VIII.

Az udvarra kiérve, a szabad légtől elmúlt a szívnyomás.

– Csináljunk egy tréfát Lajosnak – mondta Katalin –, vigyük el a csónakját. Menjünk át hozzám a tóöblön keresztül.

Hogyne kapott volna az ilyen ajánlaton Marie?

Lajosnak úgysincs ma szüksége a csónakra: aztán meg vissza is lehet azt neki küldeni.

Katalin néhány szót suttogott az inasával, – Marie-nak azt mondta, hogy a hintajáról és lováról rendelkezik; aztán karjára vette a leányt, és vitte magával. Az meg hagyta magát.

A könnyelmű! Hát annyira el volt telve attól az örömtől, hogy mától fogva övé az egész világ, az a nagy – nagy világ: hogy arról a maga kicsiny kis világáról el is felejtkezett?

Hát semmi mondanivalója sincs már a régi jó barátokhoz? A magától muzsikáló kintornához, a festékekhez, a táncoló bubákhoz? A képeskönyveire semmi szüksége már? Hát a Hic, Mic, Panni és Miura hová lesznek? No, azok csak megélnek valahogy, majd megfogják az egereket, meg azokat a madarakat, amik reggel odasereglenek az ablakerkélyre, a magok morzsailletményére várva. De hát a két szegény mopsz? A Phryxus és Helle már csakugyan nem tudják maguk megkeresni a kenyerüket, mert nagyon el vannak hízva. Hogy fognak azok majd bámulni, ha holnap reggel senki se lesz, aki megterítse számukra a reggelizőasztalt, s mondogatják egymásnak, hogy „bolond világ ez nagyon!”

Nem lehetett csodálni, ha szegény leány elfelejtette ez órában a gyermekjátékait. Hisz ez a napfordító volt az életében. Ma kezdett el először „leány” lenni.

Mekkora gyönyörűségét találta abban, hogy maga evezhetett. Ezt is Lajostul tanulta. Sok természetes erő volt finom testalkatában; Katalin kormányozta a csónakot. Marie nem látta közelíteni a kastélyt, mert az evezős háttal van fordulva a célnak, csak akkor pillantotta meg, mikor Katalin a kikötőpadhoz oldalogtatta a csónakot. Ott átvette azt valami cseléd, s ők ketten siettek be a parkba.

Óh, mennyi látnivaló, mennyi élveznivaló volt itten!

Egy csoport dámvad hosszú sorban futott végig előttük, amiket a vadász etetésre hívott sípjával. – Olyan szelídek voltak, hogy egy nőstény dám megállt az ünőjét szoptatni a két hölgy előtt, s meg engedte a homlokát vakargatni Marie-nak, sőt még a nyakát is odatartotta neki, hogy no, még ezt is. Marie a kis dámünőt ölébe akarta venni, s kergetőzött vele a gyepen. Azt képzelte, hogy azt el lehet fogni.

Óh, mennyi kacagnivaló volt ezen!

Katalin alig bírt vele lépést tartani. Egyszerre be akarta járni az egész parkot, az pedig kétszáz hold területet töltött be: jó szerencse, hogy minden nyomban meg kellett állnia, megkérdezni valami nagy csodát, hogy hát az mi? S milyen nagyot bámult, mikor Katalin megmondta neki, hogy azok tyúkok, kakasok és pulykák. – Hát ilyen szépek azok? – Ő persze sohase látott belőlük még sülve sem egy egészet, csak a fehér húsát, amit Lizett leszelt a számára.

