III.

Másnap reggel, a bőséges reggeli után, mely teljes egy órát vett igénybe, az úrivendégek búcsút vettek a háziasszonytól, s akik helybeli lakosok voltak, hazaballagtak gyalog, a távolban lakók csézáikra ültek; Bernát bácsi azonban ezzel a szóval kezdett a költözéshez:

– No én, Katinka húgom, nem veszek búcsút, mert még visszatérek, s akkor aztán majd elmondok mindent. Audiát! A kocsin van minden?

Az audiát szótlanul bólintott.

Mert a tekintetes urak nagy szerrel utaztak. Nélkülözhetlen volt a pincetok, a piramid alakú bőrzacskó a hosszú szárú selmeci pipákkal és a kurta szárú tajtékpipával és dohányzacskóval; a posztószél hüvelybe dugott duplapuska, s a szarvasbőr iszákba hurkolt ezüstös fringia és a borotválkozó eszköz. Erre mind a patvaristának kellett felügyelni. Az aktákat őrizte a hajdú. Az meg ahhoz értett.

Tehát Drávaszentkeresztúri Görömbölyi Bernát úr egyenesen a Névtelen Várhoz hajtatott a forspontossal reggeli nyolc órakor.

A Névtelen Várnak hítt kastély egy keskeny földnyelvre volt építve, mely a Fertő tavába benyúlt, erős rőzsesánccal védett töltésen ment a várkapuig az út, melyet buckófejű fűzfák árnyékoltak be a víz felől, míg a másik felét elrekesztette a deszkapalánk. Ezen a kapun csak kéredzkedéssel lehetett bejutni.

A csengetésre megjelent a kastélyból a már említett komornyik, aki egyúttal kocsis és mindenes: egy öles termetű, szikár, széles vállú férfi, erősen kiálló arccsontokkal, sűrű szemöldökkel. Most is fényes bérruha volt rajta, kezein fehér kesztyűk, lábain fehér harisnyák és sarkatlan cipők.

– Itthon van-e a gróf? – kérdé az alispán.

– Igen.

– Jelentsen be bennünket. Én a megye alispánja vagyok, s kívánom tenni hivatalos tiszteletemet.

– Már értesülve van a gróf úr uraságtok jöveteléről, s szívesen látja magánál.

Hisz ez igen simán kezdődik.

S a szíves fogadtatásnak legbiztosabb tanújele volt az, hogy a komornyik maga sietett rögtön leszedni a kocsiról az útikészleteket, s azokat a tornácba behordani, ami annak a jele, hogy a vendégeket itt marasztalják.

Hanem azután mégis történt valami különös.

Mielőtt a lépcsőajtót benyitotta volna a komornyik, elébb három pár olyan posztószironyokból fonott lábtyűt hozott elő, amiket ezen a tájon „mamusz”-nak neveznek, s kérte egész tisztelettel a vendég urakat, hogy azokat kegyeskedjenek a csizmáik fölé felhúzni.

– Minek az?

– Hát először azért, mert ebben a kastélyban nem szeretik a csizmakopogást; azután pedig, hogy valami sárfolt vagy poros lábnyom ne maradjon a parketten vagy a szőnyegen.

– Tehát éppen csak mintha puskaporos toronyba menne az ember látogatóba.

Hanem hát meg kellett benne nyugodni, s csak felhúzták mind a hárman a sárga csizma hegyén a nagy mamuszokat, s úgy mentek fel a lépcsőkön a vendégszobákba.

Az aggodalomig vitt tisztaság uralkodott minden részében a kastélynak. Lépcsők, folyosók be voltak húzva fehér abaposztóval; a falak világos papírszőnyeggel bevonva, az ajtók fényes, fehér mázzal festve, s minden kilincs ragyogott a tisztaságtól. Egy pókháló nem volt a szegletben: nem is lett volna annak semmi keresete itten, mert légy sem volt sehol.

A vendégszobában is, ahová az urakat vezették, olyan fényes volt a padló, mint a tükör, s a bútorokon egy porszem nem látszott.

Bernát úr aggodalma az volt, hogy „hová verje majd ki itt az ember a pipájából a hamut?”

Már tudniillik majd ha lesz pipa.

Mert ezt az egyet a komornyik elmulasztotta behozni a vendégszobába.

– Audiát, menjen, és nézzen utána, hogy bejöjjenek a pipáim. Aztán forduljon meg a konyhában, s tudja meg, hogy mit főznek.

A patvarista elment, de vissza nem tért. Ezekben a posztócipőkben az ember meg se hallja, ha valaki közelít.

Küldötte helyett aki benyitotta az ajtót, az a komornyik volt.

