II.

Még aztán nem elég a szegény jámbor embernek az, hogy meghal: a nagyobbik gond az, hogy hogyan temettesse el magát. Szerencsére ez már nem az ő gondja.

Fertőszegen nem volt római katolikus temető, a szomszéd helységbe pedig szekéren átszállítani a halott embert annyi volna, mint minden jövő esztendőben előfordulható jégverésért magára vállalni a felelősséget: annálfogva Lajos azt tette, hogy egy rábcai dereglyét fogadott fel, s azzal a Fertő taván keresztül (annak nem árt meg a jégverés) szállíttatta a koporsót egy átelleni faluba, ahol aztán megejthető volt a temetés.

Ott a Hanság zsombikjai között senki sem fog utána járni, hogyan került ide az az idegen név a többi sírkeresztek közé.

Most azután még ridegebb lett az élet a Névtelen Vár lakóira nézve.

Vavel Lajos egyetlen utolsó barátját veszté el, s most már az élet mindenféle apró gondja is az ő nyakába szakadt. Megkísérté valami szolgálattevő személyt fogadni a házhoz.

Elfogadta a Henry jóakaratú, előrelátó tanácsát; azt a masinalábú hadastyánt fogadta a házhoz, akire nézve bizonyosan jótétemény lehetett, favágás és koldulás helyett jó fizetésből, gazdag konyhán, dolog nélkül élni. Mert ott ugyan egyéb dolga nem volt, mint a ruhákat kitisztítani, amik sohase voltak porosak vagy sárosak; a bútorokat letörülgetni s a Schmidtéktől átvenni, amit hoztak, felvinni a konyhába Lizettnek, s Lizettől megint lehozni, s kiadni, amit az a Schmidtéknek küldött, az érkezett hírlapokat az asztalra letenni, s az ételeket a konyhából az előszobába felhordani.

Hanem a féllábú hadastyán nem állta ki ezt a dicsőséget két hétnél tovább. Akkor levetette a libériát, s visszakéredzkedett a szomszéd kastélyba, a bárónő udvarába. Azt mondta, hogy ott nem maradna az egész Névtelen Várért egy esztendeig, ahol egész nap senki se szól egy szót is. Még a szakácsnő se nyitja föl a száját soha, s az ember éjjel-nappal nem tudja, hogy lakik-e még valaki abban a kastélyban. Meg kell neki ott gárgyulni. Inkább visszament fát fűrészelni öt garas napszámért.

A bárónő megtudva azt, hogy a gróf ismét cseléd nélkül maradt, rögtön átküldé hozzá egykori védencét, a Sánta Laci kisfiát, aki már jártas volt a kastélyban. A fiú már akkor lehetett tizenkét éves, apró szolgálatokra használható.

Lajos tiszteletes Mercatoris uramat kérte fel, hogy köszönje meg nevében a bárónőnek ezt a gondoskodást. Rá nézve csakugyan legalkalmasabb cseléd lehetett az, aki az egész helységben senki házánál sem szívesen látott vendég; akinek nincsenek játszópajtásai, s aki eddig is hálára van őiránta lekötelezve. Különben is igen jóindulatú, okos fiú volt és nagyon hallgatag.

Vavel Lajos alakja a haldokló szolgával folytatott párbeszéd után kezd kidomborodni az őt körülhomályló ködből. Csak Fertőszeg és vidéke számára volt ő érthetetlen különc: igazi szerepe belejátszott a világtörténetbe.

Két vezéreszme töltötte be egész lelkét: egyik a rajongás egy magas eszményért, mely, amidőn egy bűbájos leányalakban találta megtestesülését, az imádásig emelkedő földöntúli szerelmet csatolta hozzá. Mindaz az érzés, amivel egy mély kedélyű férfi át tudja ölelni hűséges szeretőjét, egyetlen leányát, királynőjét és védszentjét, őnála ez egyetlen nőalakra volt halmozva: aki tűr, lemond, megbocsát, szeret: aki nemzetét, mely őt eltaszítá, mely őt üldözi, még száműzetése siralomházában is imádja; s aki megsiratja a megölt madarat, akire véletlenül rátaposott.

A másik vezéreszméje lelkének volt az ellenkező indulat; a tengermélységű gyűlölet azon óriás iránt, ki országokat átugró léptekkel járta keresztül-kasul a világot, csonthalmokkal, temetőkertekkel jelölve meg minden lépte nyomát, a titánalak, aki lábzsámolyul használta az idegen trónokat, s istenné tette magát egy világrész fölött.

Ez a szenvedélye a Névtelen Vár lakójának nem volt magánőrjöngés: el volt az terjedve egész Európa-szerte, s Vavel Lajosnak volt azokkal összeköttetése, akik abban osztoztak; bárha nem is volt sejtelme mindannyinak létezéséről.

Az Európában történtekről ez idő szerint csak az angol hírlapok útján lehetett tudomást szerezni. Az egész szárazföldön el volt kobozva a szabad szó. Írott levélre, postára csak meggondolatlan ember bízhatta a titkát. Vavel Lajos hollandi bankárja által nyerhetett csak értesülést azokról, amiket meg kellett tudnia. E levelezés igen furfangosan folyt. A bankár, akinek neve Van der Valk, szenvedélyes tyúktenyésztő volt. Ugyanaz volt Vavel Lajos is. Időközönként a bankár küldözött Vavel grófnak gondosan, katulyába, gyapot közé elrakott tyúktojásokat, híres tenyészdéjéből. Darabja került 5-10 frankba. De azokban Vavel Lajosnál sohase lett csirke; mert azokat ő rögtön megfőzette keményre, és aztán feltörögeté. S az drága csemege lett volna; de még drágább volt, mint olvasmány. Az elküldő a maga tudósításait pokolkőoldattal a tojás külső héjára írta fel, ami a tojáshéjon átszívódott, s láthatatlan lett. Mikor aztán forró vízben a tojás megkeményült, a külső héj lehántása után ott volt látható az írás a belső hártyán. Ez volt az ő titkos levelezésének módja.

Így értesült az elégedetlenségről a mindenható ember ellen. Tudomása volt a philadelphok klubjának terveiről, mely a francia hadsereg soraiban számlált nevezetes tagokat, tábornokokat és közlegényeket. Tudomása volt a francia főtisztekről, kik idegen császári királyi sereghez jöttek kardjukat felajánlani tulajdon gyűlölt császárjuk ellen. Előre megtudta a fekete légió keletkezésének vajúdásait, – a francia nép zúgolódását a rettentő vérpazarlás ellen, s a diplomácia örök zsibongású fondorlatait; a koalíciók előrevetett árnyékát s az indulni kész hadseregek eltitkolt lépésrobaját.

S ő ott a Névtelen Várban hallgatott, figyelt, és várt a maga jelszavára.

Mikor a jelszó hangzani fog, akkor szabad csak neki elkiáltani: „Itt vagyok!”

És amellett azt is tanulmányoznia kellett, ami azon a földön történik, ahol a lábait megvetette.

Ehhez két közege volt: az egyik a fertőszegi lelkész, Mercatoris, a másik az ügyvédje, aki Pesten lakott. Mind a kettővel folytonos levelezésben állt; személyesen azonban a lelkésszel sohasem beszélt, az ügyvédjével pedig csak egyszer, akkor mikor az mint patvarista, véletlenül botlott be, a principálisát kísérve, a Névtelen Várba.

Ez utóbbinak a neve nem fog előfordulni történetünkben. Később jól ismert hazai tudós lett belőle, kinek naplója, amit múzeumunk őriz, sok felvilágosítást ad arról a korról, melyben történetünk lefolyt. Ő maga a többek között arról lett nevezetes hogy a világ minden nyelvét a magyarból származottnak tüntette fel, s adataival bebizonyította, hogy Ádám ősapánk is magyar volt, és csupán e nyelven beszélt; nem is lett volna oka más nyelven is beszélni, miután az ördögök (tudvalevőleg idegenek) csak később származtak be a paradicsomba. De Éva anyánk már tudott németül; mert különben a kígyóval hogyan diskurálhatott volna?

Lesznek, akik ez egy vonásból is kitalálják, hogy ki volt.

