves is, csak azt gondolnám mindig: az az elmúlt volt az igazi.

S azzal fölvette a holt madarat, és megcsókolgatá.

– Jó lesz talán, ha kitömetjük? Henry ért hozzá – mondá Lajos.

– Oh, azt nem engedem. Hogy szegény Dávidomat kényszerítsék ott állni mereven egy darab fához kötve, s nézzen reám üvegszemeivel, mikor már énekelni nem tud; s csaljam magamat azzal, hogy ő még megvan: odakészítsem eléje az ételét, s várjam, hogy lerepül érte. Nem kell kísértet a szobámba. Majd eltemetjük őt a virágoskertemben. Tudok egy jó kis magányos zugot ottan. A gyeppad mellé, ahol pihenni szoktam. Egy orgonafa tövébe. Ott hadd nyugodjék csendesen. Csináltatok neki szép sírkövet márványból. Felíratom rá aranybetűkkel: itt nyugszik az én Dávidom, s azután meglátogatom mindennap.

Azzal begöngyölgeté kis halottját az öltönye szélébe, s elvitte magával.

Azután csinált neki koporsót két csigateknőből, szemfödélnek felszabta számára a brüsszeli csipkéjét, fekete fátyolból gyász nyakfodrokat varrt Phryxusnak, Hellének; a négy macskájának fekete szalagot kötött a nyakába, s magával vitte őket délután a temetésre: ez volt a gyászkíséret. Lajost nem hítta el. (Az orvost nem szokás a temetésre invitálni.) De mégis jólesett neki, mikor a kertbe leérve, a mondott helyen, a gyepágy mellett már megásva találta a kis sírgödröt. Ez Lajos munkája volt bizonyosan.

Azután mind a hat kísérőnek, a játszótársaknak kellett egy hantocskát gördíteni elhunyt jó barátjuk koporsójára, a felhantolást maga végezte el Marie.

Majd eszébe jutott neki, hogy olvasta ő valahol, hogy akit eltemetnek, afölött énekelni is szoktak valami halotti dalt.

Gondolkozott, gondolkozott; végre eszébe jutott egy, azt lassan dúdolva elénekelte:

„Allons, enfants de la patrie!
Le jour de gloire est arrivé.”

Ő „ezt” a dalt hallotta egyszer sok embertől énekeltetni, mikor „valakit” temetni vittek.

Azt hitte, az halotti dal.

Azt is kedvesen vette, hogy néhány nap múlva ott állt a kis sírkő a halom előtt, azzal a felirattal, amit ő szánt a kedvencének, s a sír rámába volt foglalva, ahogy az evangélikusoknál szokás, hogy aközé virágot lehessen ültetni. Azokat ő maga saját kezével ültette oda, s mindennap lejárt maga megöntözni.

Pedig hát halálból, temetkezésből nem jó játékot csinálni. Az a csendességszerző angyal azt találja mondani: „úgy? ha én tinektek olyan nagyon tetszem, majd igazán eljövök!”

Amióta Lajos folytonos házifogságban tartotta magát, hogy mégis valami testmozgást szerezzen, azt találta ki, hogy Henryvel mindennap gyakorolta magát a kardvívásban. Henry csakugyan vívómester volt valaha. – A várlak egyik földszinti termében, ahonnan a kardcsattogás nem hallatszott fel Marie szobájáig, szoktak naponkint kétszer összejönni, s ott azután barátság fejében úgy összevissza verték egymást (mert plasztront nem használtak), hogy ütésfoltoktól, veres daganatoktól tele volt a testük. Henry olyanokat vágott gazdáján, ha az fedetlen nyílást hagyott, mintha ellenség volna. Úgy is kellett. A vívás után dicsekedtek egymásnak a kapott vágások nyomaival; elállították a vérzést árnikás vízzel, s azzal ismét helyreállt az úr és szolga közötti viszony.

Egy reggel hasztalan várta Henryt a gróf a vívóteremben. A rendes óra már jól elhaladt, s vívótársa mégsem érkezett. Azalatt töltötte az időt a szélpuskával a céllövöldözésben. Annyira vitte már, hogy húsz lépésnyiről kapásra kilőtte a coeur-ászból a szívet. Végre megunta a várakozást, s maga indult el Henryt fölkeresni.

