II.

Csak ketten laknak már a Névtelen Várban: a komoly Lizett és egy mogorva gyermek, Sátán Laci fia.

Marie csengetésére kinyitották az ajtót, a kis Lackó volt ott.

- Itt van az idegen úr? - kérdé tõle a lány.

- Nem tudom; Lizetthez ment be.

- Hát bocsáss be Lizetthez.

- Tessék. De engem megver.

Már a folyosón érzett az a rettenetes betegszobai és sekrestyebeli illat, ami a kámfor-, tömjén- és fenyõmag-füstölésbõl keveredett össze, s mikor a konyhaajtón zörgetett a kis Lackó, a félig kinyitott ajtón legelébb is egy vas szénlapátot toltak eléje, tele parázzsal; majd lepörkölték vele az üstökét, a parázson pattogott a ráhintett köménymag, s az ajtó mögül egy mérges hang rivallt elõ:

- Mit akarsz megint? Mit kísértesz engem, lidérc?

- Kérem, Lizett - szabódott a fiú-, az úrnõnk van itt a kastélyból.

Erre a szóra meg éppen becsapta a konyhaajtót Lizett, s csak az ajtó közepén levõ négyszögû ablakocskán jelent meg az ábrázatjával, aminek a gömbölyûségébõl a szûk keret csak egy kockányit engedett kilátszani. Csak az a négyszegletû ábrázatparcella beszélt Marie-val. S milyen durván beszélt!

- Mit akar ön itt? Elment öntõl az Isten kegyelme? Hogy ide jön a dögvész palotájába? Ön kellett ide még nekem! Fusson innen rögtön! - Nem jó a cifra palotában, ugye? Tudtam! A kártya megmondta régen! - Hát nincs elég parasztgunyhó, ahova el lehet bújni? - Menjen a Schmidtékhez! - Azok talán még nem árulók. - De hát miért ne volnának azok? A sánta koldus, a nyomorékok, akik a kenyerünket ették, maga a pap is, mért ne lehetne áruló? - Menjen ön a vadászlakba; az üres most. - Keressen egy odvas fát, egy barlangot, rejtõzzék el abban, mint Genovéva. - Itt nem maradhat ön!

- Én pedig itt fogok maradni, Lizett. Hol van Cambray?

- Mit tudom én? - Hol van Cambray? - Szép kérdés! Mintha a gyermek azt kérdezné, hogy hol áll a patkányméreg? - Még az kellene, hogy Cambray-val érintkezzék! - Nincs sehol! - Lefeküdt. - Nem lehet hozzá menni.

- Én fel fogom õt keresni.

- No hát csak keresse. - De azt ugyan megmondom, hogy nem fogja feltalálni. - Keresheti azt! - Cambray nemes ember volt! Cambray okos ember volt. - Nemes ember és okos ember. Elõre látta õ, hogy a „mon petit garçon”, ha megtudja, hogy õ itt van, senki által le nem hagyja magát beszéltetni, utána jön: de olyan nemes volt, hogy meg tudta akadályozni, hogy õvele találkozzék. - Azt hiába keresi.

- Jól van, Lizett - szólt Marie, s aztán a kisfiúhoz fordult - jer velem Lackó, keressük õt.

Az önzõ Lizett egy darabig nézett utána, odanyomva az arcát a négyszegletû ablakocskába, - aztán, mikor a folyosó végén járt Marie, utánakiáltott:

- Mon petit garçon! Jöjjön vissza. - Jöjjön vissza egy szóra!

Marie visszatért hozzá.

- Ha csakugyan nem hagyja ön kiverni a fejébõl, hogy az öreget felkeresse: akkor kérem, vigye magával ezt az üveget. - Igazi jó gyöngyvirág-ecet van benne; mossa meg vele most is, - meg ha beszélt vele, ismét az arcát és a kezeit jól; ez hatalmas szer; elpusztítja a pestist.

Egy hosszú üveget nyújtott ki az ablakon Marie-nak.

- Köszönöm, jó Lizett - szólt a lány mosolyogva. - Csak tartsa ön meg azt a drága jó szert: önnek szüksége van rá. Én nem ismerek semmi veszedelmet.

S azzal útjára ment.

- Mindig ilyen volt! - dörmögé magában a kövér Lizett, s aztán, hogy Marie eltûnt elõle, kidugta a parázsos serpenyõt a négyszögû ajtónyíláson, s nagy füstöt csinált vele köménymagból a folyosón, aztán bezárta a négyszögû ablakot az ajtón vastáblával, s visszament a konyhába, ahol láthatatlan perlekedõ társak vártak reá egész seregszámra - veszekedni.

