ELSŐ RÉSZ
Cythere dandárja¹

I.

A hó olyan sûrûn esett, hogy aki ezt a csendes utcát látta, azt hihette, hogy Szentpétervárott van; pedig ez a Rue des Ours, a St. Martin út egyik mellékutcája.

Az utca egészen üres, aminek talán csak az az oka, hogy a párizsi nem szeret a hóesésben kóborolni. Lehet, hogy még egyéb oka is van. A Rue des Ours különben sem igen járt hely, s maga a St. Martin fõút is arról van megjegyezve, hogy hét órától fél tizenkettõig tökéletesen csendes, amíg a színházból hazatérõ hintók el nem kezdenek rajta végigrobogni. Gázvilágításnak még híre sincs.

Egy pislogó olajlámpa küzd a széltõl lobogtatva a sötétséggel, egyike elõtt azoknak az ódon házaknak, amik még a régi Párizst képviselték. Az alacsony kapubejárat elõtti mély fülkében látható még annak a boldogságos szûznek a kõszobra, melyet egy katonája a Fronde-nak, abbeli dühében, hogy minden pénzét elvesztette kockán, tõrével meghasított. Természetesen szörnyû halált halt az istentelen, ahogy az a „madonne aux medaillons” öt emlékpénzén meg van örökítve. Mikor a szél arrafelé lobbantja a lámpa lángját, elõtûnik egy pillanatra az idõtõl megbarnult szobor. Mikor pedig a másik oldalra lobbantja a szél a lámpavilágot, akkor egy didergõ kisleány alakját tünteti elõ, aki reszketve húzza meg magát a kapumélyedésben. Egész alakja egy durva, veresbõl megfakult gyapot nagykendõbe burkolva, ami elég nagy arra, hogy még a lábait is betakarja.

Egyszer-egyszer a hópelyhek ködfátyolából egy durva szövésû blúzba öltözött férfi alakja merül fel: de sohasem kerül egész a lámpavilágig; hanem amint a kapu közelébe ér, megfordul, s visszamegy. Azután megint elõjön. Ugyan különös idõt választott a sétálásra.

Az órák tízet ütnek. Ilyenkor minden hazafi és becsületes honpolgár, aki a St. Martin negyedben lakik, otthon van már s olvassa a „Moniteur”-bõl azokat az erõs cikkeket, amik az angolokat oly kegyetlenül letromfolják; ha jön is egypár elkésett vándor valahonnan, azoknak a léptei nem hangzanak a friss hóban, s közeledtüket csak a kezünkben hozott kézilámpás teszi észrevehetõvé, ami nélkül tisztességes ember e század elején nem szokott kimenni, s ha a kávéházból hazatért, elõvette a zsebébõl, felnyitotta, meggyújtotta benne a viaszgyertyát, s ezáltal igazolta, hogy nem bolt-feltörõ és nem összeesküvõ.

Az egyik férfi magas, széles vállú alak, szabályos vonásain kemény zárkózottság kifejezésével. Simára borotvált állán gömbölyû gödröcske. Szemöldei igen sûrûk és egyenesek; arcába kétfelõl félhold alakúra idomított pofaszakáll vág be. Fején bozontos szõrû magas kásztor-kalap van, lábain letûrt szélû fénymázos csizmák, abban a kezében, amelyikkel a vállán keresztülvetett köpenyét felemeli, tartja egyúttal a rézlámpást, s a másik kezében egy hatalmas görcsös fütyköst csóválgat, aminõ ezen idõkben általános divat volt.

A másik férfi, aki az elsõ nyomában lépeget, alacsony, köpcös ember, fején csókaorrú kalappal. Hosszú redingot-ja alól még hosszabban kinyúlik a sarkát verõ frakk két szárnya, a kifityegõ selyemzsebkendõvel. A hátulsó férfinál meglátszik az az igyekezet, hogy az elõtte menõnek a sarkára tudjon lépni, míg az elsõ mindent elkövet, hogy azt meg ne engedje történni.

Amint a lámpavilágtól belobogtatott kapu elé ért a magasabbik polgártárs, ott, úgy látszik, mindkettõjük versenyfutása véget ért, s kezdõdtek az elõintézkedések a kapun bemenetelre. Még akkor nem voltak azok az álmatlanságra elítélt gályarabok feltalálva, akiket kapusoknak nevezünk; legfeljebb az úri palotáknál. Tisztességes ember magával hordozta a kapukulcsot, s maga nyitotta ki a kaput.

A szegletbe húzódott kisleány ekkor elkezdett szöpögni.

- Nézze csak! - szólt a magasabb férfi. - Valami kis leány.

- A bizony. Hát mit akar ön itt, kicsike? - kérdé az alacsonyabb férfi, lámpájával törekedve megvilágítani a gyermek arcát.

Az pedig most már hangos sírásba tört ki.

- A mama! Én a mamához akarok!

- Hát ki az ön mamája? - kérdé a magasabb férfi.

- Az én mamám a grófné.

- Hogy hívják? Micsoda grófné?

- Azt nem tudom.

- De hát hol lakik?

- A palotában.

- De micsoda utcában?

- Azt nem tudom.

- Igazi párizsi leány - dörmögé közbe az alacsonyabb férfi. - Azt tudja, hogy anyja grófné és palotája van; de hogy kinek hívják, s melyik utcában lakik, azt fölöslegesnek tartották neki betanítani.

- De hát hogy kerül ön ide, kis comtesse? - kérdé ismét a magasabbik.

- Hát a Diána tudja.

- Kicsoda az a Diána?

- Ki volna? A mamának a Diánája.

- Engedje csak - szólt az alacsonyabb férfi. - Én hadd kérdezem ki. Az a Diána valaki, aki önt öltözteti, nemde?

- Ellenkezõleg. Õ vetkõztetett le. Nézzék csak. Nincs rajtam egyéb, mint ez a cotillon, meg ez a csúnya nagykendõ.

S azzal széttárva a veres nagykendõt, amibe burkolva volt, megmutatta, hogy milyen könnyen van azon alul öltözve. Valóban nem volt rajta egyéb, mint az a fehér öltönydarab, amiben nem szokás az öltözõszoba küszöbén átlépni, s aminek a nevét, eddigelé ki nem nyomozható okokból, a mai világban a füzértánc számára találjuk lefoglalva.

A gyermek lehetett valami nyolc esztendõs; azon idõk divatjában a kisleányok is éppen olyan hosszú, testhez simuló szoknyákat és ingeket viseltek, mint a nagymamáik.

- Ah, szegény gyermek - szólt erre egészen elérzékenyülve az ifjabb férfi, s meglátva, hogy a kisleány vékony szattyán cipõcskéi egészen el vannak merülve a hóban, hirtelen felvette a didergõ teremtést a karjára, s beburkolva azt a nagy veres kendõbe, elkezdte nyájasan gyügyögtetni:

- Ne féljen ön semmit! Ah, hogy át van fázva!

- No de az a Diána, mért vetkõztette önt így le? - kérdezé tovább az öreg férfi. - Hogyan kezdõdött ez? Mondja csak.

- Hát a mama egy pofont adott ma reggel a Diánának.

- Aha! Tehát mégis szolgálattevõ személy az a Diána.

- Hát persze az; mi lenne más?

- No mert lehetne istenasszony is vagy vadászkutya.

- Aztán ma este a mama elment az operába, s a Diánának azt parancsolta, hogy engem meg vigyen el a gyermekbálba a márkiékhoz. Szépen felöltöztessen az új selyemruhámba, s aranyfüggõmet, karperecemet és nyakláncomat is feltegye. A Diána ahelyett elhozott ide ebbe az utcába, itt kiszállított a kocsiból, lehúzta rólam a selyemruhámat, elvette a karperecemet, nyakláncomat, függõimet, s én nem tudom miért hagyott itt a kapu alatt. Hisz itt nincs zene. Aztán hova lettek a szép ruháim?

- Az ám. Még jó, hogy azt az ócska nagykendõt rádobta önre, különben a mamának nem volna holnap kis comtesse-e - mondá az öregebb úr, s aztán társához fordult, dörmögve: - Mármost mit csináljunk mi ezzel a történettel?

- Itt az utcán csak nem hagyhatjuk ezt a szegény gyermeket. Az embertelenség volna - szólt az ifjabb.

- Pedig magunkhoz vinni is bajos.

- Ah, csak nem tartunk talán egy kis ártatlan gyermektõl, aki még az anyja nevét sem tudja.

- Azt elhiszem, hogy nem tudja, hanem ha tart az anyja két-három szeretõt, fogadom, hogy mindvalamennyinek a nevét tudja. Ismerem a párizsi gyerekeket.