A komornyik lakása földszint volt, Lizetté, a szakácsnőé mellett. Lizett csakugyan felesége volt neki.

A gróf a folyosóra nyíló ajtón akart bemenni, hanem azt zárva találta. Azt hitte, Henry a feleségénél van. A konyha felé került.

A konyhában már kinn volt Lizett, s az ebédet készítette. Csakugyan oly szertelenül elhízott személy volt az a nő, amilyennek Vavel gróf állítá. Fájós lábai miatt nem mozoghatott, s emiatt még kövérebb lett.

Széles, gömbölyű arca semmiféle indulatkifejezésre nem volt már alkalmatos. Az már, ha sírni akart is, csak nevetni tudott.

– Hol van Henry? – kérdé a gróf.

– Odabenn van az ágyán.

– Miért van bezárva a külső ajtaja?

– Mert nem tud fölkelni, hogy kinyissa.

– Hát mi lelte?

– Azt hiszem, hogy megsimította a guta.

S azt olyan flegmával mondta, mintha csak elrontott pástétomról volna szó.

Vavel nem kérdezett többet, hanem sietett Lizett szobáján keresztül Henryébe.

Az öreg ott feküdt az ágyán, s a szája és a fél szeme erősen félre volt húzódva.

– Henry! – kiálta Vavel, odasietve hozzá. – Te rosszul vagy!

– De majd mindjárt egészen jól leszek.

– Nyújtsd ide a kezedet.

– Nincsen kezem.

Lajos felemelte a beteg kezét, s üterét vizsgálta.

– Nagyobb bajod van, mint hogy én bele merjek kontárkodni a gyógyításába. Elmegyek magam orvosért.

– De az nem mer többet idejönni. Nincs is nekem rá többet szükségem, hogy fel segítsen ülni a nyeregbe. Rajta ülök már a Szent Mihály paripáján. A két lábam ott van a kengyelben. Csak a nyelvem jár még; de az is nagyon furcsán forog.

– De tenéked nem szabad, nem szabad meghalnod! Nem szabad! – kiálta indulatosan Vavel. – Hát nem tudod, hogy neked kötelességed itt maradni velem?

– Hiszen alkalmasint itt maradok; csakhogy nagyon hallgatag ember lesz belőlem. Az éjjel egy fényes ruhás hölgy jelent meg előttem, s az azt kérdezte tőlem, hogy készen vagyok-e őt követni. S mire fölébredtem, nem bírtam megmozdulni.

– Mi lenne belőlem, mi lenne Marie-ból, ha téged elvesztenénk?

– Azon búslakodom magam is legjobban. Ki fogja a helyemet kipótolni önök körül? – Azt hiszem, a Schmidtéknek van egy katonaviselt fiuk, az jó lenne a helyembe. Vagy az a féllábú rokkant vitéz, akinek a báróné masinalábat csináltatott. Hiszen már nem kell lovakkal bajlódni. A ház körüli munkát az biz elvégezhetné.

– Ejh, mit ház körüli munka! Te nekem az vagy, ami a katonának a fegyvere. Te vagy a házamon a bezárt ajtó. Te vagy a gondolataimnak az őre. Te vagy az egyetlen barátom, ebben a hajótörés kietlenében.

A szegény öreg szolga mosolyra akarta igazítani eltorzult arcát.

– Nem is magamat sajnálom, hanem önöket. – Én bizony Isten megérdemlem már, hogy nyugalomra térjek. Húsz esztendőt szolgáltam le a katonaságnál, húszat az én uraimnál, huszonöt esztendei kapitulációt töltöttem el a Lizettel, tizenhatot a bujdosásban: ideje, hogy quietáljak. Elvesztettem már mindent, s nem reménylek már semmit. Tudom, hogy mi ért. Guta ütött meg. Nem hiszek semmi orvosban. Tudom, hogy meg kell halnom.

Vavel Lajos úgy járt, mint sok tudós ember, mikor megszorul a nagy válságban. Felmondott a tudományának, s odamenekült a csodatevő kuruzslóhoz.

– Te Henry, én hallottam hírét itt a környékben egy vajákos asszonynak, ki csodaszerekkel, kancsérolással kigyógyított sok gutaütöttet. Azt elhívatom hozzád.

