II.

Még csak egy harcra buzdító csatadala sem volt a magyar inszurrekciónak. Dal, mely hazáról, ősök dicső példáiról szólna: még csak azt sem adtak nekik. A franciának megvolt a Marseillaise-e, a „Ça ira” – a „Partant pour la Syrie”, harci riadói; az angoloknak a „Rule Britanniá”-ja harsogott vissza rá; a németek lelkesültek a „Sie sollen ihn nicht haben, de freien deutschen Rhein!” strófáira, a lengyel vigasztalta magát az „estye Polszka nye zginyela” keserű buzdításaival, a magyar inszurgensnek még ezt sem adtak.

A harcok bevégezte után özönlött már a sok buzdító vers az inszurrekcióhoz, minden megyében támadt egy buzgó poéta, aki megverte a lantot, de mire a költeménye nyomtatás alól kikerült, már régen meg is volt kötve a béke, s a „Serkentő verseket”, – „Attila szózatát vitéz unokáihoz” –, a felhívást a „bozogányos vitéz magyarokhoz”, a szegedi ifjak „gagyogását” Szeged felkelő polgáraihoz; az Ászperi ütközetről szóló elégiát, a „Márs piacára hívó Lármát”, a baranyai „Induló Marsot”, a Szabolcs vármegyei ezrednek „örvendését”, a „buzogányos magyar válaszát”, a „magyar nemes fölkelőknek búcsúdalát mátkájához” már a hazafelé oszladozó nemes seregek olvashatták, ha ugyan volt kedvük hozzá. Dalra csak az egy induló mars volt téve; a többinek az alakja is olyan, hogy a nép ajkán meg nem honosulhat, s magyar melódiára nem tehető; példának csak egyet:

„Lóra Magyar, Lásd mi zavar
      Mormol az olasz hegyen;
Hív az anya: Jer Baranya!
      A nemes kar mind megyen:
Rántsd ki hát halálos íved, bajszod pödörd jó vitéz!
Mutasd bátor Scytha szíved, jobbra tekints, balra nézz!”

Valamennyi között az egy Vitkovics Mátkabúcsúja érdemlé meg, hogy a költészet múzsája az utókor számára megtartogassa, csakhogy az meg horáci óda mintájára van öntve.

Az egész 1809-iki hadjáratot egy népdal mellett végezték el; melyet, mint egyenesen az inszurgensek számára nyomtatásban kiadott és szétosztott históriai ereklyét, érdemesnek tartunk szó szerint előidézni. Ez volt azt inszurgensek dala:

„Sárga csizmás Miska sárban jár:
Panni patakon túl reá vár.
Ne várd Panni Miskát; mert nagy a sár:
Sárga csizma sárban járni kár.

Leányvári sártul jöhetne;
A vizen át mégsem mehetne:
A padot elmosta volt az árvíz;
Panni Miska szemébe nem níz.

Leányvári víz is elapadt,
Visszakerült az elúszott pad:
Ne várd Panni Miskát, mert a kutyák
Ugatják, nem jön: megharapják!

Sem sár, sem víz, sem ebugatás,
Óh szerelmes egek! a nem más:
Rágalmazó nyelvek irigysége
Régi szerelmünknek lett vége.”

No már azt el kell ismerni, hogy ennél ártatlanabb harci dallal soha még ellenséget verni el nem mentek; s ha „Miska” alatt a magyar nemzet volt értve, s Panni alatt „Pannonia”; úgy bizonyára sem sár, sem víz, sem ebugatás nem gátolta meg őket, hogy mégis egymás szemébe nízzenek.