Az egész népet, mely között lakott Vavel Lajos, e két levelezőjének az irataiból ismerte meg. (Ha nem akarjuk az ismeretség közé számítani még Sátán Lacit, a rablót s Mátyást, az ezermestert.) Ezen az úton pedig nagyon egyoldalú ismereteket szerzett. A lelkész csendesen szemlélő bölcsész volt, a megtörtént dolgok védelmezője, akinek adatai után a magyar népnél békeszeretőbb, nyugodalmasabb faj nem létezik a világon. A fiatal jogtudós ellenben zúgolódó jellem volt; tele panasszal a fennálló rendszer ellen; iróniája nem kímélte az ország sorsára befolyó nagyokat, a nemzeti féltékenység, a nyomás érzete kirítt minden sorából. Vavel azt képzelte, hogy az egész nemzet hangulatát tolmácsolja az ifjú tudós; pedig az csak egy igen kicsiny, a nemzettömegből kiemelkedő társcsoport eszmejárása volt. Ez a kis csoport mind elfért még egy-egy jó barát magányos szobájában, s összejöveteleire legalkalmasabb helynek találta a Pestről Budára átvezető hajóhíd járdáját. Ott szülemlettek a merész, elérhetetlen célok után törekvő gondolatok élénk eszmecserékben, mely célok között a legtávolabb esők voltak azok, hogy magyar színészeknek szabad legyen Pesten játszani nem böjti napokon is (szerdán és pénteken), mint eddig, s hogy egy szépirodalmi folyóiratra miként lehetne engedélyt kicsalni a Helytartó Tanácstól? – De mikor az ilyen kicsiny dolog is elég arra, hogy a betöltetlen vágyat elmérgesítse gyűlöletté.

Vavel Lajos arra a következtetésre jutott fiatal tudósa levelei nyomán, hogy ez az ország az ő ellenségét mint szabadítót várja, s a legjobb esetben közönyösen fogja nézni, hogyan dulakodik két vetélytárs egymással, akik közül egyiknek sem kívánja a győzelmet.

Az országgyűlés megszavazta ugyan az újoncilletményt (őt ott is a „távollevők követe” képviselte), de azt az újonchadat nem azokból válogatták, akik egy hazáért, egy eszméért lelkesülve indulnak a harcba; hanem toborzás útján. Kiválasztották nyolcával a huszárok közül a legnyalkábbakat, akik legjobban járták a „verbunkost”, akik legjobban győzték az ivást, s azokat sorba járatták városrul városra. Az utcák szegletein, a közsétányokon, a kocsmákban, a sokadalom közepén rákezdték a délceg táncot a huszárok (bakancsost sohase látott senki toborzani); a cigányzenére, a víg sikoltozásra odacsődült a legénység; aki hallgatott a szép, biztató szóra, azt körülölelgették, jó pajtásnak hítták, a többit megtette a bor. Mikor már a legény a huszár tenyerébe belecsapott, mikor a huszárcsákót fel hagyta tenni a fejére cserébe a maga süvegéért, ami a huszár fejére vándorolt, az annyi volt már, hogy „felcsapott”, s reggelre a hátán volt a „borjú”, akinek a népdal szerint a mészáros elvágta a négy lábát, s most az nem tud járni, szegény bakancsosnak hátán kell hordani. Ami így szép muzsikaszóval össze nem került, az kitelt a „senki fiaiból”. A városban összefogdosták a dologkerülőket, sehonnaiakat, a falvakban a kisbírák elpányvázták az árva fiúkat, akikért senki se sír, ha elviszik. A népdalok teli vannak a verbunkos korszak emlékeivel:

– „Katona vagy rózsám, az lettél,
Nekem ugyan nagy bút szereztél.”…

– „Gyere pajtás katonának.
Nem megyek én, mert levágnak.”

– „Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Mindig van annak halottja.
Éjjel-nappal sirathatja.”

– „Huszárnak állottam, bakancsosnak tettek,
Hej, aki lelke van, már mindjárt rászedtek.”

A népdal kifejezi az általános hangulatot. Az ágyútöltelék kedv nélkül ment a harcba. Megtette az engedelmes gép szolgálatát.

De mit ért ez olyan hadsereggel szemben, melyet egy nagy nemzeti öntudat alkotott meg; melyben egy lánglelkű nép színe-java volt elvegyülve, mint a mór kardvasban az arany, melynek minden egyes tagja büszke volt a sasos zászlójára, s jobbnak tartotta magát a világ minden emberénél.