Az öreg szemeibe könnyek gyűltek e szóra.

– Óh, édes, jó uram. Ugyan hogy tenné ön azt mar? A tudós, a nagy bölcs, aki annyi könyvet kitanult, hogy mondaná azt egy ostoba boszorkánynak: jer ide, segíts; én nem tudok semmit, te tudsz mindent; az én könyveim tele vannak hiábavalósággal, hanem a te ujjaid hegyében ott a halál elleni segítség. Hogy alázná ön meg így magát! – Nekem nem kell se orvos, se kuruzslónő. – Hanem valamit mégis kívánok.

– Mi kívánságod van, Henry?

– Tudom, hogy meg fog ön érte haragudni, de mégis elmondom; hisz egy haldoklónak csak szabad elmondani, ha valamit nagyon óhajt. Egész életemben nem alkalmatlankodtam vele: amióta önt szolgálom, és még valakit.

– Mi az?

– Lelki vigasz.

– Lelki vigasz?

– Az utolsó vigasz egy haldokló embernek. – Bűnös voltomat hová tagadnám el? Vétkeim sokasága fejem fölé szaporodott. És én már tizenhat esztendő óta nem gyóntam meg. Most a végső számadásnál vagyok. Egész adósságomat magammal vigyem-e a másvilágra? Hívasson ön nekem – papot.

– Henry! Az lehetetlen.

– Az Isten szent nevére kérem!

– Lehetetlent kérsz!

– Az Istenre és minden szenteire könyörgök önnek: legyen irgalommal szegény öreg szolgája iránt. A pokol rémületeit érzi egész lelkem. Az örök tüzet látom magam előtt és annak vigyorgó ördögeit. Úgy ül valami a szívem fölött, mint a szikla.

– Ne légy gyermek! – kiálta a haldoklóra haragosan Vavel. – Mit rémíted itt magadat képzelődéseiddel? Hát a katonát, aki a csatában elesik, ki gyóntatja meg, ki oldja fel bűnei alól? Gondold, hogy katona vagy, s ágyúgolyó sodort el.

– Talán ha a csatazajt hallanám, az elfojtaná lelki félelmemet; oh, de ebben a nagy csendességben minden iszonyú gondolat elővesz. Eszembe jut minden, amit vétettem valaha: sorba állnak elejbém bűneim, mint egy hadcsoport, ami mustrálásra vár, hogy nevén szólítsák: „itt vagyok!”

– Hagyj fel ez őrült agyrémmel! Hová gondolsz? Papot akarnál hívatni magadhoz, hogy elmondd neki: az én nevem nem az, aminek mindennap mondtam magamat; hanem ez és ez: én nem vagyok csendes, szolgálattevő ember, aki abban fárad, hogy apró uraknak a lábtyűit sártól megtisztogassa: hanem vagyok a bibliai egyszarvú, aki azon törekszik, hogy a hatalmasok fejét beletapossa a sárba. S aztán elmondanád neki sorba a titkokat, amik lelkedet nyomják? Elmondanád: „én csaló voltam; egy napon, mikor az uramat és családját elfogták a forradalmiak, hogy megöljék, én a saját leányomat öltöztettem fel az ő leányuk ruhájába, hogy az igazit megmentsem a halálveszélytől. A magamét hagytam a veszedelembe menni, s az uramét megőriztem, rejtegettem, elfutottam vele. A magam leányát kiadtam királyleánynak, olyankor, mikor mint a szarvasokra, úgy vadásztak a királyokra és az ő ünőikre, s a királyleányból csináltam szolgálót, akit futni hagynak. Hamisítottam keresztlevelet, okmányokat, útleveleket, hogy őt megszabadítsam ellenségei kezéből. Rablógyilkos voltam. Mikor az uram kincseit szállították az elkobzók, társaimmal együtt megrohantam őket; kettőt megöltem közülök, s a kincseket elragadtam a megszabadított gyermek számára. Hamis tanúbizonyságot tettem, hamisan esküdtem, hazudtam mindennap, hogy őt betakarjam üldözői elől.

– Úgy van. Mindezt cselekedtem – hörgé a haldokló.

– S azt hiszed te, hogy ezt szabad neked halandó embernek fülébe megsúgnod?

– Ki kell békülnöm Istennel.