Teljes elragadtatását nyerték meg aztán a pávák, kivált a fehérek, mik a mulatólak párkányzatán büszkélkedtek. Különösen tetszett neki, mikor a pávák kiabáltak. Ezt Katalin nem volt képes megérteni. Míg aztán Marie meg nem magyarázta neki, hogy mikor a katonák itt voltak a helységben, sokszor hallott ő valami emberjajszó forma hangokat, s Lajos azt mondta neki, hogy a pávák tesznek úgy. Ő azt nem akarta neki elhinni. És íme, lám csakugyan a pávák kiabálnak úgy. Ezután nem fog e kiáltásoktól úgy félni. (A szegény svalizsérek nemigen köszönik meg azokat a pávatollakat, amiket ily alkalommal kapogattak.)

Óh, de ami mindennél nagyobb gyönyör volt: találkozhatni emberekkel, – akik szembenéznek, jó napot kívánnak. Nem fordulni vissza előlük; nem húzni sűrűbbre a fátyolt arca előtt: hanem már messziről mosolyogni eléjük, biztatóan, hogy no csak köszönjetek! Szabad már. Én viszonozhatom. Adjon Isten jó napot! Megállítani az asszonyokat, a kislánykákat, akik egyet-mást visznek a fejükön, vagy a karjukon: megkérdezni, mi van a kosarukban. Odahíni a dalos parasztleányt, s kivallatni, hol tanulta azt a szép nótát. S megpróbálni, hogy utána tudja-e dúdolni. „Sárga csizmás Miska sárban jár!” Milyen furcsa nóta. A végén azt dalolja a leány: „Rágalmazó nyelvek irigysége – Régi szerelmünknek lett vége?” – Hát ez vajon mit jelenthet? Ő nem érti. Hanem azért csak utánadanolja. Majd meg kiveszi a leányok kezéből a kis kapát, amivel azok a virágágyakat felporhanyítják, s megmutatja, hogy ő is ért hozzá: „óh, én egész nap szeretnék itt a kertben kapálni!”

A fák alja tele van már ibolyával. Most senki se mondja neki, hogy nem szabad belőle egy szálat is leszakítani. Dúskálkodhatik benne. Teleszedheti a kalapját, a mellkendőjét; nem fogja senki a járszalagát hátul. Katalin el-elmaradoz tőle, cselédjeivel beszélgetni, rendeleteket adni, s el is veszti néha magátul; úgy kell Marie-nak visszatalálni hozzá.

Amíg csak a nap lemegy, be nem csalható a parkból. S minő naplement az! Egy hosszú jegenyefa sétány nyílásán át a Fertő tükre látszik meg, bearanyozva az alkonysugártól, s a hulló virágbarkák hímporából arany köd támad végtől végig, amiben kevélyen áll egy rigyető hímszarvas fekete árnyképe tizenhat ágú koronájával.

Marie odaborul Katalin vállára, átfűzve őt karjával.

– Óh, milyen boldog fogok én itten lenni!

– Holnap megnézzük a gazdaságot – mond neki Katalin. – Tudsz te lovagolni?

– Én? – szól tréfásan elbámulva Marie. – Ha csak hintalovon nem.

– No, majd meg fogsz tanulni rövid idő alatt.

– Igazán! – kapott rajta a leány nagy örömmel.

– Nekem van egy igen jó szelíd lovam. Neked való.

– Igen. Igen. Olyan kicsiny kis paripa, amiről nem lehet leesni. Láttam a képeskönyvben.

– Ne félj. Megülöd te az igazi lovat is. Aztán majd együtt járunk el vadászni.

– Nem, nem; azt nem szeretem. Nem akarom látni, ahogy az állatokat megölik.

(Állatokat! Pedig hiszen azoknak nincs lelkük, ami az Istené; csak húsuk, és az a mienk!)

– Azt pedig meg kell szoknod, kedvesem. Lovaglás, vadászat szükséges a nőknek, hogy idegeik megedződjenek.

– Azt hiszem, a parasztnőknek elég erős idegeik vannak.

– Azok ruhát mosnak a patakban.

– No, hát mossunk mi is ruhát a patakban.

– De már ettől a mulatságtól ne fosszunk meg másokat.

