VI.

Ez a kis változás nem zavarta meg a családi ünnepet. Katalin kedélye ismét egészen felderült. Ő maga sietett azt tréfával helyreütni.

– Az én jó barátom ma nemcsak vőlegény, hanem hadvezér is. Nem éri be egy haditervvel. Ég a föld a lába alatt. Szeretne már a másik mátkájáról beszélni: a bandériumáról – a násznagyával. Felszabadítjuk: nem vagyunk féltékenyek. Majd azt a kisebb haditervet elkészítjük mi ketten.

– Úgy? A menyegzői előkészületeket az én szép Katalinom haditervnek nevezi?

– Ami nem is olyan könnyű, s sok egyéb összefügg vele. Először is Marie-t még ma elviszem magamhoz.

– Még ma?

– Tán csak nem féltékeny ön miatta? Hát nem az én leányom-e? Hát nincs-e nekem írásban adva, hogy ő Lajosnak senkije és semmije? De komolyan szólva, ő itt nem maradhat, midőn Vavel grófhoz, a Fertő-vidéki bandérium alakítójához, attól a perctől fogva, amikor ön a hadfogadó zászlót felhúzza a vártornyára, éjjel-nappal járni fog a vidék minden híres verekedő népe, akik igen derék emberek lehetnek az ellenség előtt, de Marie-nak semmi szüksége sincs a velük megismerkedés szerencséjében részesülni. Önök a bandériális vendégekkel töltsék meg a Névtelen Várat, s bajlódjanak a maguk harcias vállalatával: mi azalatt elkészítjük az önök zászlószalagját. Aztán Marie is hadd érezze már egyszer azt az örömöt, hogy futkoshat járszalag nélkül! Az egész park és kert az övé lesz!

– Óh, be jó lesz! – monda Marie.

Hát azt hogy tagadhatta volna meg tőle Lajos?

– A másik feladatunk pedig a jó Lizettet felkeresni, s meghívni őt magunkhoz. Úrnője eltávozta után, úgy hiszem, ő is örömest fog inkább azzal menni, mint itt maradni.

– Ő nagyon szeretett engem – monda Marie. – S volt idő, amikor igen nagy, igen nagy dolgokat tudott tenni énértem.

– Annyival inkább. Az urak szolgálatára egypár férfi cselédemet fogom átküldeni. Lizett pedig megérdemelt nyugdíjba lép nálam. – Azután jönnek a menyegzői előkészületek. Rokonaimat nem kell meghívnom, mert azokkal haragban vagyok. Barátaim száma nem sok, de azok annál becsesebbek. Vannak, akik előtt dicsekedni akarok boldogságommal. (Lajos királynak érezte magát ettől a tekintettől.) A diszpenzációt ki kell eszközölnöm, s aztán a szegény jó Mercatoris előtt még el is kell tagadnom, hogy nyájából kiváltam.

– De hogy lesz az elkerülhető? – kérdé csodálkozva Lajos.

– Az én barátom gyönyörködni akar abban a diadalában, hogy engem egészen a lábainál lásson, amidőn megvallom, hogy mily sokat és mily régen foglalkoztam én ezzel a gondolattal? – Hát értsen meg ön: a katolikus részről megadja a diszpenzációt a püspök, a protestáns részről meg a mi barátunk, az alispán. Akkor elmegyünk Sopronba, ott megesküszünk a templomban: azzal kocsira ülünk, visszatérünk, s másodszor újra megesküszünk az én jó Mercatorisom szertartása mellett a magány házamnál. Talán nem ver meg bennünket az Isten azért, ha kétszer megesküszünk arra, ami igaz.

(Ebben az úrhölgyben egy híres diplomata veszett el! – mondá az alispán.)

Ezzel aztán kacagva futott ki a szobából a szép menyasszony, Lajos utána akart eredni, s aligha valami szándéka nem volt ellene; de Marie útját állta, s visszatartóztatá.

– Nono, csak maradj! Majd hogy megint meggyújtsd az arcát! Csak eredj te a kardjaid és mordályaid közé: azok várnak rád.

Katalint pedig aztán vitte magával, megmutogatni neki a saját szobáit: a csodálatos leánytanyát, ahol hosszú éveit végigjátszá gyermekfogságában. Bemutatta neki kutyáit, macskáit. És aztán az ágyfülkéjét elzáró acélgörgénnyel is megismerteté, aminek a célját ő maga is csak most tudta meg.

Mikor odavezette Katalint karöltve, hogy megmutogassa neki ruhatárát, fantasztikus, drága kelméjű öltönyeivel, alattomban megrántotta az ágya mellett lefüggő zsinórt. Arra az acélgörgöny leereszkedett, és zárba csappant.

– Most az én foglyom vagy – szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. – Ha én most ellenséged volnék, ha vágytársnéd volnék, nem kellene egyebet tennem, mint nem mondanom meg, hogy mi módon lehet e függönyt megint felgördíteni, s te itt halnál meg velem együtt.

– Istenem! Ne ijessz meg!

– Haha! Te bohó! Hát még tőlem is meg tudsz ijedni? Ne félj. Most mindjárt jön ide valaki, aki bennünket nem enged elveszni.

Abban a nyomban lépett be a szobába Lajos sietve.

– Hívtál engemet, Marie? – kérdezé, amint az ércfüggönyt leeresztve látta.

– Hívtalak – felelt neki azon keresztül Marie.

– Mit óhajtasz?

– Amit mindennap meg szoktál adni. Egy jóéjszakakívánást a függönyön keresztül.

– De hiszen még nincs éjszaka.

– De te nem fogsz minket ma már többé látni, s így mégiscsak kell jó éjt kívánnod.

Azzal Lajos odalépett, s ajkát az acélrács hézagaihoz tartva suttogá, mire a két hölgy hallgatva figyelt:

– Adjon Isten neked jó éjszakát… őrködjenek fölötted angyalok… Imáid előtt nyíljon meg az ég… Légy álmaidban boldog és szabad… Jó éjszakát!

Azzal eltávozott.

– Látod: így volt ez mindennap – monda Marie; s azzal megnyomva lábával a rejtett gép rugóját, felgördíté az ércfüggönyt megint.