V.

A kis inas, a Sánta Laci zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni, hogy az ebéd fel van szolgáltatva.

A kövér Lizettnek nem kellett soha utasítás. Ha vendég állt a házhoz, az ő gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnője előtt is ki kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó ízlésen, az egyszerű, de a tisztaságban fényűzésig menő háztartáson, s ezt nem is hallgatta el Marie előtt.

– Ez nem az én érdemem, hanem Lizetté; én nem értek semmi háztartáshoz.

– Ki az Lizett?

Marie nem tudta ezt neki megmondani. Lajosra nézett.

– Ő egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnek, akit tavaly temettem el. Ő viszi a házam gondját.

– Őt is magunkkal fogjuk vinni? – szólt, félig ajánlva, félig kérdve Katalin. – Mert hiszen – szólt Lajosra mosolyogva – ön nem fogja azt kívánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?

(Igaz, hogy ez is az ő háza volt: a vőlegény nem mondhatta, hogy a „maga” házába viszi a menyasszonyát).

Lajos zavarba jött a felelettel.

Az alispán segíteni akart rajta, s joviális tréfával szólt közbe:

– Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! Innentúl még a harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három vasárnap.

– Hiszen – szólt szemlesütve Katalin – meg lehet azt rövidíttetni – diszpenzációval.

– Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én erre most mondani! De csak nem mondom el. Könnyű volna az a diszpenzáció, ha egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik megtagadja. A gróf katolikus.

… – Hát hiszen én is az vagyok – suttogá Katalin.

– Hogy lehetne az? – kérdé Vavel Lajos elbámulva. – Hisz én önt mindig a protestáns templomba láttam járni távcsövemen át.

– De mióta a távcsövet elcsaltam öntől, s ön nem leskelődhetik többé utánam, azóta hitet változtattam.

– Mikor? És miért?

A szép hölgy habozott.

– Hát amikor „így” látott ön maga előtt – és – azért! rebegé, s a nyakára csavart bajadért hirtelen felvetette a fejére, hogy az egyúttal lángba boruló arcát is eltakarta.

Most Marie ragadta meg a legombolyodó eszme fonalát:

– Te voltál a lefátyolozott hölgy, aki egy napon elfoglaltad a helyemet a kocsiban Lajos mellett?

– Te megláttad azt?

– Igen.

(Lajos jól sejtett!)

Most azután lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, amiben ő volt legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felől.

– Hogyan? – kiálta fel Marie: énrólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange vagyok? Hogy én Lajosnak kedvese vagyok?

S ezt oly halálra nevettető gondolatnak találta, hogy elkezdett kacagni, s utoljára le kellett neki ülni a földre, ahogy kisleányok szoktak, mikor nagyon utoléri őket a jókedv.

S használt neki ez a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az arcán.

– Mondd csak tovább; mi lett belőle, kérlek! – Hát Lajost ilyen rossz embernek tartották!

(Még Lajos rossz hírén sopánkodott!)

Elmondott neki aztán Katalin mindent végtől végig. Egész odáig, hogy: „ez a hölgy az én jegyesem!”

Itt elhallgatott.

– No! És azóta már elmúlt egy ősz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint egy ősz, megint egy tél. És ti mégsem lettetek egymáséi. Miért volt ez?

Katalin nem tudott mit felelni.

– Én kitaláltam, ugye, – szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva szemével. – Ő is azt hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. – S Lajos nem mondhatta meg neki, hogy ki vagyok?

– Ad animan! – kiálta fel az alispán. – Beillenék vizsgálóbírónak, oly consequenter dedukál!

Lajos erre elővette a tárcáját, s kikeresett belőle egy összegyűrt levélkét.

Marie ráismert arra.

– Átadhatom most neki? – kérdé mosolyogva Marie-tól.

– Te megtartottad azt? Óh, add oda Lajos. – Olvasd kicsi anyám. Neked szól az. Nem tudtalak másként címezni, csak így!

Amint Katalin elolvasta ezt a kis levélkét, a két szemébe szökkent a könny; arca elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minő mélyen elgondolkozott afölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg újra el akarná azt olvasni.

– Ő ezt még tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül – monda Lajos.

– S ő azt kiragadta a kezemből – folytatá Marie – haraggal, erőszakosan, s bezárt miatta büntetésül.

– Ah, hiszen ha egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább barátom, Görömbölyi alispán („Akit az első találkozáskor ki akart ön dobni az ablakon”, – veté az közbe), akkor nem lett volna ez év az elveszett napok tárháza rám nézve.

– No hát ha önnek ez oly nagy örömhír – szólt az alispán – akkor üssük össze poharainkat a mi kedves hazánkért. Vivát! A mi szeretett királyunkért! Vivát! – A mi szeretett királynénkért. Vivát!

Vavel Lajos összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaérteté a maga kristálykelyhét az áldomásra.

– És most még egy vivát az én királynémra! – kiálta Vavel, felhevült fejjel, magasra emelve poharát. – Éljen soká és dicsőségesen, s vesszen el, aki ellensége, mind! (Hogy szikráztak a szemei vadul!)

– Az Istenért, Lajos! – sikolta fel Marie. – Nézd, Katalin rosszul lesz!

A szép hölgy arca olyan lett, mint az átlátszó viasz; szemei megtörtek, feje lehanyatlott a kerevet támlányára.

Lajos, Marie odaugrottak hozzá. „Látod, megijesztetted őt!

– Ne rettenj meg – szólt Lajos –, futó baj az: majd elmúlik.

Már ő egyszer hozta őt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában volt. Néhány perc múlva a szép hölgy ismét felnyitá szemeit s eszméletéhez tért. Erőszakolta a mosolyt még mindig halavány arcára. Összeborzongott. S újra nevetett.

Lajos vízzel kínálta.

– Ejh, nem kell víz – suttogá –, hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort kell inni. – S aztán felvette reszkető kézzel a poharát. Akire te köszöntél, én is arra köszöntök. – Az én kedves kis leánykámat, az én jó Marie-mat, éltesse Isten!

– Így szép az, így – helyeslé Marie. – A „te lányod”, a te „Marie-d”, ellenségeire lehet aztán azt mondani, hogy „vesszenek el!” azok nincsenek sehol.

… – Nincsenek! – rebegé a hölgy, s keblére ölelte az ifjabb leányt. S senki sem tudta kitalálni, hogy miért zokog.

Az alispán, ki a fiatal hölgyek múlékony változásait nem tartotta valami nagy veszedelemnek, jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a derült színezetet a társalgásnak.

– Hanem az igazán nagyon szép volt a bárónőtől, hogy amidőn a grófot eltiltá a közeledéstől, azalatt kész volt azt az áldozatot előre meghozni, hogy a hitéből kitérjen, s ezt az akadályt jó előre elhárítsa. Mármost mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az egyszeri leányról…