Marie pedig elindult a kis Lackóval végigjárni az üres várat.

Minõ változáson ment az keresztül!

A lépcsõszõnyegek összetaposva sáros lábnyomokkal, a fénymázas falakba nagyfejû vasszegek verve, amikre az önkénytesek tarisznyáikat aggatták; a parketten halomra gyûlt szemét, szalmaalmok, élelmezési ízékek maradványa; a nagy díszteremben sorba állított tábori ágyak. A szép fehér ajtók telefirkálva emberi torzalakokkal, amik alá csúfondáros tréfák voltak írva. Maga Lajos szobája a legnagyobb rendetlenségben; beterítve széttépett papírrongyokkal, telefecskendve tintával, befertõztetve pipából kivert dohány maradványával. Marie nem ismert rá a hajdani csendes menedékre.

Minden szobába beszólt csengõ, szelíd hangával: „Cambray! Atyám! Itt vagy?” - Sehonnan sem jött rá válasz.

Eszébe jutott valami.

Ha az egész várlakot feláldozta is Lajos szabadcsapatjának; de egy szobát bizonyosan nem engedett idegen lábnyomoktól megszentségteleníteni: az õ leányszobáját.

Odasietett.

Annak is nyitva volt az ajtaja; de az elsõ pillantásra megtudhatá, hogy az el volt zárva eddig a látogatók elõl; a szõnyegek tiszták, az egész szobán még mindig az a szûzi illat hatol át, ami a hajadoni szentélyben otthonos, s bár a bútorokból mindazt áthordták is, ami Marie-é volt: de itt hagyták a bõrkerevetet, amin Lajos szokott alunni. - Kétségtelen, hogy Lizett ebbe az egyetlen lakályos szobába helyezte el drága vendégüket.

A bõrkerevet azonban üres volt: azon nem feküdt Cambray.

Azután szétnézett a szobában Marie, s szemébe tûnt, hogy az egykori ágyfülkéjét elzáró acélgörgöny le van eresztve.

Ott kell Cambray-nak lenni!

Ott volt.

Marie odasietett. Az ércgörgönyön belül világosság volt; olajmécses égett. Be lehetett látni a hézagokon keresztül.

A nemes lovag ott feküdt a puszta földön, nyoszolya nélkül, egy pokrócon, fejét két hátratett kezére nyugtatva. Szemei merevek voltak; de annál rémesebb volt a szokatlan láng, mely belõlük sugárzott, s száraz ajkai ki voltak nyitva, s beszélni látszottak a mindenséggel - a semmiséggel.

- Cambray! Atyám! - kiálta Marie a rácson keresztül.

- Ki az? Marie! - kiálta fel a lázbeteg, s nehéz vonaglással fel akart emelkedni, s ismét visszaesett, de kezét rémülten tartá maga elé, mintha el akarná õt magától taszítani.

- Cambray! Bocsáss be! Én vagyok. A te Máriád! Hogy fekszel itten? Egyedül: be sem takarva! Nincs, aki gyógyszert adjon. Egy ital vizet sem égõ ajkadnak. Óh, eressz magadhoz! Ott nem messze tõled van egy gomb a padlaton. Csak egy ujjaddal kell megnyomnod, s a görgöny felemelkedik.

A kór elkezdett nevetni. Csak az arca mutatta, hogy nevet, hang nem kísérte azt. Azon nevetett ugye, hogy milyen ravaszul ki tudta játszani az õ kedvencét, az õ imádott bálványkáját, hogy mikor az ide tör hozzá, meg ne tudja az õ dögvészes fekhelyét közelíteni. Ezen a sikerült furfangon nevetett bizonnyal.

Erre aztán Marie is gondolt ki valami ellenfurfangot. („Várj csak! Ha te engem ki akarsz játszani, majd én is kijátszalak téged!”)

Fennhangon elkezdett zsémbelni.

- No lásd, Cambray, én mármost haragszom rád; ha te engem oda sem bocsátasz magadhoz, akkor én itt hagylak, s feléd sem jövök többet. Elmegyek innen. Jó éjszakát! Ha valamire szükséged lesz, itt fog lenni a kis Lackó; a gombmegnyomással csengethetsz neki, majd õ kiszolgál. Én nem õrizlek itt egész éjjel. Tudod? Hiszen ágy sincs itt, ahová lefekhetném. Jó éjszakát, Cambray!

E szavakra a kór megszûnt nevetni, s álmatag gyönyörrel tekinte a kedves csengõ hang kútforrása felé, s kezével bágyadtan üdvözlé õt kétszer-háromszor. Aztán csendesen lefeküdt, két kezét imára kulcsolva mellén.