Marie naponként hallotta most már ezt a nótát, ugyan megtanulhatta könyv nélkül. A cigány egész nap húzta, s a verbunkos egész nap danolta azt az utcán, s aztán előjöttek erre a nótára azok a nyalka legények, akik panyókára vetve hordják a mentéjüket, csinált virágot viselnek a süvegeik mellett, s pörgetve hordják a fokost a kezükben. A Névtelen Várban napestig önkényteseket írtak be, lovakat assentáltak; valamennyi ablakán a kastélynak lármás, jókedvű emberek néztek ki, akik az alant állókat hívogatták. Aztán egy-egy csapat, amely már fel volt ruházva, fegyverezve, kivonult nagy trombitaszóval a mezőre, gyakorlatokat tartani, azokat maga Lajos vezette, oktatta, fegyverforgatásra, tömegmozdulatokra tanította; ott vonultak végig visszatértükben a kastély ablakai alatt, porosan és délcegen.

Ah, milyen szép volt ilyenkor Lajos! Minden asszonynak belé kellett szeretni! Azzal a porlepte izzadt arccal; azzal a piros csákóval a fején, panyóka mentével a vállán, karddal a kezében. Mikor a hölgyeket üdvözölte az erkélyen, táncolt, ágaskodott alatta a kevély paripa. Fekete egyenruhája volt a csapatjának (a „volonok” maguk választották az egyenruhájukat) és piros csákója; a csákó elején egy halálfő. Az ember nem hinné, hogy milyen szép az a halálfő. Ha ilyen homlokra van feltűzve. Olyan vígság van itt, mintha lakodalmas csapat tartaná bevonulását. Csak a menyasszony hiányzik. Az is készen lesz nemsokára; a szép szűz zászló. Hej, hogy össze lesz az tépve majd! – a mézeshetek után! Még most szép fehér kezek dolgoznak rajta, hogy aranybetűket hímezzenek a selyemszalagjaira. Az ólom még szebb betűket fog majd azon hasítani!

Vavel Lajos, amint kastélya kapuit megnyitá a külvilág előtt, valami egészen új életet tanult megismerni. Hat évig lakott egy nép között, melyet távcsöve, egy lelkész és egy fiatal tudós levelei tettek előtte ismerőssé. Az igazi élet egészen másformának mutatta azt be előtte. A magyar nemesi osztály valami olyan szokatlan új volt minden idegenre nézve, aki nem közte nevekedett, hogy azt elébb ki kellett tanulnia, ha meg akarta érteni. Hatszázezer lélek már nem kaszt, hanem egész nemzet. Ezeknek nagy része földműves; ritkaságul kerül egy kézművesnek: a nemes fiút azzal ijeszti az apja, hogy „ha jól nem tanulsz, mesterembernek adlak!” Ha pedig jól tanul, lehet belőle „vármegye ura”, alispán, még nádorispán is! És viszont a parasztból is lehet nemesember, ha jól tanul, vagy jól verekszik. A nemesember, ha földmíves is, csak a maga földét míveli, úrnak nem szolgál, utat nem csinál, forspontba nem jár, dézsmát nem fizet, utakon, hidakon szekerével együtt vámmentesen jár-kel keresztül; katonát a házába be nem fogad, s semmiféle adó terhét vállaira fel nem veszi. A nemesember ruhája lehet rongyos, lehet foltos; de nem lehet szűrposztó, mint a paraszté. Csak a nemesembernek szabad a neve végén ipszilont írni, s az „ő” betűt „eő”-vel, az „Ns” betűnek pedig soha nem szabad a neve elől elmaradni, címerét pecsétnyomó gyűrűjében viseli s ötágú korona illeti. A nemesember fiát nem viszik el katonának. A nemesembert nem foghatják el bírói ítélet nélkül. A nemesember udvarára nem szabad semmiféle potentátnak belépni az ő beleegyezése nélkül. A nemesember számára van hozva az egész hármas törvénykönyv, az ő ügyeit intézi el a szolgabíró, a törvényszék, királyi tábla és a hétszemélyes; a parasztét az urbarium és az úriszékek. A nemesember birtoka ősiség, az unokák visszaperelhetik. A nemesembert testi büntetés meg nem alázza, s ha főbenjáró bűnt követett el, nem a bitófa áll rajta bosszút, hanem a pallos, s aki őt megüti, felsőbb hatalmaskodás bűnébe esik. A nemesember özvegyének választói joga van és szavazata, mint egy férfinak. Az értelmiség, tudomány, közigazgatás, törvényhozás, a nemzeti szellem mind az ő kizárólagos tulajdona. Ő tanácskozik a megyeház termében, ő választ tisztviselőt, országgyűlési követet a megyeház udvarán, ő ád utasítást a követeinek, s ha azok tetszése ellen dolgoznak a diaetán, hazaparancsolja őket. A diaeta csak szuverén, de a nemesség: diktátor!

