VI.

A démonok vezérük eleste után igyekeztek visszavonulási útjokat megtalálni.

Vavel Lajos volónjai egész a hídig üldözték õket. Ott a menekülõk egy csapatja leszállt lovairól, s fegyvertüzeléssel tartóztatá vissza az üldözõket, míg társaik a dobogóról lehányták a padlókat a vízbe, akkor aztán az utolsó védelmezõk a pusztán maradt mestergerendákon futottak végig. Ezt a mesterséget lóháton nem lehetett utánuk csinálni.

A tér, hol a csatározás leghevesebben folyt, üresen maradt már, mire Katalin oda megérkezett.

Csak akkor, mikor a vérmezõn széttekintett, borzadt össze.

Minõ Istentõl elátkozott hely ez!

Itt egy mozdulatlan alak fekszik hanyatt a zsombikokon keresztül, hátraszegzett fejét a földre csüggesztve, s megdermedt kezének égre meredõ öt ujjával a semmibe markolva. Mit akar ott? Láthatatlan ellenséget fojtogatni vagy láthatatlan nemtõ segélyét kérni, hogy emelje fel?...

A pocsolyában még lubickol valami. Haldokló, aki nem akarja elhinni, hogy itt van a túlvilágnak a kapuja, s mellére szorítva tenyerét, még csukogatni próbálja az ajtót, melyen keresztül a lélek elillan...

A legázolt sás közül fel-felemeli a fejét egy vergõdõ paripa, s rémült szemeiben a leáldozó nap tûzfényével, félelmesen nyerít végig a pusztaságban...

Egy rekettyebokorban alig hallható hangon, mintha távolból jönne az, énekli valaki: „Ave Maria... ave Maria...”

A nagy, széles levelû mozsárvirágokon, mint korán reggel, ott ragyog a harmat; csakhogy piros a gyöngye: piros vér.

Katalin mint az álomjáró õdöngött e kietlen téren.

Egyedüli eszméje, mely idehozta, az volt, hogy felkeresse azt a helyet, ahol Lajost De Fervlans-nal összetalálkozni látta. Bízott a szívében, hogy az, mint a delejtû, oda fogja õt vezetni abban a bozót-tömkelegben.

A nagy fûzfát, mely oly magányosan állt ott a dsindsás közepén, már egész serege ülte el a hollóknak, varjúknak. - Arra gondolt, hogy nem fogja nekik prédára ott hagyni a kedvesét.

Egyszer egy nagy virágzó vadrózsacsalit állta el útját. Túl rajta egy paripa hevert elnyúlva, szügyében egy kard markolatával. A mohos tér közepén ragyogott egy ércsisak, elején az aranyozott császári sassal. Egy magasra kiemelkedõ zsombik mellett feküdt egy sáros, véres fejû alak, fekete darócöltözetben, ökölre szorított bal kezével a mögötte levõ sás közé markolva. Halottnak látszott.

Amint a pórnõnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával vizsgálódott a kis tisztás terén: a rózsabokor aljából lázas nyöszörgés hangja kelt elé. A megszólító magyarul beszélt.

- Ah, jó asszony, az Isten irgalmára... hozz nekem egy ital vizet.

Katalin nem kérdezte: ki az? Jó barát-e vagy ellen el? A sebesült mind felebarát.

- Mindjárt hozok.

Ha markotányosné-készülékeit ott nem hagyta volna az öszvéren, könnyen teljesíthette volna a sebesült kívánatát; így azonban még elébb utána kellett annak járni.

Felvette a tér közepére kigördült aranyos sisakot, hogy abba merítsen vizet.

Hiszen víz volt ott körös-körül mindenütt; de minõ víz? Növényrohadéktól zöldülõ, ázalagoktól nyüzsgõ, undorbûzû pocsétanyirok. Azt enyhítõül nem lehetett embernek adni.

Eszébe jutott Katalinnak az a monda, hogy a hansági pásztorok, mikor megszomjaznak, egy elvágott nádszálat dugnak le mélyen a süppedõ talajba, s azon keresztül a föld alatt folyó tiszta víz felbuggyan alulról, s tûrhetõ italul szolgál.

Megkísérté azt. Leszúrt egy hosszú nádszálat a mohos talajba; mikor jó mélyen volt, egyet szítt rajta a szájával; az elsõ szívásra ugyan telejött a szája mindenféle hínárízû folyadékkal; hanem a következõ pillanatban megvolt az az öröme, hogy a nád végén ölnyi magasra látta felszökkenni a kristálytiszta vizet, mint egy szökõkút sugarát. - Lám, milyen könnyen megy itt az artézi kútfúrás!

