III.

Katalin pedig összeszedte a drágaságait, és lopva, hogy senki észre ne vegye, felment a kastélyába. Ott kivette a falszekrénybõl az acélládikát, azt nagykendõjébe burkolta, s senkinek se szólva cselédei közül, a hátulsó lépcsõn át leosont a parkba, azon keresztül a majorlakba: a majorosnénak volt egy fiatal leánya, annak az öltönyeit felvette magára; a fejét bekötötte tarka kendõvel, egészen parasztnõvé alakult át. Egy kis mátkához illõ tréfát akar csapni: azt hitette el. A majorosnét már egyszer elküldé a táborba Lajoshoz, mindenféle elemózsiával; most maga akarja õt meglepni vele. Felnyergeltette azt az öszvért, amelyen a majorosné szokott bejárni a városba; elöl a nyeregkápán a kettõs általvetõ kas. Az egyik kasba tette az acélszekrényt, a másikba a négycsövû „buona notte”-t.

Hatalmas velencei pisztoly volt, négy sárkánnyal, négy ravasszal; és a hölgynek most éppen olyan kedve volt, hogy azzal fel merjen akárkit köszönteni. A két arckép és a levél oda volt rejtve a keblébe. A két kast azután megtölté mindenféle eleséggel, kenyérrel, sajttal, szalonnával, pogácsával, mintha vásárra vinné; kis csobolyó pálinkáról sem feledkezett meg. Így készülnek fel a markotányosnék.

Aztán felült a nyeregbe, parasztasszonyok módjára, s megindult egyesegyedül a kapuvári úton. Aki találkozott vele, mondta magában: de csinos kis menyecske!

A nap még jó magasan állt, s a holdvilágra is lehetett számítani fél éjszakán át.

*

Vavel Lajosnak nem az volt az egyedüli csapás, amit a szívére kapott. Egyszerre kellett megtudnia azt is, hogy fellengõ tervei mind sorba meghiúsulnak.

A német patrióták felkelése Napóleon ellen kudarcot vallott. A katona gép. Ha azt mondják, hogy menjen a saját népét ölni, megy. Ha azt mondják neki, hogy forduljon meg, a hazáját védelmezni: azt nem érti meg. Aki pedig megérti, az meg nem katona. Aki tud harcolni, az nem lelkesül; aki pedig lelkesül, az nem tud harcolni. A szabadságbajnokokat mindenütt leverik - a saját honfitársaik. Napóleon nagy armadájának felét a rhénusi szövetség hadai képezik. Tizenhat ezred lovas bajor tapossa simára elõttük a csatamezõt.

Annak a nagy mozgalomnak, ami magában a francia népben megindult, se híre, se hamva. Mintha egy század múlt volna el azóta, hogy az éhenhaló francia közvitéz az eylaui bivouac-tüzénél azt mondta a sült csicsókájába markoló Napóleonnak: „Ha császár vagy, egyél fácányt, s ne lopd el az én sült csicsókámat!” A katona ismét imádja az õ bálványát.

Az a múlt éjszakák egyikén látott égvillogás csakugyan földi zivatart jelentett. Az asperni ütközet utóvillogása volt az.

Az ütközet után harmadnapra betoppant Mátyás mester Vavel sátorába.

Az ezermesternek még a háborúban is lehetett hasznát venni, nem ugyan a verekedésnél, mert azt inkább csak nézni szerette; hanem mint kém, megbecsülhetetlen volt.

- Mindent láttam, mindent elvégeztem. Láttam a légballont, amiben egy inzsenér ezredes felemelkedett, az osztrákok táborát körös-körül megszemlélni. Olyan magasra szállt fel, mint egy sárkány, kötélen tartották s onnan eregetett le tudósításokat az osztrákok mozdulatairól. Olyat én is tudnék csinálni. Láttam a congreve-rakétát, ami ahová leesik, mindent keresztüléget. Ezt én régen feltaláltam már, de nem akarják befogadni. Láttam a kétszáznegyven öl hosszúságú hidat, amit egy darabban szállítanak odább, s a Dunának az egyik partjától a másikig átér. Azután azt is láttam, hogy törték össze azt a hidat a mieink tüzes hajói, hogy Napóleon seregének egyharmada a Dunán innen rekedt, s nem mehetett a másik kétharmadnak segítségére. És aztán láttam a félistent futni a fehér paripáján, s egy csónakon érkezni meg az innensõ partra. Halavány volt, és reszketett.

