II.

A rajztanóra letelt, Marie sietett felkeresni Katalint.

Csak a véletlenen múlt, hogy Cambray-val szemközt nem találkozott. Õ a mellékajtón jött ki a kastélyból, s az a fõkapun át távozott.

Marie megtalálta Katalint a nyári pavillonban.

Megrémíté a jelenet, amit látott.

A nõ ott térdelt kincseinek romjai között.

Két arckép, egy levél, meg egy széttépett irat pilléi. Megannyi vesztett milliók.

Dúlt arca, kisírt szemei, fájdalomra nyílt ajkai hirdeték, hogy rendkívüli, amit szenved.

- Kis anyám! Mi bajod? - rebegé a leány, odasietve hozzá, hogy felemelje õt a földrõl.

- Hagyj el! Aki engem anyjának nevez, annak én gyilkosa vagyok.

Akkor aztán, hogy nem engedte magát felemeltetni a földrõl, Marie is leült oda mellé a földre, s a félelem kérdõ várakozásával tekintett a nõ könnyezõ szemeibe.

A nõ odaadta neki az egyik arcképet, a gyermekiest.

- Látod? Ilyen volt õ, mikor elhagytam.

- Kicsoda? Leányod? Te már nõ voltál, s most özvegy vagy?

- Igen.

- Annál jobb.

Akkor odanyújtá a hölgy a másik arcképet.

- És ilyen most, mikor visszakértem.

- Óh Istenem! Meghalt?

- Nem! Megöletett! Kegyetlenül, átkozott módon meggyilkoltatott, mint ahogy meg fognak gyilkolni téged, ha hozzám közel maradsz. Fuss innen!

- Istenem! Mit beszélsz? Katalin!

- Azt, hogy el kell hagynod ezt a házat rögtön. Menj át Mercatorishoz: mondd neki, hogy vigyen magával akárhová. Öltöztessen fel rongyokba, darócba, cselédnek: kormozd be az arcodat, és a kezeidet szennyezd be. S mikor lónyerítést hallasz, elbújj, s amíg el nem mennek, elõ ne jöjj.

- És te? Mit akarsz tenni te?

- Én is elhagyom ezt a házat, egyedül.

- Hát én nem mehetek veled?

- Ahova én megyek, oda te nem jöhetsz. Én a táborvonalakon keresztül lopózom, s meglehet, hogy ellenséges cirkálókkal találkozom össze.

- S miért kell azt tenned?

- Azért, hogy az okirataidat rejtõ szekrényt elvigyem Vavelnek.

- Te Lajost akarod fölkeresni a táborban?

- Igen. S azután nem tudom, mi történik velem.

- Ne rémíts meg! Te azt hiszed tán, hogy Lajos nem fog téged szeretni, ha megtudja, hogy özvegy vagy, és leányod van?

- Azért, hogy „van”, nem gyûlölne meg, de azért, hogy „volt”, igen, mert én öltem meg.

- Ne beszélj így!

- Hát nem látod, hogy halott. Nem látod ezeket a becsukott szemeket, ezt az átszellemült arcot; hát szólj annak a képnek, hogy nyissa fel az ajkait, és mondja azt, hogy nem én öltem meg õt.

- Katalin! Hátha nem igaz ez? Hátha csak ellenségeid gondolták ki ezt, hogy megkeserítsenek? Nézd: ez a két kép nem hasonlít egymáshoz. Ez, amelyik úgy mosolyog, ez lehetett a te leánykád, de ez, amelyik oly halavány, ez nem lehetett ugyanaz. Ez nem a te leányod! Aki neked ezt mondta, átkozottul hazudott.

Katalin arcán egy pillanatra valami örömsugár derengett végig. Elmúlt az azonnal. Szomorún sóhajta fel:

- Aki ezt mondta nekem, az nem hazudik.

- De hazudik. Állítsd velem szembe! És én az arcába fogom neki mondani, hogy hazudik.

...A nõ nem tarthatta vissza magát:

- Aki ezt mondta nekem, az Cambray...

- Cambray? - szólt elbámulva Marie. - Cambray itt van? Az én megszabadítóm, oltalmazóm, második atyám! Miért jön õ ide?

- Azért, hogy újra megszabadítson, és megoltalmazzon téged.

- S hol van õ?

- Amiért jött, már bevégezte. - Engemet porba sújtott, tégedet megmentett, s azzal továbbment...

- Az lehetetlen! Hogy õ, ha ott van, ahol én vagyok, egy szót ne akarjon szólni hozzám. E percben lehetett csak itt. Én sietek utána.

- Megállj! - kiálta rá a nõ, s megragadta a kezét a távozni akarónak. - Neked nem szabad õt felkeresned.

- Miért nem?

- Cambray kívánta - nem! parancsolta azt nekem, hogy õhozzá ne bocsássalak.

- Nem értelek.