Katalin nõies gyönyörrel tartotta alá e paraszt tudománnyal készített ugrókútnak a sisak öblét. A nõi kedélyben megvan az, hogy a legsötétebb aggodalmak közepett, ily rémületes helyen, mint ez, körülborzongatva a friss csatatér rémeitõl: emberek között, kik most készülnek kísérteteknek, egy ilyen gyermekörvendeztetõ tünemény még gyönyörûséget szerez neki; s addig a pillanatig, amíg ezt a napsugárban szivárványjátszó kristályvizet nézi, elfelejt mindent, ami keserû - és gyönyörködik.

Elõbb kiöblíté a sisakot, mint rendes asszony szokta tenni vízhordó edénnyel, aztán telecsorogtatá azt. Maga is szürcsölt belõle. Édes volt a víz és üde.

Azután fogta a sisakot, és odavitte a vadrózsabokorhoz, ahonnan a nyögés hangját hallá.

A sebesült lovag hanyatt feküdt a fûben, s arcát az ég felé emelte.

Katalin bizony nem ismert rá.

A halál nagy mûvész: tíz perc alatt más álarcot ád a komédiásnak, mint aminõt életében viselt. E sárga, színtelen arcokat, e besüppedt szemeket, ez elferdült ajkakat nem látta õ soha. Ez az egész tekintet nem volt emléke lapjaira lerajzolva. Odahajolt hozzá, hogy a vízzel telt sisakot ajkaihoz tartsa.

Hanem a lovag ráismert az õ arcára a parasztfejkötõ alatt is.

- Thémire! - hörgé eliszonyodva, s kezét védelemre emelte elé.

E névre, e hangra valami istennõi düh állta el az asszony szívét. Nem ahogy asszonyok dühöngenek, hanem ahogy Juno, ahogy Minerva, ahogy Diana tudott kegyetlenkedni azokon, akik felséges haragját lángra lobbantották; oly emberfölötti bosszú rendíté meg egyszerre minden idegeit.

- Fervlans! - kiálta rá fogait összecsikorgatva, s sarkával homokot rúgott a haldokló szeme közé. - Te fekszel itt! Te átkozott! Megölted a leányomat! Soha meg ne bocsásson neked érte Isten! Amivé engemet tettél és gyermekemet! Halj meg, azzal a képpel a szemed elõtt, amit most látsz. S rettegj attul a gondolattul, hogy a másvilágon még rád találok.

S e szóknál szilaj, féktelen dühvel emelte magasra két kezével a vízzel tölt sisakot, mintha annak tartalmát a haldokló arcába akarná önteni.

Az pedig megfordult, arcát a zöld mohába hajtá, és nem mozdult meg többet.

Katalin újra emberi érzések hûs régióiba kezdett alászállni. A kezével magasra emelt tárgy: vitézi sisak egykor, vízhordóedény most, vízikígyók tanyája holnap, aláhanyatlott kezében. Magához tért, körültekintett. Akkor észrevette, hogy az a másik alak, aki a zsombikhoz támasztva a hátát fekszik panaszatlanul a földön, azt a kezét, mellyel az imént a sásba kapaszkodott, most leeresztve tartja. Ez talán még él: ezt még meg lehet menteni.

Odament hozzá, s a sisakban hozott vízzel lemosta annak arcáról a vért és iszapot. Ah, milyen rút arc volt! Az iszonyatos eszményképe. Mégis leöblítgeté azt a hideg vízzel. Aztán megmosta sebeit. Ah, mily rettenetes vágások a koponyán! Be mélyen a csontba. Iszonyat rájuk nézni! Mégis kimosta azokat. Volt egy pillanatja, amikor az iszonyat elfogta érzékeit: kéket, zöldet látott maga elõtt; hanem aztán, mikor feltekintett az égre, a hófehér bárányfelhõk között úgy tetszett neki, mintha egy hófehér ruhás alakot ismerne meg, aki biztatóan int le hozzá: „Úgy úgy, anyám! Én is így tettem! Tanuld meg te is!” - Azután fogta patyolatgyolcs nyakkendõjét, s bekötözgeté vele a tátongó sebeket. Olvasta valahol, hogy a fekete nadálytõ levele jó sebforrasztó. Az a piros csengettyûs virág bõven terem ott a zsombikok alján; azzal takargatta be a sebeket.

Hová lett a kényes úrhölgy, aki elsápadt, ha vérrõl beszéltek elõtte, s elájult az érvágás láttára? Hová lett a szalonok túlfinomult idegzetû komédiásnéja; aki különbséget tudott tenni, melyik embert kell meglátni, melyiknek az ujja hegyét nyújtani, melyiket észre sem venni? - Ott térdelt a rongyos közvitéz mellett, nem sajnálva szép, fehér kezeit annak a szennyétõl; s vizsgálta a kezébe vett kezén az üteret, hogy van-e még benne élet.