- S hogyan látta Mátyás mester mindezeket?

- El hagytam magamat fogatni, s akkor aztán a többi foglyokkal együtt odahajtottak bennünket sáncot ásni; olyan földtúrásokat csináltunk, mint egy vár.

- S tudta ön valahogy szerét tenni, hogy levelemet átadja?

- Nagyon könnyen. A philadelphusokat meg lehet ismerni arról, hogy a fülgombjukban ezüst lencsét viselnek. Amint egynek megmondtam a jelszót, õ visszamondta a magáét; arra elõvettem a levelet, átadtam neki, s õ menten elhozta rá a választ.

- S hogy tudta ön elrejteni a levelemet és a választ?

- Nagyon könnyen. Összecsavargattam a vékony papirost, belehúztam a pipaszáramba. Az ellenség a pipát csak nem veszi el még a fogolytól sem.

- S hogyan tudott ön visszamenekülni?

- Nagyon könnyen. Estefelé, mikor már a válasz a kezemben volt, azt mondtam a pajtásoknak: engemet most temessetek el ide. Aztán lefeküdtem a sánc fenekére, s annyi földet hányattam magamra, hogy egészen el voltam takarva. Hogy meg ne fulladjak, egy nádszálat tartottam a számban, azon keresztül lélegzettem. Senki se keresett, hogy hova lettem. Éjféltájon aztán kibújtam a föld alul, kimásztam a sáncból; aztán tudok én négykézláb is szaladni. Ha elõõrsre akadtam, aki rám kiáltott: „Qui vive?” elkezdtem ugatni, úgy tudok én ahhoz, mint egy igazi kuvasz, aztán nem bántott, s íme itt vagyok.

- Derék ember! - mondá Lajos. - Még a kémkedésnek is megvan a maga heroizmusa!

Aztán hozzálátott, hogy a kapott választ kibetûzze.

Ez még jobban leverte kedélyét.

Oudet ezredes, a philadelphok titkos fõnöke a francia hadseregnél, szívesen megköszönte Vavelnek azt az ajánlatot, hogy Bonaparte megbuktatására közre fog mûködni; hanem azt is tudatta vele, hogy õk a köztársaságot akarják helyreállítani.

Hát akkor az õ ábrándképébõl mi lesz?

Azok, akikre számított, Napóleonnal együtt a trónt is össze akarják törni. Marie így is, úgy is számûzöttje marad hazájának. S a francia nemzetnek nem adja vissza az álmodott béke korszakát se a császárság, se a forradalom. A béke angyaláról - az õ angyaláról - egyik sem akar tudni.

Szívós jellem kell hozzá, hogy ily keserû csalódások után is el ne veszítse erélyét. A philadelphok azt gondolták, hogy csak hadd segítsenek Vavel hívei a császárságot megbuktatni, akkor õk helyreállítják a köztársaságot; Vavel hívei meg arra gondoltak, hogy csak hadd ássák alá a philadelphok a császári trónt, majd helyébe emelik õk annak a régi királyi széket; a császárság hívei pedig tudták jól, hogy mind a ketten mit gondoltak. S már öntve voltak a golyók, amik a legelsõ gyõzelmes ütközet hevében a philadelphok vezéreit saját katonáik sorából le fogják teríteni, s már készen állt a zárt hintó, mely Vavel Máriáját elvigye - jó helyre.

Az asperni ütközetbõl mégis maradt meg számára annyi vigasztalás, hogy Napóleon nem legyõzhetetlen.

Igaz, hogy az óriás tréfás szavaként az asperni ütközetben azért kellett meghátrálnia, mert egy hatalmas új hadviselõ fél támadta meg hátulról, a „General Donau!”, hanem azért azt is el kellett ismernie, hogy úgy még nem verekedett vele ellenfél, mint a Duna rónáján, s oly zavarban még nem látta hadseregét, mint mikor a nagy Lobau szigeten minden fegyvernem, lovas, gyalog, ágyú, poggyászszekér egymás hegyén-hátán volt összecsomaszolva, s egész néptömege (nem sereg többé) fogva érezhette magát a hirtelen megáradt Duna közepén, amíg a testõr matrózezred meg nem érkezett, s a Duna jobb ágán elrontott hidat újra össze nem tákolta; egész vízi csatát folytatva az ellenséges tûzhajók, dereglyék, dunai malmok flottillájával.