És ennyi felséges előjogért az a kötelessége, hogy mikor a király parancsolja, fegyvert fogjon, és legyen készen meghalni a hazájáért, királyáért.

Vavel Lajos szabadcsapatának valamennyi emberét külön tanulmánya tárgyává tette. Tömérdek tipikus alakot talált közöttük, akik érdemesek voltak a lerajzolásra: a hetvenkedőt, a bölcselkedőt, a büszke szegényt, a diákoskodót, a szavavehetetlent, a falusi nyalkát, a tréfacsinálót, a kötekedőt, az elbúsult hazafit, a rakoncátlant, a fitogtatót, a nyakából lerázhatatlan hű cimborát, a verseket mondó mezei poétát, a tekintélyére féltékeny falusi orákulumot: – egy hét alatt mind jó katonát csinált belőlük. Megszerették egymást: mind a vitézek, mind a vezér.

Mire összekerült a csapat: háromszáz lovas vitéz, gyönyörűen felkészülve, tüzes felföldi paripákon, akkorra elkészült a zászló is.

Marie azt akarta, hogy Katalin legyen a zászlóanya: hisz ő a vezérnek a menyasszonya; de már azt Lajos határozottan követelte, hogy ezt a tisztességet Marie töltse be. Az ő zászlója ez. Neki kell a hímzett szalagot arra felkötni; neki kell azt megáldani.

Gyönyörű látvány volt! Háromszáz lovas, kettős sorban felállítva. Mind nemesemberek. Mind önkényt fegyvert fogók, akiket a törvény nem kötelezett, akiknek a javára kivételt tett: egyetlen családtagok, felsőbb iskolába járó diákok, családapák, testvérek, akik közül egyiknek szabad lett volna otthon maradni; ezekből állt „Fertőszegi” Vavel gróf bandériuma, melynek ő maga volt a főstrázsamestere (őrnagy mai nyelven).

(Még egy másik voloncsapatja is volt Vavel Lajosnak, Sátán Laci embereiből, lőfegyverrel ellátva; de az csak suttyomban alakulhatott, a nemesi bandérium ilyen embereket nem vesz fel a maga díszes soraiba. Sátán Laci csapatja valami huszonnégy emberből állt, s az merész küldetésekkel volt megbízva.)

Óh, mint reszketett Marie-nak a keze, mikor felkötötte azt a szalagot a zászlóra, amit Lajos tartott a kezében, hogy suttogta neki csak őtőle magától meghallható hangon: „Ne menj el! Maradj itt. Ne pazarold énértem azt a te drága véredet! Fussunk el mi hárman messze innen!”

A távol állók azt hitték, hogy valami áldást mond a zászlójukra.

Szavakkal nem mondta azt, hanem amint azt látta, hogy a zászlót csakugyan nem dobja el Lajos a kezéből, akkor azt a lobogót, melynek egyik felére az ország címere, másikra a patrona Hungariae volt festve, két keze közé szorítá, és megcsókolta azt. Ez volt az áldás.

Azután megfordult, és Katalin keblére borult zokogva, s valamit suttogott ahhoz a nagy sírás közben; amit a hármas „vivát” kiáltás eltakart.

Alkalmasint azt, hogy „hát te sem marasztod itthon?” Nem mondod-e neki: „holnaputánra van kitűzve menyegzőnk napja: nem várod-e azt meg?”

Nem bizony!

Van, aki még jobban siet, mint a vőlegények és a menyasszonyok a lakodalmuk felé.

A nagy hadvezető, a korzikai óriás akkorákat lép, hogy egy-egy ország esik a két lábnyoma közé.