Marie pedig azt tette, hogy a kis Lackónak suttogva utasításokat adott.

- Eredj, zárd be jól az ajtót a keresztvassal. Én itt maradok. Aztán jöjj vissza, hozz magaddal gyertyát és gyújtószert; azt tedd ide a kerevet mellé. Künn a folyosón gyújtsd meg az éji lámpát.

- Szabad a puskámat is magammal hoznom?

- Puskát? Minek?

- Akkor nem félek olyan nagyon.

- Hát akkor hozd el. De ide be ne hozd, mert attól meg én félek; hanem támaszd az ajtó mellé.

Egészen besötétedett, mire a Lackó gyerek visszakerült, egy nehéz kétcsövû vadászfegyvert hozva a vállán, amit nagy gondosan a szögletbe támasztott.

- Ne gyújtsam meg a gyertyát?

- Dehogy gyújtod! Azt akarom, hogy a beteg úr ne vegye észre, hogy én itt vagyok. Majd késõbb tán felnyitja a vasfüggönyt, ha valamire szüksége lesz. Én ide a pamlagra ledûlök; te ott maradsz az ágyfülke elõtt, s ügyelsz rá, hogy mit csinál az úr. Ha felnyitja a rácsot, s én el találtam volna alunni: akkor engem felköltesz.

Marie ledûlt a bõrkerevetre, sáljával betakarózva, a kis Laci pedig odaállt a rácsfüggöny elé, s õrködött.

Óh, dehogy történt az meg Marie-val, hogy el talált volna alunni! Lehet-e ébren nem lenni ilyen gondolatokkal? Egyre kérdezgeté suttogva, mit csinál a beteg?

„Nagyon hányja-veti magát” - volt rá a felelet.

Egyszer aztán az lett a válasz, hogy most már elcsendesült.

Akkor aztán Marie is föltette magában, hogy nem kérdezõsködik többet, s veszteg maradt egy óra hosszat.

A folyosón volt egy ódon falióra, amit mindennap maga húzott fel Lizett. Ez az élõ gép számlálta az örök idõt, harangkongású hangjával hirdetve az óranegyedeket. - Már tizenegy óra elmúlt.

Marie azt „hitte”, hogy alszik, és azt „képzelte”, hogy álmodik. Azt álmodja, hogy az a bûbájos hölgy a lábai elõtt hever, s két arcképet mutogat neki, az egyik egy élõ leányé s a másik egy halotté, meg egy levelet, amelyben egy kisleány téríti jó útra az anyját, s aztán a szép hölgy azt mondja a védencének: fuss innen, mert ha itt maradsz, én megöllek! - Hogy lehet ilyet álmodni!

Egyszer aztán az õrt álló gyerkõc elkezdett fogvacogva nyöszörögni:

- Én úgy félek.

- Mitõl félsz?

- Ez az úr ott benn olyan csendesen fekszik egy darab idõ óta.

- Bizonyosan alszik.

- Aki alszik, annak a melle emelkedik; ezé meg nem mozdul már régen.

Marie felugrott a kerevetrõl, s odafutott.

Az éjjeli mécs kanóca füstölögve lobogott Cambray fejénél, s bevilágítá annak az arcát.

Marie látott már egyszer ilyen arcot: Henryét.

Ez a halál.

Összeborzadt.

Az életösztön önkénytelen reszketésben jelentkezék minden tagján. Nem jó hely ez itt.

Minõ iszonytató lehet az a halál, mely kiszemelte áldozatát hetekkel azelõtt, aztán ráült a vállára, mint egy lovag, s hurcoltatta magát hegyeken-völgyeken, országokon, városokon keresztül vele, míg elért a céljához, akkor aztán az a csontlovag azt mondta neki: itthon vagyunk! s az embert, ki még ma délután hatalmas, erõs férfi volt, aki fél kezével egész Bábelét döntötte le az ármánynak, éjfélre már csendes halottá tette az a rejtélyes lovag, aki hordatja magát egyik országból a másikba.

S milyen hosszú még az éjszaka!

Marie nem mert ebben a szobában maradni többé.

- Jer. Gyújts gyertyát - monda a fiúnak. - Menjünk le Lizetthez. Ott akarok nála alunni.

Bizony azt Lackó is sokkal tanácsosabbnak találta.

Marie borzadva nézett arra a felnyithatlan rácsra, mely oly soká volt õneki magának menedéke. A jelenlegi lakója e fülkének most azt úgy magára zárta, hogy hozzá sem lehet jutni tõle. El is temette magát egyúttal. Csinált magának kriptát a Névtelen Várban. Hacsak szét nem bontják a falat kívülrõl, hozzá nem férhetnek. Amíg Lajos vissza nem tér, Cambray-t ki nem hozhatják a magára zárt rejtekbõl. Marie-t iszonyítá e gondolat.