Aspernnél már két inszurgens lovasezred is volt a tûzben, a nyitrai és a primatialis lovasság, s mind a kettõ kiállta becsülettel a tûzkeresztséget. Francia vérteseket rohantak meg - fokossal és nyereg nélkül. Ez reményt ad, hogy másutt is jól fognak verekedni. Csak a tábori szolgálatot nehéz még velük megszokatni. Veszteg maradni az elõõrsön, szótlanul, mozdulatlanul, sárban-vízben megállni, zivatar elõl bundába nem takarózni, étlen-szomjan naphosszat vesztegelni: ez az, amit nem akar bevenni a magyar nemesnek a nyaka.

Emiatt Vavel Lajosnak egész éjjel résen kellett lenni. Minden órában kijött a sátorából, lovára vetette magát, sorba járta az elõõrsöket, s kikérdezte az õrjáratot a teljesített vizsgálat felõl.

Lovas cirkálói ezalatt óra járásnyira elportyáztak, s hírül hozták, hogy ellenség még sehol sem mutatkozik.

Éjfél után járt az idõ; a Göncöl szekere rúdjával lefelé állt az égen. Vavel Lajos az õrtûzhöz visszatérve, azt mondá a szolgálattevõ fõhadnagynak, hogy menjen a sátorába, s aludjék egyet. Õ azalatt maga fogja végezni a szolgálatot. Nála úgyis ez a rendes felkelési idõ.

S azzal a kantárszárat a lova nyakára dobva, míg a paripa legelészni kezdett a buja fûben, õ leakasztá válláról a karabélyt, s folytatta az õrködést.

Az éjszaka csendes volt, a múlt esti futó zápor után tavaszi fûillattal volt tele a lég. Egy-egy csillag futott alá az égrõl.

Vavel Lajos olvasta egymás után a két levelet, ami keblébe volt rejtve. Nem kellett neki azokat elõvenni, könyv nélkül tudta mind a kettõt, mintha elõtte állnának kitárva. Egyik a menyasszonya szerelmes levele; másik az ellenség júdás-izenete. Egyszer a menyasszonyét olvasta el elébb, utána az ármányszövõét; máskor pedig megfordítva. Hogyan esik a keserû az édesre, s az édes a keserûre? Azt is megkísérté, hogyha egymás mellé tenné mind a kettõt, s által s kiolvasná a sorokat, milyen furcsa bohóság jönne ki belõle? A csendes éjben már messzirõl lehetett hallani egy öszvér csengettyûjét, mely egyre közelebb jött, s amint az elõõrsök mellett elhaladt, azok „Ki vagy? megállj!” helyett „Adjon Isten jó reggelt!”-tel fogadták a közeledõt.

„Aha!” - mondá magában Lajos. - „Az én szép menyasszonyom küldi nekem megint a drága sok minden körömfaladékot. Milyen nagyon gondol õ rám!”

Az öszvér csengettyûje egyre közelebb hangzott. Az õrtûz világánál már messzirõl látta Vavel Lajos kivirulni a majoroslány ismeretes bécsi piros fejkendõjét. A nyerges öszvér egyenesen õfeléje tartott.

Mikor közel ért már, akkor a lovagló nõ megállítá az öszvérét, lehibbant a nyeregbõl, s aztán az egyik nyeregkasból hevenyén kihányva mindent a földre, ami legfelül volt: a drága ennivaló csemegéket, - sietett a legalul tett tárgyat kiemelni annak a fenekérõl; s aztán futott Vavel felé.

Ah, ezek a földet alig érõ léptek oly ismerõsek voltak Lajos elõtt.

- Én vagyok! Én vagyok! - rebegé már messzirõl a hölgy, hogy a hangjáról elébb megismerjék, mint az arcát látnák.

Lajos szíve nagyot dobbant. - Jobb kezének hüvelykujja a fegyver sárkányán nyugodott, mutatóujja a ravaszán.

- Kicsoda? - dörgé kemény, szigorú hangon. - „Katalin”-e, vagy „Thémire?”

- Katalin! Katalin! - Hát ki volnék? - Katalin vagyok - rebegé a hölgy, odafutva hozzá fenyegetõ tekintete dacára.

- Miért jött ide?

- Futnom kellett hozzád. Nézd, magammal hoztam az acélszekrényt.

- Hát Marie hova lett?

- Jó helyen van. A márki mellett.

- A márki mellett! - hördült fel rémülten Vavel, s fegyvere csõszáját a hölgy keblének irányzá.