Marie még azt is meg akarta látni, hogyan fejik a teheneket. Katalinnak el kellett őt vezetni a majorba. A fejés annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, hogy ő azt megtanulja. Az udvaron a juhászbojtár tilinkózott: Marie arra is vállalkozott, hogy ő azt is megtanulja. A konyhában a béresek számára éppen akkor tálalták ki a hajdúkását: Marie megkóstolta azt, s azt mondta, hogy ő mindennap hajdúkását kívánna enni, és semmi mást.

Katalinnak egész anyai tekintélyét fel kellett használnia, hogy őt, késő estére válván az idő, hazacsalja. A majorból az utcára kerülve, tértek vissza a kastélyhoz, s útközben egyre szólongatnia kellett őt Katalinnak, hogy ne köszöngessen előre a szemközt jövő embereknek, várja meg, míg azok köszönnek.

– Itthon vagyunk! – monda Katalin, amint Marie-t fölvezette a kastély lépcsőin az előtornácba.

Egy öreg komornyik meg egy igen csinos fiatal szobaleány jöttek eléjük, sáljaikat, napernyőiket átvenni; mind a két cseléd sietett kezet csókolni Marie-nak, amin ő felette nagyon csodálkozott. A szobaleánytól megkérdezte, kinek híják?

A teremben a társalgónő jött eléjük, akit Fräulein Lottinak neveztek. Az is mély reverenciát fejezett ki Marie iránt a legtökéletesebb pukedliben.

A társalgó teremben könyvek hevertek az asztalon. Ez volt, ami Marie figyelmét legelébb megragadta. Új könyvek, aminőket ő még sohase látott. Versek, történetek: Goethe, Schiller, azután Wieland regényei, ott meg Pál és Virginia, Atalanta, Kisfaludy Sándor magyar regéi. Egyszerre mind valamennyit el akarta olvasni! Óh, hogy fog ő ezekbe holnap beleülni és élni bennük, mint a hal, mely folyvást issza a tavat, s mégsem bírja elfogyasztani.

De az újdonság csodái nem hagyták őt megpihenni egy tárgynál; szemébe ötlött egy festőállvány, rajta készülőben levő olajfestmény: valami tanulmányfő. – „Hát ezt ki festi?” – Katalin mondta, hogy ez az ő saját műve. „Hát te így tudsz festeni?” Milyen magas bámulat tárgya lett előtte ez a másik hölgy – „Csak úgy szabad kézből? Csak ránézesz valakire, aztán ide lefested, amit láttál? Senki sem segít? – Le tudnál tán engemet is festeni?”

– Óh, igen. Holnap mindjárt megkísérlem.

– De én nem kívánom ilyen nagyban; csak olyan kicsi-pici kis képecskét szeretnék, ami egy medalionban elfér. Tudod, hogy minek?

– Tudom: Lajos számára. Meglátod, hogy milyen jól el foglak találni.

Marie azt szerette volna, ha ahhoz is most mindjárt hozzáfogtak volna. Katalin megmagyarázta neki, hogy gyertyavilágnál nehéz a színkeverést eltalálni.

Abban aztán egészen megnyugodott, hogy majd Fräulein Lotti őtet be fogja vezetni a szabad kézzel rajzolás titkaiba. Fräulein Lotti e szótul kezdve nevezetes személy kezdett előtte lenni.

Pedig még hátravolt a legnagyobb mirákulum.

– Mi lehet ez a százfogú szörnyeteg?

Mondták neki, hogy az „fortepiano”.

Hozzányúlt, s ijedten kapta vissza a kezét, mikor az ujjai alatt megszólaltak a billentyűk: persze goromba zűrhangot adtak.

Nézte alul is, fölül is, hol van ezen az a csavargató, ami kihozza belőle a rendes nótát?

Katalin aztán leült a zongora elé, s Marie-t maga elé ültetve, megmutatta neki, hogy mit lehet azzal a hangszerrel elkövetni. Tökéletes művésznő volt. – Marie egészen oda lett a bámulattól. – Ez oly megfoghatatlan volt előtte, mint a bűvészet. Az embernek a tíz ujját ide meg oda rakni. És a két szemével egyik kezére se nézni, hanem egy vonalazott papíron apró buzogányok sorozatát kísérni figyelemmel; ez maga is emberfölötti vállalat! De hát az eredmény? A csodaszép dallam, mely a szívet eltölti, s a mennyország örömei közé ragadja. Óh, a jó Isten egy részét a paradicsomnak előlegezte az embereknek akkor, amikor a zenét le hagyta szállni közéjük az égből.

Marie nagyot sóhajtott szomorún.

– Milyen boldog lehetsz te, hogy ezt tudod.

– Hát hiszen te is meg fogod tanulni. Fräulein Lotti lesz olyan jó, hogy mindennap leckét fog neked a zongorából adni.

Marie ezért az ígéretért megölelte Fräulein Lottit.

– És mennyi idő kell arra, hogy én ezt megtanuljam?

– Az egészen a te szorgalmadtól függ. A zongorát a gyakorlat hódítja meg.

– Óh, én egész nap a zongora mellett fogok ülni.

– Hahaha! – kacagott fel Katalin, – kedves kis leánykám! Te egész nap kapálni akarsz a kertben, egész nap olvasni, naphosszat rajzolni, s éjjel-nappal zongorázni: így nem marad időd énvelem beszélni. Hát még a házi gond! Pedig azt is meg kell tőlem tanulnod. Csak bízd ránk: majd mi Fräulein Lottival kidolgozunk a számodra egy napirendet, hogy minden órára ki lesz szabva a rendes dolgod.

– Óh, az nagyon jó lesz! Igazán jó lesz. Csak parancsoljatok velem. Én úgy szeretek – engedelmeskedni… – Hozzátette kisvártatva: – azoknak, kiket szeretek. – Aztán – tudod – addig Lajosnak nem szólunk erről semmit, amíg nem tudok valamit. – Csak akkor, ha egyszer valami szép képet tudtam már rajzolni magamtul; meg ha valami dalt el tudok verni, akkor lepjük meg vele Lajost.

Mindig csak Lajoshoz tért vissza a lelke!

A vacsoránál csak hárman voltak egyedül. Marie mindent rendkívül jóízűnek talált. Természetesen: egész délután a szabad légen szaladgált.

Valamit kíváncsi volt megtudni.

– Hová lett az a kis vízi szörnyeteg, akit itt tartottál a kastélyodban?

– Visszaszökött tőlem a halai országába, a háládatlan. Nem is nagyon bánom; mert elkezdte kedvét találni a tűzzel játszásban: még felgyújtotta volna a kastélyomat. De hol láttad te a torz-csodát?

A szív bennszülött gyöngédség-ösztöne elhallgattatá Marie-val a közvetlen találkozást a kis úszó szörnnyel a tóban. Érezte, hogy Lajos menyasszonya előtt neki nem illik arról beszélni, hogy Lajos őt valaha úszni tanította, s kísérte csónakon az ő aranyhabok közt úszó nereidaalakját. A másik igazságot választotta. Azért nem hazudott.

– Láttalak a parkban sétálni vele, a távcsövön keresztül.

– Ah, tehát te is leskelődtél utánam.

– Hát hiszen különben hogyan tudtam volna, hogy olyan szép vagy?

– Várj! A távcsőről jut eszembe. Az most nálam van. Vavel a mérnöknek ajándékozta azt, az pedig, miután nem volt rá több szüksége, nagyon lekötelezni vélt általa, ha nekem adja annak az emlékét, akivel olyan keservesen elrágalmaztak a jó barátim: kivéve a jó alispánt, meg a lelkészt; azok védelmeztek mindig. – Hát most az a távcső itt van. – Most jer, toroljuk vissza a kölcsönt: lássuk meg mi, mit csinálnak a Névtelen Várban hagyott urak odaát?