Az ebersbergi vérfürdőből egyenesen Bécs falai alá lépett. A másik lépésével már ott volt a Szent István templomtéren. A következő lépésétől már a Duna szigete, a Lobau rendült meg.

Dél felől is csupa Hiób-hírek. János herceg Olaszországból Magyarországra vonul vissza, s nyomában mindenütt az olaszországi alkirály, Eugen. Chastelere tábornok megrettenve Napóleon proklamációjától, melyben őt átok alá veti, s főbelövetéssel fenyegeti, elhagyta egész seregével Tirolt, csapatjai darabonként adják meg magukat az üldöző ellenségnek. János jelenti, hogy az olaszországi hadseregnek egész maradványa nem megy többre húszezer embernél, kétezer lóval. Az ország határa dél és nyugat felé nyitva az ellenségnek.

S hogy tökéletes legyen a veszedelem: éppen akkor, midőn Magyarország az egyik határán kétségbeesett védelemre készül, az északi határon feltámad a lengyel, s betörésre készül, a Kárpátokon keresztül; az egész felvidéki haderőt oda kell küldeni. S ugyanakkor Oroszország is hadat izen a magyar királynak, s határainkat kelet felől fenyegeti. Aki jó barát volt, mind ellenséggé lesz: a lengyel a magyarnak, az orosz az osztráknak; a szövetségesek pedig mind otthon maradnak. A poroszok várnak. Az angolok sietnek – egy szigetet elfoglalni maguknak a hollandiaktól. Gentz és Schlegel hazafias felhívásai Németországban nem gyújtanak. Kalt, Dörenberg, Schill, Lützow hősies kísérletei elvesznek a nép közönyében, s Braunschweig-Öls Vilmos fejedelem és fekete légiója hasztalan keres hazafiúi csatakiáltására visszhangot saját hazájában: csak az egy jámbor török marad meg hű szövetségesnek, s jólesik a tudósítás, hogy a muzulmán fedezi a hátunkat Moldva felől az orosz betörés ellen.

Ekkor egy új Hiób-hír érkezik. Jellachich tábornok lerakta a fegyvert ötezer emberrel nyílt mezőn az ellenség előtt.

Most már „talpra magyar!”

Aki tegnap még nem tartotta esküvőjét, holnap már nem tartja meg azt! Ki gondolna most menyegzőre? Hannibál a kapuk előtt. Ami csak nemesi felkelő sereg van, indítják útnak. A veszprémi és pesti ezredek mennek a Marcal felé János főherceg seregét felszedni, a nyitrai és a primási ezredek vonulnak a March folyam felé a főhadsereghez, s ami csak hadcsapat és bandérium van a Dunántúl, az siet Győrnél összpontosulni; félig fegyverzetten, kovátlan puskákkal, töltény nélkül, szőrén ült lovon, kötélkantárral, fokossal a kézben. Ilyenkor nagy számot vet egy olyan derék csapat, mint Fertőszeghy grófé, aminek kardja, pisztolya, karabélya és – harcban edzett vezetője van.

Bizony a közbejött napok nem arra valók voltak, hogy boldog szerelemről suttogjanak. Az éjszakák világítása nem a holdvilág volt, hanem az ágyútűz villogása a láthatáron.

Lajos annyira el volt foglalva ez idő alatt, hogy alig bírt magának annyi pihenőt elszakítani, hogy kedveseit a kastélyban meglátogathassa. Annak sem volt bizonyos ideje. Egyszer korán reggel, másszor késő este rontott fel hozzájuk; akkor aztán volt nagy sikoltozás, mikor jelentetlenül betört az ajtón, mint egy inszurgens; hirtelen dugtak el előle egyet-mást, amit nem volt szabad még meglátnia: valószínűleg Marie rajztanulmányait, zongoraiskoláját s a kis arcképet, amit Katalin festett. Néha olyankor jött, mint éppen asztalnál ültek, akkor aztán lehúzták-vonták maguk közé a székre, hiába szabadkozott, hogy ő már falatozott, künn a gyepen, jó nyers szalonnát paprikával; velük kellett étkeznie; de biz ott alig fenhette meg a kését a villájához, már jöttek utána, hogy siessen a Várba; olyan baj van, amit csak neki lehet eligazítani, s nem használt semmi szép szó: ott kellett hagyni szép hölgyeket és jó ebédet.