Egyszer aztán meglátta ennek a kéznek a hüvelykujján azt az acélgyûrût, azzal a három liliomos címerrel.

- Sátán Laci! - sikolta fel a hölgy örömteljes meglepetéssel, s mintha az volna a világ legszebb Adonisza, mintha atyja, bátyja, võlegénye volna, oly gyöngéden vette a fejét a karjai közé, hogy jobb fekvést adjon a testének; s gyöngéd hangon, hívogatá vissza az életre: „Ébredj! Tekints fel! Kezdj újra élni!”

Óh, hiszen ez volt az az ember, akire rá volt bízva, hogy Marie-t vigye el a veszélyeztetett helyrõl: õ tudja, hogy hova lett az a leány, aki ha elvész, Lajos szívét meg nem gyógyítja az õ szerelme soha. Ha ezt a leányt veszedelem érte, akkor ez a balsors, mint egy átokmondás fog õközötte és Vavel között állni, mert õ volt annak megindítója!

Azért ápolta olyan nagyon azt az ijesztõ pofájú rablót.

Hisz megfoghatatlan rejtély volt elõtte, hogy kerülhetett az most ide, mikor annak útban kellene lenni Marie-val Gyõr felé. Nem találta-e meg a leányt? Nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette‑e? Elfutott-e az másfelé? Hátha De Fervlans-nak egy másik csapatja a Fertõ túlsó oldalán került Fertõszegnek, s elrablá a leányt?

S ez a holt ember itt oly makacsul hallgat, s nem felel meg ezekre a kérdésekre.

- Ébredj fel! Ébredj fel! Nem szabad meghalnod!

S Sátán Laci csakugyan jó szófogadó ember volt. Ha olyan nagyon hívták, hát megemberelte magát. Felnyitotta szemeit, s látott maga elõtt egy asszonyt térdepelni. Azután felnyitotta a száját, s azt mondta:

- Ihatnám!

Katalin sietett neki friss vizet hozni a sisakban a szökõkútjából.

Odavitte neki, térdére emelte a sebesült fejét, odatartá ajkaihoz a sisak ernyõjét, s tartotta ott, amíg az ivott.

- Köszönöm, hugám!

Arra a sebesült megint le akarta tenni a fejét a fûbe, s kedve volt megint halottnak lenni egy kicsinyt.

De Katalin nem engedte õt leszédülni, tele markába meríté a vizet, azzal locsolta Sátán Laci arcát, míg az újra magához tért, s azt dörmögé, hogy „No mi baj?”

- Laci bácsi! - beszélt hozzá szépen Katalin. - Nézzen csak rám, nem ismer meg? Én vagyok az úrnõ, aki a feleségét, gyerekét magamhoz vettem. A Lackó gyerek nevelõanyja.

Erre a szóra a sebesült szája valami idétlen nevetésre nyílt fel. Egy fekete üreg, melybõl az hangzik „hahaha”.

- Hahá! - A Lackó gyerek - fürge gyerek! Majd meglõtt a kisasszonya miatt.

- Úgy? úgy? Szóljon a kisasszonyáról! Hova tette? Mi lett belõle? Az a lovag, aki önnek ezt az acélgyûrût adta, az én hites mátkám. Annak a kincse volt az a leány! Önre volt az bízva. Hová tette ön? Nézzen rám! Emelje fel a fejét.

A sebesült karikára felnyitotta a szemeit. Gondolatjait látszott keresni. Aztán dadogva adogatta elõ.

- A szép kisasszonyt - a Névtelen Várban - nem kell félteni. A Lackó gyerek - fürge gyerek. S az én feleségem becsületes asszony.

- Tudom, tudom! Derék fiú és becsületes asszony. De szóljon, az égre kérem. Laci bácsi, édes Laci bácsi, kedves, jó Laci bácsi! Ne hunyja be a szemeit; csak egy pindurka kis percig legyen ébren, s mondja meg, hova lett az a leány, akit önnek ezzel kellett megszólítania: Botta Zsófia! Hova lett?

E szóra a sebesült egyszerre felkapta a fejét; s mintha egy világos percet kapott volna elkábulatából, sietett elmondani: „A Botta Zsófiát a feleségem vitte el Gyõrbe. - Lackó fiam kísérte - ezóta ott vannak.”

Óh, hogy ápolgatta, dédelgette a sártól, vértõl szennyes alakot e vigasztaló szókért a delnõ, hogy igazgatta a köteléket sebzett homlokán, s törülgette a vért rettentõ arcáról, mint egy gondos anya, aki a gyermekét találta fel a csatamezõn.

Valaki nézte ezt a közelbõl, a háta mögül. - Vavel Lajos.

Nézte, hallgatta, csodálta.

Csendesen, a mohában nem hangzó léptekkel odakerült mellé, s aztán keblére ölelte az örömében felsikoltó hölgyet.