– Ugyan, a pipámat! – monda neki Bernát úr.

– A gróf úr várja a tekintetes urat a teremben – mondá a komornyik, s erre Bernát úrnak csakugyan fel kellett hagynia a pipanyomozással s átballagni a terembe.

Ott is minden bútor fehér mázos volt és aranyozott. A rokokó rámákba foglalt olajfestmények mind tájakat, gyümölcscsoportokat, állatokat ábrázoltak; egy arckép nem fordult elő.

A hosszú, tigrislábakon álló ovál asztal mellett állt a Névtelen Vár rejtélyes lakója. Egy magas, daliás alakú férfi, kifejezésteljes arccal; magas, előreülő homlokkal, melyet a mesterkéletlen üstök és hajcsigák szabadon hagytak: erős, egyenes, görög metszésű orra volt, nyugodt tekintetű tengerszürke szemei, rövid bajuszt és à la IV. Henrik álszakállt viselt: ami valamivel világosabb volt a hajánál. A két karja össze volt fonva; de nem elöl a mellén, mint Bonaparte Napóleont festik, hanem hátul, ami éppen nem kézszorongatásra invitáló pozitúra.

– Magnifice comes… – kezdé az alispán latinul.

– Én beszélek magyarul… – vágott közbe a házigazda.

– Lehetetlen! – szólt elbámulását őszintén kifejezve a vendég. – Magyarul? Hogy tanulhatta azt meg nagyságod?

– Grammatikából.

– Grammatikából! (Ez meg már éppen tengeri csoda volt az alispán előtt: hisz ő eddig úgy tudta, hogy aki magyarul akar megtanulni, azt gyerekkorában elküldik cserébe valami magyar városba; de hogy ezt grammatikából tanulják meg, mint a „hic-haec-hoc”-ot, az már protocollumba vételre érdemes furcsaság!) No ez nagyon derék. Azt hittem, hogy a latin nyelvhez kell folyamodnom nagyságoddal szemben, minthogy ezt a világ minden nemzete beszéli, amivel híresen megjárta az egyszeri földesúr, aki dicsekedett a forspontosának, hogy a diák nyelvvel az egész világon keresztül lehet utazni. Egyszer aztán megreked a szekér a poroszlói töltésen: „no uram, mondja a forspontos, most fogja be a rúd mellé a diák nyelvet, ha azzal az egész világon keresztül lehet menni!”

Nem nevettek az adomáján. Ami rosszul esett neki.

– De hogy bemutassam csekély személyemet.

– Van szerencsém. Már értesültem. Tekintetes Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát alispán úr.

Minden hiba nélkül elmondta.

– Idejövetelemnek oka…

– Azt is tudom. A fertőszegi birtok más tulajdonos kezére került, annak törvény szerinti joga van az előde által kötött bérletet és servitust hivatalosan felmondani, s tekintetes alispán úr a bárónő felhívására jött ide.

Bernát úr nem szerette, ha a beszédébe vágnak, s mindent előre tudni akarnak, amit ő elmondani szándékozik.

– Éppen az ellenkező végett jöttem ide. A bárónő megújítani szándékozik a bérletet, minthogy értesült arról, hogy nagyságod e vidék szegényeinek valódi jóltevője. Ennélfogva az eddigi bérletnek feléért ajánlja a várkastélyt és parkot a gróf úrnak átengedni.

Azt hitte, hogy ez már felolvasztja a hideg embert. Még jobban megfagyasztotta.

– Köszönöm. – A bárónő, ha sokallja a bérösszeget, találhat magához közel szegény embereket, akiken segíthet vele; de én kevesebbet neki sem fizetek, mint az elődének.

– Hahaha! No bizony az ilyen alkun hamar ki lehet egyezni. Tehát marad az eddigi összeg, s nagyságod itt tanyázhat, ameddig csak kedve tartja. Azért hoztam magammal a patvaristámat is, hogy az rögtön megírhatja a szerződést két példányban; én mindjárt hitelesítem, s rendben lesz az egész dolog.

– Igen köszönöm – monda a háziúr, hanem azért csak nem vette elő a kezeit a hátáról, össze volt a két karja fonódva, mint két kígyó.

– A dolog mindjárt meglesz. A patvaristának lediktálom a szerződést, ez letisztázza szépen. Hanem hát egy adomát kell elmondanom elébb nagyságodnak. Az egyszeri professzor azt mondta a tanítványainak, hogy ő az az ember, aki mindent tud. Ekkor egy tanítványától azt kérdi: hogy hívják domine? – Mire a discipulus azt feleli neki: ha kegyelmed mindent tud, hát ezt hogy nem tudja?

