III.

Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minőségében megérkezvén a kastélyba, ősi szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, amint a szép bárónő fogadta.

– Kedves szép Katinka húgom, ahogy a keblemre tűzött bokréta hirdeti, én leánykérőbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép, magához illő, egészen fiatal gavallér számára.

– Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hű vagyok ahhoz a fogadásomhoz, hogy leány maradok.

– Eszerint engem kikosaraz a házából?

– Sőt itt tartom szívesen látott vendégül.

– De nem maradok, mert én kézfogóra vagyok híva a Névtelen Várba Vavel grófhoz; aki ma eljegyzést tart, s pár hét múlva esküszik.

Ezalatt hamis tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy arcán.

Az úgy tett, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betűk, amiket egy inszurgens zászló számára hímez arannyal szép piros szalagra.

– Siet biz az – folytatá Bernát úr –, mert hát úgy jöhet, hogy három hét múlva meg indulni kell neki a csatába, a saját bandériumának az élén.

De már erre a szóra megszúrta az a gonosz hímzőtű a szép úrhölgy rózsás ujját.

Bernát úr hamisan nevetett.

Az úrhölgy pedig bosszús negéddel monda, s úgy tett, mintha a tű lyukát keresné a selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében:

– Ah! Mit? Majd az vezet bandériumot a csatába!

– Vezet biz a. Itt van a zsebemben az előlegezett pénz a rögtöni felszerelésre. (Azzal kivett egy csomót a hátulsó zsebéből az aranytekercsek közül.) Azt hiszi Katalin húgom, hogy ezek tán kukoricacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a markomba. Ezt nem az aerarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan, nem csörren. A grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van annak és puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.

– Hát miattam az is lehet – szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.

– S akarja-e tudni, szép Katalin húgom, a jegyesének a nevét?

– Ha nem titok.

– Előttem nem az, s odább adhatom. A bájos hölgy, akit el fog venni, báró Landsknechtsschild Katalin.

Most már felugrott hímzése mellől a bárónő, s összevont szemöldökkel tekinte a násznagyra.

– Igenis. Vavel Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel, hogy ami „egy szót” egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát kéri.

A hölgy arckifejezése elsötétült.

– Nem emlékezik ön e szóra?

– Emlékezem. – Hanem e szó és a felelet között áll egy „vékony fátyol”, ami azt elválasztja.

– Ez a fátyol mai nap lehullt.

– Ah! Ön látta a Névtelen Vár hölgyét fátyol nélkül? Szép-e?

– Több, mint szép.

– S kicsoda ő? Mi ő a grófra nézve?

– Önnek nem vetélytársa, szép Katalin húgom! Vavel grófnak se nem felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.

– Hát testvére vagy leánya?

– Az sem.

– Hát ugyan mije akkor? Csak nem szolgálója?

– Nem. Hanem úrnője.

– Úrnője?

– Olyan úrnője, mint nekem a királyném.

– Ah!

A szép hölgy szemei milyet villámlottak e szóra! – Azután odasimult Bernát úrhoz, s mély felindulását asszonyi szemérmetességgel palástolva, kérdezé:

– Hát azt hiszi ön, – hogy a gróf – szeret engem?

– Azt nem tudom. Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól: azt hiszem. S hogy ő megérdemli azt, hogy ön is szeresse őt, azt állítom. Aki megérti ezt az embert, annak azt szeretni kell. Én nem nászlakomára jöttem őhozzá, hanem felhívni őt a nemesi fölkelésben részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a hölgyet, akiről annyi monda kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni arcát a világ elől, mert aki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. – Mikor ez a férfi elmegy a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak anyát kell hagyni a háznál! – Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? – Most adjon már választ.

Válaszul a szép hölgy mind a két kezét nyújtá Bernát úrnak, amit az meg is ragadott emberül.

– Tehát igen?

– Igen. Hozzámegyek. Tiszta szívből. Igaz lelkem szerint.

– Repülhetek e válasszal vissza?

– De úgy, hogy engemet is magával viszen.

– Ön hozzá akar jönni?

– Még ma, még ez órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitől kérdenem, mit tegyek vagy ne tegyek. S neki szüksége van énrám!

– No, hát akkor kérek négy keszkenőt a négy lovamra!