V.

Vavel Lajos csak az ebédnél találkozott ismét össze Marie-val. Odáig nem mutatta magát előtte. Azt hitte, hogy azalatt el tudja csillapítani annyira indulatait, hogy azok el ne árulják magukat arcvonásain.

Mégis remegett, mikor összejött a leánnyal. Hűtlenség tudata bántotta lelkiismeretét. Neki nem volt szabad a szívét elajándékoznia. Hogyan mondhatja ezentúl neki: „testestül lelkestül az öné vagyok!”

A leány magaviselete irányában ez órától fogva meglepően nagyot változott. Szerény, figyelmes, szófogadó iparkodott lenni. Ha ő megszólította, arca felderült; egyébként komoly, tartózkodó volt.

Sejtene tán valamit?

Meg van-e adva az az erő a magába zárkózott léleknek, hogy a más lelkének titkait ki tudja találni?

De hátha látott valamit?

Nem történhetett-e az meg, hogy a leány, attól a vágytól hajtva, hogy Lajos útját kísérje, fellopózott az obszervatóriumba, s az áruló cső tudatott vele valamit, ami kezdetet ád a vég nélküli gondolatoknak?

Vagy arra sem volt szükség? Elég egy sympathicus léleknek a sugallat, hogy többet tudjon, mint aki a szemeivel látott?

Ezentúl igyekezett Lajoshoz nyájas, előzékeny lenni; de meglátszott rajta, hogy ez öntudatos igyekezet.

Ez estén nagyon későre adott jelt csengettyűjével, hogy már lefeküdt, s az érkező Lajos széttárt könyveket talált az asztalon. A leány tanult.

Másnap a szokott délelőtti órában eljött hozzá Lajos, a sétakocsikázásra felkérni a leányt.

– Köszönöm. Nem megyek – monda Marie.

– Miért nem?

– A kocsizás nekem rosszat tesz.

– Mióta veszi ezt észre?

– Már rég ideje.

Lajos rábámult. Mi ez? Sejtené talán Marie, hogy abban a kocsiban tegnap más ült az ő helyén? Valami ösztön (büszkeség talán?) azt súgná neki, hogy az a hely el van foglalva már?

– Holnap sem fog ön velem kikocsizni?

– Ha ön megengedi, hogy itthon maradjak.

– Van önnek valami baja?

– Semmi. Csak nem szeretem a kocsirázást.

– Akkor én eladom a lovakat.

– Azt nagyon jól fogja ön tenni, ha önnek nincs szüksége rájuk. – Én majd annál többet fogok sétálni a kertemben.

– S ha majd tél lesz?

– Akkor járkálok az udvaron, s csinálok hóembert, ahogy a parasztgyerekek szoktak.

Lajos gondolkodóba esett. Ha olyan nagyon jól nem őrizte volna a leányt, hajlandó lett volna azt hinni, hogy Henry fecsegett előtte a tegnapi találkozásról az erdőben a három dragonyostiszttel; de hisz annak még azóta nem volt semmi alkalma Marie-val távolról is találkozhatni.

Hanem azért mégis az lett a vége a dolognak, hogy Lajos eladta a lovakat. Potom áron, ajándékképpen vesztegette el egy helybeli parasztgazdának, s a két elkényeztetett paripa tanult azontúl szántani.

Marie-nak pedig minden járása azontúl csak a virágoskertjére szorítkozott. Azonkívül egész nap tanult és írt.

Ha kiment a kertbe, azalatt a kertészlegényt eltávolították onnan, s annak a leány visszatértéig más dolgot adtak.

A kertészlegény fiatalember volt: a Schmidt családnak legidősebb sarjadéka, írni, olvasni tudó fiú. Vavel gróf azért szerette, hogy olyan csendes, szótalan legény volt, nem járt kocsmába.

Meg volt neki parancsolva, hogy azalatt, amíg az úrhölgy a kertben sétál, ő a park útjain és pázsitjain gereblyézze össze a lehullt faleveleket. Ott látta őt Marie mindannyiszor.

Egy késő őszi délután, amint Marie ismét visszatérőben volt a kertből, József, a kertészlegény, a Vár oldalát takaró vadgesztenyefák lehullt gyümölcsét hárítgatta össze kupacokba, s eközben a szokottnál közelebb esett ahhoz az úthoz, amelyen a leány végig szokott haladni.

Schmidtné, mint rendesen, elöl ment, s annak rendelete volt soha hátra nem tekinteni, amit az nem szegett volna meg egy világért.

Marie, amint a kertészlegény közelébe ért, egy pillanatra megállt. E pillanat alatt az jutott eszébe, hogy most őrá senki sem ügyel fel. Lajos, kiről jól tudta, hogy a vizsgáló-toronyból őt folyton kíséri tekintetével, amíg a kertben sétál, – arra a jelre, hogy ő felveti a zsebkendőjét a légbe, lejön a toronyból, kiadni az ablakon át Schmidtnének az ajtókulcsot. Ez alatt az idő alatt, amíg odáig leér, őrá éppen nem vigyázhat. Ez bizonyos.