– Henry! Ha te tudnád, hogy ki az az Isten! Nem rettegnél tőle. Ha te ismernéd őt kegyelmességének és szeretetének kimondhatatlan nagyságában, ha tudnád azt, hogy ő, aki forgatja a napok és világok százezreit egymás körül, hogy azok soha össze ne ütközzenek, s aki megtanítja a férget ősszel, hogyan temesse el magát, hogy tavasszal feltámadjon, s aki intézi az embernek a sorsát, aki a napok és férgek között áll: nem rettegnél színe elé kerülni e szóval: „Uram, elküldtél, visszahívtál: Tőled jöttem el. Hozzád jövök vissza, s ami e kettő között esett, azt te tudod!”

– Önnek nagy lelke van, egész az Istenig felér. Ön bejárta az egeket, a csillagokat, tudja, hol kell őt keresni. Ön maga is odatalál már hozzá. De mit tegyek én, az én parányi kis lelkecskémmel, aki, ha belőlem kiszáll, ott marad, vakon, süketen, némán, tudatlanul, nem találva az utat, merre menjen. Nekem kalauz kell. Nekem kell valami vékony fonál, aminél fogva megkapaszkodjam, hogy le ne hulljak a mélységbe. Nekem kell valami jel a homlokomra, amiről rám ismerjenek a másvilági őrtállók. Félek, rettegek. Gyermek vagyok, aki a sötétben eltévedt, s rémek huhogását hallja. Óh, én nagy, nehéz bűneim!

– Neked nincsenek bűneid! – kiálta Vavel türelmetlenül. – Esküszöm neked ön lelkem nyugodalmára, hogy aminek terhe alatt nyögsz: az nem bűnöd, hanem erényed. S ha van még másvilág, s a másvilágon emberi szó és emberi gondolat, s ha van hang, mely az emberhez kérdést intéz, s van arc, mely a formájára termett arcnak szemközt néz; felelj meg neki biztos hittel: „igaz: vétettem sok parancsolatod ellen; de erény volt minden vétkem, mert egy angyalodnak megszabadításáért követtem el azt!”

– Nem tudok én ily fennyen beszélni, s ha tudnék is, nem mernék ott!

– Nem is szükség, fel van az jegyezve annál, aki minden szívbe belát, s nem szorul ő se a te mentségedre, se a te papod abszolúciójára, hogy paradicsomába bebocsásson.

A haldoklót mind nem nyugtatá ez meg. Arcát a pokol félelmei még jobban eltorzíták, mint a halál keze. Szemei rémtűzben égtek.

– Óh, Uram, irgalmazz! Szent atyám, kegyelmezz! El fogok kárhozni. El kell kárhoznom.

Vavel most már kijött türelméből.

– Hát kárhozzál el! Az is kötelességed! Ha a pokolba vagy küldve: eredj oda! Mikor kezet adtál nekem, azt mondtad „gazember, aki áruló!” – Nem fogsz árulóvá lenni!

Azzal felkelt a haldokló ágya széléről, s az ajtó felé ment, ott hagyva őt magára.

Mikor már a kilincset megfogta, ismét visszanyerte érző szívét, megfordult, visszatért hozzá, s aztán kezébe fogta azt a tehetetlen, jéghideg kezet.

– Öreg bajtárs! Vén fegyvercimbora! Hát haraggal válunk-e el egymástól? Hát nem bízol-e már bennem többé? Halld csak, öreg barátom, mit mondok! Hát most te mégy el előre, kvártélyt csinálni. Aztán majd én következem. Ha egyszer én odaérek a mennyország kapujához: mielőtt belépnék, az első kérdésem az lesz szent Péterhez: „Itt van-e az én jó, öreg bajtársam, a becsületes, erényekben gazdag Henry?” s ha arra azt mondja a szent kapuőr, hogy „nincs biz az! mert az odalenn van a souterraine-ben”, akkor azt mondom neki, hogy „no hát köszönöm a barátságot öreg; de nékem az olyan paradicsom, ahonnan az én Henrymet kizárták, nem kell! megyek le hozzá én is a pokolba, s egy társaságban leszek vele!” Isten engem úgy segéljen!

