|
V.
A kis inas, a Sánta Laci zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni,
hogy az ebéd fel van szolgáltatva.
A kövér Lizettnek nem kellett soha utasítás. Ha vendég állt a
házhoz, az ő gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnője
előtt is ki kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó ízlésen, az
egyszerű, de a tisztaságban fényűzésig menő háztartáson, s ezt
nem is hallgatta el Marie előtt.
– Ez nem az én érdemem, hanem Lizetté; én nem értek semmi
háztartáshoz.
– Ki az Lizett?
Marie nem tudta ezt neki megmondani. Lajosra nézett.
– Ő egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnek,
akit tavaly temettem el. Ő viszi a házam gondját.
– Őt is magunkkal fogjuk vinni? – szólt, félig ajánlva, félig
kérdve Katalin. – Mert hiszen – szólt Lajosra mosolyogva – ön nem fogja azt
kívánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?
(Igaz, hogy ez is az ő háza volt: a vőlegény nem
mondhatta, hogy a „maga” házába viszi a menyasszonyát).
Lajos zavarba jött a felelettel.
Az alispán segíteni akart rajta, s joviális tréfával szólt közbe:
– Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! Innentúl még
a harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három vasárnap.
– Hiszen – szólt szemlesütve Katalin – meg lehet azt rövidíttetni –
diszpenzációval.
– Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én
erre most mondani! De csak nem mondom el. Könnyű volna az a diszpenzáció,
ha egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik
megtagadja. A gróf katolikus.
… – Hát hiszen én
is az vagyok – suttogá Katalin.
– Hogy lehetne az?
– kérdé Vavel Lajos elbámulva. – Hisz én önt mindig a protestáns templomba
láttam járni távcsövemen át.
– De mióta a
távcsövet elcsaltam öntől, s ön nem leskelődhetik többé utánam, azóta
hitet változtattam.
– Mikor? És miért?
A szép hölgy
habozott.
– Hát amikor „így”
látott ön maga előtt – és – azért! rebegé, s a nyakára csavart bajadért
hirtelen felvetette a fejére, hogy az egyúttal lángba boruló arcát is
eltakarta.
Most Marie ragadta meg a legombolyodó eszme fonalát:
– Te voltál a
lefátyolozott hölgy, aki egy napon elfoglaltad a helyemet a kocsiban Lajos
mellett?
– Te megláttad
azt?
– Igen.
(Lajos jól
sejtett!)
Most azután
lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, amiben ő volt
legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felől.
– Hogyan? – kiálta
fel Marie: énrólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange vagyok? Hogy én Lajosnak
kedvese vagyok?
S ezt oly halálra
nevettető gondolatnak találta, hogy elkezdett kacagni, s utoljára le
kellett neki ülni a földre, ahogy kisleányok szoktak, mikor nagyon utoléri
őket a jókedv.
S használt neki ez
a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az arcán.
– Mondd csak
tovább; mi lett belőle, kérlek! – Hát Lajost ilyen rossz embernek
tartották!
(Még Lajos rossz
hírén sopánkodott!)
Elmondott neki
aztán Katalin mindent végtől végig. Egész odáig, hogy: „ez a hölgy az én
jegyesem!”
Itt elhallgatott.
– No! És azóta már
elmúlt egy ősz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint egy ősz, megint
egy tél. És ti mégsem lettetek egymáséi. Miért volt ez?
Katalin nem tudott
mit felelni.
– Én kitaláltam,
ugye, – szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva szemével. – Ő is azt
hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. – S Lajos nem mondhatta meg neki,
hogy ki vagyok?
– Ad animan! –
kiálta fel az alispán. – Beillenék vizsgálóbírónak, oly consequenter dedukál!
Lajos erre
elővette a tárcáját, s kikeresett belőle egy összegyűrt
levélkét.
Marie ráismert
arra.
– Átadhatom most
neki? – kérdé mosolyogva Marie-tól.
– Te megtartottad
azt? Óh, add oda Lajos. – Olvasd kicsi anyám. Neked szól az. Nem tudtalak másként
címezni, csak így!
Amint Katalin
elolvasta ezt a kis levélkét, a két szemébe szökkent a könny; arca
elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minő mélyen elgondolkozott
afölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg újra el akarná azt olvasni.
– Ő ezt még
tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül – monda Lajos.
– S ő azt
kiragadta a kezemből – folytatá Marie – haraggal, erőszakosan, s
bezárt miatta büntetésül.
– Ah, hiszen ha
egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább barátom, Görömbölyi
alispán („Akit az első találkozáskor ki akart ön dobni az ablakon”, – veté
az közbe), akkor nem lett volna ez év az elveszett napok tárháza rám nézve.
– No hát ha önnek
ez oly nagy örömhír – szólt az alispán – akkor üssük össze poharainkat a mi
kedves hazánkért. Vivát! A mi szeretett királyunkért! Vivát! – A mi szeretett
királynénkért. Vivát!
Vavel Lajos
összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaérteté a maga kristálykelyhét az
áldomásra.
– És most még egy
vivát az én királynémra! – kiálta Vavel, felhevült fejjel, magasra emelve
poharát. – Éljen soká és dicsőségesen, s vesszen el, aki ellensége, mind! (Hogy
szikráztak a szemei vadul!)
– Az Istenért, Lajos! – sikolta fel Marie. – Nézd, Katalin rosszul
lesz!
A szép hölgy arca olyan lett, mint az átlátszó viasz; szemei
megtörtek, feje lehanyatlott a kerevet támlányára.
Lajos, Marie odaugrottak hozzá. „Látod, megijesztetted őt!
– Ne rettenj meg – szólt Lajos –, futó baj az: majd elmúlik.
Már ő egyszer hozta őt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában
volt. Néhány perc múlva a szép hölgy ismét felnyitá szemeit s eszméletéhez
tért. Erőszakolta a mosolyt még mindig halavány arcára. Összeborzongott. S
újra nevetett.
Lajos vízzel kínálta.
– Ejh, nem kell víz – suttogá –, hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort kell inni. – S aztán
felvette reszkető kézzel a poharát. Akire te köszöntél, én is arra
köszöntök. – Az én kedves kis leánykámat, az én jó Marie-mat, éltesse
Isten!
– Így szép az, így
– helyeslé Marie. – A „te lányod”, a te „Marie-d”, ellenségeire lehet aztán azt
mondani, hogy „vesszenek el!” azok nincsenek sehol.
… – Nincsenek! – rebegé a hölgy, s keblére ölelte
az ifjabb leányt. S senki sem tudta kitalálni, hogy miért zokog.
Az alispán, ki a
fiatal hölgyek múlékony változásait nem tartotta valami nagy veszedelemnek,
jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a derült színezetet a
társalgásnak.
– Hanem
az igazán nagyon szép volt a bárónőtől, hogy amidőn a grófot
eltiltá a közeledéstől, azalatt kész volt azt az áldozatot előre
meghozni, hogy a hitéből kitérjen, s ezt az akadályt jó előre
elhárítsa. Mármost mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az
egyszeri leányról…
|