- De hát mit tegyünk vele?

- Jó lenne, ha felvinnõk a Conciergerie-be.

- Azt hiszem, hogy nekünk nagyon jó a rendõrséget nem háborgatnunk, mikor alszik.

Ez a szó: „nekünk” különös hangnyomattal volt kiejtve.

- No de fel nem vihetjük a szállásunkra; hiszen tudja ön!

- Eh! Egy jó ötletem támadt. Ezt az ártatlan teremtést a gondviselés küldte most utunkba. Két jó tettet követhetünk el egyszerre.

- Topp! Ez igaz! - szólt az öreg. - Megértettem önt. Tökéletes igaza van. Engedjen elõre mennem. Amíg ön bezárja a kaput, én elõresietek, s rendbe hozok mindent. Hozza csak magával azt a szegény kis teremtést. Ne féljen semmit, kis grófnécska. Nem lesz semmi baj. Holnap majd eszébe jut önnek a mama neve vagy a mama keresteti fel; most pedig a gyermekbál helyett menni fogunk a jó tollasbálba.

- Az ám - szólt a gyermek durcásan -, pedig milyen szépen fel van sütve a hajam!

Azzal lehúzva a nagykendõt fejérõl a leggyönyörûbb gyûrûkbe szedett aranysárga hajfürtöket engedte elõomlani, aminõket csak kis comtesse-ek viseltek valaha.

Az öregebb úr tehát kinyitá a kaput, a fiatalabb hátramaradt azt bezárni, az öregebb azalatt elõresietett egy erõsen kikoptatott falépcsõn fel az emeletre; míg a fiatalabb csendesen követte, mint aki fél, hogy gyöngéd terhével el talál esni, vagy valamibe beleütõdni.

Mire a lépcsõre nyíló ajtóhoz ért a kisleánnyal az ölében, az öregúr már jött reá szemközt, s azt mondta, hogy minden rendben van.

A sötét folyosóról egy még sötétebb elõszobába léptek; onnan egy ódon faragványokkal cifrázott szárnyajtó egy boltozatos, régi szõnyegzetû szobába vezetett, melyet a karos tartóban meggyújtott két szál argandi faggyúgyertya sem bírt világossá tenni.

A kis vendégnek csak itt jutott eszébe megijedni.

- De hallják önök, nem fognak önök engemet megölni?

- Hahaha - kacagott fel az öregúr. - Ön csak nem nézi valamelyikünket a „croque mitaine”-nak, aki kisgyermekeket eszik?

- Talán önöknek is van kisleányuk?

Az öregúr meghökkent.

- Nem, kedveském: nekünk még feleségünk sincsen, hát kisleányunk sem lehet.

- A mamának sincs férje - kottyant bele sebesen a kisleány.

- Jaj, kedveském, az más dolog. - Hanem azért mi is értünk hozzá, hogyan kell egy kicsi leányt jól ellátni.

Azalatt lehúzta a kisleánynak a cipõit és átázott harisnyáit, megdörzsölgeté a lábait egy flaneldarabbal, s lefekteté az ágyba, mely felvetve állt az alkovenban, beárnyékozva nehéz, színehagyott damasztfüggönyökkel.

- Ejnye, milyen meleg ez az ágy! - mondá a kisleány -, mintha valaki most hagyta volna el.

Az öregúr zavarba jött.

- Hát hiszen megmelegítettem a serpenyõvel.

- De hol vette ön hozzá az égõ parazsat?

- Ejh, milyen kíváncsi egy kis portéka ez! - dörmögé az öregúr. - Mondja csak kedveském: szokott ön imádkozni, mielõtt elalszik?

- Nem én. Mama azt mondja, hogy erre ráérünk, majd ha megvénülünk.

- Derék, felvilágosodott asszonyság! Hanem egy findzsa tojásos puncs, úgy hiszem, nem lesz önnek a meggyõzõdései ellen. Még talán egy kis piskóta is el fog kelni, meg egy szeletke pástétom.