Hirtelen elhatározta magát.

Amíg a Schmidtné hátra nem tekintve haladt előre, ő hirtelen a vadgesztenyefák felé irányzá lépteit, s sietve ment a kertészlegény felé. Ez ott dolgozott csendesen egymagában, s elbámult, mikor az úrnőt egyenesen maga felé sietni látta; akivel neki szót váltania szigorúan meg volt tiltva.

Marie tikkadt lélegzettel mondá e szókat a kertészlegénynek:

– Kérem, legyen ön olyan jó: fogja ezt a levelet…

De alig mondhatta idáig, még a levél jóformán a kertészlegény kezében sem volt, amint a kastély északi oldalán levő kis vasajtó hirtelen fölpattant, s azon előrohant Vavel gróf, dühösen, mint egy vadállat. Egyik kezével a megrettent kertészlegény karját ragadta meg, s olyat penderített rajta, hogy az az orgonabokrok közé kalimpázott, másik kezével a leány kezét fogta meg. A levél mind a kettőjök kezéből leesett a földre. Azt a gróf felkapta és a zsebébe dugá, s azzal szótlanul és hevesen elhurcolta magával a leányt.

(Az a jámbor kertészlegény élete fogytáig abban a hitben maradt, hogy őbelé egy elátkozott hercegasszony volt szerelmes, de rajtakapták a félbeszakadt szerelmi vallomásnál, s így nem lett e kész szerencséjéből semmi.)

Lajos pedig vitte magával egyenesen a leányt a tanulóterembe. Egy szót sem szólt addig hozzá. Arca sápadt volt a dühtől és ijedtségtől, hogy félelem volt ránézni.

Mikor aztán egyedül voltak a bezárt négy fal között, akkor eléje állt a leánynak, s a szemébe nézett vádterhesen.

– Ön levelet akart küldeni valakinek?…

A leány nyugodtan nézett a haragvó arcába.

– Kinek szólt e levél?

A leány szomorún mosolygott, s csendesen bókolt a szép fejével.

Vavel kivette zsebéből az elfogott levelet. Címül ez volt rá írva:

„– A szép, jó, kedves szomszédnőnek.”

– Ön Landsknechtsschild bárónőnek akart írni?

– A nevét nem ismerém, azért írtam így.

Amint a túlsó oldalára fordítá a levelet Vavel, ott meg a pecséten a leány címerét látta. Azt a címert, amit minden ember ismer.

Sietett ezt morzsalékká törni.

S aztán elolvashatta, ami belül volt írva.

„Kedves, szép, jó asszonyom!

Szeresse ön az én Lajosomat. Tegye őt boldoggá; ő nagyon jó ember. – Én nem vagyok rá nézne senki és semmi.

Marie.”

Amint elolvasta, a két öklével a fejéhez és a szívéhez csapott Lajos, s végigesett a kereveten, s elkezdett keservesen zokogni.

A leány most nem ment oda hozzá, hogy megkérlelje. Szánakozó tekintettel nézett le rá, és nagyot sóhajtott.

– Hogy ő nekem senkim és semmim! – fuldoklá a férfi.

– Senki és semmi – suttogá utána a leány csendesen.

Erre Vavel felugrott, s odament eléje: égő szemei még könnyeivel teli.

– Mit akar ön, Marie? Mit akar ön?

Ekkor a leány egész lelki erejével föléje kerülve, megragadá a férfi kezét, s szólt egész szíve teljességéből:

– Mit akarok? Azt akarom, hogy adjon ön nekem anyát! Azt akarom, hogy hozzon nekem asszonyt a házhoz, akit én szeressek, s aki engemet szeressen: asszonyt, aki nekem parancsoljon, s akinek én szót fogadjak, akinek elmondhassam, ha búsít, ha felvidít valami, s aki megdorgáljon, ha ostobaságot teszek, s akinek a kezét megcsókolhassam, ha megfenyített. Adjon ön nekem anyát; én annak engedelmes, szófogadó leánya leszek: soha meg nem szomorítom, ellene nem mondok; – akárhogy bánik velem, eltűröm tőle, s megáldom az órát, amelyen e házba belépett! Irtózom már az egyedülléttől.

– Nem vagyunk-e ketten? – szólt tompa hangon a férfi. S nem vagyok-e én is oly egyedül, mint ön?

– S azt hiszi ön, hogy ez az ön márványarca nem az én lelkemnek a terhe? Ez a vas tekintet; amivel ön a legirtóztatóbb sorsot tűri, az én legijesztőbb kísértetem. Mindennap látom ez arcot, aki eltemette magát az én elátkozott sorsom miatt elevenen; ifjan, erővel, lélekkel gazdagon; és soha egy mosolyt, soha egy örömsugárt rajta: kifosztva, megölve, megsemmisítve. És aztán tudnom kell, hogy mindennek én vagyok az oka. Hogy átok a létezésem annak az egyetlen embernek a fején, aki tudja, hogy vagyok a világon.