Az pedig arcának legcsábítóbb mosolyával közeledett egész a fegyver végéig, hogy az a keblét érinté már, s csak akkor súgta meg:

- Igen. Marquis D’Avoncourt mellett.

- Mit? D’Avoncourt: Cambray itt van! - kiálta magánkívül Lajos, eldobva kezébõl az öldöklõ fegyvert.

- Igen. Cambray itt van. S most õ vigyáz Marie-ra. Lehet, hogy meg fogja ölni; de elvenni magától nem engedi.

- Van Isten az égben! - sóhajta fel Lajos. - Óh, Katalin, mennyit szenvedtem én - Thémire miatt.

- Pedig önnek csak Katalinját ölték meg; de Thémire-nek megölték a leányát: egyetlenét. De Thémire azért mégis nem sír, nem panaszol, azt mondja: „Nem vagyok!” - „Meghaltam.”

- Föl ne támadjon soha!

- Köszönöm. - Rövid halotti beszéd volt. - Beszéljünk másról. - Vegye ön magához a szekrényke féltõ titkait. Veszedelem jár együtt velük. Nekem a teher nehéz.

- Nem nyithatom azt fel: nincs nálam a kulcsa.

- Hisz a gyûrûjében viseli.

- A gyûrû nincs nálam.

- Hát hová tette?

- Odaadtam az ország leghírhedettebb rablójának, hogy törjön be éjjel Marie szobájába, mutassa neki ezt a gyûrût, s tudassa vele akaratomat, hogy kövesse õt, ahová az vezetni fogja. A gyûrûm Sátán Lacinál van.

A hölgy eltakarta kezével szemeit, s lehajtá fejét.

- Ezt megérdemeltem.

Vavel Lajos végigtörülte arcát a kezével.

- Álom volt minden! - Az álmodó bolondsága, ha lehetlent álmodott. Csillagvizsgáló létemre tudhattam volna annyit, hogy vannak csillagképletek, amik sohasem szállnak le a láthatárra: azok közé tartozik a korona. Mire valók ezek a rongyok? Kinek akarnak még szolgálni? Annak is szenvedést okoznak, aki õrzi, annak is, aki üldözi. - Felnyitni nem tudom e szekrényt; de megsemmisíteni a tartalmát igen. Kérem önt, tegye ön e szekrényt a tûz közepébe.

A hölgy tétovázás nélkül engedelmeskedett.

Az ércláda a lobogó zsarátnok közepén elkezdett izzani, veres lett, majd rózsaszínû, kulcslyukán keresztül süvöltve, sikoltva fújt elõ egy vékony füstsugár, jajkiáltó lánggá lobbanva a szabadban. - Ott ég el a hat ingecske - dörmögé Vavel -, és az okiratok, - a bizonyítványok, - az arcképek, - és egy csomó hitvány pénz. Mától fogva megtanulok szegény ember lenni.

- Én már megtanultam - monda a hölgy. - Látja ön ez öltönyt rajtam? Nincs egyebem. S ezt is kölcsön kértem.

- Így szeretem! - kiálta Vavel, s önkénytelenül kezét nyújtá a hölgy felé.

- Tehát kezét nyújtja ön mégis? Tehát elhiszi, hogy Katalin vagyok? Hogy senki más nem vagyok, csak Katalin.

- Hogy hitem tökéletes legyen: egy kérdésemre adjon ön választ. Egy ember, aki magát marquis de Fervlans-nak nevezi, más nevén Barthelmy Léon: itt, e vidéken valahol vár önre, hogy ön egy régi tartozását lefizesse neki. Ha ön az nekem, aki volt, s ha én az vagyok önnek, aki voltam: akkor a fizetés az én dolgom. Mondja meg ön, hol találom meg de Fervlans-t?

A hölgy arca ragyogott a tûztõl: büszke haraggal emelte fel arcát.

- Én magam fogom önt oda elvezetni! Közel találjuk.

- Akkor add kezedet. Te Katalin vagy. Az én Katalinom!!

S forrón megszorítá a hölgy kezét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vavel Lajos ébredõt trombitáltatott, talpra kelõ csapatjából kiválasztott száz jó lovast; Katalin azt mondta neki, hogy kétszázat vigyen magával. „Én magam száz leszek!” - felelt neki kevélyen; a helyben maradó csapatot kapitányára bízta, s õ a kiválasztottakkal megindult a Hanság felé, még mielõtt feljött volna a nap. Katalin, a parasztruhában, ott ügetett mellette az öszvéren, amirõl levették a csengõt.