Azon a napon, melyen az elindulási parancsot megkapta, mégis kellett annyi idő szakítania magának, hogy Katalinnal azokról a nagyon komoly teendőkről értekezzék, amik őrá várnak, ha Lajos eltávozik. Átvitte hozzá azt a kis acél ládikát, amiről többször volt már szó.

A két hölgyet együtt találta, mint mindig. Mikor azon kezdé, hogy búcsúzni jött: Marie kifutott a szobából. Sejtelme sugallta neki, hogy mikor vőlegény és menyasszony búcsúznak, ott egy harmadiknak jelen lenni nem szükséges. Azért messze nem távozott. Tudta, hogy majd érte jönnek.

Minek is hallotta volna a szerelmi esküvéseket; a megvallott titkokat, mik azokat oly boldoggá tették? Minek látta volna azokat a könnyeket, amiket le szoktak csókolni, úgy szárítanak föl?

– Őrizzen meg az Isten! – rebegé a hölgy, arra gondolva, hogy milyen kár volna, ha annak a csóknak a helyét ezen a szép homlokon egy golyó foglalná el.

– Te pedig őrizd meg az én kincsemet. Magadat és az én palladiumomat. Vedd őt körül egész szerelmeddel. Számomra ne lopj el belőle semmit. Legyen a szíved egészen az övé. Vedd őrizeted alá ezt a kis ércchatouille-t. Lásd meg, mi van benne!

Lajos egy acél pecsétnyomó gyűrűt vont le hüvelykujjáról. Annak a címerlapját félretolva, abból egy finom kulcs tolla ugrott elő, mellyel az acél chatouille zárját fel lehetett nyitni.

Legfelül több csomag angol bankutalvány feküdt, tízezer fontonként osztályozva.

– Ez az összeg a mi vállalatunk hadi költségeire való. Ha célomat elértem, annyival szegényebb leszek. Különben sem vagyok gazdag. Ezt meg kell neked mondanom menyegzőnk előtt.

– Én szeretlek, ha kolduspár lesz is belőlünk.

Csók volt a válasz.

Azután következett hat darab finom ingecske; aminőket kicsiny leánykák viselnek.

Ezekre saját anyja maga hímezte fel a „három liliomot”.

Ez volt az egész kelengye.

Katalin megtapogatta a gyolcsot: „kínai ananászszövet”. Azon alul következtek sárga fakó okiratok.

– Keresztlevele; anyjának utolsó sorai gyermekéhez. A két férfi bizonyítványa, kik a végzetes cserét végrehajtották, mikor a gyermekeket elvitték szülőiktől. Azután itt van Marie arcképe és azé a másik leányé, ki sorsát az övéért kicserélte. Mindezekről rajtam kívül csak marquis D’Avoncourtnak van még tudomása, ki Cambray álnév alatt rejtőzött sok ideig, s most elfogva, az hami várban ül; ha még meg nem halt. Nem bírtam felőle megtudni semmit elválásunk óta. Te vagy a harmadik, aki megtudtad e titkot. Kérlek, jól megőrizd. Minden tekintetben.

Azzal helyre rakott ismét mindent. Kettőt a bankutalványcsomagok közül künn hagyott, hogy azt Katalin, ha tőle utasítást kap, a rendelt célra használja föl, s aztán bezárta ismét a kis ércládát, s a kulcsrejtő acélgyűrűt felhúzta bal keze hüvelykujjára.

Katalin a rábízott kincset elrejté egy a falba rótt vasajtajú szekrénybe, melyet kulcs helyett titkos rugó nyitott fel.

– Jó helyen fog lenni.

S most még egy utolsó csókot!