– Az Istenért, Marie! Ki sugall önnek ilyen gondolatokat?

– Azok az én hosszú éjszakáim! Óh, miket nem tanulok én!abban a mély sötétségben! Ha azt én önnek mind elmondanám! Csak egyet mondok el belőle. – Nemhiába kérdeztem öntől egyszer már régen, hogy milyen az a halál? Fáj-e még azután is valami, vagy vége van vele mindennek? Ha akkor tovább kérdezett volna ön, mondtam volna valamit. Önök akkor, mikor engem megmentettek a haláltól, az én nevemet odaadták Botta Zsófiának, aki helyettem elvállalta az én sorsomat. Nem tudom, mi lett belőle azután. Ha meghalt helyettem, nyugasztalja meg Isten; s ha élve maradt, magasztalja fel Isten, hogy tündököljön az én helyemen; – de adjátok hát ide nekem akkor Botta Zsófia nevét; adjátok ide az ő szolgálóköntösét, adjátok ide az Isten szabad világát, ami az övé volt: hadd legyek Botta Zsófia én, s hadd mossak ruhákat a patakban! Ha cseréltünk, cseréljünk igazán! Tudjam meg, hogy milyen az élet, vagy tudjam meg, hogy milyen a halál!

Vavel Lajos bámulva hallgatá ez indulatkitörést. A csendes, szelíd, méla leánynak ez volt az első szenvedélyes hangja. Maga sem tudta ő azt, hogy ennyire képes. Ekkor ezt mondta neki Vavel gróf:

– „Madame!” Amiket öntől hallottam ma, azokból megtudtam, hogy a kerek föld legnagyobb gyémántja az én őrizetemre van bízva. – Ezentúl kétszerte jobban fogom önt őrizni!

– Szükségtelen – felelt neki a leány büszkén. – Ha azt akarja ön biztosítani, hogy megmaradjak ebben a Névtelen Várban: csináljon belőle otthont; hozzon bele boldogságot. Ha önt boldognak fogom látni, én is az leszek.

– Oh, az én boldogságom napja is arra vár, hogy az öné virradjon. Eljön az, szentül hiszem. De a Névtelen Várban ne várjon ön reá. Tartson bolondnak az egész világ: joga van hozzá; egyedül önnek nincs. Ha élne még apám, anyám, akiket imádtam, még őket sem bocsáthatnám be ide e falak közé, hogy titkomat megtudják.

– Egy nő, aki szeret, el nem árulja azt.

– De ki szeretne engem?

– Aki önt ismeri.

– Honnan ismerne engem valaki?

– Leveleiből. Nincs-e azokban lefestve önnek a lelke? képmása? Őneki kell önt szeretnie. És önnek is kell őt szeretni! Ha én szeretem önöket mindkettőjüket, hát akkor önök hogyne szeretnék egymást?

Csodálatos észjárás!

– Én mindig erről álmodtam; tehát igaz!

Lajos átérezte, hogyha ő most tettetne és tagadna, a legméltatlanabb sértést követné el a legkristálytisztább lelken. Őszintén megmondá utolsó gondolatját.

– És ha lehető volna az, hogy engemet valaki úgy szeressen, ahogy ön arról álmodik: emberi gondolat volna-e tőlem, még egy harmadik lényt, egy napsugárnak örvendő lelket eltemetni magam mellé ide ebbe a magányba, ahol megszűnik minden érintkezés az emberekkel, az egész világgal? Mert bizony mondom, hogy ki a Névtelen Vár lakójának beállt, annak a számára ez a ház egy sírbolt, aminek az ajtaja nem nyílik meg elébb, mint a szabadító angyal trombitaszavára!

– S sokáig fog-e még e trombitaszó magára váratni?

– Hiszem, – és tudom, – hogy nem sokáig! Az idők jelenségei nem csalnak. Feltámadásunk közelít. Addig tűrjünk és várjunk.

A leány magához vonta a férfi kezét, s utánasóhajtá:

– Tűrjünk és várjunk. – De most hát adja ön vissza elfogott levelemet.

– Miért kívánja ezt?

– El akarom most tenni, s aztán elküldeni az igazi címzetére: – majd mikor az angyal trombitaszava megharsan.

– Aki angyaltársának szabadítására eljön. Isten engedjen bennünket is kiszabadulni velük együtt, szegény bűnös ördögöket.

– Amen. – És aztán adasson ön egy pohár bort annak a szegény kertésznek, akit miattam úgy megijesztett. Pedig csak én voltam a hibás.

– Ave Maria!

Hanem a levelet nem adta neki vissza.