A véletlen vendég egészen megvigasztaltnak mutatta magát, amíg a csemegézésrõl beszéltek elõtte; a puncsot, mit a fiatalúr fõzött s a pástétomot, cukorsüteményt, mit az öregúr szedett elõ zsebeibõl, engedte jólesni. Késõbb nyûgösködött, hogy mért nem adják mind neki, ami a tányérban van? minek viszik át a puncs és csemege egy részét a másik szobába? ahogy elkényeztetett gyermekek szoktak. S hogy nem tették meg a kívánságát, elkezdett sírni; keservesen hangoztatta a „mama! óh kedves mama! egyetlen szeretett mama!” nyafogásokat. A két férfi minden módon iparkodott, hogy kibékítse. Utoljára a fiatalabb valahonnan elõkerített egy szép, nagy felöltöztetett bábut: azt vitte oda neki. Arra aztán egyszerre ketté lett vágva minden sírás: a gyermek nagy kedvteléssel kapott a játékszer után; „ah be kedves szép buba! Jaj, de aranyos bubika!” Azt azután addig gyügyögtette, ölelgette a kebléhez, addig altatta, maga mellé rakva a fejét, dúdolgatva neki a dajkadalt, míg egyszer csak szerencsésen elaludtak mind a ketten. (Azazhogy a bubiról jótállhatunk egész bizonysággal, hogy az aludt.)

- Alszik már! - suttogá az öregebb úr, összehúzva az ágyfüggönyöket, s aztán lábhegyen visszatért az ifjabb úrhoz, ki a kandallót szítá fel ezalatt, s a tüzet turkálta a vas szénvonóval.

- Ideje! - dörmögé az ifjabb. - Itt tovább nem maradhatunk. Tudja ön, mi történt a herceggel?

- Tudom: halálra ítélték. Holnap fogják kivégezni. Hát ön mit fedezett fel?

- Oroszlánnyomon rókát - szólt az ifjú kedvetlen felsóhajtással. - Az, aki annyi hiú reményt költött fel egyszerre, nem más, mint egy csaló: egy St. Leu-i szabónak a fia, Léon Maria Hervagault; az igazi dauphin, XVI. Lajos fia csakugyan meghalt, miután három esztendeig volt csizmadiainas Simon mesternél, s mint a magas kiküldött bizottság konstatálta, természetes halállal, s hogy ne is kutathasson utána a késõ ivadék, oltatlan mész közé temették el a Szent Margit kápolnában.

- No a „Monsieur”² iránt nem voltak ilyen skrupulózusok - monda az öregúr, nyugtalanul járkálva alá s fel a szobában. - Most kaptam ügynökömtõl levelet a Rhénus mellõl; azt írja, hogy a Monsieur-t Dillingenben orozva fejbe lõtték!

- Õt is! Akkor csak.....

- Csitt! Mintha az a gyermek most sem aludnék.

- Ejh, hisz mit érti az, mirõl beszélünk?

- Szeretem mégis, ha vigyázunk - szólt az öreg, abbahagyva a járkálást. - Itt most mindennek vége. Nekünk a kincsünket biztos helyre kell vinnünk. Eddig jó gondolat volt az, hogy éppen az oroszlán barlangjának a torka elõtt rejtettük el. Mindenütt keresték, csak a közelben nem. De azt nem lehet tovább kockáztatni. Önnek még az éjjel el kell vele menekülnie innen.

- Tudom. A terv napok óta kész a továbbfutásra. A legnehezebb ebbõl a házból kijutni vele. Ezt éjjel-nappal õrzik. Hanem a véletlen egy igen jó ötletet adott.

- Értem önt.

- Mi ketten ki szoktuk találni egymásnak a gondolatjait, még mikor országok választanak is el bennünket. De most a nagyobb kérdés az lesz, hogy hová rejtõzni vele. Ellenségeink keze mindenüvé elér, s ahol a szemeik meglátják, amit kerestek: ott az el van veszve. Még Anglia sem biztos menedék. A dillingeni golyó odáig is elhat.

- Ez a legnagyobb gond - szólt az ifjú. - Mert, ha olyan országba visszük a kincsünket, ahol jó rend és biztosított társadalmi élet van, ott azután rendõrség is van, s ahol rendõrség van, ott minden titoknak nyomára jönnek. Ha pedig olyan helyre visszük, ahol nem avatkozik semmi rendõrség a világ folyásába, ott meg olyan veszélyeztetett állapotok vannak, hogy nem lehet a letelepedést kockáztatni.

- Mondok önnek valamit. Én tudok egy országot Európában, ahol jó rend van és nincs semmi rendõrség, ahol tökéletes biztosság mellett senkit sem háborgat a hatóság; és ami legfõbb, egy olyan hely, ami „extra ictum” esik: lõtávolon kívül.