A szegény, nyomorult útrakészülő még nevetésre akarta kényszeríteni rángatózó arcát. Ez már tetszett neki. A kezével nem vonhatta közelebb Lajos kezét, de a fejét még oda tudta erőszakolni, hogy vonagló ajkaival megcsókolja azt.

– Igen, igen! – rebegé, s most már ragyogni kezdtek a szemei; – de ketten se maradunk ottan sokáig; – majd jön utánunk egy harmadik; – s az mind a kettőnket kikönyörög onnan.

Lajos homlokára ütött a tenyerével.

– Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – Várj, öreg, rögtön visszatérek. Papot nem hozhatok hozzád; de hozok ide egy angyalt.

Lajos sietett fel Marie-hoz.

– Ön könnyezett! – szólt a leány megdöbbenve. Megismerte Lajos szemeiről, hogy az sírt.

– Igen, Marie; most az én magányos verebem haldoklik. Elveszítjük a szegény Henryt.

– Óh Istenem! – Milyen egyedül maradunk.

– Az jut önnek az eszébe ugye, hogy ez már boldog: elhagyhatja ezt a sírboltot.

– Igaz. Embert nem tudok megsiratni, ha meghal: csupán az apró kis állatocskákat. Nagyon ostoba vagyok, vagy nagyon rossz szívem van.

– Az nem azért van, Marie. Hanem mert a kis állatnak a halállal vége van, az embernek pedig azzal kezdődik a megdicsőülése.

– Nem láthatnám még egyszer a jó Henryt?

– De éppen azért jöttem önhöz. Az ön látása őt idvezítené. Hozza el az imádságoskönyvét. Keresse ki benne a haldokló ember imáját.

– Óh, azt tudom én könyv nélkül.

– Könyv nélkül? Marie!

– Megtanultam azt.

– De hát minek tanulta azt meg?

– Hát az ember nem tudhatja, hogy lesz-e mindig imakönyv a közelében!

– Kitől tanul ön ilyen gondolatokat?

– A széltől, mikor az ablakon befúj, a gyertyától, mikor lobog, – és öntől, mikor hallgat…

… Lajos levezette Marie-t a haldoklóhoz.

A leány első dolga az volt, hogy Lizettet elparancsolta a tűzhelytől. Menjen a férjét ápolni. Ma nem lesz ebéd. Az éhséget elverni van kenyér és gyümölcs.

A szakácsnőnek el kellett oltani a tüzet, s a szobájába vonulni.

Hanem arra nem volt rábírható a jó Lizett, hogy Henry szobájába menjen.

– Nagyon csúnya szegény. Irtózom tőle. S úgysem tudok rajta segíteni.

Nagyon érzéketlen volt a kövér Lizett s ez jó tulajdonság volt ahhoz a feladathoz, ami neki jutott.

Marie és Lajos bementek a beteghez.

Henry arcán valami csodálatos ragyogvány derengett át, mikor meglátta a belépő leányt.

Mint egy tünemény, mint egy álomlátás, suhant az oda ágya fejéhez, s gyöngéd kezével végigsimítá a haldokló hű szolga arcát.

E kéz érintésétől becsukódtak annak a szemei.

– Nevet ő most? – suttogá Marie Lajos fülébe, a torzarcra tekintve.

– Majd mindjárt komoly lesz.

– Henry, jó Henry. Akarod, hogy imádkozzam veled?

Azzal odatérdelt az ágya elé, s kinyitá az imakönyvét, nem azért, hogy olvassa az imát, mert hisz könyv nélkül tudta azt, hanem hogy ne lássa maga előtt azt a félelemidéző arcot.

S mondta előtte halkan, kenetteljes hangon azt a szép imát, amit a jó père Lacordaire szerzett a másvilágra utazók számára: megvárva, míg az utána mondja.

Henry nyelve mind lassabban, mind nehezebben dadogta utána a malasztteljes igéket.

Azután még egy Úr imáját: Mi atyánk az égben!

Még Vavel Lajos sem tagadhatta meg magától, hogy egyik térdét meg ne hajtsa arra a székre, melynek támlányára dűlt könyökeivel, s büszke szkeptikus homlokát meg ne alázza, amíg imádkoznak.

„Amen.”

Mikor az imakönyvből föltekintett Marie, már akkor Henry nagyon komoly ember volt. A torzvonások az arcról, a redők a homlokról elsimultak – egészen.