- Óh, milyen asszony vagy te!

*

Vavel fekete volónjai becsülettel állták ki az elsõ kísérletet. Nem váltak szégyenére a nagy fennyen feltûzött halálfejnek. Az ellenségnek egyik leghírhedettebb csapatjával mérkõztek össze, s azt visszavonulásra kényszeríték, adtak neki emlékül sebeket, s itt fogtak tõlük emlékbe halottakat, foglyokat és prédalovakat.

Azonban Sátán Laci csapatjához sem szabad hálátlanoknak lenniök; aztán meg ahhoz a jó földhöz sem, mely velük együtt harcolt. Ez a kettõ ütötte helyre az aránytalanságot a két harcoló fél között. Mert bizonyára a démon-légió csupa harcedzett kegyetlen vitéz volt, a halálfejes bandérium pedig merõ újonc. Nem is voltak hálátlanok: Sátán Lacit keresztbe fogott puskákra fektetve vitték el magukkal, s a hû szövetséges földnek átadták a csatatér legdrágább kincseit, a halottakat.

A volónok közül is több ott veszett, s Vavel Lajos a csata utáni éjszakát jobbadán azzal töltötte, hogy az elesettek szülõinek, rokonainak vigasztaló leveleket írt. A sebesülteket pedig szekerekre rakatta, és elküldte Komáromba. Ott volt a tábori kórház.

Másnap reggel visszatért a csapatjával az inszurgens táborhoz. A kapuvári révnél megtudta, hogy tegnap reggel az a szekér, mely Marie-t és kísérõit vitte, szerencsésen átkelt a Rábcán. Éjjel érkeztek; akkor nem lehetett a megáradt folyón átmenni a komppal, a hidat pedig elhordta a vízár.

És így, ha a csodák közbe nem jönnek: ég, föld, víz, tûz és emberszív csodái, akkor a démonok csakugyan ott lepték volna a menekülõt.

Mikor a táborhelyre megérkeztek, olyan diadallal fogadták õket, mintha Napóleon egész táborát levágták volna. Kivált az alispán. Az volt csak nagyra az õ soproni legényeivel! Túltesznek azok valamennyin! Olyan hadvezér sem volt elõtte több, mint Vavel Lajos. De még annak a menyasszonya is ritkítja párját a hõsnõk között. Nagyobb híre lesz ennek, mint a saragossai hõsleánynak, vagy Spatár Eudoxiának, a görög szabadságharc amazonjának.

Lajos pedig éppen a megfordított nézeten volt, s mátkáját mindenféle semiramisi hírnévtõl megfosztani törekedett; nem is lehetett tõle azt rossz néven venni.

- Te, kedvesem, most rögtön Gyõrbe utazol, s Marie-t gondod alá veszed. Fertõszegrõl odahozatsz mindent, amire szükségetek van. A Dunántúl egyedül Gyõr a biztosított hely, s a nemesi felkelõ had ott fog összeseregleni; ott alakul rendes hadcsapatokká, minélfogva kétségtelen, hogy az nem válik a háború színhelyévé, miután a két hadvezérnek, kik Olaszországból és Tirolból vonulnak Magyarországra, az a feladatuk, hogy az olaszországi ellenséges hadsereget addig feltartsák, míg a felkelõ tábor felszerelve és hadászatilag beosztva lesz, s akkor azzal együtt csatlakozzanak a generalissimus nagy hadseregéhez: amely esetben viszont Eugéne alkirály hadserege Napóleon ármádiájához fog sietni. Tiszta képtelenségnek tartom, hogy Gyõr közelében valami nagyobb csata fejlõdhessék ki. Ott tehát egész bátorságban lehettek. Ha élünk, egymásé leszünk. Vedd tõlem jegygyûrûnek ezt az acélgyûrõt.

Az ugyan Katalinnak minden ujjára nagy volt, de azt ígérte, hogy majd kibélelteti arannyal, úgy fogja viselni.

- Most már kinyithatod a kulcsával az ércládikát is. Vidd el azt Marie-nak. Meglátod, milyen örömet szerzesz neki vele, ha felnyitod azt, s õ látni fogja, hogy ami benne van, - az pernye és hamu. Óh, hányszor kért õ engem erre!

Azzal megcsókolgatá szíve szerint az õ szerelmes menyasszonyát, s felültetve õt a szekérbe, lelkére köté, hogy mindkettõjük egészségére vigyázzon, s aztán - a sok szép osztrák tisztek valamelyikébe ott a fõhadiszálláson belé ne szeressen. Aztán utánafutott, még valamit elfelejtett. - Ezt a csókot meg adja át Marie-nak; de biz abból az „egy” csókból Gyõr városa minden árva hajadonát elláthatta volna Katalin izenettel...