TIZENEGYEDIK RÉSZ
Férfiak dolga

I.

És mármost hát egy darab ideig vége minden asszonyokkal való históriának, csak férfiak maradtak a színen; kegyetlen, kardköszörülő férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú történetet.

Vavel gróf, amint portyázó csapatjával a Rábához visszatért, Katalint elküldé Győrbe, lelkére kötve, hogy Marie-tól azontúl el ne váljon. Ő maga nem kísérhette kedvesét oda, mert csapatjával rögtön a Szigetközbe betört franciák ellen kellett indulnia. De megígérte neki, hogy mihelyt egy szabad napja lesz, meglátogatja őket, s addig is sűrűn fognak egymással levelezni.

De bizony ő az ígérete első felét nem válthatta be; mert olyan nap nem virradt rá nézve többé, mely asszonyokkal találkozásra lett volna rendeltetve.

A Himfy írójának kötetre menő epedő levelei szerelmes feleségéhez eleven képét nyújták annak a kornak, melyben két szerető szívnek hónapokon keresztül nem lehetett egymással egy pillanatra is találkozni, ha csak néhány mértföldnyi távol választotta is el őket egymástól.

A táborozás gyors eseményei Vavel Lajost mindennap új meg új jó barátokkal ismertették meg, kiknek lelkesedése őt is magával ragadta. Egy új, sajátszerű népet tanult megismerni, aminőről soha könyvekben nem olvasott.

S voltak jó barátok, akikkel ma összeölelkezett, s holnap már a lovagtalan paripájukat látta elővezetve: a jó barát ott feküdt már valahol a szép zöld mezőn.

Különösen a derék bácskai lovasokat, akik oly jó vitézek a kardcsattogás közt, mint amilyen jó cimborák a pohárcsengés közt, nagyon megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú franciák.

Hanem a szíve dolgai iránt egészen nyugodt lehetett Vavel Lajos. Mindennap felkereste a futár Győrből, akármerre kalandozott, azzal a kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie írták számára teli, egész a papír széléig. S az tele volt jó kedéllyel, örömmel, reménnyel, jövőben való megnyugvással.

Milyen nevettető jelenet volt az, ahogy Katalin leírta, mikor az acélládikót átadta Marie-nak, s aztán felnyitotta azt a rejtélyes kulccsal! Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány, arcát is félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte ujjai hegyével, hogy annak rejtelme pernye és hamu, kacagott fel nagy örömmel. – Ah, milyen boldog lett egyszerre! Hogy rettegett nagyságától megszabadulhatott! Most már szabad neki az egész világra nézve senkinek és semminek lenni. – Most már lehet „valaki!” – Ha örömet akar neki szerezni Katalin, hát úgy szólítja, hogy „Sophie!” Rég azt akarta ő már!

Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi csatáját a Hanságban: ezt mindennap újra el kell neki regélni.

Aztán minden reggel, minden este elmennek együtt a templomba imádkozni az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden veszélytől. Ez az ő mindennapi látogatásuk, mulatságuk, vigasztalásuk. Az ő imájuk védni fogja az ő egyetlenüket.

Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az ellenséges golyók füttyentettek egyet közbe a légből.

És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék vezére, a hős Stipsics, éppen ilyen levelet olvasott fel neki tegnapelőtt a menyasszonyától, – s ma már úgy hozták haza a homlokán keresztüllőve.

*

Ej! hallgasson el a csalogány most, hadd szóljanak a trombiták.