- Jer, menjünk le Lizetthez.

A fiú meggyújtotta a folyosón függõ lámpánál a gyertyát, s aztán õ a puskát, Marie a szövétneket véve kezébe, megindultak a csendes folyosón, a sötét lépcsõn végig. Marie volt a bátrabb; õ ment elöl Lizett ajtajáig.

Csak egy felriadt denevér ijeszté meg õket odáig. A vitéz urak bizonyosan kitörtek valahol egy ablakot, azon jött be.

Nem volt szükség sorba kocogtatni az ajtókat, hogy rátaláljanak Lizettre. Mikor õ alszik, akkor nincs elrejtve. Mintha egy óriási fûrészmalom dolgoznék, összefogva egy rengeteg fújtatóval: úgy harsog a horkolása végig az egész földszinten.

- Lizett! Kedves Lizett! - ébresztgeté õt eleinte Marie, csendesen kocogtatva az ajtón, késõbb aztán Lackó fogott hozzá, sikeresebb módszert alkalmazva: csizmasarokkal rugdalva az ajtót. Mind nem használt az semmit. Az ajtódöngetés, mely végighangzott a boltozatos tornácon, éppúgy nem szakítá félbe azt a rémséges horkolást, mint nem szakítaná félbe a fûrészmalom mûködését, mikor annak a zúgója mûködésben van.

- Deiszen zöröghetünk mi ennek! - véleményezé a kis Lackó. - Ha a francia itt ágyúzna a füle körül valamennyi haubicával, se költené ezt fel, ha ez egyszer elaludt. Reggelig pedig magától fel nem ébred, amíg a legyek el nem kezdik az orrát bosszantani.

- Nézz széjjel, nincsen-e a földszinten valahol egy szoba nyitva, ahol az éjszakát eltölthetném? - mondá Marie.

A fiú habozva nézett rá.

- Nem merek magamban menni.

- Óh, te vitéz puskás! No, hát jer utánam, ha olyan derék legény vagy. - S azzal Marie felvette a gyertyát a földrõl, s megindult a folyosó másik vége felé.

Egyszer aztán ijedten kiáltá el magát:

- Szent Isten! Ott egy férfi áll!

A sötét alak egy ajtómélyedésbõl lépett elõ.

Marie visszahátrált.

Ekkor aztán bebizonyult, hogy csak férfi a férfi, még zöld korában is. A kis Lackó, amint azt látta, hogy úrnõjét veszedelem fenyegeti, a vész nagyságától egyszerre férfiúi bátorságot kapott; a „rémület vakmerõségének” lehet azt nevezni. Elõreugrott, Marie elé, s a felvont puskát arcához emelve, az idegenre célzott vele, rákiáltva hangosan: „Megállj, mert meglõlek!”

- Ember vagy, fiam Lackó! - dörmögé a sötét alak. - Meg ne lõj! Én vagyok az apád.

- Ne közelítsen kend! - rikoltott a gyermek -, mert Isten úgyse meglövöm!

- Hát nem ismersz az apádra? Lackó fiam!

- Én nem vagyok most Lackó fiam, hanem strázsa! Lövök!

- No, hát nem mozdulok innen. Valami bolondot ne tégy.

- Mit jön kend ide? Én az úrnõmet nem hagyom bántani!

Most végre magához tért ijedelmébõl Marie; egy még erõsebb ijedelem vett rajta erõt. Itt most õmiatta egy fiú meg akarja ölni az apját. Hirtelen befogta a két kezével Lackónak a szemeit, hogy ne lásson célozni, s rákiáltott:

- Ereszd le a puskát! Én nem akarom, hogy lõj! - Mit akar ön, jó ember? Nekem nincs semmim, s ez a kastély üres. Mit akar ön tõlem?

Ekkor a betörõ e nevet mondá ki:

„Botta Zsófia.”

Erre, mint egy varázsszóra, ott hagyta védelmezõjét a leány, s mint a kezes bárány, sietett szelíden megszólítója felé.

Mikor annak az arcába világított a szövétnekkel, önkénytelen összeborzadt. Sátán Laci nem tudott magából szép embert csinálni.

Hanem felmutatta Marie elõtt az átadott acélgyûrût.

- Az, aki ezt a gyûrût viseli, küld engemet ide: azzal az izenettel, hogy rögtön siessen ön innen, s kövesse bárhová azt, aki vezetni fogja. - Ez az õ parancsolatja!