- No erre kíváncsi vagyok, hol lehet?

- Vegye ön elõ a térképet. Majd rávezetem erre a helyre, s azután kicsináljuk az útvonalat pontrul pontra, amerre ön akadálytalanul odafuthat.

A két férfi kiteríté a nagy európai térképet az asztalra, s azután belekönyökölve, elkezdtek azon nagy figyelemmel jegyezgetni, halk, alig érthetõ szavakat suttogva közben.

Végre megállapodtak valamiben.

- Ez nagyon jó lesz!

A tervvel nagyon meg voltak elégedve. A térképet megint összehajtogatták, s azt a fiatalabb tette zsebébe.

- Tehát még az éjjel - mondá az utóbbi.

- Ön magával fogja vinni az acélszekrénykét. Átadom a kulcsát. Abban vannak minden okiratok. Azután hat darab ingecske, amire maga az anya hímezte az ismeretes jelvényt. Azonkívül egymillió frank angol bankutalványokban. Hanem ezeket csak utolsó szükségben fogja ön felhasználni. Minden hónapban fog önnek küldeni háromezer frankot a tudvalevõ bankárház. Az önöknek a legszükségesebbekre elég lesz. Ha a helyzet kívánni fogja, használjon ön fel nagyobb összeget is. Ön tudja, hogy mi forog kockán. A saját vagyonát tartogassa meg nehezebb idõkre. Az jó helyre van elhelyezve: a kamat növelni fogja a tõkét. - Értesítve van két hívünk?

- Õk mindennap várnak rám, helyüket el nem hagyva.

- Mihelyt túl lesz ön Frankhon határán, értesítsen a tudvalevõ utakon. Addig nyugtalan leszek. Amíg ön nem tudósít, mindennap álmodni fogok önökrõl, kártyát rakok ki, abból találgatom, mi történt. Valóságos vénasszony leszek. Sajnálom, hogy nem mehetek önnel tovább; de én már nagyon meg vagyok jegyezve. Ön még új ember; nincsen beírva a fekete könyvbe. Átveheti az én eddigi szerepemet. Engem rögtön elfognának, amint megkísérteném helyembõl megmozdulni. Pedig én tapasztaltabb vagyok.

- Bízzék ügyességemben - szólt az ifjú, elõkeresve a finom aranycifrázatú acélszekrénykét.

- Abban nem kételkedem. Azonban ez a feladat nem fiatalembereknek való. Gondolja meg ön, hogy mi sors vár önre!

- Számot vetettem vele.

- Ön el lesz temetve: olyan jól, mint ahogy valaha embert eltüntettek a világról. S ami legiszonyúbb: a saját börtönének önmaga lesz az õre.

- Szigorú porkoláb leszek.

- Bohó fiú! Alig huszonhat esztendõs még! Aztán ki tudja, meddig tarthat ez az elátkozott sors?

- Óh, az iránt nem aggódom. Akik most fölül vannak, azok mind alul fognak kerülni egyszer.

- De önnek addig a maga körül húzott bûvkört elhagyni nem lesz szabad.

- Megvénülök; de meg nem halok addig.

- Az, hogy megvénül ön, még a kisebbik baj. De majd ha az, aki most csak tizenkét éves, három-négy év múlva felserdült hajadon lesz, elragadó szép és tele szívjósággal: mi történik akkor? Most is nagyon ragaszkodik önhöz: akkor meg fogja önt szeretni; lehetetlen, hogy ezt kikerülje. És önnek nem lesz szabad e szerelem viszonzásáról még csak álmodni sem. Gondolt-e már ön erre?

- Egy idegen planéta lakójának fogom magamat tekinteni.

- Nyújtsa ön a kezét. Ön nagyobb hõstettre szánja el magát, mint a fogoly lovag, ki elvágta a saját lábát, hogy hozzáláncolt fejedelme futását lehetõvé tegye.

- Szót se énrólam többet! Alszik-e a gyermek?

- „Ez” idekinn alszik; hanem „az” odabenn ébren van.

- Jerünk be hozzá, és értesítsük.

Az egyik férfi felvette a kétágú gyertyatartót, a másik becsukta a kandalló vasajtaját, s azzal mind a ketten átmentek egy mellékajtón az oldalszobába, mire az elhagyott szobában sötét lett.