Hogyne tetszett volna ez az indítvány Marie-nak?

Kisiettek a fedett tornácra; annak egyik boltíve alatt volt fölállítva az ismerős távcső, amivel Marie jobban tudott bánni, mint Katalin.

– Én nem értek hozzá: én csak zöldet, meg kéket látok rajta.

Ő aztán megmutatta, hogy tud hozzá.

A Névtelen Várnak két errefelé nyíló ablaka meg volt világítva. Az ott az étterem! – mondá Marie; az urak bizonyosan vacsoránál ülnek éppen, vagy már végezték. Amint a távcsővel megtalálta a kivilágított ablakot, egyszerre átadta a helyét Katalinnak. Érezte, hogy annak több joga van Lajost meglesni, mint neki. Ő aztán csak Katalin arcán vizsgálta, hogy az mit lát. – Ki is találhatta; mert az elkezdett egyszerre kedvesen mosolyogni.

– Nos? Látod őket?

– Igen. Mind a ketten ott könyökölnek egymás mellett, az ablakon kihajolva.

– És mit csinálnak?

– Pipáznak hatalmasan.

– Pipáznak? Ah, Lajos nem pipázik soha.

– Jer ide; nézd meg.

Katalin odaereszté Marie-t a távcsőhöz. És a leány világosan látta ezt a megfoghatatlan csodát, hogy Lajos egy hosszú szárú pipából, amit messze leeresztett az ablakból, milyen szívesen eregeti fel a légbe a bodor füstöket, versenyt pipázva a mellette könyöklő alispánnal. Vitatkoznak valamin, de a pipa csutoráját a legnagyobb beszédroham alatt sem eresztik ki fogaik közül. Lajos egyszer-egyszer egész füstfellegbe burkolja magát. Milyen jól eshetik az neki!

– És ő hat esztendeig sohase dohányzott énelőttem! – Milyen rab volt énmiattam, szegény Lajos! – De te eltűröd a dohányfüstöt, ugye?

Katalin biztosítá őt róla, hogy az ő feje attul meg nem fájdul.

Marie most már nem tudott megválni a távcsőtől. Gyönyörködni akart abban, hogy milyen boldog lett Lajos azáltal, hogy őtőle megszabadult.

Katalin figyelmezteté rá, hogy már késő az idő, nem akar-e aludni?

– Óh, olyan szép este van: s én egy cseppet sem vagyok álmos, maradjunk még, kicsi mama.

Egyszer aztán elsötétült a Névtelen Vár két ablaka: az urak aludni mentek.

– Óh, milyen álmos vagyok már; menjünk aludni, kicsi mama.

– No jer; majd elvezetlek a hálószobádba.

Katalin vitte magával a leányt.

– Ez itt az én hálószobám: mindjárt mellette van a tied. Jó lesz ez így?

– Nagyon jó lesz, – szólt Marie megnyugtatva.

És aztán amint belépett a hálószobájába, felsikoltott a bámulattól.

A Névtelen Várbeli hálószobája jött eléje. Az ismerős bútorok a maguk helyén: a megszokott mennyezetes nyoszolya a fülkében. Kis könyvtár, régi játékszerek, kártyaasztal a szokott rendben. A Hic, Mic, Panni és Miura ott ültek sorban a pamlagon, s a Phryxus és Helle farkcsóválva tötyögtek úrnőjük elé két hátulsó lábaikra felállva. Míg a hölgyek a parkban sétáltak, azalatt Katalin cselédjei mindent áthordtak a Névtelen Várbul, ami Marie-é volt.

„Óh, Istenem!” – rebegé a leány, és elkezdtek a könnyei hullani.

– Találd magadat itthon, és aludjál édesen! – súgá neki Katalin, és megcsókolva a homlokát, magára hagyta őt – régi játszótársaival.