|
III.
Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minőségében megérkezvén a
kastélyba, ősi szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, amint a szép
bárónő fogadta.
– Kedves szép Katinka húgom, ahogy a keblemre tűzött bokréta
hirdeti, én leánykérőbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép,
magához illő, egészen fiatal gavallér számára.
– Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hű
vagyok ahhoz a fogadásomhoz, hogy leány maradok.
– Eszerint engem
kikosaraz a házából?
– Sőt itt
tartom szívesen látott vendégül.
– De nem maradok,
mert én kézfogóra vagyok híva a Névtelen Várba Vavel grófhoz; aki ma eljegyzést
tart, s pár hét múlva esküszik.
Ezalatt hamis
tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy arcán.
Az úgy tett,
mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betűk, amiket egy
inszurgens zászló számára hímez arannyal szép piros szalagra.
– Siet biz az –
folytatá Bernát úr –, mert hát úgy jöhet, hogy három hét múlva meg indulni kell
neki a csatába, a saját bandériumának az élén.
De már erre a
szóra megszúrta az a gonosz hímzőtű a szép úrhölgy rózsás ujját.
Bernát úr hamisan
nevetett.
Az úrhölgy pedig
bosszús negéddel monda, s úgy tett, mintha a tű lyukát keresné a
selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében:
– Ah! Mit? Majd az
vezet bandériumot a csatába!
– Vezet biz a. Itt
van a zsebemben az előlegezett pénz a rögtöni felszerelésre. (Azzal kivett
egy csomót a hátulsó zsebéből az aranytekercsek közül.) Azt hiszi Katalin
húgom, hogy ezek tán kukoricacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a
markomba. Ezt nem az aerarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan,
nem csörren. A grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van
annak és puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.
– Hát miattam az
is lehet – szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.
– S akarja-e
tudni, szép Katalin húgom, a jegyesének a nevét?
– Ha nem titok.
– Előttem nem
az, s odább adhatom. A bájos hölgy, akit el fog venni, báró Landsknechtsschild
Katalin.
Most már felugrott
hímzése mellől a bárónő, s összevont szemöldökkel tekinte a
násznagyra.
– Igenis. Vavel
Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel, hogy ami „egy szót”
egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát kéri.
A hölgy
arckifejezése elsötétült.
– Nem emlékezik ön
e szóra?
– Emlékezem. –
Hanem e szó és a felelet között áll egy „vékony fátyol”, ami azt elválasztja.
– Ez a fátyol mai nap lehullt.
– Ah! Ön látta a Névtelen Vár hölgyét fátyol nélkül? Szép-e?
– Több, mint szép.
– S kicsoda ő? Mi ő a grófra nézve?
– Önnek nem vetélytársa, szép Katalin húgom! Vavel grófnak se nem
felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.
– Hát testvére vagy leánya?
– Az sem.
– Hát ugyan mije akkor? Csak nem szolgálója?
– Nem. Hanem úrnője.
– Úrnője?
– Olyan úrnője, mint nekem a királyném.
– Ah!
A szép hölgy szemei milyet villámlottak e szóra! – Azután odasimult
Bernát úrhoz, s mély felindulását asszonyi szemérmetességgel palástolva,
kérdezé:
– Hát azt hiszi
ön, – hogy a gróf – szeret engem?
– Azt nem tudom.
Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól: azt hiszem. S hogy ő
megérdemli azt, hogy ön is szeresse őt, azt állítom. Aki megérti ezt az
embert, annak azt szeretni kell. Én nem nászlakomára jöttem őhozzá, hanem
felhívni őt a nemesi fölkelésben részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a
hölgyet, akiről annyi monda kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni
arcát a világ elől, mert aki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. –
Mikor ez a férfi elmegy a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak
anyát kell hagyni a háznál! – Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? –
Most adjon már választ.
Válaszul a szép
hölgy mind a két kezét nyújtá Bernát úrnak, amit az meg is ragadott emberül.
– Tehát igen?
– Igen.
Hozzámegyek. Tiszta szívből. Igaz lelkem szerint.
– Repülhetek e
válasszal vissza?
– De úgy, hogy
engemet is magával viszen.
– Ön hozzá akar
jönni?
– Még ma, még ez
órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitől kérdenem, mit tegyek vagy
ne tegyek. S neki szüksége van énrám!
– No,
hát akkor kérek négy keszkenőt a négy lovamra!
|