– Nem értem az alkalmazást – monda a gróf.

– A szerződés végett nekem is a nevét kell kérdenem nagyságodnak a predikátumával együtt.

Aha! Itt van a stratagema: most mindjárt meg kell mondani, hogy micsoda név az, amit nem tud semmi emberfia kibetűzni?

A háziúr előbb hosszan a szeme közé nézett a kérdezőnek; azután egész csendesen odadűlt a hátával a kandalló párkányához, s nyugodt hangon mondá:

– A nevem Vavel de Versay Lajos. Egyes v-vel írva, a végén a-ypsilonnal: gróf.

Hisz ez olyan simán megy, amint csak kívánni lehet.

– Nem felejtem el! Igen jó memóriám van – monda Bernát úr, teljesen megelégedve a kivívott sikerrel. – És azután ha szabad kérnem még a nagyságos grófné családi nevét?

De már erre a szóra elővette a gróf a háta mögül a kezeit, mégpedig egy olyan mozdulattal, amely előkészülete annak, mikor valaki kétfelé akar repeszteni valakit, s vetett egy oly tekintetet Bernát úrra, mitől annak a királyi biztos és a tekintetes asszony jutott egyszerre eszébe. A haragra kelt férfi még egy fejjel magasabbá látszott nőni, s a melle, vállai viadori állásra tágultak szét, a két szemében nem a tenger látszott most, hanem a zivatar.

A várt felelet helyett, e kérdés után megfordult a sarkán, s egy szót sem szólva többet, otthagyta a vendégét az ősi terem valamennyi faképeinél.

Bernát úr bámult és ámult: nem tudta mire vélni a dolgot. Igen természetesnek találta pedig, hogyha szerződést csinál az ember, valami „usu capiálás” végett, abba a felesége nevét is betétesse. Ezzel a kérdéssel ő csak nem sérthetett meg senkit. Utoljára is, a gróf nem jött vissza: nem maradt más teendő, mint neki is a szobájába vonulni; s ott várni be a további fejleményeket. A grófnak múlhatlan szüksége van a megújított szerződésre, mert különben innen kiexpediálják; pedig látszik, hogy milyen nagy költséggel rendeztette be ezt a várat, ami vadászkastély korában ronda kis fészek volt; most pedig egész tündértanya. Tehát neki kell a kis ajtóra kerülni.

A szobájában egyedül járogatva a nesztelen posztócipőkben, egyszer csak beszédet hall az ajtajában; a patvarista és hajdú hangjait ismerte fel.

– Tudja, mi lesz ma itt az ebéd? – kérdé a patvarista.

– No hát mi? – szólt a hajdú.

– Spenót sült békacombokkal…

– Aujnye!

Bernát úr mérgesen nyitotta fel az ajtót.

– Mit beszél audiát?

– Én? Nem beszélek semmit.

– Hol vannak már a pipáim?

– Hiszen éppen abban járok! – monda a patvarista, tovább csónakázva a két mamusszal.

A tekintetes úr megint egyedül maradt, s várta, hogy mi lesz már.

Kis idő múlva ismét halk dödörgést hall az ajtajában. Megint a patvarista beszél a hajdúval.

– János, ma itt nem mi eszünk, hanem minket esznek.

– A frányát is!

– A komornyik azt mondja, hogy a gróf pisztolyait töltögeti. Meg akar lőni valakit. Azt mondja, hogy aki a grófné felől tudakozódik, azt mindjárt duellumra hívja.

A tekintetes úr felszakította az ajtót.

– Mit beszél audiát?

– Én? Nem beszélek semmit.

– Hát hol a pipáim?

– Éppen azt investigálom!

Azzal szánkázott tovább a hosszú folyosón.

A tekintetes úr dohogott magában.

– Megütheti a ménkű! Még meg akar duellálni. Hát hiszen én nem ijedek meg az ő pisztolyától. Nekem is van puskám, meg kardom is. – De ez mégis bolond história. – Hogy én most birokra menjek egy idegen asszonyért, akit sohase láttam! – Mit mond rá majd a feleségem otthon? – De csak ne jöttem volna ebbe a bolond várba! – De csak ne kötöttem volna Bruderschaftot azzal a bárónővel! Miért is nem bíztam az egész statutiót a másodalispánra? – Csak találnék valami ürügyet, amiért hátba vághassam ezt az egész bolondokházát. – De a pisztolyok elől csak meg nem szaladok. – A magyar nemes: született katona! – Csak legalább a pipám volna itten! – Hiszen pipa nélkül az ember félember. – A pipától mindjárt kap az ember jó gondolatokat. – Hol őgyeleg az az audiát?