Annak a másiknak a mellékteremben tán hosszú is lehetett már az idő: egyszerre csak azt hallja Lajos, hogy valaki a zongorán az ő inszurgens-nótáját, a Sárga csizmás Miskát veregeti, azzal a bizonytalan, tétovázó tempóval, ami a kezdő zenészt jellemzi. Figyelt, Katalinra nézett: az elnevette magát, aztán feltárta az ajtót. Marie ült a zongoránál. Aztán mikor rajtakapták, felugrott mellőle, és elfutott; de úgy intézte a dolgot, hogy Lajos karjai közé fusson: aki majd megette ezért a meglepetésért.

És így mégis ő kapta az utolsó csókot.

*

Lajos eltávozása után Marie egészen búskomor lett. Most érezte csak, hogy mennyire mindene volt az neki; mennyire nem pótolja azt senki a világon!

Szerették, hízelegtek neki, kedvében jártak; de ő csak nem tudta e mosolygó arcokért elfelejteni azt a hideg márványtekintetet, melynek néma varázsától meg volt igézve, mely annál jobban vonzotta magához, mentül inkább igyekezett őt magától távol tartani. Itt minden órára új mulatság, új foglalkozás váltá föl egymást rá nézve, és ő arra gondolt, mikor hosszú napokon keresztül, magára hagyatva, megunt gyermekjátékok között várt a hármas kocogtatásra ajtaján, hogy azt mondhassa rá: „Szabad!” és aztán az étkezőasztalnál ülhetett vele szemközt, némán, egyedül!

Egyszer-egyszer, mikor legjobb kedvében volt, csak elővette a sírás, s félbe kellett hagynia rajzot, zongorát. A könyveket meg éppen el kellett előle zárni, mert minden bánatos verset s minden szerencsétlen regényhősnőt megsiratott.

De rövid időn lett egy örömapja. Lajos levelet küldött a táborból, futár által Katalinnak. Megírta, hogy semmi baja sincsen; ellenséget még nem látott; ma egy csapatosztállyal elindul a Rába mentére kémszemlézni, s így nagyon közel lesz Fertőszeghez. Marie-nak is írt néhány sort ugyanabban a levélben, ami úgy volt tartva, hogy azt Marie is elolvashassa.

– Meglephetnők őt a táborban – mondta Katalinnak – ha olyan közel lesz hozzánk.

– Mit gondolsz? Hölgyek a táborban? Ezt nem vennék jó néven.

– Óh, bizony mások is megteszik azt. Hát nem olvastad a levelében, itt van ni: „A minap az alispánné egy egész zsák pogácsát hozott az ura után, ami mondhatom, hogy jólesett mindnyájunknak”. No hát, más asszony is elmegy az ura után a táborba.

Katalin elmosolyodott azon, hogy Marie szeme élesebb volt, mint az övé: megtalálni a levélben az ürügyre szolgálható adatot.

– Lajos azonban határozottan megtiltotta nekem, hogy veled Fertőszegről kimozduljak bárhova is: hacsak az ellenség erre a tájra nem közelít. Az pedig még Pozsonynál van, s elválaszt tőle bennünket az egész Fertő. Lajos azt hagyta meg, hogy ha futnunk kell valamerre, az ő utasítását várjuk be, aki az inszurrekció főhadiszállásán az ellenség minden mozdulatáról értesítve lehet; nehogy a magunk fejétől éppen beleszaladjunk a veszedelembe.

Ebben aztán meg kellett Marie-nak nyugodni.

Hanem aztán azt a meglepetést szerezték Lajosnak, hogy ők is egy levélnek mind a két oldalát ketten teleírták neki, s mellékeltek hozzá egy arcképet (vajon ráismer-e: ki az?) meg egy kezdetleges pasztellrajzot, aminek egy pensée-t kellett ábrázolni. (Vajon kitalálja-e, hogy ki rajzolta azt?)

(Vajon fogja-e a szíve fölött viselni mind a kettőt?)

(Vajon lesz-e bátorsága egy istentelen golyónak átfúrni mind a hármat: arcképet, rajzot és szívet?)