„Ez” a gyermek azonban nem aludt; hanem ágyában fél kezére emelkedve, figyelmesen hallgatózott az ágyfüggönyök mögül, s a másik kezével a viaszfejû buba nyakát tartá összeszorítva, mintha azt is óvni akarná, hogy meg ne nyikkanjon.

A két férfi eltávozta után néhány pillanatig sötét lett a szobában. Csak a kulcslyukon át szûrõdött végig a sötétben egy világsugár.

A gyermek felugrott az ágyból, s odafutott az ajtóhoz, vigyázva, hogy zörejt ne keltsen, s bekémlelt a kulcslyukon.

Egyszer aztán léptek közeledtek az ajtóhoz. Mire az felnyílt, már a gyermek ismét lélekgyorsan visszasuhant az ágyba, s magára rántotta a takarót.

Az öregebb úr jött be.

Nem hozott magával gyertyát; csak az ajtót hagyta nyitva, amibõl elég világosság derengett ide által.

Éppen az alkovenhez ment, halkan, lábhegyen.

Széthúzta a függönyöket, s azt nézte, hogy alszik-e „az” ott.

Minthogy szemei nem gyõzték meg felõle a félsötétben, a fülét tartá oda a gyermek arcához.

Az csendes, hosszú lélegzetvételével nyugtatá meg afelõl, hogy alszik.

Akkor az öregúr elvett valamit a székrõl az ágy mellõl.

A leányka látta lassan felnyitott szempillái alól, hogy az a veres gyapot nagykendõ az, amelybe õ volt burkolva. Azt átviszi a másik szobába.

És azután visszahoz ugyanonnan egy szép új skót szövésû gyapjúsált, s azt teszi le az ágy melletti székre.

Hiszen a csere nem válik a meglopottnak a kárára.

Amint az öregúr másodszor is visszamegy a szobába, már nem húzza be maga után az ajtót. Hanem a mellékszobában egyszerre eloltják a gyertyákat, s arra azután egészen sötét lesz.

A sötétségben halk suttogás támad. Valami férfihang csendesen zokog. Egy másik azt mondja: „szszsz!” Arra mély csendesség lesz.

Hanem a figyelõ leánynak úgy tetszik, mintha e nagy csendben valaki végiglopóznék a szobában; oly óvakodva, hogy lépése meg ne halljék, hanem a parkett kockái mégis elárulják, egy-egy halk nyikorgással reccsenve meg a ránehezülõ lábhegy alatt.

Valaki elszökött innen.

A kapuajtó nyílik és csukódik; bármily óvatosan, mégis felhangzik az is.

Akkor azután a teljes sötétségben elkezd egy férfi hangosan, keservesen zokogni; s hallik, amint a homlokát üti a tenyerével.

Azután megint oly csend támad, mint mikor minden élõlény hallgatózik. Az utcán szóváltás támad: rövid ideig tart, s aztán csendesen tovavonul. Felváltja egy közeledõ, s megint eltávozó kocsi zörgése.

Ekkor a vegytani gyújtószer meglobban. A mellékszobában a gyertyákat meggyújtják, s kijön onnan - az öreg férfi - egyedül.

Nem sír itt senki.

Az egyedül maradt úr felhúzza ismét a kandallórul az ajtót, s újra tüzet szít benne.

És azután sajátszerû foglalatosságot talál ki magának.

Elõször mindenféle papírcsomagokat hajigál a tûzbe. Ez még hagyján. Hanem azután következnek mindenféle leányruhák. Aminõket háromévestõl tizenkét évesig való gyermekek viselnek. Azokat kiterjeszti egyenként maga elé: aztán összegöngyölve a kandallóba dobálja. Szép, drága szövetû ruhácskák kihímezve, felcsipkézve. Mit vétettek, hogy a tûzbe jutnak?

Utoljára nem marad más, csak egy pár selyemharisnyácska.

Azt megsajnálja: eldugja a keblébe.

Aztán elkezd nyugtalanul járkálni a szobában alá s fel, az ajtótól a befüggönyzött ablakig, meg vissza. Utoljára odalép a kandallóhoz, kirántja azt a selyemharisnya párt a keblébõl, felitatja vele a könnyeit, amik az arca barázdáin végigcsorognak, s aztán - azt is a tûzbe hajítja.

Aztán leveti magát a karszékbe: feje az ölébe hanyatlik, s úgy marad mozdulatlanul.