Éppen nyitotta be az ajtót.

– Hát mégsem találja a pipáimat?

– De már megtaláltam.

– Hát hol vannak?

– Ott vannak a komornyiknak a szekrényébe bezárva.

– Hát miért vannak bezárva?

– Azért, mert ennél a háznál pipázni nem szabad. Első dolog az, hogy minden vendégnek elszedik a pipáját, s elzárják.

– Ez bolond beszéd!

– Relata refero.

– De hisz ez actus majoris potentiae! Egy nemesembernek elzárni a pipáját! A primae nonus flagrans megsértése! Nekem megtiltani azt, hogy dohányozzam! – Még Bécsbe is csak azért nem megyek soha, hogy a véki dohányomat nem engedik bevinni a vámon. – Amiből nekem még a császár sem parancsol, azt nekem gróf uram nem fogja megtiltani. – Megyünk! Rögtön itthagyjuk ezt a bolondokházát. Gróf uram aztán lássa, hogyan marad meg benne. Audiát, inhibeálja rögtön annak a komornyiknak, hogy rögtön bocsássa szabadon a deteneált pipáimat, ellenkező esetben marcalis processust akasztok a nyakába. Megyek. Fogatok! Küldje a hajdút a holmiaimért. Nekem gróf uram nem parancsol. Megmutatom.

S azzal lehúzta lábairól a fatális mamuszokat, s vágta őket oly erővel a földhöz, hogy megrendült bele az egész kastély, aztán fogta egyik kezébe a puskáját, a másikba a kardját, s úgy vonult ki az elátkozott szorosból, bebizonyítva, hogy nem gyáva futással, de fegyveres kézzel nyitott magának utat: ámbátor, amíglen a puskát a posztószélből s a fringiát a szarvasbőr iszákból kibontotta volna, azalatt akár kiéheztethették volna.

A patvarista pedig szaladt a pipákért, s a principálisa háta mögött félrefintorított pofákkal s az orra hegyéhez illesztett tenyere billegetésével adott kifejezést annak az eszméjének, hogy a patvarista is „valaki”. – A folyosó végén, ahol a komornyik szobájába akart nyitni, szemközt jött rá a gróf. Útját állta neki.

– Ön a patvarista? – kérdé a gróf.

– Úgy csúfolnak.

– Mikor lesz önből ügyvéd?

– Mikor a censurát leteszem.

– Mi kell ahhoz?

– Egy esztendei jurátusság; meg egy arany a diplomáért.

– Az aranyat megadom önnek. S aztán ha ügyvéd lesz ön, akkor megfogadom fiskálisomnak hatszáz forint fizetéssel.

(Ez nagy szó volt. Hatszáz forint fixum: erre már házasodni lehetett abban az időben.)

– S miután tudom, hogy magyar nemes ingyen nem szokott ajándékot elfogadni, az adott aranyért egy utasítást kérek öntől. Ön jogtudós. Megadhatja.

– Tessék kérdeni.

– Mi módon lehetne énnekem ebbűl a Fertő tóbúl egy darab vizet úgy elfoglalnom, hogy az senkié se legyen, csak az enyim?

– Indigenatust kell önnek szerezni ebben az országban.

– S hogy függ össze az indigenatus a vízzel?

– Úgy, hogy aki honosítva van ez országban, annak már joga is van itt fekvő birtokot szerezni. A Fertő partján van elég compossessor, akinek jó pénzért eladó a birtoka. Akkor, ha ön egy ilyen darab földet megvásárol, kizárólagos birtokosává lesz e földdel egyenlő szélességű Fertő tónak a közepéig.

– Köszönöm. – Még egyet. – Ha ön ügyvédem leend: mit fog ön tenni, hogy engem ebből a várból ki ne zavarjanak, anélkül, hogy az új birtokosnővel új szerződést írjak alá?

– Legelőször is elhúzom a repositionalis processust tizenkét esztendeig. Azután kétszer opponálok, egyszer repellálok. Ez is három esztendő. Elég lesz?

– Elég.

A gróf fejbólintással üdvözlé a fiatal jogtudóst, s azt sem kérdezte tőle, hogy kinek híják.

De hisz ez sem kérdezte azt a gróftól.

Bernát bácsi dehogy ment vissza a bárónőhöz a Névtelen Várból. Hajtatott egyenesen haza.

„Köszönje gróf uram, hogy rá nem tettem a kezemet!”

*

Hanem ez is csak Magyarországon történhetett meg egy megye főnökével (aki kormányzó ugyan, de nem rendőr), hogy arra a kérdésre: „ki lakik ebben a házban?” azt feleljék neki, hogy „ott kinn tágasabb!”