- Engedelmeskedem neki - szólt reszketve a leány, de szemeit nem tudta levenni e félelmetes arcról, mint a boától megbûvölt evetke.

A férfi halkan folytatá:

- Az én uram, aki engem ide küldött, hogy az õ kincseit, ahol találom, vigyem el hozzá, egy acélszekrény elragadását is rám bízta.

- Azt már elvitte hozzá az, akire annak a megõrzése bízva volt.

- Úgy? „Az” vitte el? És „õhozzá”. Akkor jól van. Tudom, mi a dolgom. - Nekem ugyan az én uram azt parancsolta, hogy én kísérjem el a kijelölt menedékig az õ legdrágábbját: de én mást gondoltam ki. Az én pofám nem arra termett, hogy az valakit megvigasztaljon. Nincs is rám ez úton semmi szükség. Gyõrig tiszta az út, semmi baj sem történhetik. Magam helyett a feleségemet hoztam el útikíséretül az úrnõ számára. Azt hiszem, egy asszonyt szívesebben lát maga elõtt. S az egy igen becsületes jó asszony: ennek a szegény fiúnak az anyja.

- Óh, az nagyon jó lesz: azt én igen szeretni fogom.

- Aztán védelmezõül ezt a fickót is vigye el magával. Helyén van ám ennek a szíve. Aztán nem olyan rossz ember, mint az apja.

Milyen büszkeség ragyogott Sátán Laci szemeiben!

- De majd én sem soká leszek már rossz ember. - Ha az én uram azzal az asszonnyal beszélt, akire a kincsei megõrzése volt bízva, s ha az az asszony nem árulta el az õ kincseit, hanem elrejtette, megmentette azok elõl, aki azt keresik: akkor elõre tudom, hogy holnap az én uram hol fog megjelenni! Én is ott leszek! Meg a huszonnégy Sátán-cimbora. S majd ott megmutatom, hogy mit tudok!

- Hát én nem õhozzá megyek?

- Hahhó, úrnõm! Ahová az most törekszik, ott még a föld is meghajlik az ember lába alatt. Különös föld az! S ahogy azok, akik ott találkozni fognak, beszélnek egymással, azt nem való az ilyen gyönge szívnek megérteni: az az ördögök nyelve.

- Az ördögök nyelve?

- Igen. Puskaropogás és kardcsattogás.

- Szóljon bele az Isten ez ördögi beszédbe!

- Azonban siessünk, amíg a holdvilág fenn van, használni kell az idõt.

- De úti öltönyöm sincs.

- Gondoskodott a feleségem jó meleg bundáról, majd betakargatja szépen.

- Még egyre kérem önt. Ön ismeri azt a mestert, aki az én szobámban azt a fortélyos legördülõ rácsot készítette. Beszélhet-e vele?

- Úgy tudom, hogy Vavel gróf szolgálatába szegõdött most tábori kémnek. Ott bizonyosan rátalálok.

- Mondja meg neki, kérem, hogy siessen ide minél elõbb; õ ismeri e zár fortélyát, nyissa fel azt. Az alcovenban találni fog egy megholt embert. Az énnekem igen jó barátom volt. Temettesse el õt szépen.

- Elvégzem vele.

Most aztán úgy vett búcsút Marie a Névtelen Vártól, mint aki jól tudja, hogy ide sohasem fog visszatérni többé. Kitiltja belõle a legutolsó emlék. Nem volna bátorsága egykori szobájába még valaha belépni.

A négylovas parasztszekér ott várt a kastély kapujában; Marie-t felültették, betakargatták bundába, a fejét bekötötték gyolcskendõvel, parasztosan, a Sátán Laci felesége melléje ült, a Lackó a kocsis mellé kapott fel, térde közé fektetve a puskát, a kocsis kiereszté az ostorát, s a szekér elrobogott a porfelleges úton.

Sátán Laci egy darabig utána nézett a távozó szekérnek, amint az a kanyarodónál eltûnt elõle, sípjába fújt, s arra a park bozótjaiból fegyveres marcona alakok bukkantak elõ; kardja, pisztolya és kétcsövû fegyvere volt mindegyiknek. Halk dörmögéssel lett kiadva a jelszó. Azzal mindannyian megindultak a Fertõ-parti füzeshez. Ott volt kikötve két dereglye, azokba beültek, s aztán gyors evezõcsapásokkal indultak neki a hansági bozót tájának.

A Névtelen Vár minden ajtaja nyitva maradt. Nem volt abban más, mint két mélyen alvó: az egyik rémségesen horkol, a másik rémségesen hallgat. S egyik sem fél az egész világtól...