A hajdani magyar hősmondakör úgy el tudott múlni, mintha a kurucvilágot, mintha a hétéves háború Niebelungenharcát mesemondási nagy idő választaná el. Hová lettek a hős nemesi bandériumok, amik egykor fél Európát beszáguldozták? Senki sem beszélt róluk többé. Hatszázezer nemes, virága a magyar nemzetnek, tétlenségre volt kárhoztatva. A professzionátus katonák lenézték a gyakorlatlan nemesi hadat; s a professzionátus diplomaták féltek tőle. Nem akartak fegyvert adni a nemesi sereg kezébe; inkább otthon hagyták.

Ezt tudta Vavel jól. Pedig az ő eszméinek ez volt az igazi tábora.

A század óriását csak hősökkel és hazafiakkal lehet leküzdeni zsoldos had azzal meg nem mérkőzhetik.

Megmutatja Spanyolország, hogy mire képes a feldühített hazaszeretet. Minő jelenetei a népháborúnak! Az ellenség közeledtére üresen marad falu, város, s éjszaka rajta ront az alvó táborra az erdőben elbújt nép, késsel, kővel, üszökkel. Vadállati kegyetlenséggel pusztítja a betörőket. A foglyoknak nem ád kegyelmet, a sebesülteket kivégzi. Pavetti ezredest mészégető kemencébe dobták. René tábornokot két deszka közé kötve fűrészelték kétfelé. Asszonyok, leányok, megannyi fúriák! A lovag mögé odaül a hölgye a nyeregbe, s vele együtt harcol, dühöng, marcangol, bőszíti szavával a küzdőt, visszatartja a hátrálót, megmenti a sebesültet. És azok, akik elvérzenek: franciák, Vavel rokonai. Az ő vére fecskendi körös-körül az egész földrészt. S egy ember parancsára.

S nem elég az iszonyat a déli félszigeten, a francia vérnek be kell még festeni az északi hómezőket is. Az eylaui ütközetben huszonnyolcezer francia esett el. Miért? Semmiért? Oly halommal feküdt a hómezőn a hullatömeg, hogy a lovassági rohamokat feltartóztatta. A lovak nem akartak nekimenni a holttestgarmadáknak.

S volt egy francia tábornok (Lannes), aki a győztes óriásnak az ütközet hevében szemébe merte mondani: „Te azt hiszed, hogy nagy ember vagy, azért, mert térdig gázolod a vért, s sógorod (Murat), ez a cifra kakas, diadalt kukorikul hozzá!”

Mikor ezeket olvasta Vavel, mint a kalitkába zárt tigris, járt-kelt magányos szobájában egyedül, perlekedve a sorssal és az istenekkel, akik azt eltűrik.

S ami még százszorta jobban fájt a kiontott vér veszteségénél, az volt annak a gyűlöletnek a szemlélése, mely Európa népei között mind messzebbre kezdte vetni árnyékát a francia nép felé. A szabadság nemzetét a zsarnokság táborának nevezték már. A civilizáció előharcosai egyszer belekeveredve az irtóháborúba, maguk is oly vadakká fajulnak el, mint a mongol, az indián. Egy francia tábornok napiparancsában e szókra fakadt katonáihoz: „Legyetek hát emberek, és ne vadállatok!”

S minő sértő gúnnyal köpdösték le dicsőségterhelt zászlóikat. Ez a ráköpött mérges tajték még fájóbb volt a vérnél. Vavel Lajosnak megküldé a könyvárusa azon éveknek dívó irodalmi terményét, a spanyol pasquillokat, amiktől hemzsegett egész Európa, s neki olvasnia kellett mindennap, hogyan gyalázzák, csúfolják, átkozzák azt a nemzetet, akit ő imád. És mindezt „egy” ember nagyravágyása miatt!

Ilyenkor, mint a cirkuszok karcerébe zárt núbiai fenevad, tombolt egyedül, sötét falai közt Vavel, aki várja a „biafora!” kiáltást, amikor rekesze rostélyát felhúzzák, s ő rohanhat elő, kikeresni magának az ellenfelek leghatalmasabbikát.

És eközben ama másik foglya a Névtelen Várnak minden reggel, korán, mikor a madarak ébrednek, kinyitá az ablakot, s oda az ablak erkélyére kihinté azt az eledelt, ami megholt kegyencének, az énekes madárkának mindennapi étekül kijárt; hogy amit az el nem költhet többé, megvendégelje vele az erdők vadmadarait.