- Hát érts meg. E képet s ezt a levelet itt Cambray hozta nekem Párizsból; a levelet leányom írta még, a képet õróla festették le már. Ott halt meg a legrettenetesebb ragály kórházában, a betegeket ápolva mint egy hõsnõ, mint egy szent. Jól járt! Az égbe jutott. Ha sírok, nem õtet siratom, csak magamat. - És Cambray, a te védelmezõd s az én bosszúállóm, nemcsak a levelét és az arcképét hozta el magával, hanem a halálának spóráit is. Õ is megkapta e ragályt. De a nemes ember még haldokolva is nemes ember! Azt mondá: nem akarom, hogy én ültessem be az új halálvészt ez ország földébe, mely angyalomnak menedéket adott; nem akarom, hogy védszentemet is magammal vigyem! Elzárkózom meghalni, mint a nemes vad.

- Óh drága Cambray! Ez a te képed! - szólt Marie. - S hová lett õ?

- Elment a Névtelen Várba. Ott most csend van és üresség. Lizett ápolni fogja õt. Az ilyen erõs agg nõk nem félnek a ragálytól. Õ jól gondját fogja viselni.

- Lizett! Aki pedig saját férjét is irtózott megnézni haldoklásában, azt pedig mennyire szerette! Aki minden beteget ragályosnak hisz, aki fél benyitni egy szoba ajtaját, ahol valaki betegen fekszik, - s ennek a gondjára legyen bízva Cambray? Az nem lehet!

- Hát mit akarsz? Küldök hozzá más ápolónõt.

- Mit akarok? Hogy én mit akarok, mikor azt mondják, hogy Cambray itt fekszik betegen a szomszéd házban, hogy én akkor mit akarok? Senki az egész világon nem tartozik õt szeretni, egyedül én. - Ugye õ nem kérdezte, mikor engem ápolása alá vett, hogy minõ bajban szenvedek? Pedig az volt ám a ragály! Aki hozzám ért, kockáztatta, hogy másnap elveszti a fejét, s nem volt orvosság, mely kigyógyítsa belõle. És õ évekig ápolt, rejtegetett engem. Atyám helyett atyám volt. Miattam elfogták, elevenen eltemették. S most, mikor õ kriptájából kitört, hogy végleheletével utánam vonszolja magát, hogy még az utolsó szavával is engem védelmezzen, én hagyjam õt az útfélen elveszni, s még csak a kezemet se tegyem a feje alá, hogy fölemeljem a földrõl? - Én oda fogok hozzá menni: - igen, Katalin. - Amihez az egyik leányodnak volt bátorsága, lesz a másiknak is...

- Marie! Gondolj Lajosra! Azt akarod-e, hogy õ kétségbeessék?

- Katalin. Hát nem Isten vigyáz-e ránk? Az õ ítéletének napja ez. Lajos és az õ hívei kihúzták a kardot, azzal a jelkiáltással, hogy „éljen az õ választottjuk!” Ha Isten helyesli azt, amit õk akarnak, úgy én a dögvész Bethesdáin keresztül is sértetlenül járok végig. Ha pedig nem helyesli, hogy amit õ elhatározott, a jövendõt, halandó kezek másfelé fordítsák, ha nem akarja, hogy miattam folyjon nemzetek vére: akkor egy vékony pókfonallal, aminõ az õszi légben szállong, amirõl senki sem tudja, honnan jön, és hová megy, - elvisz magához innen a földrõl. Kimondtam. Megteszem. - Franciaországnak nem vagyok uralkodónéja; de magamnak az vagyok!

Katalin még egy kétségbeesett fogáshoz folyamodott, hogy a leányt visszatartsa.

- Marie! Azért akarsz-e Cambray-hoz menni, hogy megtudd tõle: ki vagyok én? Hogy meghallhasd az õ szájából, hogy én vagyok az az átkozott fenevad, akit kiküldtek, megvesztegetve ocsmány vérdíjjal, azért, hogy téged elveszítsen, eláruljon, ellenségeid kezébe adjon? Hallani akarod-e az én gyalázatomat egész teljességében?

E szavakra a leány odalépett hozzá, és kezét nyújtá neki, és aztán nemes szelíden szólt:

- És ha õ így szólna tefelõled, én azt mondanám neki, hogy te pedig nem veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem gyûlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, ahogy én szeretlek téged.

S meg akarta csókolni Katalint.

De a hölgy elvonta tõle arcát, s visszatartá õt a kezével.

Aztán fölvette a földre hullott levelet, s odaadta azt Marie-nak:

- Olvasd el ezt, s ismerj meg egészen.

Amíg a leány azt a levelet olvasta, a hölgy eltakarta két karjával arcát.

Marie elvonta a szégyenpírban égõ arcról a rejtegetõ kezet, s azt mondá a nõnek:

- Erre a levélre választ kell küldeni... Ha van valaki, aki útra készül oda, ahol õ lakik már, attól hadd izenjem meg: „Kis testvér! Köszöntet általam jó anyád: azt a szép fényes ruhát, amit küldtél neki, felvette, és viseli; abban gyászol. Helyetted engem fog szeretni, helyetted én szeretem õt. Áldj meg minket, s légy idvezült!” Nem akarod-e, hogy én ezt Cambray-tól megizenjem Amélie-dnak?

- Eredj hát! - sikolta a nõ, s végigesett arcra a padlaton.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Marie sietett a Névtelen Várba.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -